Szerintem ez most már hivatalos. Ő az! Az új szupersztár, az a legnagyobb fajta, amilyen Michael Jackson, Elvis vagy  Prince volt.

Sajnos a felvétel nem túl jó minőségű.

"Itt van a Jutka néni füzetén [CD-borító], a cseresznyébe, aki belemars. És az apukája, aki beleküldi."

Szerintem nyelvész lesz a gyerek, ha nagy lesz! :)

Épp nem voltam blogolós, amikor meghalt George Michael, de mivel nagyon sokat írtam róla korábban itt, úgy gondolom, így utólag sem árt megemlékeznem a haláláról. Ami nem lepett meg, erősen benne volt a pakliban, hiszen évek óta nem adott hírt magáról. Ami meg mégis kiszivárgott, az nem egy egészséges, ereje teljében levő, kreativitása csúcsán épp még millió lemezzel előrukkolni akaró zenész képét villantotta fel. Számítottam rá, hogy fiatalon fog elmenni, de mégis durva volt meglátni az első hírt a haláláról. Az öcsém FB-üzenőfalán.

Fotó forrása: passzio.hu

Tudom, tudom, nagyon sok hatalmas tehetség van a Földön, és tudom, hogy köztük is vannak még hatalmasabbak. Nem mondom, hogy most már nem lesz kit hallgatnom, de George Michael mindenek felett állt a zenében nekem. Senki nem bánik úgy a hangjával, ahogy ő bánt, és senki nem írt és énekelt olyan érzelmű dalokat, mint ő. Minden élethelyzetemre, minden érzelmi állapotomra, minden örömömre és fájdalmamra volt egy George Michael-öm. Nem én jöttem rá, másnál olvastam, de igaz, hogy olyan érzelmek voltak a dalaiban, amiket másokéban nem találok. Úgy volt zsivány és lázadó és renitens, hogy közben full eleganciával nyomta, úgy volt büszke magára, hogy közben végtelenül kedves maradt.

Azt reméltem, még lesz 20-30 év belőle, új lemezek, új dalok. Nem lett. Na nem, mintha mostanában unnám meg az eddigieket... 

Szomorú vagyok, sőt, napokig iszonyú levert voltam.
A hírességek közül Prince és Philip Seymour Hoffman halála viselt meg még ennyire. 

Fehér Balázs kilépett a The Carbonfools-ból. Azon gondolkodom, lehet-e értelmezni egyáltalán a Carbont nélküle. Az kb. olyan, mint amikor a lufiból kilép a gumi/latex. A The Carbonfools Balázs nélkül... az mi?

Ja, Mester Tamás meg goában utazik. Mecsoda világ...

Annyira durván jó United-koncerten voltam tegnap Drissel a Müpában, hogy szerintem ezt most egy ideig minden nap emlegetni fogjuk. Nagyon kellett már egy ilyen élmény, egy ilyen kikapcsolódás.

Aki régóta olvas, tudja, hogy egy időben gyakran jártunk United-re, akár a világ végére is, éjszakai buszra város, szétfagyós bevállalásokkal is, félhaknikra, kiskoncertekre, meg persze nagyobbakra is. A klubosakat szerettük legjobban (pl. Alcatraz), vagy a United Plays Jazz esteket a Millenárison. Aztán felhagytunk velük.

Most meg valahogy megvettem a jegyeket még a nyáron, és bár két nappal az esemény előtt még nem tudtuk, hogy fogjuk megoldani Rt felügyeletét, biztos voltam benne, hogy ott leszünk, és tudtam, hogy jó lesz. De hogy ennyire...

Egy ülős koncert, ahol a közönség nagy része már a második számnál majd' felugrana a székből, és a végére mozog az egész nézőtér. Olyan hangulat kerekedett, amilyen a kevésbé puccos, kevésbé ülős koncerteken sem.

Mindez nagyban köszönhető Pély Barnabás kikupálódásának is, valahogy nagyon összekapta magát, nem tudom, mi történt, de minden téren (ének, mozgás, kapcsolat a közönséggel, humor, külső) pozitív csalódás ért, pedig korábban is kedveltük. A 15. születésnapját (igazából 16, de pszt!) ünneplő zenekar tagjait 8 tagú vonóskar, 8 tagú fúvóskar és 8 tagú vokál kísérte, és ekkora bandától egy ilyen modern hangversenyteremben már elég jól szóltak a számok. Még az sem volt erőltetett, hogy a rap-betéteket szaxofonszóló követte, teljesen jól megfért együtt a szimfónikus zenekar a sok bulizós-csajozós szövegű funky-számmal is. 

A United = akiknek a kedvéért hajlandó vagyok hímsovén dumákat üvölteni teli torokból.

Teljesen a tegnap este hatása alatt vagyok még mindig. 

Egyébként ez egy MR2 Akusztik koncert volt. Rögzítette a tévé, biztos le is adják majd valamikor. Érdemes megnézni.

Aki tudja, azonnal árulja el, hogyan lehet 46 évesen, 3 gyerek után ilyen lapos hasa és vékony dereka valakinek! De ha csak azt tudja, 38,5 évesen hogy lehet, az is megfelel.

(Forrás: port.hu)

Csak röviden: a Django szerintem elég jó film. Annyira szórakoztató... el sem hiszem, hogy úgy indultam neki, hogy "áhh, nem vagyok oda Tarantinoért". Azon gondolkodom, mennyire nehéz lehet egy ilyen témával viccelődni Amerikában, hogy tutira ne csússzon félre, de ez nem csúszik. Sőt, épp a humora teszi lehetővé, hogy olyan durva jeleneteket is megmutassanak, amiket komolyabb hangvételű filmekben talán már nem bírna el a gyomrunk. Kemény mű, nem finomkodik, de közben sokat lehet nevetni, és remek színészi játékokat nézni. Christoph Waltz, Jamie Foxx, Samuel L. Jackson zseniális benne. DiCaprio meg rendszeresen lubickol az ilyen velejükig romlott emberek szerepében.
És a film zenéjét, betétdalait is szerettem.

(9/10, soha rosszabbat!)

(Kép forrása: port.hu)

Nem nézek sok filmet mostanában, és ha mégis befér a napjaimba egy-egy, nem választok túl jól. Oké, nem tragikusak, de nem hoznak ki belőlem semmit, nem érintenek meg annyira, hogy pl. bejegyzést írjak róluk.
Most elkezdek írni mégis egyről, nem tudom, még mi fog kisülni belőle, csak azt, hogy tutira tele lesz spoilerrel. Én szóltam.

Ez egy olyan film, amit többen is nagyon ajánlottak, de amikor elkezdtem nézni, szinte bosszantóan sok klisét láttam benne, lapos párbeszédekkel, eltúlzott gesztikulációval. Aztán, bár a klisék a végkifejlet előtti percekig megmaradtak, azért mégis elkapott a hangulata.

Nem tartom a filmművészet csúcsának. Idegesítően sok sablonos megoldás és erőltetett jelenet van benne, de ezekkel együtt is azt mondom, hogy elgondolkodtatott, és végre egy film, amiről gondolkodni és beszélni kell utána.

Olvasom a filmes portálokon a véleményeket. Egyetértek, nem értek egyet.
Talán tényleg életszerűtlen, hogy a jazzoktatásban ilyen előfordul(hat), talán nem. Én sosem jártam konzervatóriumba, nem ismerem az ott dívó módszereket. Azt viszont tudom, hogy a sportban van ilyen kegyetlen stílusú edző szép számban. Van ilyen tanár az iskolákban, és van ilyen filmrendező és pop zenei manager is, aki hasonlóan kegyetlen módon hozza ki a maximumot a pártfogoltjaiból. Utálatos, igaz, de pont ez a film gondolkodtatott el rajta, hogy a cél viszont szent. A sportban sosem értettem, miért olyan fontos, hogy minden időnket, erőnket feláldozva legyőzzünk másokat, aztán kiöregedjünk 28 évesen... De ez a film azért megértette, hogy van egy másfajta szemlélet is, mint az enyém. És ez egyaránt lehet tanáré és diáké, bármilyen műfajban, bármilyen területen.

Én pl. nem tartom egyértelműen pszichopatának Fletchert, a zenetanárt, bár az ég mentsen meg tőle, hogy ilyen emberrel kelljen dolgoznom valamilyen célomért. Zavart kicsit, hogy pont a zenével hozták ezt a témát össze, mert számomra az egy laza dolog, ami akkor jó, ha a zenész is maximálisan élvezi, a vidám zenét vidáman, a komolyat komolyan adja elő, de nem rettegve, befeszülve, halálos depresszióba kergetve magát.

Véleményem szerint igaza van a fő mellékszereplő tanárnak, Fletchernek, hogy az "elég jó"-val nem lehet kihozni a nagy tehetségből az igazán rendkívüli teljesítményt. De hogy csak az ő embertelen módszere lenne a megoldás, azt kétlem. Bizonyos embertípusnak talán motiváló, ha sértegetik és leüvöltik a fejét. Ha folyton veszélyben érzi a pozícióját. Más embertípus meg csak úgy tud igazán nagy teljesítményt elérni, ha érzi a támogatást és a szeretetet.

A film nagy erénye szerintem, hogy nem egyértelműen gonoszként állítja be Fletchert, megvillantja itt-ott a kedves, támogató, emberi oldalát is. (Én legalábbis így érzem, bár a kommenteket olvasva ezzel szinte egyedül vagyok.) És a dobos srácot sem egyértelműen jónak... azért ő sem angyal, lássuk be! Micsoda nagyképűsködései vannak, meg akaratoskodásai, és gázol át mindenen, csak hogy elérje a célját. Kívülállóként időnként totálisan érthetetlen, hogy miért olyan fontos neki.

A srác végig billeg abban, hogy utálja vagy kövesse Fletchert, hogy felnyomja vagy együttműködjön vele, hogy elutasítsa vagy bízzon benne és vele tartson-e. Itt lövöm le a poént: Végül kiderül, mindketten ugyanazt akarták.

Ilyen sablonos filmbe ilyen jól elültetve ezt az egész dilemmát... ilyet még nem láttam. 

És a zene... a zene... hát az csodálatos. Az adja minden szépségét és feszültségét is. Szerintem ne alvó kétéves mellett nézzétek, minimál hangon, ha tehetitek! 

(7/10, ami nem egy kiemelkedő érték, mégis érdemes megnézni.)

Tud valaki mondani olyan zenekart, amelyik bejelentette a feloszlását, megtartotta a búcsúkoncertjét/búcsúturnéját, és aztán soha többé nem állt össze újra? Ehhez szerintem kb. az a szerencsétlen véletlen kellene, hogy a búcsúkoncert után még hazafelé menet végzetes baleset érje a zenekar tagjainak legalább 2/3-át.

Annak apropóján gondolkodtam el ezen, és én tényleg nem találtam egyetlen feloszlottan maradt bandát sem, hogy szeptemberben jön az új A-ha lemez és turné. Mondjuk nem bánom én azt, mivel szeretem a zenéjüket, de minek akkor ez a nagy, látványos szétválósdi örökké?

Gondolom, ez rajtam kívül senkit nem érdekel, de tök jól néz ki mostanában Boy George. Nem arra gondolok, hogy hogy öltözik és hogyan sminkeli magát, mert az tudom, hogy megosztó és erősen ízlésfüggő. Én mindig is bírtam őt, és szeretem, ahogy énekel, nálam nem veri ki a biztosítékot a külsejével, sőt. De azt, hogy "jól néz ki mostanában", arra értem, hogy sokat fogyott, és elég jól áll neki. Mintha 20 évet fiatalodott volna. 54 éves amúgy, tehát Madonna, Prince, Michael Jackson, Morten Harket korosztálya.

És ha már így alakult, hogy postoltam róla egy ilyen bulváros tunkolósat, akkor ide biggyesztem ezt a számot is, még 2010-ből, csak mert nagyon szeretem: 

Emlékszem, hogy gyerekkoromban már a 8.-osok is olyan nagynak tűntek, de a 25-30 évesek kimondottan öregnek. Most meg itt vagyok 38 évesen, cseppet sem érzem magam vénségnek, de időnként szembesülök vele, hogy a fiatalok fejében mi járhat ezzel kapcsolatban.

A fodrászlány, akihez járok, és aki kb. 22-24 éves, max. 25, mesélte, hogy Slash koncerten járt, és hogy milyen öreg az a pasi, minimum 65, de inkább 70 éves szerinte. A haja alól kikandikáló borostáján látszott is, hogy ősz. Értetlenkedtem, számolgattam, hogy Slash már akkor is felnőtt volt, amikor én gyerek (11 voltam, amikor a Sweet Child O'Mine és a Paradise City volt a fő rocksláger), de azért 70 talán még sincs. Rákerestem, és basszus, 49 éves. Nemsokára 50. A huszasoknak meg 70-nek tűnik? Akkor engem is tutira öregasszonynak látnak. 

A Müpában koncertteremben (leszámítva a babakoncertet) még nem jártam, de most pótolhattam. Egyik nagy kedvencem Sinead ugye, hát úgy éreztem, ott a helyem. Születésnapomra kaptam a jegyet, jó kis ajándék. A koncert viszont nem lett életem legnagyobb élménye, ami nem baj, mert nem lehet mindegyik az, de azért tényleg volt néhány kifogásolható részlet, úgy érzem. Pl. Európa talán legjobb koncerttermében csak a negyedik számra bírták beállítani a technikát, addig összevissza sípolt, rezonált, elment a hang, visszajött, elég gáz volt. Azt tudom, hogy Sinead "shy", és meglehetősen puritán is, nem szereti a felhajtást, a show-elemeket stb. Bírom ezt benne, mindig önazonos, hiteles, igazi. De hogy sájságában napszemüvegben fog fellépni, azt nem gondoltam volna. Különösen azért fura ez, mert a turné eddigi állomásain, legalábbis a youtube videók tanúsága szerint pl. Bécsben, nem volt rá szüksége. Kicsit bosszantott ez a hozzáállás. Meg úgy az egész koncert kb. 3/4 gőzzel ment, mintha valamiért visszafogták volna magukat az énekesnő és a zenekar is.

Nem akarom lehúzni, kellemes este volt, főleg, hogy nem jártam már koncerten majdnem 3 éve (leszámítva Halász Jutkát), és ez a zene ráadásul nagyon enyém, Sinead pedig eszméletlen jól énekel. De rövid buli volt, és a katarzis ezúttal elmaradt. Még úgy is, hogy legeslegutolsó alkalommal adta elő fő slágerét, a Nothing compares 2U-t, és emiatt előre beharangozta a Facebook-on, hogy ez ilyen különleges nap lesz, és még filmes stábot is hozott, hogy felvegyék.

Ha valakit érdekel, fotókat itt lehet megtekinteni: vs.hu

Ez a szám is egyre jobban tetszik. Érdekes, hogy ilyen slágerekre rákattanok, miközben az "igazán enyém" zenei ízlés eléggé más. De ha egy dal jó, akkor az jó, legyen bármilyen műfaj is. Nem igaz? 

Ez most nálam a megunhatatlan tutiság! Pedig először, a majomjelmezes Bruno Mars-t nem is kedveltem. Mondjuk biztos sokat számít az is, hogy Mark Ronson munkáit viszont falom.

(Egyszer találkoztam egy emberrel, aki két dolgot nem szeretett: a funky-t és a gyerekeket. Nem is értem, ez hogyan lehetséges.)

Csinálom a reklámot lépten-nyomon a Hahó Együttesnek. Igazi rajongójuk lettem, komolyan.

Az úgy kezdődött, hogy az unokahúgomtól, akinek a kisfia szerette a Földlakó-t, ezt a CD-t kaptuk Rt születésére ajándékba. Még a kórházban csücsültünk, amikor a kezembe nyomta a csinos kis lemeztokot. Én kb. már akkor szimpatizáltam vele, amikor megláttam a borítót, pedig az egyetlen szám, amit ismertem róla, mert a Petőfi rengeteget játszotta, a gyermektelen időszakomban egyáltalán nem tetszett. Aztán meghallgattam a lemezt, elsőre furcsa volt, mert helyenként nem jön ki a szöveg a ritmusra, máshol meg totál magyartalan, de a zene annyira jó volt, hogy újra és újra elindítottam. Ekkor Rt még csak pár hetes vagy hónapos volt, tehát ő még nem számított célközönségnek, csak mi hallgattuk Drissel. Aztán valahogy rákaptam. A szövegek megtetszettek, a magyartalan mondatok stílusossá váltak, minden meghallgatásra új poénok bukkantak elő, mintha a gyerekek Kispálját hallgattam volna. Közben Rt is növögetett, már régóta tudja kezelni a hifit, és nagyon megszerette ezt a lemezt. Már meg sem tudnám mondani, hányszor játszottuk le.

A lemezt egyébként akkor még Kardos-Horváth János néven jelentették meg, ő a Kaukázus énekese is, és 3 gyerek apukája. Némelyik videójuk Kafkaz néven szerepel a Youtube-on, de jelenleg Hahó Együttes a formáció neve.

Ma pedig elmentünk életünk első Hahó Együttes koncertjére az Akváriumba, és nagyon jó volt. Biztos nem vagyok normális, de én végigénekelem és végigmozgom az egészet, és úgy élvezem, mintha gyerek lennék, de közben a "tudatos szülő" is figyel belőlem kifelé. Figyeltem a közvetített értékrendet, a zenészek hozzáállását, s eléggé meg voltam elégedve. Egy közvetlen, barátságos dolog, amit ez a 4 fiú csinál. A dalok többnyire zöld témákról szólnak, és a koncerten az összekötő szövegek is ilyenek.

Mi még biztosan fogunk menni, ha valahol játszanak.

Kippkopp szerintem tisztára olyan, mint a gyerek Michael Jackson. Nehéz ettől elvonatkoztatnom.

Ezen annyira megdöbbentem, hogy véletlenül végignéztem. De végülis laza...
Csak vegánoknak, vegetáriánusoknak és erős idegzetű húsosoknak ajánlom.

(Forrás: Vagány Vegánok)

Mindenképpen szerettem volna eljutni RT-val egy Halász Judit koncertre, bár azt gondoltam, hogy neki még korai lesz. Nekem viszont mégiscsak a gyerekkoromat jelenti, és emlékszem, 20-as éveimben volt egy olyan időszakom, amikor szerettem volna összegyűjteni az összes lemezét (kazettáját?), hogy majd a gyerekeim életéből se maradjon ki. Erre itt vagyunk most, én viszonylag későn belecsapva a babázásba, és Jutka néni még mindig aktív és friss és üde és bájos és kedves és minden. 72 éves lesz októberben, le a kalappal előtte, ahogy szökell a színpadon és tolja a dalokat egymás után. Bár ilyen hálás közönsége keveseknek van, ezért feltételezem, hogy az egyik legjobb meló lehet ebben az országban Halász Juditnak lenni.

Megdöbbentem, amikor kiszámoltam, hogy már akkor is 35 éves volt, amikor én megszülettem, és mire rendszeresen jártam a koncertjeire, már túl volt a negyvenen. Már csak azért is fura, mert őt mindig is fiatalnak éreztem, bezzeg a környezetismeret tanáromat bácsinak láttam, pedig később tudtam meg, hogy még 25 sem volt, amikor tanított minket.

A mai, Gesztenyés kerti koncert volt tehát RT első Halász Judit koncertje, de remélem, nem az utolsó. Fél óráig bírta karban, addig mozdulatlanul fülelte a dalokat, néha tapsikolt, nevetett, bólogatott a ritmusra. Én meg bőgtem, úgy meghatódtam. Most kivételesen nem a saját gyerekemtől, hanem az egész hangulatától, az ismerős és új daloktól, és attól, hogy én is ilyen kis manó lehettem anyukám oldalán valahol, valamikor, egy Halász Judit koncerten.

Aki ezen még nem sírt, annak talán itt az ideje: 

Felnőtt szemmel nyilván mást látok már egy ilyen programon. A csodát is jobban észreveszem benne, vagy talán máshogy, mint gyerekként, de azért a kevésbé tetszetős körítés sem kerüli el a figyelmemet. A nyugtát nem adó CD-árus, a koncert elején bejátszott "videófelvétel készítése tilos" hangfelvétel, Jutka néni sales-es percei, a választási kampány beszivárgása, meg hogy a gesztenye rajzpályázat nyerteseinek nyereménye, hogy felengedhetnek az égre egy csomó reklámlufit Pokorni polgármester bácsival (őt nem repítették el, csak ő is eregetett)... Hát, nem akartam belegondolni, milyen volt ez anno a Kádár-rendszerben.

Néztem a lufikat, szépek voltak, színesek, a dalok meg ismerősek, és mivel RT-nak ez volt az első ilyen élménye, megpróbáltam erre koncentrálni. Nem volt nehéz, élvezni fogom én ezeket a gyerekes programokat, érzem.

Én: Egész héten a Eurythmics CD-t hallgattam.
Anyukám: Halász Judit?
Én: ???
Anyukám: Azt mondtad, Judit mix, nem?

Hihetetlen jó az új Michael Jackson album, és én elhiszem, hogy ezeket a dalokat tényleg ő készítette és kiadásra szánta. Mégis hátborzongató érzés fog el, amikor hallgatom vagy nézem hozzá a videókat. A Justin Timberlake-kel összevágott "duettet", a halott énekes hologram-fellépését a Billboard díjátadón...

Van valami morbid abban, amire felhasználják. Nem tudom ezt elég jól megfogalmazni, de miközben nézem és hallgatom, kettős érzés fog el. Egyrészt baromi jók a számok, és nem lenne jó, ha egy asztalfiók mélyén hevernének az idők végezetéig. Másrészt a megjelenítésük tökéletesen mutatja, mennyire beteg világban élünk. Azzal, hogy élvezni merem, talán én is hozzájárulok ahhoz, hogy sokan normális dolognak tartanak kényük-kedvük szerint feltámasztani holtakat, és olyan körítéssel eladni a produktumaikat, amihez ők életükben valószínűleg nem járultak volna hozzá.

(Kapcsolódó témaként érdemes megnézni a Black Mirror sorozat 2. évad 1. részét: Rögtön jövök)