Egy filmmániás ismerősömmel néhány hónapja nekiálltunk, hogy összeszedjük egy közös listára azokat a filmeket, amiket - szerintünk - mindenkinek látni kellene egyszer az életében. Az én listám még máig sem készült el, bár fel tudnék sorolni jó pár fontos alkotást. Az ő listáját látva pedig nem tudunk egy egységes top10-et össszehozni, semmi közös nincs az övében és az enyémben. Valószínű, hogy mindenki máshogy látja, hogy mit kellene mindenkinek látnia.

Nekem most a legfrissebb "élményem", ami alatt 100%-ig úgy éreztem, hogy ezt mindenkinek látnia kell: az Earthlings.

Magyar címe Földlakók, rendszeresen vannak ingyenes nyilvános vetítések belőle, de fent van magyar felirattal a Youtube-on is.

A gond csak az, hogy bár úgy gondolom, mindenkinek látnia kellene, én magam második nekifutásra sem voltam képes végignézni. 55 percig jutottam, aztán rám tört a zokogás. Már 15-nél is majdnem, de mazochista vagyok, és tájékozott szerettem volna lenni egy ilyen sokat emlegetett filmben.

Van egyáltalán, aki képes végignézni a másfél órát? Oké, most senkinek sem a kedvét akarom elvenni, hogy neki se kezdjen. Kezdjen csak! Erőltesse, ha nem csúszik! Ha nem is megy a végéig, az első 15 perc már nagyon sokat átad. Nézzünk szembe önmagunkkal! Aztán tanítsuk a gyerekeinket valami másra!

Ó, hát bedőltem a tömegvéleménynek, hogy mennyivel jobb a jófogáson adni-venni, mert az ingyenes. Csakhogy az ingyenességgel jön a sok felesleges kör is, meg a sok komolytalan vevő. A névtelen kérdező, aki jelzi a vételi szándékát, elviteti a szajrét a munkahelyére, ahol persze a megbeszélt időpontban nem elérhető, telefonon sem, úgyhogy 2 körös... aztán közli, hogy ja, ez ilyen kicsi? Ja, ez ilyen drága? Mindkettő, a méret és az ár is fent volt a hirdetésben, olyan fotókkal illusztrálva, amiből bőven látszik, hogy mi mekkora, milyen állapotú (kifogástalan egyébként) és a többi.

És ilyenkor nem tudom értékelni őt, mint a Vaterán, ahol lehet, hogy 10-20-50 forint egy hirdetést futtatni, de legalább látom, kivel fürödtek már be többen is.

Apropó, ha már morgok megint: a Helpy azóta sem jelentkezett. Küldtek elégettségi kérdőívet, amit kitöltöttem a lehető legminuszosabbra, és beírtam szépen a litániát is a "szuper" tapasztalataimról. Tuti, hogy senki el nem olvassa, mert pár nappal utána jött egy levél, hogy örülnek, hogy elégedett vagyok, és akkor akár meg is rendelhetném a következő takarítást. Hahaha.

Az Összezárva Friderikusszal Frei Tamásos adása annyira jó volt, hogy ünnepélyesen megígérem, ha napi vagy heti szinten ilyen műsorok lesznek valaha, újra be fogom kapcsolni a tévét.

Addig meg megnézem netről, ha valamiről már sok, számomra hiteles ember mondja, hogy érdemes.

Ezt is követem, vannak benne jók.

Régebben mindig írtam éttermekről, kávézókról, no meg a ruhavásárlási szokásaimról. Éttermekbe, kávézókba most is járunk, csak egy leheletnyivel kevesebbszer, de nem ezért nem írok róluk. Sokkal inkább az időhiány miatt. A ruhavásárlási szokásaim meg egy időre megszűntek, aztán kényszerűen újraéledtek, és akkor jöttem rá, hogy a H&M női osztálya számomra valami értelmezhetetlen idegen vidék lett. Aztán felfedeztem magamnak a Reserved márkát, és azzal most elég jól elvagyok. Csak ki kell válogatnom a hatalmas és nagyon gyakran megújuló kínálatából a "Rule #1 No boyfriend no problem" és a "My life is a party" típusú tinilányos szövegekkel feliratozott felsőket, és ami marad, az szinte minden jön velem a próbafülkébe. És csodák csodájára nem teszem mindet vissza, hanem kb. a 2/3-ukat végül örökbe is fogadom... szóval most Reserved!

Ami az éttermeket illeti, a kedvenc még mindig az Alessio, annak ellenére, hogy egyre inkább nem szeretnék már tejtermékeket és tojást sem fogyasztani, ott  meg a salátán kívül szerintem nincs vegán étel. Sajnos ezzel most eléggé küzdök, sokat eszem (ennék) házon kívül, és iszonyú nehéz, még úgy is, hogy szinte hetente nyílik egy új vegán hely a fővárosban. Kevés, ami jó is és az utamba is esik. Ami eddig nagyon bevált, az a sokszor tesztelt Istvánffi vegán és minden bigyótól mentes hamburgeres a Kolosy téren (hmmm), és a Kozmosz a Hunyadi téren, bár ott még csak egyszer ettem.

Ma pedig olyan helyen ebédeltünk, ahonnan kifelé menet nem győztük ismételgetni, hogy milyen szuper volt az étel, mindenféle szempontból, azaz finom, jó minőségű, tökéletes állagú, kellemes szemlélettel készített stb. Pedig tojás és sajt itt is mindenben volt, de a hely gyakran változó kínálata ad némi reményt rá, hogy egyszer kifogok egy véletlenül tejtermék-, tojás- és húsmentes valamit. Ugyanitt, a tényleg rendkívül jó főétel után olyan vanília mousse-t ettem, hogy még sokáig emlegetni fogom. Sós volt, sós... Receptet szeretnék, azonnal!

Bizonyos dolgokban maradi ember vagyok, vagy vén, mindenki döntse el maga. Például nagyon nem tudtam megszokni a média felhigulását. Én még abban az időben szocializálódtam, és akkoriban tanultam az újságíró iskolában, amikor a tévében Kepes András, Vitray Tamás és Vámos Miklós voltak a "sztárok". Amikor a műsorok között még bemondókat és bemondónőket láttunk, akik ugyan nem hiperintelligens emberekkénk éltek a köztudatban, mégis nagyon szépen beszéltek. Maguk írták a szövegeiket, és ha kellett, fél napot is eltöltöttek azzal, hogy a megfelelő virágcsokrot kiválasszák, ami majd 20 másodpercig látható lesz mellettük az asztalon, miközben felkonferálják a tévétornát. Ezt maga Kertész Zsuzsa mesélte egyszer, aki az egyik legismertebb tévébemondónő volt.

Forrás: youtube

Mindeközben a nyomtatott sajtóban minden szónak súlya volt. Nem azt mondom, hogy nem jelenhettek meg ferdítések vagy hazugságok, hanem hogy helyesen írtak, helyesen fogalmaztak, ismerték és betartották a magyar nyelv szabályait. Mindeközben pedig nem jelentek meg egy lapon belül tizesével butaságok, és ha mégis véletlenül becsúszott egy, azért millió helyen kellett elnézést kérni, vagy akár a jó hírnevével is fizethetett a szerző.

Maradi ember vagyok, mert nem tudtam megszokni a rengeteg elütést, a pongyola fogalmazást, a helyesírási hibákkal teli cikkeket az online és offline médiában. Nem a blogokról beszélek, biztos én is elütök időnként valamit és a többi, hanem a hivatalos médiáról. Nem sikerült megszoknom azt sem, hogy félrefordítások és félreértelmezések alapján születnek cikkek, aztán ha valaki szólni mer, leharapják a fejét és jön a személyeskedés. 

Sajnos én szólni szoktam. Bár időnként bírok magammal, fejlődőképes vagyok. Esküszöm, hogy igyekszem. Amikor mégsem tudom kihagyni, akkor úgy kezdem, hogy nem kötözködésből, de ez vagy az az adat nem pontos. Nem anyázom, nem mondom, hogy minek ír az ilyen, csak hogy nem helyes, amit odavetett.

Mindig meglepődöm, hogy megsértődnek. Felkapják a vizet vagy pikírt stílusban válaszolnak. Sosem értem, mit lehet azon megsértődni és nekem támadni, hogy Emmanuelle Béart nem Emmanuelle Seigner, hogy Matt Damon nem színész-rendező, mert nem rendezett semmit, vagy hogy az osztrák császármorzsa nem darával készül, hanem liszttel. Mindig azt hiszem, hogy a szerzőnek örülnie kellene, hogy szól valaki, hiszen valószínűleg azért ír cikkeket, mert szeretné az olvasóit tájékoztatni, információval ellátni. Helyessel.

Senki sem tévedhetetlen, nem ezt mondom, de nyitott lehetne a javító szándékú észrevételekre.

(Mondom ezt úgy, hogy biztos épp most van tele hibával a bejegyzésem.)

Én vagyok a tükör görbe, ugye?

Esküszöm, próbáltam megbarátkozni vele. Nem tartottam jó ötletnek ugyan, de úgy álltam hozzá, hogy hamar megszokjuk majd, hiszen pl. Bécsben sincsenek vasárnap nyitva az üzletek, és senki nem halt éhen, meg mi sem szoktunk, ha épp vasárnap járunk arrafelé. De most, fél év tapasztalata után azt mondom, nekem bizony gondot okoz a vasárnapi zárva tartás.

Meg is mondom konkrétan, mi a bajom. Az Ikea és a ruhaboltok. A kenyér meg a zöldség le van tojva, be tudom szerezni bármikor. Persze úgy, hogy én spéci eset vagyok, egyrészt hétköznapokon napközben el tudok csoszogni a zöldségeshez, másrészt amúgy is a szombati bio piacon vesszük meg a heti élelmünk 95%-át, úgyhogy ebbe semmit, de semmit nem zavart be a vasárnapblokkoló rendelet.

Na, de amióta ez életbe lépett, semmit nem tudunk haladni pl. a lakberendezéssel. Valahogy Ikeába nem úgy járunk, hogy ooops, beugrik a férjem munka után 15 percre. És én sem tudom egyedül elintézni, gyerekkel, autó nélkül... de még ha lenne is kocsi, jogsi, az ilyen jelentős döntéseket akkor is együtt szeretjük meghozni. 

A szombat délelőtt a piacé, aztán ebéd, ebéd után a gyereknek alvás (vagy legalább egy tétova kísérlet rá), aztán uzsonna, és már vége is a napnak. Mire kivergődünk Budaörsre az áruházba, minimum 17 óra, de inkább 17:30 van, 19-19:30-tól pedig már kezdődik az esti rutin, vacsora-fürdetés-alvás. Másfél-két óra - engem is meglep, de így van - édes kevés egy ikeázáshoz.

A ruhavásárlással ugyanez. Gyerekkel egyszerűen nem lehet üzletről üzletre járni órákig, és átnézni a kínálatot. Az én fiam meg nem is próbafülke-kompatibilis. Le nem merném venni a nadrágomat, hogy felpróbáljak valamit, mert tuti akkor szaladna ki, nem csak a fülkéből, de az üzletből is... ő ilyen elszaladós. Én meg bugyiban utána? Hogy csinálják ezt vajon a "nagyok"? A szuperanyukák?

Ruhát amúgy sem egyedül szeretek vásárolni, jó, ha ki tudom kérni Dris véleményét. Ez sem ez a munka után beszaladós, gyorsan vállfáról lekapkodós, belebújós, hazavivős tevékenység. Amennyi időt és figyelmet szeretnénk szánni rá, az egyszerűen nem jut rá ilyen nyitvatartási idő mellett. 

Tudom, hogy nem elegáns ezen nyekeregni, de nekem bizony hiányzik a vasárnapi vásárlási lehetőség. Persze ez nem jelenti azt, hogy nyitástól zárásig, minden vasárnap ezzel tölteném az időmet.

Épp írni készültem arról, hogy milyen megdöbbentő, amikor a sokadik óvoda nyílt napján jársz, és mindenhol azt kérdezi a többi szülő, hogy milyen külön órákra viszik a gyerekeket, van-e népi tánc, úszás, karate, dráma foglalkozás, na és persze nyelvoktatás, de amikor te szóba hozod az egészséges étkezést, 40 szempár mered rád döbbenten, még előtted is hátrafordulnak, hogy jól megnézzék, ki is ez a bolond, aki nem kakaós csigát kíván a 3 évesének. (A majdani 3 évesének.) Szóval postolni készültem róla, de a nagy részét épp megírta Blogár is. Tudnám még cifrázni, talán meg is írom majd külön.

Az új vezetés oktatóm, aki egyébként az autósiskola vezetője is, tök jó. És számítok rá, hogy legalább ő megfelelően tudja képviselni az iskolát, az elvet, amit beiratkozáskor hirdet. Most, mellette derült ki igazán, mennyi gond volt a másik sráccal, és a bennem motoszkáló rossz érzés vele kapcsolatban teljesen jogosnak tűnik. És ő még a nagy magyar átlaghoz képest szerintem egész türelmes és normális.
Sajnálom, hogy nem korábban váltottam, de azt talán még jobban, hogy sokan mennyire rossz helyen tanulhatnak, és mennyi frusztrációt tehetnek beléjük a vezetéssel kapcsolatban, mire kikerülnek egyedül a forgalomba. Persze, tudom, vannak elégedett és vezetni szerető tanulók is, hurrá!

Szoktam rendelni Netpincéren ezt-azt, ha épp nem volt időm vagy kedvem főzni, és pl. pizzára, mexikói ételre vagy sushira vágyom. Mostanában azt látom, hogy minden étterem próbálja elcsalni a Netpincérről a vevőit. Hoznak az ételhez kupont: ha legközelebb egyenesen tőlük rendelsz, az neked milyen jó lesz. Nekik meg akkor nem kellene jutalékot fizetniük a közvetítésért. Nem különösebben vagyok akcióérzékeny, inkább a minőséget és a kényelmet szeretem, de persze ugyanazért nincs értelme többet fizetnem, úgyhogy át szoktam nézni, ki mit ajánl. Aztán továbbra is rendelek a Netpincéren. Hogy miért?

Egyszer, amikor még irodában dolgoztam, és nagyon sok volt a feladat, a szabadidő meg roppant kevés, elég gyakran rendeltünk ebédet. Az, hogy egészséges is legyen, sokszor már nem tudott szempont lenni, amikor már órák óta kopogott a szemünk. Jött a sok pizza, akkor talán még minden nap kólával meg profiterollal. Az egyik kollegám egyszer megkérdezte, mit tud a Netpincér, hogy örökké azt használjuk. Merthogy pizzát rendelni egyenesen a pizzériától is lehet. Kórusban vágtuk rá: "Azt, hogy nem kell emberrel beszélni." Hm.

Most megint pizzát szeretnék, nézem a hűtőre tűzött kuponokat, amiket a legutóbbi rendeléseimnél kaptam, és akárhogy számolom, nem éri meg nekem. Nem nekem mint Antibaby-nek, hanem nekem mint vevőnek. 5% kedvezményért (ami nálam, kisfogyasztónál 50-100 Ft megtakarítást jelent) egyszerűen nem gondolkodom el rajta, hogy felhívjam (az is pénz, ugye), hallgassam a zenét, kivárjam, amíg felveszik, elmondjam a telefonszámom, címem, újra lassabban, mert sosem hallott az utcáról, aztán kapucsengő, milyen címlettel fizetek, mit kérek, olvassa vissza, mert múltkor is csirkéset kaptam véletlenül, nem, köszönöm, nem kérek desszertet, nem kérek üdítőt, igen, biztos, hogy nem, áfás számlát sem kérek, hány perc lesz. Csúcsidőben még félre is tesz, hogy várjak, mert egyedüli diszpécserként ő kapkod 3 telefont. Amikor pedig kihozzák, amit rendeltem, nem minden cég küld újabb kupont. Tehát legközelebb is csábulok el a Netpincér felé. Szóval szerintem nagyon is hasznos és értékes szolgáltatás tud lenni, hogy nem kell emberrel beszélni.

Van olyan étterem is, amelynek működik online rendelési felülete, de a regisztráció és rendelés folyamatába kis híján beleőszültem. Ha két külön címre rendelek felváltva, a rendszer megkattan, hívhatom a diszpécsert segítségért, vagy rossz helyre viszi a futár a kaját. 5% engedményért.

Amúgy meg, ha az ár az egyetlen, amivel valamire rá akarnak venni, az nálam már eleve fura szokott lenni. Nem azt érik el, hogy rohanok, hogy még akcióban megszerezzem, hanem elgondolkodom a marketingen és a terméken vagy szolgáltatáson. Az ár-érték arányon. Meg mindenen. És közben előfordul, hogy elfelejtem, vásárolni szerettem volna.

Kihasználom, hogy van egy kis szabadidőm, így 23:40-kor, és írok azért ide is valamit. Végeláthatatlan listám van témákból, csukott szemmel bökök egyet: Vezetés.

Sajnálom, hogy nem mentem be tél végén, tavasz elején panaszkodni az oktatómra az autósiskola vezetőjéhez, mert akkor most talán előrébb lennék, meg jó pár tízezer forinttal beljebb. No, de késő bánat ebgondolat. Most viszont érdekes dolog történt, és ennek hatására csak megléptem azt az oktatóváltást, még ha jó későn is.

Az történt ugyanis, hogy bár a téli stílusából jelentősen visszavett az oktatóm, miután kétszer is szóltam neki, hogy ez így nem lesz jó, de mostanra teljesen egyértelmű, hogy le sem tojja a fejemet. Kedélyesen elbeszélgetünk magánéletről, lakáscseréről, egészséges táplálkozásról, de ami a vezetést illeti, nem tesz meg mindent azért, hogy megtanuljam. Ehhez  most jó pár sztorit elmesélhetnék, mikor és hogyan nem volt ügyfélközpontú a hozzáállása, és akkor még finoman fogalmazok, de a lényeg, hogy betelt a pohár nálam. Esélyét sem látom, hogy levizsgázzak, ha vele maradok. És már több, mint 7 hónapja járok hozzá.

De menjünk vissza egy kicsit az időben. Ugyanis én már egyáltalán nem akartam váltani meg főnöknél bemószerolni, de két héttel ezelőtt elmentünk hosszú hétvégézni a családdal egy medencés helyre, és mit ad Isten, ott süttette magát az autósiskola vezetője is a napon. Kicsi autósiskoláról van szó, személyesen ismeri az összes diákot. Úgyhogy már messziről integetett, kikászálódott a napágyból és jött érdeklődni, hogy megy a vezetés, elégedett vagyok-e a tanárral. Én valószínűleg nem is mondtam volna túl rosszakat, inkább zavarba jöttem a váratlan helyzettől, de a kérdezősködésére Dris a hátam mögött krákogott egy jelentőségteljeset. Ebből egyértelművé vált a srácnak, hogy bizony nincs minden rendben és otthon szoktam panaszkodni. Döcögősen indult a beszélgetésünk, de végül csak kiböktem, hogy nem vagyok elégedett, és az egyik, ha nem a legdrágább autósiskolától nem erre a bánásmódra számítottam.

A lényeg: a suli vezetője eléggé értette, mi a bajom, és nem csak igazat adott nekem, de még tett is rá néhány lapáttal. Sorolta, mi mindenben kellett volna az oktatómnak feloldania a feszültségemet. Én ennyi hibát nem is róttam volna fel neki, de igaz ami igaz, odatehette volna jobban is magát. A medenceszéli beszélgetést aztán telefonbeszélgetések sora követte, és végül szépen (nem, nem annyira szépen) szakítottam az addigi oktatómmal, és a következő vizsgámra a suli vezetője fog felkészíteni.

Kíváncsi leszek, mit hoz ki belőlem ez a váltás, és mikorra lesz végül jogsim. Örülök, hogy végül így alakult, de utólag azt mondom, jobb lett volna hamarabb lépni.

Zsörtölődtem múltkor a Kosztolányi Dezső téri lámán, azóta pedig rájöttem, hogy ez lesz az új vesszőparipám. Amikor az Ökokörbe jártam, ott mesélték más anyukák, hogy náluk a gyermek érkezése volt a fordulópont, akkoriban kezdtek el zöldülni. Nekünk az ökoszemlélet sokkal hamarabb jött, mint Rt, de azért durvult már az ő ittléte alatt. Úgyhogy aláírom, hogy azokat, akik erre fogékonyak, bizony el tudja indítani a változás útján egy gyerek születése.

Én számtalan dolgot veszek észre magamon, ami azóta zavar nagyon, amióta a fiamnak igyekszem megmutatni a világot, apró lépésekben. Természetesen ezek főleg azokban a helyzetekben jönnek elő, amikben nekünk eleve más a felfogásunk, mint másoknak. Persze nem általánosítási szándékkal állapítom ezt meg, csak abból, amit magam körül látok, tapasztalok. Ami eddig kicsit zavart, mert én máshogy csinálom, gondolom vagy érzem, mint a nagy többség, az most, a gyereknek mutogatva hatványozódik.

Itt van pl. az állatok, növények megismertetése. Én valahogy úgy képzelem ezt, hogy meglátunk egy virágot kirándulás közben, és megnézzük. A szemünkkel. Aztán tovább sétálunk, egy másik növényt keresve. Mások meg úgy, hogy ott egy növény, tépjük le! Vidd oda anyának ezt a szép pipacsot, százszorszépet, akármit! Tudom, tudom, a pipacs gyomnövény, nem kell aggódni miatta, de én meg úgy érzem, hogy ha azt leszakíttatjuk a 2 évessel, akkor nem fogja tudni, hogy a nempipacsot meg nem kellene.

Állatokkal ugyanez. Én úgy mutatnám meg a tóparton ücsörgő békát, hogy pár lépés távolságban megállunk, rámutatok az ujjammal, nézd, az ott egy béka. Próbálunk nem sokat mozogni, és megfigyeljük. Mások meg úgy, hogy jé, ott egy béka, piszkáljuk meg bottal, merjük ki lapáttal a tóból, hogy a kisgyerek megismerje. Pl. ez a nagyszülői hozzáállás is nálunk.
Egyszerűen nem értem, miért kell inzultálni az állatokat a "megismerésre" hivatkozva.
De van olyan ismerősöm is, aki konkrétan azt tanította a kicsi gyerekének, hogy "Mit kell csinálni a hangyával? Eltaposni.".

Őszintén szólva én nem is tudtam, hogy állatvédő vagyok. Mármint persze, nem eszem húst, és nem hordok bundát, és ellenzem a kozmetikai cégek állatkísérleteit. Amióta az eszemet tudom, taszít az állatkert (sokan kérdezgetik is, mikor megyünk már el Rt-val is) és minden cirkuszi állatos produkció. Sosem kötöttem vajas kenyeret egyetlen macska hátára sem, hogy kipróbáljam azt a nagyon vicceset. De nem tudtam, hogy ennyire napi szinten kerül ez benne az életemben a gyereknevelés kapcsán, hogy naponta fog összeugrani ettől a gyomrom valamilyen program közben.

Vasárnap például a Belvárosi Fesztiválon jártunk a Szabadság téren. Gyerekprogram, Halász Jutka néni, játékok... ami kell. No meg állatsimogató. Persze, hogy odakeveredtünk. Nézd csak, egy szamár, ott meg egy bárány, egy póni, az a pici meg egy boci.

Nem tudom, látszik-e a képeken, hogy bár kerítés is körbevette őket, még olyan rövid pórázra is voltak kötve, hogy szinte egyáltalán nem tudtak mozogni. Pl. felállni, felemelni a fejüket rendesen. Körbefordulni meg aztán végképp nem. Állatsimogató? Kiírhatnák inkább, hogy állatkínzó.

Persze, a gyerekem ezt még nem érti. Örül, hogy nem csak könyvben lát szamarat. Iiii-áááá! - mondja fülig érő szájjal. De ha majd ennél többet is beszélgetünk az állatokról, nem fogom hagyni, hogy az a kép alakuljon ki benne, hogy ez a bánásmód normális. Nehéz ügy, mert riogatni és félelmet kelteni sem helyes. Nem fogok neki 3 éves korában vágóhídról fotókat mutatni. Meg kell találni a megfelelő módját., mint ahogy az állatok, növények megismertetésének is. Szerintem ez a város közepére odaerőltetett "állatsimogató" és hasonlók nagyon nem az.

Volt egy hetem vezetésóra nélkül, és azalatt összeszedtem minden gondolatomat, kikértem mindenki véleményét, aki számít (a tieteket is, kedves olvasóim), és nagyjából elterveztem, hogyan fogom megoldani a helyzetet. Először úgy voltam vele, hogy kérek másik oktatót, aztán ahogy napról napra csillapodott a felháborodottságom, végül úgy döntöttem, beszélek inkább vele. Nem akarok rosszat neki, hogy rögtön bemószeroljam.

Nem mondom, hogy tükör előtt begyakoroltam, mit fogok mondani, de arra jutottam, kellenek bizonyos kulcsszavak a mondandómba ahhoz, hogy biztosan ugyanazt értse rajta ő is, mint én. Ezekkel a fejemben vágtam neki a következő órának. Először fura volt, mert mintha olvasta volna a blogom, vagy mi, visszafogottabbnak tűnt. Aztán az óra végére már nem volt az, de sikerült megtalálnom egy pillanatot, amikor együtt nevettünk valamin, és akkor ideálisnak tűnt a pillanat. Szép finoman megkértem, hogy ha én elismerem, hogy nem vagyok ügyes, ő cserébe ne beszéljen így velem. Oké, hogy tényleg nem vagyok egy született Fittipaldi, de ez a pedagógiai módszer még inkább lebénít, hasznomra semmiképpen nem válik.

Meglepődött, mert úgy tudja magáról, hogy ő a türelem szobra, de akárhogy nézem, nem az. Nem akadt ki, csak meglepett volt. Aztán adtam néhány tippet, mi lehet a bajom a vezetéssel, és hogy visszaléphetnénk néhány lépcsőfokot. Bizony, velem gyakorolni kell az alapokat még és még és még, amíg nem mennek rutinból, és majd utána pakolni rá a többit, mert egyszerre száz helyre figyelni nem megy. Egyetértett. Együttműködőnek látszott. Nagy kő esett le a szívemről, és bíztam benne, hogy legközelebb már minden más lesz.

Persze nem lett teljesen más, csak valamennyire visszafogja magát. Amikor meg mégis elszakadt a cérnája, akkor azt találta mondani, hogy ő nem tud ennél türelmesebb lenni, úgyhogy legyek én ügyesebb. Micsoda ötlet! Eddig nyilván azért nem voltam az, hogy őt bosszantsam. Ááááá...

Most itt tartunk. Van bennem némi remény, hogy valahogy túlélem ezt az időszakot és egyszer, valamikor lesz majd jogsim, vagy ha nem, akkor egy bizonyosságom, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Az is valami.

Egy gyors közvéleménykutatás:

Az természetes velejárója a vezetés tanulásnak, hogy az oktató hepciás, úgy beszél velem, mint egy hülyegyerekkel, és úgy általában úgy tűnik, hogy totál kivannak az idegei attól, hogy a vezetni tanulók nem tudnak vezetni, és ráadásul neki kell megtanítania őket? Érdemes-e egyikről a másikra szállni addig, amíg találok egy olyat, aki normálisan beszél velem? Mármint minden körülmények között. Vagy inkább nyugtatózzam be magam az órák előtt és próbáljam nem úgy felfogni a srác hisztirohamait, mintha nem a pénzemet rabolná? Aztán valahogy majd átcsúszok a vizsgán. Ha nem az elsőn, akkor a valahanyadikon, és valahogy majd próbálok utána is úgy csinálni, mintha tudnék vezetni és nem lennék piszkosul balesetveszélyes?

Olyan érzésem van egyébként, hogy nincs hova ugrálnom, mert az egyik legjobb autósiskolánál vagyok, az egyik legtürelmesebb tanárnál, és tudom, hogy én meg extra érzékeny tudok lenni. De ahogy másoknak mesélem, mik történnek, nem azt jelzik vissza, hogy én vagyok a Marslakó. De vajon tényleg így van, tényleg a legjobb helyen vagyok? Csak mert nem kerül kevésbe, és ha már mélyen a zsebembe nyúlok, szeretem tudni, hogy van is értelme.

Annyira bírom, hogy az SZTK-ban mindig kapok néhány gyereknevelési tanácsot, amikor időpontot szeretnék foglalni valamelyik rendelésre. A betegirányító pult mögött ülő férfi/nő, vagy aki felveszi a telefont minden alkalommal kioktat valamivel kapcsolatban.

Mondták már, hogy pár hónapos gyereket simán lehet éhgyomorra végzendő vizsgálatra vinni 10:30-ra, nem értik, mi a gondom ezzel az időponttal. De ennél is jobb az "éhgyomorra, de teli hólyaggal tessék hozni a gyereket" ukász. Lehet, hogy valami kivételesen ügyetlen fiam van, de ha neki tele a hólyagja, azt nem hordozza semeddig sem, hanem beleereszti a tartalmát a pelusba.

Vagy, hogy ha 14-20 óráig van rendelés, menjek csak oda a gyerekkel 14 órára, és várjak. Ugyan nem ígérik, hogy 16-17 óra előtt bejutunk, de "a doktornő azt mondta, hogy a pici babákat a rendelés elejére hívjuk". Mondom: 14 órakor alvásidő van. Ha akkor tud fogadni a doktornő, akkor megoldjuk, de ha csak a 2-3 órás várakozást ígérik akkorra, úgy, hogy egyébként RT otthon aludna, akkor inkább máskor mennénk. Flegma cuppogás a vonal végén, és hallom, ahogy halkan mondja: majd alszik máskor.

Tudom, hogy nem lehet millió ember extra igényeihez illeszkednie egy amúgy is túlterhelt egészségügyi intézménynek, de azért néha a stílus és a mondandójuk tartalma együtt kiveri nálam a biztosítékot.

Ezzel szemben a Budai Gyermekkórház szemészete előtt le a kalappal. Oda sem kaptunk konkrét időpontot, de amíg ott voltunk, csupa kedvesség vett körül minket. A betegirányító hölgytől az asszisztensen át a doktornőig mindenki bűbáj volt. Nagyon értenek a gyerekek nyelvén, egy pillanat alatt ráhangolódnak bármelyikükre, a beindult mindent szétpakolóstól kezdve a durcás-nyűgösig. A regisztrációs pultra, a rendelőben a polcokra kedves játékokat készítettek, és mind tisztának is tűnik. Ezek szerint így is lehet.

Én aztán hatalmas kólás voltam, évekbe telt, mire le tudtam jönni a cuccról, de most visszatekintve már elég rosszul vagyok a gondolatától is. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam ezt a könyvet... becsalogatott az üzletbe, bár ez nem nagy kunszt, már eleve úgy volt kihelyezve, bevilágítva stb., hogy akár ezért, akár azért, de bemenj, odalépj, megfogd. El nem tudtam képzelni, mi lehet benne. A márka története tök oké, kult, meg minden, ez tölti meg az első 69 oldalt. Aztán meg receptek. Ilyenek pl., hogy zellerkrémlevesbe keverj 2 dl zéró kólát. Brrrr.
Beteg egy világban élünk, na de hogy ennyire...

Bevallom, előítéletes voltam a játszóterekkel, de még inkább az ott zajló közösségi élettel szemben. Erre kiderült, vannak egész jók, nem is kevés, a környékünkön például egy csomó kicsi-nagy, felújított vagy új található. Egy-két brutál ellenszenves szülőt vagy nagyszülőt leszámítva pedig egész jó fejek az emberek. Nem csak a főzésről meg a kakiról megy a pletyka, hanem időnként kialakulnak értelmesen, érdekes témákról társalgó körök is, és nem is mindig a gyerek áll a középpontban. Na nem azért, mintha én bármelyik ilyen társaságnak is tagja lennék, csak "véletlenül" elkaptam egy-két beszélgetést. Mi még csak percekre járunk játszózni, egy kis hinta, két-három lecsúszás a csúszdán, aztán homokozás a második lapátnyalásig, majd el onnan (fürdeni). Ez az idő meg vészesen kevés ahhoz, hogy beépüljek. (Pedig mifelénk még rocksztár apukával is lehet homokozni meg gyed-szabályozásról diskurálni.) Na, de majd egyszer!

(Forrás: jatszoterek.info)

Ami viszont ezek alatt a rövid időszakok alatt is zavar, az az, hogy a legtöbb játszótéren alig van árnyék. Mostanában harminc fok felett van a nappali hőmérséklet, tűz a nap ezerrel, ott a szép nagy játszótér, és képtelenség használni. Kong az ürességtől, vagy mindenki szenved, és harc megy az árnyékosabb hintákért, csúszdákért. Kivételek persze vannak, az egyik jó, csupa fás játszótér pl. épp a mi utcánk végébe épült. De szerintem a sok biztonsági és EU-s előírás mellé, ami a játszóterek kialakítására vonatkozik, bekívánkozik az árnyékolás is. Jó lenne, ha alap lenne. Nem csak azért, mert a tűző napon megfő a gyerek (dél körül amúgy is kiürül minden játszótér), hanem mert felforrósodnak a játékok, és még a kevésbé napos órákban sem lehet őket normálisan használni. Kéne még egy-két fa vagy valami, na! Meg nem fém csúszda.

Vajon erre a termékre van kereslet? A probléma (felcsúszó mindenféle felső) létező, a pulcsitróger pedig, mint megoldás, poénnak igazán jó... de sokan adják vajon rá a gyerekükre?

Szerintem nagyon kényelmetlen lehet neki, izegni-mozogni benne, ráülni a csatra stb. Én ezt a gondot a kezdetektől fogva nagyon egyszerűen oldom meg: egyszerűen nem veszek neki pólót meg pulcsit, amíg vízszintesben van mozgás közben. A body-k meg pont ezért patentosak a lábuk közt. Majd ha jár a gyerek, és a nap nagy részében függőlegesben van a teste, és nem is hurcolom karban, akkor jöhetnek a pólók is.

Ez egy elég kerek, jól összeszedett cucc. Igaz, nem értek mindenben egyet, de nem pozitív irányba vitatkoznék vele. Szerintem a helyzet ennél még súlyosabb. Ezért a videó végén megoldásként említett állami és előfizetéses tévé sem tűnik tökéletesnek, inkább csak egy lépcsőfoknak. Annak az illúziójának, hogy a sz*r nem a szánkig ér, csak a nyakunkig. 

Ma betévedtem ebbe a boltba, és alig akartam kijönni.

Minipolis

Annyira egyben volt a kínálat, összhang a színekben, mintákban, hangulatban, és még az eladó (tulajdonos?) lány ruhája is tetőtől talpig passzolt az enteriőrbe. Aztán persze nem vettem semmit, de ami késik, nem múlik. Megyek még, az biztos.

Egykor ebben a blogban mindennaposak voltak az étteremajánlók vagy éppen -kritikák. Sosem találja ki senki, miért maradoztak el: sokkal ritkábban járok ilyen helyekre, főleg újakra. Na, de most pótlom a több éves, senki által számon nem kérhető restanciámat.

Vörös Homár Halkereskedés, Hegyvidék Központ! Nagyon jó a fish and chips*, és isteni a remulád mártás mellé. Nem ragozom, ki kell próbálni! A kiszolgálás "minőségét" meg túl kell élni, kritikán aluli a stílusuk időnként, de annyira jó a hal, hogy ez nem tántorít el.

*Az Index a város legjobb fish and chips-ének választotta, így jutottunk el mi is hozzájuk tesztelni. A Big Fish-ben is próbálkoztunk, de sarkon fordultunk, miután a fish and chips-ről lebeszéltek, majd ránk akartak sózni két kis tenyérnyi tőkehalat nyolcezerért.

A pihenőszéket visszaadtuk. Szerettük, sokat fejlesztett RT fogási technikáján, de már kezdte megunni, úgyhogy lecseréltük erre:

Még jó, hogy van ez a játékbérlési lehetőség, mert már biztos sok tízezer forintot kidobtunk volna tévedésekre. Ez a Chicco tornászó is ilyen. Ismerősök ajánlották, tehát biztos sok gyerek szereti, de RT-nak nem jött be. Valahogy ő nyugodtabb játékokhoz szokott, úgyhogy az első két alkalommal, amikor bekapcsoltam neki, elsírta magát. Pár nappal később már bátran nyomkodta meg csavargatta a kiálló izéket, de nem sok értelmet találtunk benne még mindig. Háton fekve, ha a lába éri a pedált, a karja egyáltalán nem oda esik, ahol a képek szerint a kezével kellene babrálnia. Ha lejjebb teszem a testét, akkor a lába nem találja a pedált. Végül az lett a megoldás, hogy a lábával pörgeti meg a hídon levőket is, ami nem baj, csak nem erre találták ki. Kipróbáltuk hasalva is, abban legalább az volt a jó, hogy hason volt közben, azt úgy sem gyakoroljuk elégszer. Ezen kívül nem sok pozitívumot tudok felsorolni a játékkal kapcsolatban.

Olyan érzés lehetett szegény RT-nak, mintha betévedt volna csecsemőként egy játékterembe, és hirtelen a flipper és a gyümigép közé szorul. Villog, kattog és összevissza zenél ez a kütyü, de egy kicsi számára nem igazán derül ki, hogy ő irányítja a hangokat, mert ahhoz túl sokáig tart a zene.

Na, mindegy, ezt is kipróbáltuk. Szépen visszavisszük és kikölcsönzünk valami mást.

Ha visszagondolok a néhány évvel (3-4-5?) ezelőtti életmódunkra, azt látom, hogy igen nagy változások mentek végbe mifelénk. Nem volt ez pálfordulás, mert szép lassan alakultak át a szokásaink, step by step. Mindig csak annyi léptünk előre, amennyire igényünk volt, és amennyit pillanatok kérdése volt megszokni. Motiváltak voltunk és vagyunk. Ez kell hozzá. A többi jön magától.

No, de miről is beszélek? A fogyasztói társadalom (tudatos, ámde költekező) mintapéldányaiból apránként lettünk valami más. Először jött a szelektív hulladékgyűjtés és az ökológiai tisztítószerek (már ha nem a vegetarianizmus az első lépés). Volt szűrt vizes időszakunk is, aztán arról leszoktunk, nem szerettem annyira, mint az ásványvizet. Azután házilag barkácsoltuk az első virágládákat, amelyekben próbáltunk konyhakertet kialakítani, több-kevesebb sikerrel. Ez volt a kísérleti időszak. Paradicsom és madársaláta nőtt is dögivel, a hónapos retek viszont olyan lett, mint egy rotringbetét, csak rózsaszín. Úgyhogy arról inkább ne is beszéljünk! A második nyáron már lett paprika is. Nyár elején kerestünk egy elhagyott telket, egy ismerősünk szomszédja megengedte, hogy az övén kipróbáljuk, hogyan gazdálkodnánk. Nem lett belőle így elsőre sikersztori, több gyom nőtt, mint zöldség, vagy csak nem látszott ki alóla, nem tudom. Én akkor már nagy pocakkal, 35 fokban inkább itthon maradtam a hűvösebb lakásban, de ha időnk jobban engedte volna, azt a földet is gondosabban megműveltük volna. Egyszer még ehhez is visszatérünk szerintem. 

Aztán ugye száműztük a fürdőszobából azokat a pipere cuccokat is, amelyek nem természetes alapanyagokból készültek. Lett helyette natúr szappan, minden funkcióra: zuhanyzás, hajmosás, borotválkozás. Fogkrémnek meg fluorid- és mentolmentes verzió. Illatmentes ökológiai öblítő, de lassan ezt is felváltottuk valami mással: ecetes vízzel. Ahogy a szűrt víz, úgy az ecet, mint ruhaöblítő sem lett a kedvencem. Bizonyos ruhák és a törölközők sprődek lettek tőle. Így, egy kicsit harcolnom kellett Drissel, de végül visszatértünk az ökológiai öblítőhöz. Próbáltunk gesztenyével is mosni, és lehet, hogy újra sor kerül majd rá.

Meditálok, azaz meditáltam RT születése előtt, nem kötelességszerűen, de amikor rám jött. Jó lenne ezt még visszailleszteni a mindennapokba, ha nem is most, de hiányzik. 

Majd jött még egy réteg erre az egészre. Biozöldségek, biogyümölcsök, bio mindenből, amiből csak lehet. Nem a megőrülés határát súrolva, hanem apró lépésenként megvalósítva, és most már olyan természetes, mintha más nem is létezne. Nagyrészt biopiacról, bioboltból, kisebb részt a saját erkélyládáinkból.
Amikor már belejöttünk a szelektív hulladékgyűjtésbe, elkezdett minket zavarni, hogy a szerves hulladék megy a háztartási szemetesbe. Így Dris elkezdett komposztálni, gilisztákkal. Igen, a 6. emeleti lakásban. Először furcsa volt belegondolni, hogy itt lesznek a lakásban, de nem sok vizet zavarnak. Nem másznak ki a dobozból (Ikeás), amiben élnek. A bedobált szerves (kizárólag bio zöldség és gyümölcs maradéka, héja kerül bele) hulladékot ún. gilisztateává alakítják, ami kimondottan jót tesz az erkélyen termesztett zöldségek földjének.

(Forrás: Biobúzafű)

Babavárás idején, amikor az ember extra egészségesen igyekszik étkezni, jöttek a csírák, igazán tiszta forrásból, a bolthálózatot kihagyva, egyenesen a termelőtől, frissen a csíráztatóból. Majd a búzafűlé. Sajnos én ebből keveset fogyaszthatok, mert várandósság és szoptatás idején nem ajánlott semmi, ami méregtelenítő hatású, de várom, amikor majd belevághatok úgy igazán. Addig én csak kiskanálnyit iszok belőle és a bőrömre kenem, állítólag csodaszer. Ha én még nem is csaphattam bele igazán a búzafűlé-lecsóba, a család már fogyasztja rendesen. Szerintük is csodaszer. Egy természetes dolog, ami bárki számára elérhető, mint csodaszer, gyógyszerek, mesterséges vitaminok és vegyszeres kozmetikumok helyett.

Fura látni, hogy a tévében minden második reklám gyógyszert tukmál. Megjegyzem, eredményesen. Az orvosok is csak "felírnak", egy sem mondja, hogy egyen a kedves páciens inkább sok spenótot vagy hüvelyest, vagy mindkettőt. Itt jönne a képbe a búzafűlé is. A kiegyensúlyozott, változatos és természetes, vitaminokban gazdag étrenddel minden szükséges tápanyag bekerül a szervezetbe, a számára legjobb és legkönnyebben feldolgozható formában, de erre mégsem hívják fel a figyelmet szinte sehol. Abból nem gazdagszik meg senki. Épp csak egészséges lenne az emberiség. Nem csak testileg, értékrendileg is.

Félreértés ne essék, nem vagyok szélsőségesen mániákus, sem "hippi". Nem szeretnék tanyán élni, mindentől távol, áram és víz nélkül. Nem szeretnék lavorban mosakodni és a kis-nagy dolgommal a kert végébe járni. Én azt sem tudom, bírnám-e vidéken huzamosabb ideig. Még az az idő is eljöhet, hogy oda vágyom, de egyelőre nem erről van szó.

Továbbra is a fővárosban élünk, közel a tűzhöz, jó közlekedésnél (azaz szmogban és zajban), minimál berendezésű lakásban. Már szinte kész van, és bár sokáig tartott (közel 5 évig) a berendezés befejezése, most nagyjából olyan, mint amilyet szerettünk volna. Nem biztos, hogy nem fogok ennél nyugisabb, "vidékibb" helyen élni, de nem hiszek benne, hogy vissza kell menni 200 évet az időben ahhoz, hogy ember- és természetközelibben tudjunk élni. Nem hiszem, hogy le kell mondani a gépek adta segítségről, sok közülük energiatakarékosabb is, mint a manuális elődje (pl. a mosogatógép). Ízléssel és ésszerűen lehet társítani a modern kor vívmányait a környezettudatos megoldásokkal (az más kérdés, hogy nem mindet kell!). Az eredmény, sokak tévhitével ellentétben, nem a kényelemről való lemondás, hanem egy sokkal élhetőbb élet lesz.

Tudom, ez most divat is. Milliárdos üzletemberek mondogatják, hogy csalódtak, elegük van a pénzhajhászatból, elmennek biokertésznek. Sokan nevetnek rajtuk, hogy nem hitelesek. Én nem gondolom, hogy ne lennének azok. Miért ne lehetnének? Miért ne alakulhatna úgy az élet, hogy az embernek megváltoznak a prioritásai? Pénzt keresni, karriert építeni, üzletet futtatni, hitelt fizetni 5-10 éve még nem az volt, mint most. Ami most van, arra miért ne lehetne válasz, hogy "besokalltam, egészen máshogy szeretnék élni"? Miért ne lehetne cél az önellátás, amennyire meg tudjuk tenni?

Jó hosszú írás lett ebből, és tudom, hogy a hosszúkat sokan el sem olvassák, de azért ide a végére még be kell tennem egy fontos részletet. Ez az egész nem tőlem jön. Szimpatikus, tudok vele azonosulni és szeretem, hogy ebben vagyunk, de ha Dris nem lenne motorja a változásnak, valószínűleg én még nagyon nem itt tartanék. És nem írtam volna meg ezt a bejegyzést sem.

Ide illik, úgyhogy belinkelem: aláfestő zene BÁRMIHEZ.

És egy bejegyzés Blogártól, aminek van ehhez a témához kapcsolódó része, és eléggé egyet is értek vele.

Update: Fotók a gilisztás komposztálóról, közkívánatra, a "Tovább" után. Leírás a kommentek között található. Még precízebb leíráshoz sajnos használni kell a google-t, nincs időm pontos know how-t betenni ide. Köszönöm a megértést!

Basszus, azt azért senki nem mondta, hogy az anyasággal együtt jár, hogy költővé és íróvá is kell válnom. Unalomig ismételt, hogy a Grimm mesék milyen horrorisztikusak, de hogy még mennyi vers, dal és mese tartalmaz vállalhatatlan részeket... őrület! Elhatároztam, hogy pl. a Hófehérke és a hét törpét át fogom írni, azaz kihúzom majd a durva részeket, mert teljesen Hófehérke nélkül nem jó felnőni, valahol az alapműveltség részének tekintem, na de azért mégis... Azt nem tudom, hogy az eleve kannibalizmusra épülő Jancsi és Juliskát és a horror Piroska és a farkast meg lehet-e egyszerűen húzni, de majd azokra is rápillantok, amikor itt lesz az ideje.

Most épp a Füles mackón vagyok rajta, merthogy:

"Füles Mackó mond most néktek szép meséket, gyerekek,
Lekonyuló két fülemnek köszönhetem nevemet,
Kedvencem a friss méz, s más finom falatok,
De azért szerettek, hogyha kövér is vagyok."

Hát, én nem akarom arra tanítani a gyerekemet, hogy a kövéreket nem szeretjük. Vagy hogy annak dacára szeretjük őket, hogy kövérek. Ráadásul egy mackó esetében nehogy már ez gond legyen... pfff, Giselle Bünchen-nek kellene lennie? Úgyhogy most naponta agyalok 10 másodpercet rajta, hogy mire tudnám átkölteni az utolsó sort. Hiszek benne, hogy egyszer beugrik valami, ami tökéletesen megfelel. Addig meg lálázom helyette.

Ja, és kreatív gyakorló szülőktől ötleteket szívesen fogadok!