(Forrás: http://www.myfilmviews.com)

Ettől egy icipicit többet vártam. Vagy lehet, hogy pár évvel ezelőtt kellett volna ezt a filmet megcsinálniuk, hogy igazán meghasson. Így sem rossz, messze a top 10-ben idén eddig.

Hangulatát tekintve hasonlít a Hogyan nevezzelek? és a Polanski-féle Az öldöklés istene című filmekre, de igazából mindkettőt jobban csíptem, mint ezt. Nem is tudom, min fanyalgok - szerintem semmin, épp csak durranhatott volna valamivel nagyobbat. 

Az alap sztori ötlete nagyon jó, csak hát ugye az már a traileréből is kiderült. 

(8/10 - Néznivaló!)

Nem, nem kaliforniaálmozom! :) Bocs.

Kicsit félve írom le, nehogy valakit élete legszörnyűbb 2 órájába taszítsak bele, hogy én imádtam a La La Landet. Annyira imádtam, hogy meg akartam mutatni Drisnek is, annak ellenére, hogy ő ideges lesz az ilyen táncos-énekes történetmeséléstől, valahogy bíztam benne, hogy ő is azt fogja érezni, amit én. Sajnos utálta. Én viszont így megnézhettem másodszor is, az ő oldalán, és ugyanúgy tetszett.

Egészen pontosan megnéztem, hogy a 46. percénél vesztem el végérvényesen (akkor kezdődik az a jelenet, amit lent becsatoltam), egyszerűen bekúszott a lelkembe. Mint amikor gyerekkoromban körjátékoztunk a suli aulájában, és egy ideig még igyekeztem a nagyobbakkal simizés (ismeri ezt a szót rajtam kívül valaki?) közben ura lenni a helyzetemnek, aztán kiszaladt a padló a lábam alól és csak szálltam körbe, körbe, gondolkodás nélkül egy ismeretlen nyolcadikosra bízva testi épségemet. Ez történt a La La Land közben is velem, felkapott és magával ragadott.

Az élmény hasonlított nekem a Moulin Rouge-éhoz, amit nagyon szerettem, de az idétlen poénkodása miatt egy jobb verziót is el tudtam képzelni belőle. A La La Land abban mindenképpen hasonlít, hogy a története 1-2 mondatban elmondható, és akkor már részletesek voltunk, a történet egy részét dalban mondják el, sokat táncolnak, néha fel is reppennek. Ugyanakkor keserű, hiába vidám romantikus történetnek álcázza magát, belehasad a szívünk. És amennyire csíptem annak idején Ewan McGregort, ahogy új oldalát mutatja, annyira bírtam most Ryan Goslingot is a laza táncaival. De persze a fő dicsőség Emma Stone-é, nem véletlenül vitte haza az idei Oscart, nagyon jól játszik.

Elvarázsolt az egész, na! Bevallom. Nem a romantikával, nem vagyok oda a csajos filmekért és a szerelmi történetekért alapból, csak ha adnak valami pluszt. A La La Land lenyűgözött, varázslatos élményt adott. De teljesen megértem, ha valaki a pokolba kívánja.

(9,5/10 - Csak saját felelősségre!) 

Sok-sok filmet meg kell ahhoz nézni, hogy találjak valami kincset, ami igazán tetszik. Nem panaszból mondom, szeretek mindenfélét (majdnem) megnézni, még ha nem is tökéletes, de amikor végre olyanra bukkanok, ami igazán nagy hatással van rám, így vagy úgy, annak nagyon tudok örülni.

Így vagyok most az Elle-lel. Egy beteg sztori, finom fekete humorral, sok fordulattal. Annyira tetszett, hogy még az utolsó 2 percet is igyekszem megbocsátani, bár igazán nem értem, miért van erre mindig szükség... nem akarok spoilerezni, úgyhogy ezt nem fejtem ki.

Némelyik jelenet hosszú időre belém ivódott. (minispoiler következik) Pl. az, amikor Michelle lakásnézőben jár fiával és annak barátnőjével, és ott családi perpatvar alakul, nagyon hiteles, szerintem remekül megmutat ebben a rövid pár percben is egy valóságos viszonyrendszert anyós, meny és a fiú között.

Emma Stone Oscarját nem vitatom el, már csak azért sem, mert még nem láttam a La La Landet, és mert egyébként nagyon bírom őt, de Isabelle Huppert annyira erős az Elle-ben, hogy szerintem meg kellett volna kapnia az Oscart is. Már csak azért is, mert tudjuk, hogy rendszeresen meg tudja ugrani... már az eddigi karrierjével is kiérdemelte, szerintem.

Amit még meg kell említenem, az az, hogy sok-sok ilyen jó női szerepre lenne szükség a filmek világában. Olyan kevés az igazán ütős szerep, és érdekes módon azokat is mindig Isabelle Huppert kapja :) (túlzással persze, de több is van neki, gondoljunk csak a Zongoratanárnőre). Aztán kellene még sok-sok színésznő, aki el is vállalja őket, és hasonló minőségben játssza, mint Huppert.

(Kép forrása: http://www.thecitizen.in)

(10/9 - Azoknak (is) ajánlom, ha ajánlhatom, akiknek bejött a Holtodiglan beteg krimi jellege, vagy a Harold és Maude illetve a Nem vénnek való vidék humora.)

Egy filmmániás ismerősömmel néhány hónapja nekiálltunk, hogy összeszedjük egy közös listára azokat a filmeket, amiket - szerintünk - mindenkinek látni kellene egyszer az életében. Az én listám még máig sem készült el, bár fel tudnék sorolni jó pár fontos alkotást. Az ő listáját látva pedig nem tudunk egy egységes top10-et össszehozni, semmi közös nincs az övében és az enyémben. Valószínű, hogy mindenki máshogy látja, hogy mit kellene mindenkinek látnia.

Nekem most a legfrissebb "élményem", ami alatt 100%-ig úgy éreztem, hogy ezt mindenkinek látnia kell: az Earthlings.

Magyar címe Földlakók, rendszeresen vannak ingyenes nyilvános vetítések belőle, de fent van magyar felirattal a Youtube-on is.

A gond csak az, hogy bár úgy gondolom, mindenkinek látnia kellene, én magam második nekifutásra sem voltam képes végignézni. 55 percig jutottam, aztán rám tört a zokogás. Már 15-nél is majdnem, de mazochista vagyok, és tájékozott szerettem volna lenni egy ilyen sokat emlegetett filmben.

Van egyáltalán, aki képes végignézni a másfél órát? Oké, most senkinek sem a kedvét akarom elvenni, hogy neki se kezdjen. Kezdjen csak! Erőltesse, ha nem csúszik! Ha nem is megy a végéig, az első 15 perc már nagyon sokat átad. Nézzünk szembe önmagunkkal! Aztán tanítsuk a gyerekeinket valami másra!

Nem volt sok, de most sorban jóba nyúltunk.

Szívesen írnék hosszú értékeléseket ezekhez a filmekhez, lenne mit mondanom, de sajnos nincs rá kapacitásom. Álljon itt helyette csak a lista a csillagokkal.

Jó időszak volt filmügyileg, A vörös sárkányon kívül bármelyiket jó szívvel ajánlom. Leginkább a Homárt és a Lizát.

A Saul is jó, máshogy. Én alapnak éreztem, hogy megnézzem, de abszolút megértem, ha valaki már besokallt ettől a témától és nem szeretne még egy nyomasztó filmet látni belőle.

A Love & Mercy engem nagyon behúzott. Igazán tetszett, napokig a hatása alatt maradtam. Valószínűleg ez annak is köszönhető, hogy mivel nem szoktam előre elolvasni a sztorit, maximum a stáblistát futom át, mindössze annyit tudtam, hogy ez egy Beach Boys film John Cusack-kal, és az Index-nek tetszett. Ennyi meg a címe alapján egy zenés vígjátékra, valami szörfös, csajozós, tengerparti tinibulis könnyedségre számítottam. Kellemes meglepetést okozott, mert egy kőkemény életrajzi drámát kaptam helyette, számomra egyedi tálalásban. Mondjuk nagy kedvencem, John Cusack gyengusz benne szerintem, de 5-ös skálán ettől még 5-ös lett nálam a film. 10-esen meg 9-es.

A többi megnézettről pedig ez a véleményem:

Képtelen vagyok egy fenékkel ennyi lovat megülni, és ennek általában a blog látja kárát. Most is csak azért jöttem, hogy legalább egy filmes összefoglaló legyen itt az elmúlt időszakból. Ilyen formában most:

A két ünnep ölelte időszakban félretettük egy kicsit a to do listát és másra hagytuk a dagadt ruhát is. Sok este döntöttünk úgy, hogy filmet nézünk, készpassz. Le is daráltuk az Aranyélet sorozat 1. évadából hátramaradt részeket, aztán megnéztük a Tetovált lány trilógiát, és még néhány szóló filmet is. Volt közöttük néhány igazán érdekes, egy-egy laposabb, és olyan is, ami után megszólalni sem bírtam. Sajnos nem tudok mindegyikről külön-külön bejegyzést írni, mint régen. De gyorsan végigveszem mindet, hátha jól jön valakinek.

Aranyélet

(Forrás: Aranyélet Facebook)

Érintettségünk (lakás, ugye) okán először megnéztük az első részt, ami ingyenesen elérhető a HBO weboldalán is, majd ahogy sorozatnál ez lenni szokott, nem tudtunk lekattanni róla. Az első rész ráadásul igen látványos és a magyar sorozatoknál sokkal jobb, bár még mindig olyan "magyar" marad... de aztán a további részekben egy picit hanyatlik a színvonal. Igaz, még így is jobb bármelyik eddiginél, és messze nem nézhetetlen. Vannak érdemei, nem mondom. A látványra például nagyon rámentek, pazar házak és lakások, némelyik karaktert pedig elég hitelesen sikerült megstylingolni is. A fiatal srác a legjobb arc szerintem, mármint a legjobban elkapott karakter, és a színész (Olasz Renátó) piszok jól játsza. Ami a történetet illeti, valóban eléggé "honi-boldogulós", meg tudja magát találni benne bárki, még akkor is, ha soha életében egy légynek sem ártott és egy ceruzát sem tett zsebre jogtalanul, bár ilyen ember valószínűleg nincs is. Ugyanakkor pont ugyanezeken a pontokon érzem hiteltelennek is a sztorit, és vannak benne konkrét bakik, tévedések is. Hogy mást ne mondjak, egy ilyen család, ilyen életmóddal nem havi 700 ezerből él. Inkább a duplájából.
De nem akarom fikázni, összességében szerettem az első évadot és várom a folytatást. Sorozatot nézni meg, bár nem ez a kedvenc műfajom, gyerekes lét mellett kézenfekvőbb, 40-50 percet még könnyebben szakít magának az ember, mint mondjuk 3x3 órát a Tetovált lányra.

(10/7 - Kicsit sárga, kicsit savanyú, de azért nagyon a miénk ez a sorozat.)

Tetovált lány trilógia 

(Forrás: port.hu)

Az eredetit néztük, nem az amerikai remake-et, és a középső részt leszámítva nagyon tetszett. A második elbizonytalanított, van-e értelme folytatni, mert összeszedetlennek és nagyon színpadiasnak tűnt, de aztán kiderült, hogy csak a befejező résznek ágyaz meg. Valahogy meg muszáj volt átadni azt a sok információt, amitől a végére kerek lesz minden. A regény(eke)t persze nem olvastam, simán lehet, hogy ott a középső harmad is tartalmasabb és tartja a színvonalat.
A 3. rész számomra viszont a 10/10-es film, nagyon jó.
A főszereplő csaj (Noomi Rapace) meg olyan hiteles végig Lisbeth Salander szerepében, hogy el sem tudom hinni, hogy amúgy igazából nem ilyen. Hanem ilyen vagy ilyen vagy ilyen.

(10/9 - Skandináv feminista krimi, jáhúú.)

Megetetett társadalom

(Forrás: https://filmefuerdieerde.org/)

Szeretem Richard Linklater filmjeit, a Megetetett társadalom témája, vagy amit előtte hittem róla, közel áll hozzám, úgyhogy előbb-utóbb látnom kellett. Különös "élmény" volt. Egyrészt, nem olyan jó szerintem, mint Linklater többi filmje, de mégis nagy hatást gyakorolt rám, ha azt nézzük, hogy a vége főcím alatt döbbenten ültem, összetaposott lélekkel. Szívbemarkoló, megdöbbentő, de még így is úgy érzem, hogy finomkodó. Mindenképpen pozitívuma, hogy olyan témát dolgoz fel, amiről szerintem még játékfilm nem készült, én legalábbis nem tudok róla. Azt hiszem, ezt mindenkinek látnia kellene, hátha minden századik emberre hatást gyakorol.
Tulajdonképpen, akármilyen szomorú és letaglózó egy film, én legjobban azokat szeretem, amik beviszik a gyomrost. Ami után köpni-nyelni nem tudok. Ami nem csak egy másfél-kétórás szórakozás, hanem akár az életemre is kihatással van. Ami után megváltozik bennem valami, végérvényesen. Nem állítom, hogy ez a film önmagában bármit átkódolt bennem, de súlyosbította, ami amúgy is...

(10/8 - Ja, és Ethan Hawke is játszik benne.)

Szellemkutya

(Forrás: port.hu)

Kicsit régies, de nagyon tetszett. A két véglet, a fehér és a fekete abszurd egymásba fonódása, miközben semmi közös nincs bennük. Egyedi stílus, egyedi történet, egyedi mondanivaló. Afféle csendes filozofálgatás a világ rendjéről, elvek és elvek között. Ráadásul Forest Whitaker főszereplésével, aki mindig úgy jó, ahogy van.
Jim Jarmuschtól 6 filmet láttam eddig életemben, és mindig kicsit tartok tőle előre. Nem mintha a zöme nem tetszett volna, de annyira nagyon művészfilmes, annyira lassú és nyers időnként, hogy tartom a három lépés távolságot a műveitől. Lehet, hogy nem kellene.

(10/8 - Ezt is el kellett készíteni.)

Llewyn Davis világa

(Forrás: port.hu)

Én igazán odavagyok a Coen-fivérek munkásságáért, de ez most mi akart lenni? John Goodman azért jó arc még mindig.

(10/6 - Egy pont a kötött pulcsis Justin Timberlake-ért, egy pont a búvalb*szott pasiért, egy a zenéért, ami kissé uncsi, de mégis csak zene, a többit meg nem tudom, mire adtam.)

Írtam már róla, hogy a novemberben induló új, magyar HBO sorozat egyik epizódját nálunk forgatták. No, most kijött az első tréler, amiben látszik is valami a lakásból. Régebben, amikor ide költöztünk (annak már 7 éve), és még aktívabban blogoltam, ígérgettem képeket a lakásról, ha majd kész lesz, ha majd kész lesz... azóta sem éreztem úgy sosem, hogy eljött a pillanat... de talán most.
Ide kattintva, a videót elindítva 0:03-tól 0:10-ig látható valamicske belőle. Bárki megszemlélheti, milyen őskori tévénk van.

Már ha érdekel ez bárkit is. 

Nekem továbbra is annyira más ingerek között zajlik az életem, mint Rt érkezése előtt, hogy egy ilyen esemény már kalandnak számít.

(Kép forrása: http://lightsinthedusk.blogspot.hu/) 

Hal Hartley 1990-es filmjéről nincs sok mondanivalóm, csak annyi, hogy zseniális. Vagyis biztos annak tartottam volna, ha nem 25 évvel később látom, már egy hi-tech világhoz szokott szemmel. De azt leszámítva, hogy 2015-ből nézve furcsák a vágások és gagyi bizonyos jelenetek technikai megvalósítása, odáig voltam érte.

Van ez a filmes stílus, ami engem nagyon szórakoztat. Egyszerre elvont és humoros. Ilyen volt nekem a Harold és Maude is, és most ez. Nevezzük el valahogy, listázódjon ki az összes ilyen alkptás, én meg nézzem meg mindet jól!

(9/10, ahogy vége lett, másik szívesen újranéztem volna.)

(Forrás: port.hu)

Az Eszeveszett mesék rövid, egymástól független történetekből áll. Láttunk már ilyen filmeket, de általában azt szoktam érezni, hogy van 1-2 ütős rész bennük, a többi pedig a töltelék. Itt viszont egyenletes a minőség, mind a történetek drámaiságában, mind a humor tekintetében, mind a színészi játékban. Nincs leülő 5-10 perc, haloványabb sztoricska, mindegyik ütős. Fogalmam sincs, hogy csinálják, hogy csak pár perc az egész, de már azonnal elkap és behúz és mélysége van, máskor erre egy egész, 2 órás film sem képes.

Pedro Almodovar csak az egyik producere, mégis olyan, mintha ő rendezte volna. Igaz, a tőle megszokott nehéz női sorsok, meleg, leszbikus, transzszexuális szereplők ezúttal elmaradtak, de a történetmesélés stílusa és a humor jellege hasonló, mint az ő műveiben.

Lehet, hogy a Dogville óta nem adtam filmre 10/10-et, pedig azt nem ma láttam. 

(10/10. Szerintem úgy jó, ahogy van.)

(Forrás: port.hu)

Csak röviden: a Django szerintem elég jó film. Annyira szórakoztató... el sem hiszem, hogy úgy indultam neki, hogy "áhh, nem vagyok oda Tarantinoért". Azon gondolkodom, mennyire nehéz lehet egy ilyen témával viccelődni Amerikában, hogy tutira ne csússzon félre, de ez nem csúszik. Sőt, épp a humora teszi lehetővé, hogy olyan durva jeleneteket is megmutassanak, amiket komolyabb hangvételű filmekben talán már nem bírna el a gyomrunk. Kemény mű, nem finomkodik, de közben sokat lehet nevetni, és remek színészi játékokat nézni. Christoph Waltz, Jamie Foxx, Samuel L. Jackson zseniális benne. DiCaprio meg rendszeresen lubickol az ilyen velejükig romlott emberek szerepében.
És a film zenéjét, betétdalait is szerettem.

(9/10, soha rosszabbat!)

(Kép forrása: port.hu)

Nem nézek sok filmet mostanában, és ha mégis befér a napjaimba egy-egy, nem választok túl jól. Oké, nem tragikusak, de nem hoznak ki belőlem semmit, nem érintenek meg annyira, hogy pl. bejegyzést írjak róluk.
Most elkezdek írni mégis egyről, nem tudom, még mi fog kisülni belőle, csak azt, hogy tutira tele lesz spoilerrel. Én szóltam.

Ez egy olyan film, amit többen is nagyon ajánlottak, de amikor elkezdtem nézni, szinte bosszantóan sok klisét láttam benne, lapos párbeszédekkel, eltúlzott gesztikulációval. Aztán, bár a klisék a végkifejlet előtti percekig megmaradtak, azért mégis elkapott a hangulata.

Nem tartom a filmművészet csúcsának. Idegesítően sok sablonos megoldás és erőltetett jelenet van benne, de ezekkel együtt is azt mondom, hogy elgondolkodtatott, és végre egy film, amiről gondolkodni és beszélni kell utána.

Olvasom a filmes portálokon a véleményeket. Egyetértek, nem értek egyet.
Talán tényleg életszerűtlen, hogy a jazzoktatásban ilyen előfordul(hat), talán nem. Én sosem jártam konzervatóriumba, nem ismerem az ott dívó módszereket. Azt viszont tudom, hogy a sportban van ilyen kegyetlen stílusú edző szép számban. Van ilyen tanár az iskolákban, és van ilyen filmrendező és pop zenei manager is, aki hasonlóan kegyetlen módon hozza ki a maximumot a pártfogoltjaiból. Utálatos, igaz, de pont ez a film gondolkodtatott el rajta, hogy a cél viszont szent. A sportban sosem értettem, miért olyan fontos, hogy minden időnket, erőnket feláldozva legyőzzünk másokat, aztán kiöregedjünk 28 évesen... De ez a film azért megértette, hogy van egy másfajta szemlélet is, mint az enyém. És ez egyaránt lehet tanáré és diáké, bármilyen műfajban, bármilyen területen.

Én pl. nem tartom egyértelműen pszichopatának Fletchert, a zenetanárt, bár az ég mentsen meg tőle, hogy ilyen emberrel kelljen dolgoznom valamilyen célomért. Zavart kicsit, hogy pont a zenével hozták ezt a témát össze, mert számomra az egy laza dolog, ami akkor jó, ha a zenész is maximálisan élvezi, a vidám zenét vidáman, a komolyat komolyan adja elő, de nem rettegve, befeszülve, halálos depresszióba kergetve magát.

Véleményem szerint igaza van a fő mellékszereplő tanárnak, Fletchernek, hogy az "elég jó"-val nem lehet kihozni a nagy tehetségből az igazán rendkívüli teljesítményt. De hogy csak az ő embertelen módszere lenne a megoldás, azt kétlem. Bizonyos embertípusnak talán motiváló, ha sértegetik és leüvöltik a fejét. Ha folyton veszélyben érzi a pozícióját. Más embertípus meg csak úgy tud igazán nagy teljesítményt elérni, ha érzi a támogatást és a szeretetet.

A film nagy erénye szerintem, hogy nem egyértelműen gonoszként állítja be Fletchert, megvillantja itt-ott a kedves, támogató, emberi oldalát is. (Én legalábbis így érzem, bár a kommenteket olvasva ezzel szinte egyedül vagyok.) És a dobos srácot sem egyértelműen jónak... azért ő sem angyal, lássuk be! Micsoda nagyképűsködései vannak, meg akaratoskodásai, és gázol át mindenen, csak hogy elérje a célját. Kívülállóként időnként totálisan érthetetlen, hogy miért olyan fontos neki.

A srác végig billeg abban, hogy utálja vagy kövesse Fletchert, hogy felnyomja vagy együttműködjön vele, hogy elutasítsa vagy bízzon benne és vele tartson-e. Itt lövöm le a poént: Végül kiderül, mindketten ugyanazt akarták.

Ilyen sablonos filmbe ilyen jól elültetve ezt az egész dilemmát... ilyet még nem láttam. 

És a zene... a zene... hát az csodálatos. Az adja minden szépségét és feszültségét is. Szerintem ne alvó kétéves mellett nézzétek, minimál hangon, ha tehetitek! 

(7/10, ami nem egy kiemelkedő érték, mégis érdemes megnézni.)

Láttam néhány filmet mostanában, de nincs már kedvem mindegyikről írni, főleg, ha nem is hatnak rám igazán. Volt azonban közöttük egy, amelyiket akár szívesen újra is nézném. Nem tökéletes, de lekötött és tetszett a hangulata, a színészi játék és hogy a végére sem áll teljesen össze a kép, hanem gondolkodni kell rajta még napokig, olvasni, beszélgetni, találgatni... szeretem az ilyet.

Az Enemy című filmről van szó, Jake Gyllenhaal-lal.

(Forrás: port.hu)

Már eleve ez a Gyllenhaal srác... hihetetlen jó színész lett belőle. Még mindig tiniszínészként tartottam számon, de most leesett, hogy már a sokadik filmben nyűgöz le. Megkockáztatom, a legjobbak között van, és örülök, hogy ilyen jó értelemben véve fura filmeket csinál, mert így gyakran fogunk még találkozni.

Spoiler helyett: Ha valaki megnézte és nem tud eligazodni, itt egy kis segítség az értelmezéséhez.

(8/10, vannak hibái, mégis tetszett.)

Éjjeli féreg

Ha nincs Kishangleány, ezt a filmet tutira nem veszem elő. A plakátja mélyen befészkelte magát az agyamba, és mivel előre nem szoktam filmekről olvasni, kivéve egyes kimondottan speciális helyzeteket, azt hittem, hogy horror vagy legalábbis valami brutál thriller, a gyengébb fajtából. Nagyon jól tettem azonban, hogy hallgattam a barátnőmre, és megnéztem. Durva és kicsit beteg film, de egészen különlegesnek éreztem. Lekötött, mert izgalmas, érdekes és eredeti. Megbotránkoztató, de nem olyan bicskanyitogató módon, mint mondjuk a Wall Street Farkasa, hanem végig érthető a fickó motivációja, a cselekedetei a saját értékrendjén belül teljesen logikusak, még ha tőlem távoliak is. Ezek miatt tetszett a film, ráadásul sokszor fel is kacagtam, mert bár nem vígjátékról van szó, helyzetkomikum azért akad benne bőven.

Jake Gyllenhaal-t bírom, de soha nem szerepelt a legnagyobb kedvenceim között. Fogalmam sincs, hogy miért. Pedig már több filmben is láttam tőle nagyon meggyőző alakítást, de most sikerült legjobban hatnia rám. Hatalmasat alakít, nagyon átéli a szerepét, bizonyos jelenetekben Christian Bale Harcos-beli játékára emlékeztetett, és az nálam a felsőfokot jelenti.

(9/10, de jó ilyet is írni!)

Kódjátszma (The Imitation Game)

Nahát, nahát! Ez egy olyan film, amiről nem írnék semmi jót, ha nem lenne az utolsó kb. félórája. Egy film, ami olyan életrajzi sablonos, amiről a múltkor, A mindenség elmélete kapcsán írtam. Amit nem szeretek, vagy pontosabb úgy, hogy kissé unok. A Kódjátszma számomra abban volt több, hogy meglehetősen hiányos történelmi ismereteimet bővítette, és a végére erős mondanivalót is kanyarintott.

Kicsit spoiler következik, vigyázat! Aki még nem látta a filmet, annak lehet, hogy nem kellene tovább olvasnia!

Az egyébként szerintem nem igazán eredeti és nem túl érdekfeszítő film tulajdonképpen melegfilm is, de ez, bár végig ott bújkál a sztori fő szála mögött, csak a végére bukkan fel teljesen. Ettől lesz érdekes és meglehetősen szomorú a vége, súlyos üzenetet hordozva a mai társadalmak számára is. Talán értéke is ez a filmnek, de akár hibájaként is fel lehet róni az óvatoskodást, hogy így a végére hagyta az információt, hogy főhőse meleg, és ráadásul ez nem csak egy elhanyagolható kis információ az élettörténetében, hanem igen meghatározó a sorsa alakulása szempontjából. Ráadásul a homoszexualitás itt aztán igazán nincs a néző arcába tolva, semmi homoerotikus, de még csak romantikus jelenet sincs, annál csak sokkal kisebb utalásokból derül ki, miről is van szó. Mondhatni, homofób-kompatibilis mozi, talán többek befogadására esélyes így. De azon azért el lehet gondolkodni, hogy miközben az akkori brit társadalom a nácik ellen háborút akart nyerni, ők maguk mennyire hasonló módszereket alkalmaztak a főhősön, mint ellenségeik. Engem az ilyesmi még mindig megdöbbent.

(6/10, a minősége nem hatott meg, de a főhős, Alan Turing sorsa igen.)

(Fotók forrása: port.hu)

Whatever Works

Mondtam már, hogy szerintem Woody Allen a második (vagy hanyadik) fénykorát éli? Rendkívül szórakoztatóak mostanában a filmjei. A Whateverben számomra egyértelmű, hogy Woody magáról mintázta, egyfajta öniróniaként a főhőst, és hiába játszatja el mással, végig Woody-t láttam benne. Jó dumákkal van tele.

(8/10, Rachel Evan Wood meg nekem itt tiszta Nagy Kriszta Tereskova.)

A felszín alatt (Under the skin)

Komolyan mondom, hogy ezzel a filmmel egész embercsoportokat lehetne kinyírni. Hogy ez... ez hogy?
A port.hu-n az egyik kommentelő azt írja, hogy valószínűleg Scarlett Johansson melleire elment a budget, és már nem maradt pénz forgatásra. Nagyon találó vélemény. A csajnak tényleg szép teste van, és ebben a filmben sokszor meg is mutatja, de inkább szégyen ez itt, mert ezeknek a meztelenkedéseknek semmi funkciójuk nincs a történet szempontjából. Mármint úgy értem, hogy ha lenne valami történet, akkor sem lenne. Nem tudom, mit is mondhatnék. Belegondoltam, hogy esetleg én vagyok az agyilag zokni, és nem értettem meg a lényeget, de sajnos akkor is sok a logikai hiba benne. Nem gondoltam, hogy lesz valaha film, amit a lehető legalacsonyabb pontszámmal értékelek, de bizony, igaz a mondás, amely szerint soha ne mondd, hogy soha.

(1/10, a filmmel együtt a díjakra jelölést sem értem, de azt végképp nem, hogy ez a hatásvadász, idegesítő zene hogy kaphatott Európai Filmdíjat.) 

Locke

Azon kívül, hogy szerintem ez nem thriller, csak dráma, semmi bajom ezzel a filmmel. Igaz, el sem ájultam, de mindenképp jó ötlet volt megnézni. Szeretem az ilyeneket, az egyszereplősöket, az egyhelyszíneseket, a lelki feszültségeseket, a nem sablon sztorisokat, ha jól vannak megcsinálva, és ez olyan. Szeretem azokat a filmeket is, ahol értékrendekről kell gondolkodnom, és ez olyan. Talán kell az átérzéséhez egy kis érettség, de ha az megvan, akkor a film működik. Tom Hardy nevét pedig most megjegyzem.

(8/10, ajánlom.)

Birdman (avagy a mellőzés meglepő ereje)

Ez sem az az eget rengető film, ami megváltoztatja az életünket (bár ki tudja, másokból mit vált ki), de szerintem elég jó ahhoz, hogy ha már annyi vackot megnézünk, ezt mindenképpen lássuk. Jó a rendezés, szerintem végig érdekes, fenntartja a feszültséget, helyenként pedig lelassul, hogy elgondolkodhassunk. Pazar a szereposztás is, Michael Keaton tényleg remek, de aki totál brutál, az Edward Norton. Hihetetlen a fickó! Kezdem megkedvelni Emma Stone-t is, akit korábban nem ismertem, de most pár hónapon belül több filmben is láttam, és abszolút szimpatikus. És Amy Ryan is itt van... de jó!
A film végéről lehet vitatkozni, valószínűleg szándékosan bízták rá a nézőre, hogy mi történhetett. Vígjáték a címke ugyan, és tény, hogy átszövi egyfajta érdekes humor, én mégis drámának tartom.

(8/10, de el tudom képzelni, hogy sokaknak nem jön be.)

A mindenség elmélete

Kezd elegem lenni ezekből a based on true story típusú filmekből. A legtöbb csak egy híres névre alapozva csalja be a nézőt a moziba, majd elad neki egy sablonos hollywoodi romantikus drámát, és persze soha sem rövidebb kiadásban 2,5 óránál.
Nem szeretnék tiszteletlen lenni Hawking-gal, de nekem sajnos az ő története sem sokkal több álmosító, "ezt már hányszor láttam korábban" érzetet keltő rétestésztánál. Csak a film alapján természetesen, amúgy tudom, hogy egy hatalmas koponya, és talán humoros és jó ember is.
Senki ne hallgasson rám, rajtam kívül szinte mindenki szereti ezt a műfajt, tömött sorokban állnak a jegypénztáraknál, elkapkodják a DVD-t, díjrengeteget osztogatnak neki, tehát nyilván az én vevőkészülékemben van a hiba.

(6/10, uncsi. Szerintem.)

(A fotók forrása: port.hu)

Egy új HBO sorozat egyik részét nálunk forgatták a héten. Nálunk = az utcánkban, a lépcsőházunkban és a lakásunkban. Eleinte jó ötletnek tűnt, aztán ijesztőnek, aztán megint jónak. A stáb rendkívül profinak látszott, már nem a filmes tevékenységüket illetően, hanem ahogy velünk eljártak. A tájékoztatás, az odafigyelés, a milliószor elnézéskérés a zavarásért... Azért, amikor a forgatás előtti nap kiürítették az utcát, és egy rakás ember nem tudott a jól megszokott helyén parkolni az autójával, kicsit megszeppentem, hogy ez miattunk van, mi hoztuk rá "ezeket" a lakótársakra. Aztán, amikor a forgatási napon megjelent 3 bazi nagy kamion, és felözönlött a lakásunkba (50 nm) kb. 20 ember, valamint az utcán maradt még 30, és telepakolták a folyosót hatalmas ládákkal, és mindenhonnan kábelek lógtak, meg kapásból leszerelték a falról a rácsot, ami a babakocsit és az előszobában hagyott cipőket védi Rt nyelvcsapásaitól, akkor már inkább ijedt lehettem, mint megszeppent. Gyorsan el is húztuk a csíkot otthonról, nehogy meggondoljuk magunkat.
Délutánra viszont, amikor szóltak, hogy vége, és hazamentünk, mindent a helyén, tisztán, rendesen találtunk. Sehol egy karc vagy bármi. Profi és korrekt.

Az ominózus jelenetek egyébként ebben a sorozatban láthatóak majd. 

Olyan ez nekem, mintha a csehszlovák kísérleti televízió tartalék bemondónője lehetnék. Ha érted, mire...

Egykor szerettem volna filmkritikus lenni. Talán emiatt tetszik ez a cikk annyira, és nevettem rajta nagyokat. És a fotóválasztás is remek.

I origins

(Forrás: IMDB)

Jeeee! Egy film, amin másnap, harmadnap is gondolkodom, és szerintem még évtizedekig emlékezni fogok a címére. Nem tökéletes alkotás, nem azért. Csak valami apró, de fontos megfogott benne. Talán a gilisztás rész, azt hiszem. (Spoiler: vannak benne giliszták.) És ami miatt szerintem nagyon sok féle embernek meg kellene néznie. A vallásosaknak, a spiriknek, a csak a tudományban hívőknek, a kicsiknek, a nagyoknak, az álmodozóknak és a két lábbal a földön állóknak... mert azt mondja el, amiről nap mint nap gondolkodunk, talán mindannyian, és amiről időnként szűk baráti körben vagy tág internetes fórumokon vitatkozunk. Itt ez a két karakter, Sofi-é és Ian-é, akik annyira közérthető mondatokkal fogalmazzák meg az egymással szemben álló két tábor gondolatait, hogy az már zavarbaejtő, mert mennyivel egyszerűbb lett volna, ha ezt mi (mondjuk én, hahh) tudtuk volna ilyen jól elmondani. Tehát nekem nem a végkifejlet tetszett, az egy fantázia szülte verzió, és ráadásul jó ponton ér véget a film, hogy rengeteg kérdést nyitva hagyjon és állást se nagyon foglaljon, hanem inkább az első fele, amit a legtöbb netes kommentelő lehúz, pedig szerintem ott a lényeg. A vége ismeretében is ott a lényeg, abban, ami az elején történik és elhangzik.
A hibái ellenére nekem ez egy nagyon jó film volt, mert nem tudom a szemére vetni azt, amit sok másnak igen, hogy semmit nem tesz hozzá az életemhez.

A rendező, Mike Cahill filmje a Felettünk a Föld is, ami szintén érdekes volt. Ha ezt a sort folytatja, figyelni fogom. 

9/10 (Michael Pitt meg hanyadik is a Sexiest Men Alive listán? Remélem, dobogós.)

Az igazság ára (The Lincoln Lawyer)

(Forrás: port.hu)

Matthew McConaughey (én még mindig Ctrl+C Ctrl+V-vel írom be a vezetéknevét, szerintem az életben nem fogom megtanulni betűzni) tényleg jó színész. Marisa Tomei hihetetlenül néz ki 50 évesen. William H. Macy jó arc, Ryan Phillipe jó pasi... ásítás. Csupa-csupa nemmeglepetés. Meg ugye a hatásvadász Hollywood. De ezzel együtt a The Lincoln Lawyer (nem írom le még egyszer a magyar címet, mert szokás szerint borzasztó) szórakoztató, izgalmas, fordulatos. Egy estére jó, de nem az a fajta alkotás, ami bármit is hozzátesz az életemhez. Hacsak azt nem tisztázta le, hogy végérvényesen eldőlt, Ryan Phillipe valahol az úton elveszett, elhalványult. Már rég nem olyan a kisugárzása, mint tinikorában. Kisugárzás alatt azt a mosolytalan, titokzatosan flegma személyiséget értem, amivel felruháztam (és talán más is) olyan filmek alapján, mint a Szeress, ha tudsz!, az 54 vagy a Kegyetlen játékok. Az egész huss, elrepült, sajnos.

8/10 (Semmi eget rengető, de lehúzni sem tudom, hacsak nem az utolsó jelenettel.)

Káprázatos holdvilág

(Forrás: port.hu)

Az élet apró örömei: Woody Allen ismét csúcsformában van, már zsinórban a 2 és feledik filmje (hiszen a Bérgavallér igazából Torturro film) tetszik nagyon, akarom mondani nagyon-nagyon. Colin Firth, Emma Stone, piszok jól játszanak. Nem kell konkrét poénokra emlékezni, hogy az ember a filmet felidézve mosolyogni kezdjen, mert az egész egyetlen nagy geg.

9/10 (Még, még ilyeneket!)

Mindhárom film ajánlójáért köszönet Kishangleánynak!

Egy dokumentumfilmet ajánlok most. Mindenkinek. Rendkívüli, mert ilyet nem szoktam. Szándékosan nem linkelem, hogy hol találtam, mert olyan előítéleteket gerjesztene, ami után már valószínűleg nem  mindenki nézné meg. Nehéz lenne elvonatkoztatni a körítéstől. Ez a dokumentumfilm Az igazi Mao címet viseli, és akár a youtube-on is megtalálható. Mindössze 53 és fél perc, érdemes figyelmesen végignézni, viszont tilos előtte google-zni róla, hozzászólásokat vagy kritikákat olvasni! Hogy a port.hu-ra se legyen érdemes felnézni előtte, elárulom, hogy jelenleg 9,5/10-es az értékelése.
Jó szórakozást!

Az időhiányom most erősen meghatározza a blogolásom gyakoriságát. Nem mintha nem lenne témám, a helyzet viszont az, hogy belekezdtem egy egészen másfajta projektbe (divatos szóval élve), és minden felszabadult órámat és energiámat abba pakolom. Az írás már csak ilyen, ha valahol rányomja az ember a tollat a papírra, máshol pont elhalványodik. Az én szempontomból ez most öröm, hiszen létrehozok valamit, valami mást, mint eddig.

A másik, ami szintén leköt időt, a filmnézés. Hetente 3-4 is befér most már, és úgy kell ez nekem, mint egy falat kenyér. Sajnos nem tudok mindegyik filmélményemről külön bejegyzést írni. Arra gondoltam, hogy akit érdekel, annak listázom, miket láttam és egy semmitmondó pontszámmal jelzem, nekem mennyire tetszett. Tudom, hogy többen is vannak, akik szívesen megnézik, amit én csíptem, nekem meg ennyi igazán belefér.

Aztán majd jövök más témákkal is, amint úgy alakul...

A filmek, amiket mostanában láttam:

Puszta formalitás - 9/10
Tornatore filmje Depardieu-vel és Roman Polanskival a főszerepben. Sajnos volt már emlékem róla, egyszer a 90-es évek derekán láttam a tévében a végét. Tehát nem tudtam róla mást, csak azt, hogy mi a poén. Ráadásul nem felejtettem el máig sem. Így azért biztos más megnézni, mint nulláról, de jelentem, egyrészt még ezzel az előnnyel sem értettem mindent benne, úgyhogy akár újranézős is lehet, másrészt nagyon tetszett.

(A nagy Gatsby - Forrás: port.hu)

A nagy Gatsby - 9/10
A DiCaprio-s, Tobey Maguire-ös verzióról beszélünk. A film szerintem tökéletes, Baz Luhrmann talán legkiforrottabb, legigényesebb munkája eddig, bár a többit is szeretem, egy fél kivételtől eltekintve  (Ausztrália második fele). Épp csak annyi a bajom a Gatsby-vel, hogy nem látom őt, a karaktert annyira nagynak, sőt, semennyire sem, és sajnos már nem emlékszem, hogy az 1974-es Robert Redfordos verzió után is ez volt-e a benyomásom. 

A Grand Budapest Hotel - 9/10
Lehet, hogy lassacskán telítődöm Web Anderson rendező stílusával, de ettől függetlenül úgy érzem, ez az eddigi legprecízebb, legjobb filmje. Biztos nem való mindenkinek, mint ahogy A nagy Gatsby sem, mert ez a szándékosan giccsesre és harsányra vett stílus az egyedi humorával nem minden gyomornak emészthető, de aki általában érzi, annak ez is tetszeni fog. A szereposztás parádés, mint mindig. 

Holtodiglan (Gone Girl) - 7,5/10 
Számomra döcögősen indult, aztán a végére nagyon izgalmas, kiszámíthatatlan és felettébb beteg lett. A színészek, főleg Rosamund Pike nagyot alakítottak, a rendezés viszont engem nem vett le a lábamról. Főleg az elején éreztem, hogy iszonyú hatásvadász képek és hangok próbálnak hangulatba hozni, amikor még nem is tudom, mitől kell annyira veszettül izgulnom. Én ezt nem szeretem, idegesít, de biztos van, akinek meg bejön.

Transz (Trance) - 6/10
Vincent Cassel bármilyen formában jöhet. Ő nekem olyan, mint Edward Norton vagy Christian Bale, képes vagyok vakon bízni bennük és bármit megnézni, amiben szerepelnek. Aztán van, hogy nem tetszik, de annyi baj legyen. A Transz köztes, nem csalódtam hatalmasat, mert azért lekötött és viszonylag jól átadta a hipnózis állapotát is, amit nem könnyű. Ugyanakkor nem tudom, honnan jön ez az új divat, hogy leszerződtetik a nagy neveket, aztán egy tévéfilm szintű körítést tesznek köréjük, mostanában több ilyennel is találkoztam.
Nálam ez a "nézhető film, de minek" kategória volt.

Két nap, egy éjszaka - 6/10
Megnéztem egy pár online médium 2014-es összegző filmes listáját (Index, Magyar Narancs stb.). Ez a film valamennyin szerepelt, ódákat zengtek róla. Ezek után nekem csalódás volt. A téma érdekes, bár szerintem eléggé valószerűtlen, de ettől függetlenül adhatott volna valamit. Bár utána gondolkodtam magán az alaphelyzeten napokig, úgyhogy ebből a szempontból rossz film már nem lehet, de azért nekem ez jelen esetben kevés. Szeretem a dán-belga-svéd-finn-norvég filmeket, de ez pont annyira nem jött be nekem, mint A vadászat.

A nő (Her) - 5/10
Nagyon sajnálom, tudom, hogy sokaknak favoritja ez a film, de engem végtelenül untatott. Pedig ez a téma is olyan, amiről nagyon is érdemes beszélni és gondolkodni itt, a 2010-es években, mert fél lábbal már ebben a jövőben vagyunk, amit a történet is felvázol. Ettől azonban engem még egyáltalán nem húzott be. Csak vártam, hogy legyen már vége. Azért fel tudok hozni két pozitívumot: Joaquin Phoenix szuper, nem lehet könnyű ennyire közeli képekben ilyen érzelmeket kifejezni pusztán arccal. A díszletek (iroda, lakás) pedig gyönyörűek. Kellene már egy ilyen gyűjtemény is, felejthetetlen filmes enteriőrökről, amiben a Her nálam tutira helyet kapna, a Sötétkamra, a Szellemíró és még néhány film csodás helyszínei mellett.

Ízek, imák, szerelmek - 3/10
Jaj! Fájdalmasan rossz, és még a jó színészeket is ripaccsá teszi. Nem kimondottan Julia Robertsre gondolok, neki azért már voltak melléfogásai, na de Javier Bardem... Na jó, azért volt benne értékelhető: az olasz részt elvitték a tájak, a kaják, a hangulat. Ott kellett volna maradni, és akkor lehet, hogy az egészre tudtam volna adni 4/10-et is.

Last Vegas - 3/10
Robert De Niro, Morgan Freeman, Michael Douglas, Kevin Kline... 4 csali, de neeee, senki ne nézze meg! Az együgyűség netovábbja. Fájdalmasan gyenge. Én szóltam!

Épp arról terveztem bejegyzést írni, hogy láttam a Mud c. filmet, és egész jó volt, meg hogy Matthew McConaughey milyen seperc alatt vált kissé antipatikus vígjáték bájgúnárból komoly drámai színésszé, de mire leültem volna a gép elé bepötyögni a gondolataimat, váratlanul megnéztem a Fading Gigolót (hadd ne írjam le még egyszer a magyar címét, olyan rossz!), és az mindent felülírt.

Visszatérve még egy másodpercig a Mudra, tényleg nézhető, legalábbis szerintem. (7,5/10)

A Fading Gigolo-t John Turturro rendezte, John Turturro írta és John Turturro főszerepli, mégis nagyon nehéz nem úgy gondolni rá, mint egy Woody Allen filmre. Ha jól értem, az történt, hogy Turturro rittyentett egy filmet, és ooops, olyan kiváló lett, mint csak a legjobb Woody Allen művek. Ráadásul annyira hasonló a stílusa, a humora, a képi világa, a dialektusok ritmusa, de még az aláfestő zenék is, hogy nem is értem, miért nem vágtam már az első képkockáknál a sarokba azzal, hogy koppintás. Talán mert már az elején is érezni, hogy teljesen hiteles ez Turturrotól is, a bőre alól jön az egész.
Ha van férfi, aki nem kimondottan modell alkat, nem fogpaszta-reklámba illő mosolyú, de igencsak vonzó, az Turturro. Ha a franciák forgatták volna, akkor Vincent Cassel, de ez most mellékes. Tehát Turturro tökéletes az "egy férfi legyen férfi" meghatározású gigolo szerepére, és ami azt illeti, minden más szerepre is a legpontosabban sikerült színészeket lőni. Én mondjuk hámlok Vanessa Paradis-tól úgy általában, de itt egészen elment még ő is. Sharon Stone szuper, Woody meg valószínűleg kötelező tartozék, és hát elviszi a show-t, de csak egy kicsit, mert akinek ez a film bejön, az biztos, hogy egy életre felvési a fejébe, hogy John Turturro zseniális.

(9/10 - Szerintem többször nézős.)

Ez de jó film! Micsoda nagy ötlet, hogy 12 évig forgatták ugyanazokkal a szereplőkkel... Millió helyen olvastam erről, de nem éreztem át, miért olyan nagy szám ez. Pedig nagyon érdekes húzás. Ugyanazokkal a színészekkel 12 évig, kb. minden évben leforgattak egy jelenetet. Vagy kettőt. Nehéz lehet igy megtartani a sztori dinamikáját, de ennek a filmnek nem csak sikerült nem elcsúszni, hanem a végére teljesen beszippantja a nézőt.
Nem is gondoltam volna, de kimondottan felüdülés volt, hogy kimaradt a "10 évvel később" felirat és nem kellett egy tök más arcról kitalálni, hogy vajon ki is akar lenni. Sokkal hitelesebb lett így, és jobban átérezhető általa, mi mindenen is megy keresztül egy gyerek, amíg végül - visszafordíthatatlanul - felnő.

Szerintem ez az ötlet filmtörténeti jelentőségű. Lehet, hogy olyan mérföldkő, mint amikor először játszotta egy nő a nőt a görög színházban. Ugyanaz a színész adja a kisfiút, a tinédzsert és a fiatalembert. 

Abból a szempontból is bátor vállalkozás, hogy  2002-ben nehéz lehetett megjósolni, ez a történet, ez a megvalósítás, ezek a színészek még érdekelni fogják-e a nézőket 2013-ban. Gondolom, legalább a főszerepet játszó fiút (Ellar Coltrane) valami üvegbúrában tartották két forgatás között, nehogy érje valami. Szívás lett volna, ha pl. a 11. évben elüti egy autó vagy túladagolja magát, nem? Vagy ha mondjuk Ethan Hawke helyett Phillip Seymoure Hoffman kapja az apa szerepét. Bár, a főszereplő fiún kívül bárkit ki lehetett volna írni a történetből, és attól még ugyanoda fut ki.
Feltűnő, hogy a 12 évvel ezelőtti jelenetekben mennyivel gagyibb még a filmes technika. Van egy autózós jelenet, ami kimondottan feltűnő green boxos odavetítős megoldással lett megcsinálva, és ezek a minőségbeli nüanszok még elvonták egy kicsit a figyelmemet, de aztán nagyon magával ragadott a hangulat.
Richard Linklater filmjeit általában amúgy is szeretem, nagy kedvencem volt tőle 18 éves koromban a Mielőtt felkel a Nap.

A Boyhood (Sráckor) hosszú, nekem csak két részletben sikerült megnéznem, amivel biztos rontottam az élvezeti értékén, de még így is jobb, mintha sosem nézhetnék semmit.

(A kép forrása: http://www.motherjones.com/)

 (10/9, még ilyet, sokat!)

(Forrás: port.hu)

Mindig nehezen veszem rá magam, hogy a megnézésre váró filmek közül épp egy olyat válasszak ki, ami nem mostani. Nálam ez azt jelenti, hogy a 90-es éveknél korábban forgatták. Na jó, a 80-asnál. Tudom, hogy kincsekre lehet bukkanni a régi mozik közt (pl. Metropolis, 2001 Űrodüsszeia), de sajnos nagyon sok időrabló, szenvedős borzalomba is belefutottam már, és az is előfordul, hogy épp a legfelmagasztaltabb filmek közt van olyan, amitől én kínlódom órákat (pl. ilyen a Diploma előtt). Biztos nem voltak rosszak ezek annak idején, de mostanra nagyon nem állják meg a helyüket, és nem csak a lendület hiánya miatt. Lapos párbeszédek, számomra átérezhetetlen értékrendek, gyenge karakterábrázolás és logikátlan változások a karakterek személyiségében vagy a történetvezetésben. Általában ilyenek ütik fel a fejüket, és nekem elmegy a kedvem az egésztől. Nem szeretem, ha látom, hogy a tenger csak vászonra festett kép a hajó mögött, és 3 stábtag tartja remegő kézzel. Képletesen értem persze. Ilyenektől tartok, amikor válogatok, és egy film adatai közt azt látom, hogy 1971-ben készült.

Valószínűleg ezért halogattam a Harold és Maude-ot is, meg persze nincs is mostanában túl sok szabadidőm filmeket nézni. Úgy jött ki viszont, hogy amik kéznél lettek volna tegnap este, azok mind minimum 2,5 órásak, nekem meg csak rövidebbre jutott időm. Előkerült hát ez a kis nyalánkság, és milyen jó, hogy nem hagyta magát elveszni! Még januárban ajánlotta egy régi ismerősöm, Zoltanek, akinek az ízlésére gyakran támaszkodom, bár nem vakon, mert azért időnként félre visz. Na, de ki nem, hiszen nem vagyunk egyformák, a filmes ízlés is annyiféle, ahány ember él a Földön.

Visszatérve a Harold és Maude-ra, nem sok jót vártam tőle, de gondoltam, ha már egy kellemes kis vidám történet lesz, az már jó így vasárnap estére. Aztán a 10. percben már kidőltem a röhögéstől, és már tudtam, hogy ez az én filmem. Az ilyen egyedi humorral teletűzdelt filmeket általában szeretem, amiben a főszereplő fittyet hány a társadalmi konvenciókra. Ez elég light megfogalmazás a Harold és Maude esetében, Dris egyszerűen betegnek nevezte, és igaza is van.

(9/10, és nem csak azért, mert megnevettetett.) 

(Forrás: port.hu)

Érdekes, hogy Robin Williams nem tartozott a kedvenc színészeim közé, és amikor a halálhírét meghallottam, hirtelen nem is jutott róla más eszembe, csak azok az idétlen vígjátékai, amik tőlem eléggé távol állnak. Aztán egy kicsit elszégyelltem magam, mert elkezdtek beugrani azok a filmjei, amelyekben nagyot alakított és amelyek nagyon fontosak voltak az életemben.

Az első és hozzám legközelebb álló a Holt Költők Társasága, amelyet legalább 20 alkalommal láttam. Igazán meghatározó volt az életemben, kétszeresen is. Egyrészt ez volt az az alkotás, ami igazán megszerettette velem a filmeket. Előtte is sok mindent láttam, jártam moziba gyerekként is, de a Holt Költők annyira betalált, hogy onnantól számítom a "filmbuzi" időszakomat. Másrészt nem kis hatással volt a világképemre, a gondolkodásmódomra. Egy kis plusz, hogy ebben a filmben ismertem meg Ethan Hawke-ot, akinek aztán követtem a karrierjét, és sokáig nagy hatással voltak rám az ő filmjei is. Tehát a Holt Költők fontos mozi volt az életemben, még akkor is, ha mai szemmel már nem tartom tökéletesnek. Középiskolás lányként viszont, amikor először megnéztem, majd utána még nagyon sokszor, rengeteget adott.

Aztán ott van még a Garp szerint a világ, ami tudom, hogy nem a filmművészet legnagyobb remeke, de én imádtam. Többször is megnéztem.

Az Ébredések, a Sötétkamra pedig már az igazán megérintő, elgondolkodtató Robin Williams filmek közül valók.

Nagyot alakított a Halászkirály legendájában és a Good Will Huntingban is, bár a komolyabb darabjai közül épp ez a két film nem áll hozzám annyira közel.

Annyira szomorú, hogy ezek a nagy színészek, akiknek mindig a vidám arcát látjuk, akik emberek millióit szórakoztatják, akikről azt gondoljuk, hogy sikeresek, gazdagok, mindenkitől szeretetet kapnak és ők állnak a figyelem középpontjában, és mindenek felett boldogok. Azt hisszük, hogy egy ilyen lehetőséghalmazzal úgy tudnak élni, hogy egy ideális életet alakítsanak ki maguknak. Aztán gyakran kiderül róluk, hogy szorongóak, depressziósak, szenvedélybetegek, és végtelenül magányosak. A sikerről, pénzről, csillogásról meg az, hogy nem is ér olyan sokat.

Sajnálom Robin Williams-et, talán érdemes lett volna egy szebb befejezésre.