Antibaby naplója

Optimista álláskeresés

2007. november 09. - Antibaby
Van néhány elveszettnek tűnő, reményvesztett álláskereső az ismeretségi körömben, és mára összeállt egy postnyi gondolat a fejemben arról, hogyan rontják saját esélyeiket. Fontos megjegyeznem, most nem HR-esként beszélek, hanem alkalmazottként, vagy még inkább egykori rutinos álláskeresőként.
Sőt, kezdjük ott, hogy anno mimóza kiscsaj voltam, aki nem mert minimálbérnél magasabb fizetést kérni, és minden állásról már a hirdetés olvasásakor eldöntötte, hogy ő arra úgysem lesz alkalmas. Aztán találkoztam egy nagyon talpraesett nővel, akinek sem külső, sem belső tulajdonságai, de még a bizonyítványai sem voltak különösebben figyelemreméltóak, mégis mindent megkapott, amit szeretett volna. Ő tanította meg nekem, hogy állást keresni nem olyan parás dolog, mint ahogy én hozzáállok.
Először is, véleményem szerint a munkáltatók nagy része ugyanúgy fogalmazza meg az álláshirdetést, mint a kiskamasz azt, milyen barátnőt szeretne (ezért tuti lekapnak a tíz körmömről a cégnél, ezért ideírom, a "jelenlévők" természetesen kivételek :) ). Pamela Andersont 140-es IQ-val és mesterszakács-díjakkal. Aztán menthetetlenül beleszeret egy alacsony, duci, sötét hajú lányba, aki valami érthetetlen módon minden vágyának megfelel. A munkáltató a legjobbat szeretné, és mivel nem ismer téged(!), még nem tudja, pontosan milyen is az a legjobb, csak egy listát tud fogalmazni álmairól. Iskolai végzettség, nyelvtudás, jogosítvány, tapasztalat, lakj a közelben stb. A legtöbb ember már ettől megretten, s eldönti magában alkalmatlanságát. Pedig simán beadhatná a jelentkezését, ha 5 feltételből csak 4 teljesül. Az e-mail nem kerül semmibe, s legalább megpróbálta. Az önéletrajzából látni fogják, hogy pl. nem beszél felső-, csak alapfokon angolul. Vagy nincs jogosítványa. Ha annyira fontosak ezek nekik, nem fogják behívni, de nem is vesztett semmit. Sőt, nagy valószínűségel bekerült a cég cv-adatbázisába. Viszont gyakran előfordul az is, hogy a jelentkező valami más tudással, képességgel, amire nem is gondoltak, mégis felkelti a cég érdeklődését. Személyes találkozóra invitálják, és onnantól már nem kell a lista miatt aggódni, hiszen annak ellenére kíváncsiak rá.
Az igazság az, hogy nekem eddig egy kivételtől eltekintve minden munkahelyemen feltétel volt az angol legalább társalgási szintű ismerete. Felvettek, pedig tudták, hogy azért vannak hiányosságaim e téren. Aztán nem kellett egyetlen szót sem beszélnem angolul. Csupán egyetlen munkahelyemen fordult elő, hogy negyedévente telefonálnom kellett egy tengerentúli cégnek, akik elég komoly nyelvtudást igénylő témában adtak információt. Én, bár amikor csak tehettem, tanultam a nyelvet, nem beszéltem annyira jól, mégis megoldottam. Felhívtam a számot, a telefonhoz kértem az illetékest, majd elmondtam neki, mi a főnököm kérdése, és megkértem, a választ küldje át e-mailben. Tudtam, hogy nem érteném, ha elkezdene nekem amerikai hadarással beszélni pl. gazdasági jog témakörben. A pasi készségesen átküldte pár sorban a választ, amit én a saját tempómban elolvastam, s ha szükséges volt, szótárt is használtam hozzá. Elég hamar észrevette a főnököm, hogy mi a helyzet, de nem szúrt le, hanem még csodálkozott is, milyen jól megoldom a problémát. Egy-két ilyen után már sokkal szabadabb kezet adott a munkában. Amikor végül állást változtattam, visszahallottam a magasabban kvalifikált utódaimtól, hogy mindig engem emleget példaként. Jól esett.
Erről jut eszembe, az első igazi munkahelyemre sem a listának való megfelelés alapján vettek fel. Odáig el sem jutottunk. Akkor már napi 8 órában jártam kosztümben a cégeket, kevés eredménnyel. Egy fárasztó nap után épp lehullottam a fotelbe, amikor megláttam egy hirdetést, és az aznap lejáró határidőt. Azonnal felhívtam, s közölték, hogy most rögtön induljak, még utolsóként meghallgatnak. Lófarokba kötöttem a hajam, egyetemista-tarisznyát csaptam az oldalamra, és rohantam. Amikor odaértem, egy öltönyös úr fogadott, és kicsit kínosan kezdtem érezni magam, hogy én meg csak így beszaladok farmerben, pólóban. Első kérdése teljesen jogos volt: "Hozott önéletrajzot?" Önéletrajzot? Nem, nem, azt otthon felejtettem. De ha kaphatok egy papírt és egy tollat, 5 perc alatt megírom. Így is lett, de amíg írtam, ő már eldöntötte, pont ilyen emberre van szüksége, aki ha hibázik vagy váratlan helyzetbe kerül, nem ijed meg, hanem megoldja. Az önéletrajzomat aztán épp csak átfutotta, és már mondta is, üdvözöl a csapatban.
Nem azt mondom, hogy minden főnökkel meg lehet ezt csinálni. Vannak, akiknek a bizonyítványok többet érnek, de szerintem elég sok ilyen is létezik. Nekem a fent említett két munkaviszonyom pont a hosszútávúak közül való, tehát később sem bánták meg a döntésüket, s mindkét helyen pár év után végül én búcsúztam el.
Másodszor, a fent említett talpraesett nő azt is mondta nekem, ne foglalkozzak azzal, hogy amilyen munkára jelentkezem, azt még sosem végeztem korábban. Mindenhol elmondják, mit kell csinálni. S miért gondolom magamról, hogy ha megmutatták, nem tudom elvégezni? Később megtapasztaltam, mindkét tanács igaznak bizonyult. Oké, nem minden állásra. Biztos nem tudnék holnaptól felhőkarcolókat tervezni vagy skizofréniát gyógyítani. De nem is akarok. Ez a lényeg. Ami iránt felébred a vágy, s tényleg van hozzá lelkesedésünk és érdeklődési körünkbe tartozik már egy ideje, ráadásul úgy állunk hozzá, hogy "én azt meg tudom tanulni", azt valóban meg tudjuk.
Persze, keveredik kudarcélmény bele, de ha az optimista hozzáállás megvan, több lesz a siker is.

A bejegyzés trackback címe:

https://antibaby.blog.hu/api/trackback/id/tr80223812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.