Antibaby naplója

Anya csak egy van

2017. május 15. - Antibaby

Írtam már? Azt hiszem, még nem.
Anyukámmal egy éve nem tartjuk a kapcsolatot.

Egy gyönyörű május eleji vasárnapon (igen, egészen pontosan Anyák napján) közölte, hogy ő nem akar többet jönni hozzánk. Volt még hozzá nagy kiborulás is, de az mellékes. A lényeg, hogy azóta se a lányára, se az unokájára nem kíváncsi. Egy hétig ideges voltam, mint kb. minden megnyilvánulása után, aztán rájöttem, hogy hihetetlenül megkönnyebbültem. Hogy a lehetséges verziók közül nekem ez jó és biztos neki is. Ugyanakkor mégis csak borzalmas az egész.

Az az érdekes, hogy amikor ez kiderül valamelyik barátunk, rokonunk előtt, mindig rögtön elkezdem magyarázni, hogy miért nincs semmi értelme újra felvennem vele a kapcsolatot. Nyilván valamiféle lelkiismeret-furdalás dolgozik bennem ilyenkor, hogy nem nyüszítek a küszöbén befogadásért. De az érdekes az, hogy ezek a rokonok, barátok, félismerősök sosem ezt firtatják, hogy én miért nem megyek. Hanem azt kérdezik, hogy tényleg nem érdekli őt az unokája meg a lánya? Hogy tényleg nem jelentkezett szülinapra, karácsonyra? Hogy lehet ez?

Nem akarom elhitetni senkivel, hogy nem fájdalmas, és nem jut eszembe gyakran. Leginkább fortyogni szoktam magamban, régi sérelmeken, azokon a dolgokon, amikkel betelt a pohár, amik külön-külön is vérlázítóak egy anyától, egyben meg aztán végképp. És hogy végül ő nem akar jönni hozzánk... Milyen gombot lehet erre varrni?

Hogy milyen érzés? Iszonyú kettős. Ahogy kisgyerekem lett és átéltem, milyen nehéz az anyaság, még úgy is, hogy nekem sok segítségem van, és nem éhbérért dolgozom a bányában, óhatatlanul eszembe jut az anyukám, aki egyedül nevelt fel két gyereket, nem volt, aki keljen éjjel helyette, aki szombat reggel kiosonjon a gyerekkel a nappaliba, hogy ő tovább aludhasson, nem takarított helyette senki és nem vigyázott ránk helyette más. Gürizett a maszeknál alig pénzekért, cserélte éjjel a pisis lepedőnket, ápolt a betegségben... ezekért az évekért nem tudok mást érezni, mint végtelen hálát. De ami 16-17 éves korom körül kezdődött vagy inkább durvult el, azért mérhetetlen haragot érzek iránta, és a legkevésbé sem értem meg, hogy tehet ilyeneket sorozatosan a saját gyerekével egy anya.

Anyák napján, vagy amikor hallgatom a gyereklemezeken egy nap ötvenszer az anyákról szóló szeretetteljes dalokat, összeszorul a szívem. Egyrészt a fiam jut eszembe, hogy neki én vagyok ez az anya, aki neki csak egy van, és aztán óhatatlanul eszembe jut az enyém, akit már nem köszöntök fel Anyák napján.

Ambivalens érzés, ami valószínűleg életem végéig elkísér majd. Az én keresztem.

A bejegyzés trackback címe:

https://antibaby.blog.hu/api/trackback/id/tr412505457

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

robertdani · http://robbiedani.tumblr.com 2017.05.15. 07:23:33

Én is hasonló cipőben jártam de azóta valahogy mégis csak rendeződött a dolog. Ettől függetlenül sosem lesz már jó a kapcsolatunk mert akárhogy is de a kimondott szavakat és tetteket elfelejteni nem lehet, maximum félretenni vagy másképp kezelni őket.

Antibaby · http://antibaby.blog.hu 2017.05.15. 12:51:28

@robertdani: :) Örülök, hogy nálatok rendeződött.