Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy milyen kedvesek az emberek, akármerre járunk RT-val. Ha csak megállunk egy liftre várva, vagy beszaladok valamiért a gyógyszertárba, kisebb csődület keletkezik a babakocsi körül. Mindenki kérdez, gügyög, mosolyog, és nem csak RT-val, hanem velem is ilyen barátságosak. Azt nem tudom, hova teszik ezt az oldalukat az emberek úgy egyébként, amikor nem lóg kisember rajtam... Hogy miért nem lehet amúgy is ilyen a világ. Mindenesetre most nagyon jól esik, próbálok lubickolni benne és energiát meríteni arra a kb. 40-50 évre, amit RT csecsemőkorból kinövése után "ki kell bírni" még az emberek között.
(Van ebben persze valami önirónia is, nehogy bárki is azt higgye, hogy egy szenvedés az életem a Földön, és elküldjön a sunyiba, vagy legalábbis egy remetelakba!)
Az emberekbe vetett hitem mások miatt is visszatér. Pl. új postásunk van, aki nem fogad el borravalót. Igen, nem elírás, a postás. Aztán ott van a gyermekorvosunk, aki egy hihetetlenül bájos és normális nő. Az első két találkozásunk után csak ültem a kanapén, hosszan magam elé nézve, és azt mondogattam, hogy "nem hiszem el, nem hiszem el, hogy ilyen emberek is léteznek".
