- Nézd csak, Rt! Apa és anya ebben az épületben találkozott először.
Rt gondolkodik, gondolkodik, majd értetlenkedve megkérdezi:
- Kivel?

(Forrás: Wikipedia)

Írtam már? Azt hiszem, még nem.
Anyukámmal egy éve nem tartjuk a kapcsolatot.

Egy gyönyörű május eleji vasárnapon (igen, egészen pontosan Anyák napján) közölte, hogy ő nem akar többet jönni hozzánk. Volt még hozzá nagy kiborulás is, de az mellékes. A lényeg, hogy azóta se a lányára, se az unokájára nem kíváncsi. Egy hétig ideges voltam, mint kb. minden megnyilvánulása után, aztán rájöttem, hogy hihetetlenül megkönnyebbültem. Hogy a lehetséges verziók közül nekem ez jó és biztos neki is. Ugyanakkor mégis csak borzalmas az egész.

Az az érdekes, hogy amikor ez kiderül valamelyik barátunk, rokonunk előtt, mindig rögtön elkezdem magyarázni, hogy miért nincs semmi értelme újra felvennem vele a kapcsolatot. Nyilván valamiféle lelkiismeret-furdalás dolgozik bennem ilyenkor, hogy nem nyüszítek a küszöbén befogadásért. De az érdekes az, hogy ezek a rokonok, barátok, félismerősök sosem ezt firtatják, hogy én miért nem megyek. Hanem azt kérdezik, hogy tényleg nem érdekli őt az unokája meg a lánya? Hogy tényleg nem jelentkezett szülinapra, karácsonyra? Hogy lehet ez?

Nem akarom elhitetni senkivel, hogy nem fájdalmas, és nem jut eszembe gyakran. Leginkább fortyogni szoktam magamban, régi sérelmeken, azokon a dolgokon, amikkel betelt a pohár, amik külön-külön is vérlázítóak egy anyától, egyben meg aztán végképp. És hogy végül ő nem akar jönni hozzánk... Milyen gombot lehet erre varrni?

Hogy milyen érzés? Iszonyú kettős. Ahogy kisgyerekem lett és átéltem, milyen nehéz az anyaság, még úgy is, hogy nekem sok segítségem van, és nem éhbérért dolgozom a bányában, óhatatlanul eszembe jut az anyukám, aki egyedül nevelt fel két gyereket, nem volt, aki keljen éjjel helyette, aki szombat reggel kiosonjon a gyerekkel a nappaliba, hogy ő tovább aludhasson, nem takarított helyette senki és nem vigyázott ránk helyette más. Gürizett a maszeknál alig pénzekért, cserélte éjjel a pisis lepedőnket, ápolt a betegségben... ezekért az évekért nem tudok mást érezni, mint végtelen hálát. De ami 16-17 éves korom körül kezdődött vagy inkább durvult el, azért mérhetetlen haragot érzek iránta, és a legkevésbé sem értem meg, hogy tehet ilyeneket sorozatosan a saját gyerekével egy anya.

Anyák napján, vagy amikor hallgatom a gyereklemezeken egy nap ötvenszer az anyákról szóló szeretetteljes dalokat, összeszorul a szívem. Egyrészt a fiam jut eszembe, hogy neki én vagyok ez az anya, aki neki csak egy van, és aztán óhatatlanul eszembe jut az enyém, akit már nem köszöntök fel Anyák napján.

Ambivalens érzés, ami valószínűleg életem végéig elkísér majd. Az én keresztem.

Üzenem Mark Zuckerbergnek, hogy kellene egy olyan beállítási lehetőség a profilképek feltöltésénél, hogy ha túl jóképű a felhasználó (az arcszkenner szerint  mondjuk), akkor azt csak a single státuszúaknak jelenítse meg. A házasoknak (férjes asszonoknak) meg egy higgasztóbb képet töltsön be. Felőlem random is lehet, akárhonnan.

Tömegigény van rá, tudom, látom. Megkergülnek az asszonyok a receptes csoportban. :)

- Nézd csak! Olyan vékony vagyok már, hogy kilátszik a bordám.
- Vagy inkább olyan vastag a bordád.

Egyszer az egyik exem megkérdezte, hogy ha nem járok bulizni, nem iszom, nem dohányzom és nem is sportolok, akkor mégis mivel engedem ki a gőzt. Akkor rávágtam, hogy takarítással, és azt hiszem, igaz is volt.

Na, azóta már utálok takarítani. Úgyhogy lassan rájövök, hogy rá kellene kapni a szexre.

Rt felült a tévésszekrényre, a hifi mellé, és onnan lógatta lefelé a kis lábait. Írtó cuki volt, össze is néztünk Drissel, és szinte egyszerre kezdtük el mondani:

- Hihetetlen aranyos ez a gyerek, imádnivaló. Csak nem biztos, hogy túléljük.

Aztán, amikor az összes ismerősömtől meghallgattam, hogy "csak szoktatás kérdése", meg hogy "mégis mitől nincs időtök, a 2 és 3 éves kor közötti időszak egy hatalmas ajándék", és már épp kezdtem volna a Duna felé venni az irányt, hatalmas kövekkel a zsebemben... akkor megnéztem ezt a videót, és az az arc, amit Caramel vág 1:25-nél, megmentette az életemet.
Oké, oké, az én gyerekem nem másfél már, és már jó néhány hónapja átalussza az éjszakát, de akkor is nagy kő esett le a szívemről, hogy van, akinek ez az egész nehéz, és ki is mondja.

Ma 15 éve, hogy Drissel először találkoztunk. 15 év... az jó sok, igaz? Nem voltunk folyamatosan együtt, úgyhogy óvatosan fogalmazok, de akkor is szép hosszú idő. Gyerekek voltunk még... most meg itt ez a 2,5 éves csöppség, aki belőlünk lett, az első találkozásunkból adódó további találkozásainkból. Család lettünk a vakrandiból.

Minden évben ugyanabban az étteremben szoktunk megemlékezni róla, mint ahol első alkalommal is jártunk, de akkor még cukrászda volt. Idén a nappaliban, hársteával, köptetővel és orrszívóval ünnepelünk. A lényeg, hogy szeretjük egymás. Hát nem?

Tehát itt éltek anyósomék 5 napig a nappalinkban. Ez alatt a pár nap alatt simán el lehet jutni odáig, hogy az ember elgondolkodik, nem lenne-e célszerű Dunának menni. Nem, nem velük volt a gond, ők tökéletesek! Velem van a gond, mert mint kiderült, nem tudok:

- teát főzni (teafiltert megfelelően a vízbe lógatni),
- teregetni,
- teregetés után a ruhaszárítót megfelelően elhelyezni,
- levelestésztát félbehajtani,
- tojást tisztítani,
- tojást főzni,
- mosogatógépbe bepakolni,
- mosogatógépből kipakolni,
- a gyerekemmel bánni,
- szappant nem tönkretenni,
- a gyerekemről megállapítani, hogy mikor kellene aludnia,
- megfelelő időben elaludni (mint a normális emberek),
- megfelelő időben ébredni (mint a normális emberek),
- megfelelő időben enni (mint a normális emberek),
- megfelelő időben nem enni (mint a normális emberek),
- beszédemhez hangerőt választani,
and many many more.

Ja, és nem tudom jól, hogy a 6+7 éve velem élő páromnak ki barátja és ki nem.

Asszem, fel is hívom ünnepek után az ex-pszichológusomat, hogy kezdhetjük előlről az önbizalomszerző terápiámat.

Na jó, ez azért inkább irónia, és enyhe túlzás, mert valójában azt gondolom, hogy aki eljön segíteni és egyébként vendégségben lenni olyan értelemben, hogy más lakásába, más életébe toppan be, az próbáljon már meg egy kicsit alkalmazkodni, kompromisszumot kötni, vagy egy csöpp tiszteletet mutatni az ott élők szokásai és tapasztalatai iránt!

A Nekünk bevált oldalának talán eddigi legjobb bejegyzése. Tökéletesen leírja, amit mostanában érzek. Küldöm szeretettel a férjemnek, és minden apukának.

"Drága Szerelmem! Csak szeretném előre elmondani neked, mielőtt még hazaérsz, hogy nagyon jó napunk volt ám és minden rendben. De a feltűnésed valószínűleg drasztikusan megváltoztatja majd a viselkedésemet. Nem szeretném, hogy azt hidd, egész nap ilyen idegbeteg voltam, mert nem. Csak most már kezdek kiakadni, érzem. És ha itt leszel, akkor majd egy pillanat alatt fel fog dühíteni minden megnyilvánulásod, amivel erre utalnál, még ha jószándékúan is teszed, mert tudod, hogy magamtól nem nyílnék meg. Támadásnak fogom venni, hogy végre kiadhassam a feszültségem. Sajnálom! Ez a viselkedés valójában egy segítségért kiáltás volna részemről, amit nem merek nyíltan felvállalni. Mert tudom, hogy te is dolgoztál ma, mi meg kirándulni voltunk a szabadban, és nem is volt semmi különösebb nehézség, kimaradt a délutáni alvás ugyan, de nem pánikolok már rajta, mert öröm együtt lenni a fiúnkkal, de tényleg. És amikor ennek ellenére azt érzem, hogy ha még egyszer oldalba lök, miközben készítem a vacsorát, mert azt akarja, hogy vegyem fel, amit megértek, mert ő (is) nyűgös és onnan lentről nem lát a fazékba..., akkor legszívesebb megfognám és elhajítanám messzire. Vagy ráüvöltenék, hogy a torkomban növekvő feszültség ne bőgessen meg. De nem kiabáltam, mert már elégszer sikerült feltartóztatnom magam és bevillan ilyenkor, hogy ne tovább! Van egy trükköm is, még mielőtt minden kötél szakadna. Énekelni kezdek. Valószínűleg elég hamisan, de mégis csak jobb, mintha elhajítanám. Most éppen egy Kelly Family dal ugrott be, ez már önmagában vicces volt. Felkaptam kicsifiút és táncoltam vele. Közben megkavartam a főzeléket. Aztán letettem és öt perc múlva megint jött, engem akart, belőlem akart, mert ő (is) lemerült. Újra túllépek önmagamon, azért is megcsinálom! — mormolok magamnak, mint egy hosszútávfutó. De közben tudom, hogy amikor megjössz, akkor majd leeresztek és neked fogalmad sem lesz arról, hogy mire voltam képes. Csak az összeesett lufit látod, meg ahogy levegőért kapkodom. Fáradt vagyok, sok volt már ez az elhúzódó betegeskedés, a non-stop együttlét, nekem sok. De hogy kezdjek ebbe bele? Tudom, persze, megértesz, sokszor beszéltünk már erről, de téged is erősen köt még a gyerekkorod, a csaláid minták, amik között letapogattad a valóságod. El sem mondom, mert nem akarom bizonygatni neked, hogy azért jó anya vagyok. Inkább előre szólok, hogy sajnálom, ha feleségnek most nem jó, mert még is csak te vagy az nekem, aki felé kioldódhatok. Persze az igazság az, hogy nem is tudok előre szólni neked, mert nincs időm megírni ezt az üzenetet, 7 óra múlt és meg kell etetnem a gyerekünket..."

lett a manó. Családi ünnepség majd csak jövő hét végén lesz, de ma is ő állt a középpontban. Reggel elmeséltük neki, hogy két éve ezen a napon még bent volt a pocakomban, de már nagyon szűk volt neki a hely, úgyhogy bementem a kórházba és a doktor bácsi segített kijönni neki a pocakomból. Ezután egész nap, ha szóba jött a szülinapja, azt kérdezte: Doktor bácsi hol van? Kénytelenek leszünk jövőre meghívni Dr. Szuromit is.

Két éves anyatapasztalatom van, ami azért már valami, és még mindig azt mondom, nagy csoda egy gyerek (biztos kettő meg három is), de nagyon fárasztó is. Rt mára hatalmas arc lett, egy igazi egyéniség, aki otthon, ahol igazán kinyílik, rendkívül cuki és hihetetlen dolgai vannak. Társaságban még általában meg van szeppenve. És most már nálunk is tombol a jó kis dackorszak. Meddig is tart ez?

"Cirkuszi mutatványok" terén elég jól áll. Simán számol tízig, magától is megszámol dolgokat. Most a szülinapja kapcsán az ujjával kettőt mutat, de a szájával hármat mond hozzá. Hány éves vagy? Hááomm. Furcsa mód a játszótér nem igazán érdekli, nem akar csúszdázni, hintázni is ritkán, a homokozóban egy ideig elvan, de semmi különös lázat nem érzek nála iránta, a gyerekeket nézi, és a kortársainál jóval kevesebb lelkesedéssel mászik mászókára. Sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem mászókázik. Közben viszont szereti az olyan négy fal közötti játékokat, mint a memória kártya. Úgy játszuk, mint a nagyok, lefordítva a 30-40 lap, és kettesével felfordítva memóriából párosít. Szeret rajzolni, matricát ragasztani, ügyes a keze, és főleg ügyesen rúgja a labdát. Nincsenek extra elvárásaim ezekkel a skillekkel kapcsolatban, de persze minden szülő büszke arra, amire lehet. Ha valamiben nagyon le lenne maradva a többi hasonló korú gyerektől, akkor biztos megijednék, mert egy anya már csak ilyen ijedős. Amúgy meg minden akkor történjen, amikor történik.

A beszéd miatt aggódtam egy kicsit, mert valaki a fülembe tette a bogarat, hogy 2 éves korra jó lenne, ha már 3 szavas mondatokat mondana. Tudtam, hogy nem élet-halál kérdés, de azért figyelgettem, és 19-20 hónaposan még nem úgy tűnt, hogy 2 éves korára beszélni fog. Aztán hirtelen jött a táltosodás, 2-3 szavas mondatok, most meg már annyi mindent mond, hogy összeírni sem tudnám.

Rt eleven és nagyon kíváncsi, így nem a legkönnyebb gyerekek egyike, de a legtöbb téren szerintem ez pozitívum, úgyhogy örülök neki. Viszont az alvás, elalvás, altatás a mai napig komoly gond nálunk, viszi az összes energiámat. Már mindent megpróbáltam, altatási tanácsadónak is fizettem, de minimális eredményt értünk csak el. Biztos mindennek meg van az oka, így ennek is. Csak nem mondhatnám, hogy kipihent vagyok. Az is biztos, hogy egyszer ez is elmúlik majd. Ahogy mondani szokták, 18 évesen már mindenki önállóan alszik el és átalussza az éjszakát. Mondjuk azt senki nem teszi hozzá, hogy mióta. 17 és fél éves kora óta, vagy 2 és fél éves kora óta? Nem mindegy. De egyszer biztos lesz egy választóvonal.

Összességében szuper két évünk volt ez, megtanultam Rt-nak köszönhetően főzni, időgazdálkodni, nyilvánosan énekelni pironkodás nélkül, és még biztos egy csomó mást is, amit észre sem veszek. Imádom őt, és remélem, jól csináljuk (neki és nekünk jól), ami a feladatunk.

Autót vezet, közben telefonon ügyintéz, válaszolgat a hátsó ülésen ülő gyereknek, visszaadja a cumiját, akárhova is esett le az autóban, velem is beszélget, és közben még arra is van gondja, hogy amikor a Quimby lemez a "lustán b***nak az állatok"-hoz ér, odanyúljon lehalkítani, majd a következő szóra visszahangosítani. Én csak anya vagyok, nem járok dolgozni meg ilyenek, de a polip karjaim és ezerfelé figyelési képességeim nem fejlődtek ki.

Jaj, egyébként meg annyira rossz, hogy nem tudok blogot írni... olyan életszakaszban vagyok, amikor millió, számomra fontos dolgot kell beletuszkolnom napi 1-2 óra szabadidőbe, és egyszerűen nem megy jobban, mint most. Ennek a blog látja kárát, és így én is, legalábbis a bennem élő blogger. Él még, igen. Időnként fejben blogolok, aztán sose jutok ide, hogy be is pötyögjem. Pötyögök máshova, talán néha felesleges helyekre is, úgyhogy most letiltottam pl. Facebookon is jó pár oldalt, hátha így egyszer csak visszatérek a mondandómmal ide.

Pofázhatnékom ugyanis gyakran van, hosszabb-rövidebb akármik.

A helyzet dióhéjban:

- Eladtuk a lakást, de még csak szóban, papíron nem.

- Még csak félhalvány elképzelésünk van, hol fogunk majd lakni azután, hogy ki kell költöznünk. Egy napsütéses, két irányba panorámás, füves, teraszos, madárcsicsergéses, kis veteményes kertes, autózaj oda nem hallatszós telket vizionálunk egy kis, sajnos a véges anyagi lehetőségeink miatt nem álomszerű, de vállalható házzal. Szóval valószínűleg belevágunk, és építtetni fogunk magunknak. Már van hely, amibe beleszerettünk. Álltam már üres telek határán és azt hisztiztem bele a nagyvilágba, hogy én itt akarok lakni.

- Nyolcszázmillió órát vettem, majd megvolt az első vezetés vizsgám. Mindenki azt kérdezi, hogy ez a forgalmi vizsga-e, de ők biztos régen csináltak már ilyet, mert mostanság már nincs más, csak a forgalmi. Nem kertelek: megbuktam. Várható volt, és így van jól. Majd újra nekifutok.

- Fotózni tanulok, sokat főzök, belekezdtem egy projektbe, ami remélem, sokkal többé is kinövi majd magát... mindezek csiga lassúsággal alakulnak, mert még egy gyerek mellett is kevés az időm, de már időnként kistestvéren is gondolkodunk.

- Holnap lesz a 7. házassági évfordulónk, amit majdnem elfelejtettem. Mostanában vitatkozunk. Általában apró dolgokon, vagy csak feszültek vagyunk élből, és akkor már mindegy, jön a türelmetlenkedés meg a kötekezés pro és kontra. Nem hiszem, hogy a 7. év miatt van, ha esetleg valakiben felmerült ez a lehetőség, sokkal inkább attól, hogy fáradtak vagyunk, sok a dolog és kevés az idő/energia egymásra. Azért bízom benne, hogy a mélyben minden rendben van. Ripsz-ropsz összehozunk egy lakáseladást, egy házépíttetést, egy kistestvért Rt-nak, egy költözést nagy pocakkal vagy kisbabával, aztán minden klassz lesz.

- Most is az egyébként, a kimerültség ellenére csodálatos napokat élünk. Rt már dumálgat, és egyre öntudatosabb, nagyon aranyos. Nem tudok betelni vele. Az eddigi legjobb időszak ez. Persze nem teljesen rózsaszín, mert már nálunk is megjelentek a kétéves korhoz közeledve a hiszti és a dac jelei. Van, hogy reggel még fekszik az ágyban, de már toporzékol, csak hogy egyet mondjak. Egyszerre idegölő és eszméletlen cuki.

Úgy terveztük, hogy 3 éves kor után, vagy legalább 2-3 között vezetjük be, hogy Rt a nagyszülőknél aludjon. Mármint éjjel. De mostanra annyira ki vagyunk purcanva, hogy már nem hiszem, hogy jobbat tesz a gyereknek vagy akár nekünk, ha minden éjszakát együtt töltünk annál, hogy minden napközben észnél és jó kedvemben legyek. Úgyhogy kellene pihenni, néhány napra lelépni wellnessbe, masszíroztatni, ásztatni, jókat enni és beszívni a jóféle chi-t. Töltődni.

Így lett, hogy tegnapról mára Rt a nagypapáéknál aludt, próbából. És nem csak, hogy nem volt semmi sírás meg anya-apa keresés este, de még át is aludta az éjszakát (a kis "piszok"). Mi pedig 20 hónap után foglalkoztunk végre egy kicsit egymással. Megvacsoráztunk a kedvenc éttermemben (Alessio), ahol Rt születése előtt néhány nappal jártunk utoljára. Isteni finom 3 fogást ettünk végig kulturált kiszolgálással az étterem hangulatos téli kertjében. Majd teljesen ráérősen kocsikáztunk egyet a városban, sétáltunk egy kicsit a kivilágított Hősök terén, aztán jó korán lefeküdtünk aludni, erősen koncentrálva, hogy nehogy hazaérkezés után "csak rápillantsunk" az internetre, mert az tuti bukó, akkor éjfélig biztos nem alszunk.

Azt hiszem, én már felmérni sem tudom, mennyire vagyok fáradt, mert nem is emlékszem, milyen érzés nem annak lenni. Mindenesetre 12 órát aludtam egyhuzamban, úgy, hogy Dris korábban ébredt, és rámcsukta majd újra kinyitotta a szobaajtót, telefonált, pakolászott, és én ebből az egészből mit sem vettem észre.

A tegnap este szuper volt, és nagyon kellett ez a 12 óra alvás is, de nekem ma egész nap úgy fájt a fejem... nem tudom, hogyan működik ez, mitől van a fejfájás, ha az ember sokat aludt, de már máskor is tapasztaltam ilyet.

2014 csodálatos év volt. Jövőre ugyanilyen boldogat kívánok magunknak, és mindenki másnak is! Vár ránk néhány komoly kihívás az új évben, amiket remélem, hogy sikeresen teljesítünk majd. Ha pedig lehetek egy kicsit telhetetlen, az országnak jóval több jót kívánok, mint amiben éppen van. A családom egy csoda, értük hálát érzek. Itthon ugyanez mégegyszer és ezerszer pont jó lesz, köszönöm, köszönöm.

Nálunk kicsi.

Ha visszatekintek az elmúlt évek karácsonyaira, azt kell mondjam, elég jók vagyunk abban, hogy hogyan ne kapjunk frászt ettől az ünneptől. Én anyukám mellett megtanultam, hogy milyen a sokat vállalós, megfelelni vágyós, idegeskedős, elúszós karácsonyi szervezkedés, és amikor saját háztartásom, majd saját családom lett, egész máshogy szerettem volna csinálni. És csinálom is.
Igaz, ehhez elengedhetetlen kellék Dris, aki partner az árral szemben úszásban, és aki nem piszkál, hogy kiadunk pénzt olyanra, amire más nem, vagy nem közvetlenül, hanem az idején és az energiáján keresztül.

Kicsi a család, az is jó. Átlátható mennyiségű ajándék, vendégség és vendégeskedés. Nincsenek hatalmas elvárások az ajándékok terén sem. Egy kivételtől eltekintve pedig mindenkinek akad ötletünk, hogy mikor minek örülne. Ha valami nem jön össze, nem gond, és senki sem ahhoz szokott, hogy ilyenkor plazmatévét meg kéthetes síbérletet kap.

Ami pedig az én vállamról az igazi terhet leveszi, az a takarítónő és a kajarendelés. Ez utóbbit most teszteltük, a Halkakas karácsonyi menüjéből választottunk halas töltött káposztát. Bevált. Nem tudom pontosan, milyen összeg itthon nekifutni egy ilyen kajának, de szerintem semmivel sem került többe rendelni, mintha magunk készítettük volna el, viszont nagy könnyebbség, hogy akármi történik, akárhogy úszik el az ember a feladatokkal, valami vállalható kaja már van. És ha ott áll a káposzta a hütőben, attól még mindig lehet főzőcskézni, de már nincs az a nyomás, hogy jaj, nem lesz mit enni és nem lesz mit adni a vendégeknek, ha nem pörgök ezerrel már reggel 7-től. Én pont az ilyen stresszben szoktam mindent elrontani. Így is készítettem kaját, nyugodt tempóban, ahogy élvezetes. Főztem levest, másik főételt, sütit pedig hoztak a többiek.

De ez mind tök mindegy, felőlem ehetünk karácsonykor vajaskenyeret is, vagy pizzát. Biztos vagyok abban is, hogy ha jó a hangulat, senki sem a porcicákra fog emlékezni. Sőt, észre sem veszi. A lényeg a jó hangulat, és a méglényegebb: a gyerek. Gyerekkel a karácsony egy csoda, egy folyamatos mosolygás, izgalom, békesség, puha ölelés. Ahogy minden reggel ébredés után meglátja a fát, és megörül neki, és megy, hogy odabújjon hozzá, és levesz egy díszt, majd átaggatja a ruhaszárítóra... ez mindennél szebb élmény.

Mindenki más is a gyerekre figyel, és nagyon nem fognak emlékezni, hogy mi volt a menü, és elég puha lett-e a mézeskalács, és hány órát lótottunk-futottunk az ajándékok után, és milyen színű volt a csomagolópapír. Persze ettől még lehet finom a kaja, találó az ajándék, ízléses a csomagolás és patyolat tiszta a lakás, de nem kell mindenáron, belebolondulva, aztán hulla fáradtan összerogyva hajtani rá. Szerintem.

Nekünk így szép, így boldog már évek óta. Most is, és nagyon szeretem. Mint ahogy ezt a két fiút is, akik épp összebújva alszanak az ebéd után.

Mindenkinek boldog ünnepet kívánok, még így a vége felé!

Dris péntek este elment vidékre, egy barátjához "csak holnap jövök haza" felkiáltással. Mondom oké, biztos buliznak, vagy lightos sörözésből vad sörözésbe beszélgetik magukat. RT-val talán ez volt az első olyan éjszakánk, amit nélküle töltöttünk. Esti lefektetések már voltunk kettesben, de teljes éjszaka, és reggeli Dris nélkül ébredés az elmúlt 14 hónapban nem fordult elő.
Másnap reggel még épp, hogy felébredtünk és elkezdtünk reggelizni, Dris akkor ért haza. Egyik karján egy csomag pelenkával, másik karjában 3 palack babavízzel.
Nagyon szeretem a férjemben, hogy lelkesen kiveszi a részét a család körüli feladatokból, de ettől már én is zavarba jöttem.

Pénteken volt a házassági évfordulónk. A hatodik. Durva, már 6 év házasságban... Ennek örömére RT a nagyszülők felügyeletére lett bízva, mi pedig elmentünk egyik kedvenc éttermünkbe, az Alessioba, enni egy jót. Nem is csalódtunk, a konyhájuk még mindig isteni. Jó volt kicsit kimozdulni, bár piacozni, vásárolni szoktunk menni RT nélkül, de ez most más volt. Talán az első közös időnk, kettesben, amióta megszületett a kisember.

Persze nem bírtuk ki, hogy ne róla meg Dris melójáról, meg az én jövőbeli melómról beszélgessünk, meg minden másról, ami ide kapcsolódik. Elkezdtünk gondolkodni a kistesón -> a költözésen -> az anyagiakon -> a "mit fogok dolgozni"-n -> az idő-pihenés kérdésén stb. Körvonalazódik, hogy mit is szeretnénk, pl. kistesóilag, lakásilag, és ez jó. Már csak meg kell csinálni, meg kell találni a lehetőségeket, energiát nem spórolva éjfélig böngészni a hirdetéseket, járni a házakat, a dokikat, kiokoskodni a pénzt, kiokoskodni az időt... Huhh!

Ez volt pénteken, aztán jött egy különösen fárasztó hétvége, pedig még szombaton is nagymamázott és nagypapázott a gyermek, mégsem értük utol magunkat. A mai nap meg egy merő nyűglődéssé vált, esti főzésrengeteggel. Még jó, hogy nem most lesz hétfőn az a beszélgetés, amit már pénteken megejtettünk, mert ilyen hulla fáradtan talán máshogy alakult volna. Vagy nem.

Kistesó jó lenne, de el nem tudom képzelni, hogy tudja egy anya (vagy egy apa) egyszerre:
- az egyiket altatni, a másikat etetni,
- bőrkontaktusban sokat pihenni és fejni, közben meg a másikkal játszótérre menni,
- kipihenni magát, ha az egyik épp akkor alszik el, amikor a másik felébred,
- és úgy eleve valami sajátot csinálni, hobbit, vállalkozást, bármit.
Még jó sok kérdést fel tudnék tenni, de inkább őrlődöm rajtuk még egy kicsit magamban.

Mire a házassági évfordulós kettesben éttermezésből és beszélgetésből RT-ért mentünk a nagyszülőkhöz, ő ott megtanulta az 5. szavát: nagypapa. Néha papapa, máskor napapa. Nagyon édes, ahogy mondja. Büszkék vagyunk rá nagyon.

Már öt igazi szót mond: 
- Apa
- Ági - a mackójának a neve
- lámpa
- kacsa - ezt csak egyszer mondta, kristálytisztán, azóta nem hajlandó megismételni. Az egyedüli fültanúja én voltam, így a család sem hitelesítette még.
- nagypapa

Ma lenne 59 éves az apukám. És már 20 éve halott. Szomorú.
Furcsa érzés ez nekem. Vele közös élményem nincs túl sok, nagyjából ugyanaz a pár emlék jön elő újra és újra. De ahogy elnézem anyukámat és Dris szüleit, azon sokat szoktam gondolkodni, hogy mi lenne, ha még most is élne. Mi történt volna vele azóta, és hogyan hatna a mi életünkre? Tartanánk-e egyáltalán a kapcsolatot? Örülne-e az unokájának? Megváltoztatna-e rajta bármit is, hogy nagypapa lett? Szeretném, ha kizárólag szép dolgok jutnának ilyenkor eszembe, de a realista énem sajnos mindig felülkerekedik. Ettől függetlenül olyan jó lenne, ha itt lehetne és RT rámosolyoghatna a kis ártatlan, mindenkit feltétel nélkül elfogadó mosolyával!

Én: Elmehetek teregetni?
Dris: Persze. Gyeden vagy, úgyhogy azt csinálsz, amihez kedved van.

Talán az eddigi legszebb karácsonyunk volt az idei. RT-val az ünnep extra boldogság.

Azon gondolkodtam, hogy 9 hónapja vagyok itthon, és mások ilyenkor már vágyni szoktak a munkába, vagy legalábbis felnőtt emberek közé. Nekem meg, bevallom, egy kis kétoldali "emberundorom" van. Először azt hittem, késve érkező szülés utáni depresszió (Gwyneth Paltrow-nál 10 év után jelentkezett (: ). Nekem végül is nem hullott csomóban a hajam, mint más kismamáknak, nem vesztettem fogat sem... valaminek lennie kell, nem?

Elkezdtem megfigyelni magam, és kiderült, hogy nem erről van szó. Egyrészt azokra a barátokra nem vonatkozik az "emberundor", akiket igazán szeretek, és akik tudnak velem mit kezdeni akkor is, ha nem vagyok feltétel nélkül kedves. Másrészt amikor magunkban vagyunk, kis családommal, akkor felhőtlenül boldog vagyok, márpedig depresszió idején valószínűleg ez sem lenne így. Úgyhogy nem tudom, mi okozhatja, a hormonokra vagy a befelé (jelen esetben ez a kis családunk 3 tagja) figyelésre tudok gyanakodni.

Egyszer már éreztem így magam, csak akkor a boldogság nem volt ezzel az érzéssel párhuzamosan jelen az életemben. Ez pedig a vetélésem utáni hónapokban történt. Akkoriban nagyon sokakhoz nem volt türelmem, mint ahogy most sincs. Valahogy azt vettem észre, hogy amik korábban is idegesítettek az emberekben, azokhoz nem tudok már jó képet vágni. Hogy a legszívesebben mindent kimondanék kendőzetlenül, amit sokan beszólogatásnak vennének. Nincs sok értelme, meg azt is tudom, hogy később megbánnám.

Találkoztam egyébként mostanában új emberekkel is, akiket megkedveltem, és velük sincs ez az "emberundor" érzésem, csak úgy általánosságban húz egy vékony hártyát a napjaimra ez az érzés. Tehát azért annyira depressziós mégsem lehetek, de hogy akkor mi ez, azt nem tudom.

Még jó, hogy közben boldog vagyok.

Az ötödik hónap úgy repült el, mintha csak kettőt pislogtam volna. Ha így haladunk, épp 2 pillarezzenés múlva lesz fél éves a csöppség.

Azért elég eseménydús lett ez a két pislantásnyi hónap is, leírom szép sorjában, mi minden töltötte meg.

Nem is gondoltam korábban, hogy ekkora boldogság lesz, amikor a gyerekem lenyeli az első falat gyümölcsöt. Vagy a levét. Tisztára be vagyok zsongva ettől, jó értelemben. A kezdeti bénázás után belejöttünk az elkészítésbe is, mostanra ott sorakoznak a mélyhűtőben a fagyasztott kis egységnyi zöldségek és gyümölcsök: cékla, sárgarépa, szőlő, és frissen az alma, körte. A burgonyát kidobtam, mert kásás lett, tényleg. Mire megtudtam, már késő volt. De már az sem baj, ha frissen kell összedobni RT kajáját, pikk-pakk megvan. Feleslegesen duzzogtam a lábos felett az első nap, bár már akkor is tudtam. Ráadásul RT hozzátáplálása visszavonzott minket a biopiacra, minden héten ki kell ugrani valamiért, és ez is olyan jó! Szeretem a légkörét, olyan kedvesek az árusok és közvetlenek a vásárlók. Meg persze szép és finom az áru, csak rohadt hideg tud lenni.

Na de visszatérve RT 5. hónapjához, ennyi gyerekkacajt én még nem éltem... Ha nem éhes, nem álmos és nem fáj valamije, ami tippem szerint a növekvő foga vagy a zöldségekhez, gyümölcsökhöz edződő pocakja, akkor folyton fülig ér a szája, hangosan kacarászik, időnként visítva tesztelgeti a hangját, no meg az ablaküveg teherbíró képességét. A mi idegeinkét nem, mert mi csak állunk és nézünk rá mosolyogva ilyenkor, mint ahogy akkor is, amikor kaparássza a körmével a kanapé kárpitját. Dris megállapította egyik nap, hogy ez az, amit senki másnak nem tűrnénk, de RT-tól olyan aranyos. Ezen kívül forgolódik oda-vissza, hasra-hátra, és már nem kell nagy lendületet sem vennie hozzá, valahogy olyan nagyfiúsan rutinos lett benne. Előfordul, hogy egyszerre szeretné megfogni a két kicsi kezével az összes játékát, olyankor csücsörít és nagyon koncentrál, de persze nem sikerül nem elejteni valamit.
A legújabb mutatvány, hogy folyton fel akar ülni. Ha karban tartom, majdnem vízszintesen, akkor hasizomból ülésbe húzza magát. Tegnap meg fürdetés közben vette fel ezt a pozíciót egyszer csak. Nagyon szeretne ülni, látszik rajta, úgyhogy a hátát megtámasztva naponta egy kicsit engedjük neki. Nem tudom pontosan, jó-e ez a gerincének ilyen fiatalon, úgyhogy csak nagyon rövid ideig ültetjük, de ha azt nem kapja meg, addig erőlteti, míg beadjuk a derekunkat. Legközelebb megkérdezem erről a dévényes gyógytornászt, merthogy hozzá is járunk, de erről talán majd egy külön bejegyzés fog szólni.

Hihetetlen, hogy még néhány hét, és fél éves lesz. Már az is furcsa, hogy itt van a nyakunkon az első közös karácsony, a rokonok kérdezgetik, milyen ajándékot hozzanak RT-nak, én meg csak hárítok, hogy ki tudja, mekkora ruha kell majd akkor neki és milyen játékok fogják érdekelni... aztán észbe kapok, hogy nincs az olyan messze, két hét meg egy kicsi.

Sok nehézséget éltem át, de emellett elmondhatom magamról, hogy többször voltam már igazán boldog is életemben. Mind más-más fajta boldogság volt, a pillanatnyitól a hónapokig tartó felhőkön szökdelésig minden megvolt. De most ez, amit RT-val élek át, egészen másfajta boldogság. Olyan, ami mellett minden eltörpül. Főleg persze a gondok, mert olyan nincs, hogy minden tökéletes, de ki nem sz*rja le, amikor puha, illatos RT bújik a nyakához. Az ember hajlamos általában úgy élni, hogy mindig csak várja, hogy majd jó lesz. Jó lesz, majd ha meglesz a diplomám, majd ha dolgozni fogok, majd ha többet fogok keresni, majd ha saját lakásom lesz, majd ha megtalálom a szerelmet... az élet meg hajlamos rá, hogy elszalad így, mindig a majdra várva. S jó esetben legalább utólag észreveszi az ember, hogy de jó is volt akkor, amikor.
Előfordult velem is hasonló, nem is egyszer, de ezt a boldogságot, amit RT okoz, és amit Dris teljesít ki, meg tudom élni a jelenben, és ez fantasztikus érzés.
Egy ismerősöm e-mailt írt nemrég nekem. Két gyereke van, és el akarta mondani nekem, hogy ő nem értékelte eléggé azt az időszakot, amikor még otthon lehetett velük. Későn jött rá, hogy milyen szép is volt, persze minden nehézségével együtt, és visszavágyott dolgozni, de most, hogy ott ül a munkahelyén, már úgy látja, jobban kellett volna díjaznia a gyerekeivel töltött napokat. Ez az e-mail naponta eszembe jut, amikor valami rutint csinálunk épp, pl. amikor kb. 900. alkalommal emelem RT szájához a cumisüveget, vagy cserélem ki a kakis pelenkáját. Sokat hozzátesz a napjaimhoz, tudom élvezni az apró dolgokat is, amiket együtt csinálunk a kisfiammal, miközben elvarázsol a nagyokkal, azokkal az újdonságokkal, amiket naponta bedob.   

Azt is el kell mesélnem, hogy RT már négy és fél hónaposan a tudománynak szentelte magát (iróniajel). Kaptunk mi is levelet a CEU-tól, hogy babafejlődési kutatáshoz keresnek csecsemőket. Én már voltam hasonlón egyszer, felnőtt pszichiátriai kutatáshoz hozzájárulva, és az nagyon érdekes tapasztalatként maradt meg bennem, úgyhogy jelentkeztünk erre is. Következő hétre már be is hívtak, ami azt hiszem, nincs mindig így, először csak adatbázisba írják be az embert, aztán majd értesítik, ha van a korcsoportnak megfelelő vizsgálat. Amikor a felnőtt verzión vettem részt, az egy egész napon át tartott, a babás viszont szerencsére csak 15 perc, bemelegedéssel együtt legfeljebb 20. RT nagyon aranyos volt, és igazán komolyan viselkedett. Dris előre felkészítette, elmondta neki itthon, hogy majd egy labirintusban kell szaladgálnia, a kijáratot keresve, de végül egész más történt. Beültették egy autósülésbe, elfüggönyözve tőlem és mindentől, hogy ne zavarja meg a környezet. Egy monitor felé volt fordítva, ahol saját magát látta, akár csak egy tükörben, de a feje nem volt a képen. Azt vizsgálták, hogy rájön-e, hogy azokat a mozdulatokat, amiket a monitoron lát, tulajdonképpen ő irányítja. Egy másik képen pedig ugyanezt a fejnélküli tükörképét látta, csak időben egy kicsit késleltetve. Tehát, ha pl. intett a kezével, a képmása egy másodperc múlva visszaintett. Lehetett volna így kommunikálniuk, de nem tudom, végül ez mennyire valósult meg.
Gőzöm nincs, végül le tudnak-e szűrni majd valamit abból, amit RT csinált, mert én úgy láttam, hogy alig mozdult meg. Stírölte a képeket a kivetítőn, nagyon figyelt, és közben megszakítás nélkül aranyos volt, de mivel elég nyugodt gyerek, fizikailag nem nagyon aktivizálta magát. Érdekelne, mire jutnak a kutatók, de valószínűleg azt már nem fogom megtudni. 

Az ötödik hónap hozta azt az újdonságot is, hogy kipróbáltuk, milyen, ha nagypapáék vigyáznak RT-ra. Mármint úgy, hogy mi nem vagyunk ott Drissel. Amikor először felmerült az ötlet, én még korainak tartottam, de aztán beadtam a derekamat. Azóta többször is kipróbáltuk, és jól működik. Így volt időm aludni egy kicsit egyik délután, illetve így tudtunk elmenni ketten együtt 2-3 óra alatt gyorsan elintézni egy csomó vásárlást. 4 hónapja nem ültem elől autóban, és kb. 1 éve nem ültem elől övleszorító nélkül, úgyhogy most valami rég elfeledett érzés tért vissza.

Szintén ebben a hónapban tört ránk Sziszamiszával a felismerés, hogy ha folyton arra várunk, hogy egyszerre érjünk rá, és egyikünk közelében se legyen senki beteg, hogy meg ne fertőzze a másik gyerekét, akkor ebben az életben már nem sokszor fogunk tudni találkozni. Úgyhogy bevezettük a gyerekek nélküli kimenőt, hetente egy estére, amiből eddig két heti találka lett, de így is remek. Jókat beszélgetünk, már hiányzott.

Órák óta ülünk egymás mellett a kanapén, laptoppal az ölünkben, és külön-külön netezünk.

Dris: Megnézünk egy filmet?
Én: Oké.
Dris: Csak azért, hogy csináljunk valamit közösen is.
Én: Aha! Két monitor helyett egy monitort nézzünk.

Lett havi, kétheti vagy heti kimenőm, ahogy igénylem. Tök jó. Egy nem is olyan hosszú beszélgetés eredménye ez Drissel. Rájöttünk (tudom, nem ez a spanyol viasz), hogy az őrli fel az embert, ha folyamatosan neki kell felügyelnie, készenlétben állni a kicsi közelében. Sosem érettem, miért jobb annak a szülőfélnek, aki dolgozni jár, miközben otthon meg ott a gyerek. Hát azért, mert addig lekerül róla ez a felelősség. Nem vágyom vissza a munkába, félreértés ne essék! De ha csak elmegyek egyedül fodrászhoz vagy venni egy kenyeret, már az kikapcsol. Hihetetlen, milyen rövid idő alatt is fel tudok töltődni.

Múlt pénteken kismama csoporttalálkozón voltam egyedül, tegnap meg Sziszamiszával vacsoráztunk egyet a Leroyban, úgy, mint régen. Ha minden jól megy, hetente, kéthetente tudunk ilyet csinálni. RT olyankor már alszik, Dris felügyeli, de ha nincs egyetlen ébredés sem, akkor ő is zavartalanul tud netezni vagy valami ilyesmi.

(A kép forrása: port.hu)

Nagyon fáradt vagyok, de időnként muszáj az amúgy is kevés alvás rovására csinálni valami olyat, ami igazán kikapcsol. Ilyen a netezés vagy a filmnézés. Két hónapos gyerek mellett nem sokan moziznak, szerintem, de mi igyekszünk időt szakítani rá. Megnéztem már Az álom tudományát, amiről akkor nem sikerült a blogban megemlékeznem, pedig érdekes film, most viszont már, ennyi idővel később nem elég friss az élményem, nem tudnék írni róla. Aztán a múlt héten kipipáltunk egy 10 részes sorozatot is, erről majd még írok ASAP. Most viszont a legfrissebb, tegnap esti film mozgat, amit azért ajánlott nekem valaki, mert pont a gyerekvállalás időszakával foglalkozik.

A legszebb dolog francia film, európai filmes humorral és drámával. A sztori ott kezdődik, hogy egy fiú és egy lány egymásba szeret, aztán végigveszi, hogyan alakul át a kapcsolatuk a gyerekük születése után. Talán nem számít spoilernek, ha elárulom, hogy fenekestül felfordul minden az életükben, és a kicsi érkezése próbára teszi a szerelmüket.

A megismerkedős résztől a lány terhességét bemutató jeleneteken át a szülésig, és még utána is egy kicsivel, nagyon sokat nevettem. Szinte teljesen megegyezett azzal, amit mi átéltünk, néha még az elhangzott mondatok is szó szerint stimmeltek. És nem tagadom, a film második fele, a szomorúbb fejezet is megérintett, bőgtem rajta, ahogy kell. Ezt a részt viszont már nem tudtam annyira magaménak érezni. Attól tartok, hogy sokan úgy gondolják majd a film megnézése után, hogy a kapcsolatokat a gyerek teszi tönkre, pedig szerintem a kapcsolat minősége maga. Ápolni kell, ami egy vagy több gyerek mellett nem kis feladat, de azért nem is lehetetlen. És persze nem árt olyan férfit választani gyermekünk apjának, akit érdekelnek az érzéseink. A filmbeli párnál szerintem ez volt a fő hiányosság és a gondok forrása.

Hiába hatott rám bőgetően a film második fele, azért utólag mégis csak azt éreztem, hogy nem tudok azonosulni a szereplőkkel, és így nem ragadott meg igazán a történet. Azt érzem, hogy bár elég realisztikusan mutatta be azt, amit én is átéltem és átélek, és biztos millió nő és férfi bólogat bőszen, amikor megnézi, de nem adott hozzá semmit ahhoz, amit amúgy is megéltem és tudok. Lehetett volna nagyobb mondanivalója, valami ütősebb tanulság, nálam elmaradt a katarzis. Ettől függetlenül szerintem kellemes és egyben elgondolkodtató esti program lehet ez a film minden párnak, aki kisgyermekes időszakát éli.

(6/10. Egyébként egy francia Ónodi Eszter hasonmás a főszereplő.)