Szép lassan el kell fogadnom a tényt, hogy egyszer, nem is olyan sokára, költöznünk kell ebből a lakásból. A szívem fog megszakadni, mert szeretek itt lakni. Szeretem a környéket, a jó közlekedést, és nagyon magát a lakást. Az első saját tulajdonú lakás (még ha hitelből van is) szinte az ember "gyermeke", nem lesz kellemes kicuccolni belőle és itt hagyni. Na, de ez még nincs olyan közel, most még csak az álmodozások és tervezgetések napjait éljük. RT-val most még egy szobában alszunk, de rohan az idő, és egyszer már kicsi lesz a kégli hármunknak. Hát még, ha kistestvért is szeretnénk neki. A helyzetet bonyolítja (vagy épp egyszerűsíti), hogy a jelenleginél rosszabb körülmények közé nem szívesen költöznénk. Ilyen színvonalú, de 1-2 szobával nagyobb lakást pedig Budapest szimpatikusabb kerületeiben nem engedhetünk meg magunknak.

Úgyhogy, sosem gondoltam volna, de eljött a pillanat, amikor arról beszélgetek a férjemmel és a rokonokkal, hogy esetleg vidékre költöznénk. Vívódom magamban ezerrel, folyton jönnek a pro és kontra érvek, de leginkább a félelem, hogy mi lesz velem, a budapesti lánnyal falun, kertes házban, szét fogom unni az agyam. De azért mostanra már van olyan település (a Pilisben), amibe egy picit kezdem beleélni magam. Időnként azon kapom magam, hogy álmodozom róla.

A kert, a kilátás, a nyugalom elég csábító. A távolságok, a kerti munka, és amit eddig falu címén tapasztaltam, az meg egy picit riasztó nekem. Itt tudok sushit rendelni vagy mexikóit, meg leugrani este tízkor kenyérért. Ott meg kiengedhetem a gyereket gördeszkázni az utcára, lehet meditálni a kertben, vagy zöldségeket termeszteni, lenne panoráma, és állíthatnánk saját medencét. Itt nem muszáj ismernem a szomszédot, és neki sem engem. Ott talán más a helyzet, a kotnyeles "térfigyelőktől" meg már előre fázom. (A csenddel kapcsolatban nincsenek nagy illúzióim, itt az OTP-t újítják, ott flexel a szomszéd. Itt az utca végében zúg el a vonat. Ott is. Itt az alattunk lakó bulizik gyakran, ott meg a kutyák ugatnak és a kakasok kukorékolnak hajnalban, és persze harangoznak is. Biztos nem ugyanazok a főváros és a falu hangjai, de mind zaj, és mint ilyen, zavaró. Aztán mindhez hozzá lehet szokni, gondolom, csak idő kérdése.)

Azt nem tudom eldönteni, hogy a minden budapestiségem ellenére felmerülő kertes házba vágyás nem abból adódik-e, hogy most a családra fókuszálok, zártabban élek. Mert ha ez később megváltozik, évek múlva lesz újra munkám és ügyeim másfelé, nem csak otthon, akkor lehet, hogy megbánom a költözést. Meg az is lehet, hogy ez valami nagyon jónak a kezdete lenne, új életmóddal. Igaz, ami igaz, már eléggé tele a hócipőm a rohanó, pénzkergető élettel.

Mielőtt végleg beletolunk mindent egy házba, talán jó lenne kipróbálni, bérelni valami hasonlót, de ilyesmi nem nagyon fér most bele nekünk. Meg a kívánatot nézve ez körülbelül arra lenne jó, hogy totál elvegye a kedvem az egésztől.

Nehéz meghozni egy ilyen döntést, hiszen hosszú távra szól, de gyerekkel, gyerekekkel tervezve még bonyolultabb. Mi lesz, ha...? Hogyan fogunk közlekedni? Mennyi plusz időt és költséget jelent az majd? Nincs jogsim még, nincs plusz járgány. Hova fognak járni a gyerekek óvodába, iskolába, és hogy érhető az el? Ki fogja lenyírni a füvet hetente többször? Lejtős telek legyen-e kilátással, vagy vízszintes, ami szerintem használhatóbb? Stb. Sok még a kérdés.

Év végén még gyorsan eladtam a lelkem az ördögnek: okostelefonos lettem. Nagyon meggondoltam, kell-e ez nekem, de aztán arra jutottam, hogy jöjjön. Igyekszem arra használni, hogy könnyebben átlássam a netes teendőimet, és összességében kevesebbet legyek online. Az egyik fontos dolog, amire nagyon is megtanít az anyaság, hogy a kevéske szabadidőmet a lehető legjobban használjam ki. Még tanulom, hogy hogy ne lógjak folyton az Interneten, cserébe többet foglalkozzam a családdal, Drissel és RT-val. Jó kis kihívás lesz 2014 első hónapjára, hogy ne függővé váljak az új kütyütől, hanem támogatásra használjam.

Apropó, kevés szabadidő.
A minap olyan anyukákkal vacsoráztam, akiknek az enyémhez hasonló korú gyerekük van. 4-5-6 hónaposak. Többen közülük arra panaszkodtak, hogy nincs idejük a korábbi hobbijaikra, pedig nagyon hiányzik nekik pl. a teniszezés, a fotózás, ilyesmi. Akkor jöttem rá, hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy a hobbijaim olyanok, amelyeknek egy csecsemő mellett is tudok hódolni. Nem azt mondom, hogy ugyanannyi időm marad rájuk, mint korábban, de ha úgy vesszük, hogy a legnagyobb szerelmeim közt van pl. a filmnézés, azért arra van lehetőségem, ha nem is minden este. Írni is nagyon szeretek, ha ettől megfosztana az élet, valószínűleg nem érezném ennyire jól magam, de itt van ez a blog, és ha máshova nem, ide bármikor firkálhatok. Igaz, sok bejegyzés még csak a fejemben állt össze, vagy piszkozatban várakozik a véglegesítésre, és arra csak ritkán marad időm, de azért nem kellett teljesen bevágnom az ajtót. Ez jó, nagyon jó!

Az ötödik hónap úgy repült el, mintha csak kettőt pislogtam volna. Ha így haladunk, épp 2 pillarezzenés múlva lesz fél éves a csöppség.

Azért elég eseménydús lett ez a két pislantásnyi hónap is, leírom szép sorjában, mi minden töltötte meg.

Nem is gondoltam korábban, hogy ekkora boldogság lesz, amikor a gyerekem lenyeli az első falat gyümölcsöt. Vagy a levét. Tisztára be vagyok zsongva ettől, jó értelemben. A kezdeti bénázás után belejöttünk az elkészítésbe is, mostanra ott sorakoznak a mélyhűtőben a fagyasztott kis egységnyi zöldségek és gyümölcsök: cékla, sárgarépa, szőlő, és frissen az alma, körte. A burgonyát kidobtam, mert kásás lett, tényleg. Mire megtudtam, már késő volt. De már az sem baj, ha frissen kell összedobni RT kajáját, pikk-pakk megvan. Feleslegesen duzzogtam a lábos felett az első nap, bár már akkor is tudtam. Ráadásul RT hozzátáplálása visszavonzott minket a biopiacra, minden héten ki kell ugrani valamiért, és ez is olyan jó! Szeretem a légkörét, olyan kedvesek az árusok és közvetlenek a vásárlók. Meg persze szép és finom az áru, csak rohadt hideg tud lenni.

Na de visszatérve RT 5. hónapjához, ennyi gyerekkacajt én még nem éltem... Ha nem éhes, nem álmos és nem fáj valamije, ami tippem szerint a növekvő foga vagy a zöldségekhez, gyümölcsökhöz edződő pocakja, akkor folyton fülig ér a szája, hangosan kacarászik, időnként visítva tesztelgeti a hangját, no meg az ablaküveg teherbíró képességét. A mi idegeinkét nem, mert mi csak állunk és nézünk rá mosolyogva ilyenkor, mint ahogy akkor is, amikor kaparássza a körmével a kanapé kárpitját. Dris megállapította egyik nap, hogy ez az, amit senki másnak nem tűrnénk, de RT-tól olyan aranyos. Ezen kívül forgolódik oda-vissza, hasra-hátra, és már nem kell nagy lendületet sem vennie hozzá, valahogy olyan nagyfiúsan rutinos lett benne. Előfordul, hogy egyszerre szeretné megfogni a két kicsi kezével az összes játékát, olyankor csücsörít és nagyon koncentrál, de persze nem sikerül nem elejteni valamit.
A legújabb mutatvány, hogy folyton fel akar ülni. Ha karban tartom, majdnem vízszintesen, akkor hasizomból ülésbe húzza magát. Tegnap meg fürdetés közben vette fel ezt a pozíciót egyszer csak. Nagyon szeretne ülni, látszik rajta, úgyhogy a hátát megtámasztva naponta egy kicsit engedjük neki. Nem tudom pontosan, jó-e ez a gerincének ilyen fiatalon, úgyhogy csak nagyon rövid ideig ültetjük, de ha azt nem kapja meg, addig erőlteti, míg beadjuk a derekunkat. Legközelebb megkérdezem erről a dévényes gyógytornászt, merthogy hozzá is járunk, de erről talán majd egy külön bejegyzés fog szólni.

Hihetetlen, hogy még néhány hét, és fél éves lesz. Már az is furcsa, hogy itt van a nyakunkon az első közös karácsony, a rokonok kérdezgetik, milyen ajándékot hozzanak RT-nak, én meg csak hárítok, hogy ki tudja, mekkora ruha kell majd akkor neki és milyen játékok fogják érdekelni... aztán észbe kapok, hogy nincs az olyan messze, két hét meg egy kicsi.

Sok nehézséget éltem át, de emellett elmondhatom magamról, hogy többször voltam már igazán boldog is életemben. Mind más-más fajta boldogság volt, a pillanatnyitól a hónapokig tartó felhőkön szökdelésig minden megvolt. De most ez, amit RT-val élek át, egészen másfajta boldogság. Olyan, ami mellett minden eltörpül. Főleg persze a gondok, mert olyan nincs, hogy minden tökéletes, de ki nem sz*rja le, amikor puha, illatos RT bújik a nyakához. Az ember hajlamos általában úgy élni, hogy mindig csak várja, hogy majd jó lesz. Jó lesz, majd ha meglesz a diplomám, majd ha dolgozni fogok, majd ha többet fogok keresni, majd ha saját lakásom lesz, majd ha megtalálom a szerelmet... az élet meg hajlamos rá, hogy elszalad így, mindig a majdra várva. S jó esetben legalább utólag észreveszi az ember, hogy de jó is volt akkor, amikor.
Előfordult velem is hasonló, nem is egyszer, de ezt a boldogságot, amit RT okoz, és amit Dris teljesít ki, meg tudom élni a jelenben, és ez fantasztikus érzés.
Egy ismerősöm e-mailt írt nemrég nekem. Két gyereke van, és el akarta mondani nekem, hogy ő nem értékelte eléggé azt az időszakot, amikor még otthon lehetett velük. Későn jött rá, hogy milyen szép is volt, persze minden nehézségével együtt, és visszavágyott dolgozni, de most, hogy ott ül a munkahelyén, már úgy látja, jobban kellett volna díjaznia a gyerekeivel töltött napokat. Ez az e-mail naponta eszembe jut, amikor valami rutint csinálunk épp, pl. amikor kb. 900. alkalommal emelem RT szájához a cumisüveget, vagy cserélem ki a kakis pelenkáját. Sokat hozzátesz a napjaimhoz, tudom élvezni az apró dolgokat is, amiket együtt csinálunk a kisfiammal, miközben elvarázsol a nagyokkal, azokkal az újdonságokkal, amiket naponta bedob.   

Azt is el kell mesélnem, hogy RT már négy és fél hónaposan a tudománynak szentelte magát (iróniajel). Kaptunk mi is levelet a CEU-tól, hogy babafejlődési kutatáshoz keresnek csecsemőket. Én már voltam hasonlón egyszer, felnőtt pszichiátriai kutatáshoz hozzájárulva, és az nagyon érdekes tapasztalatként maradt meg bennem, úgyhogy jelentkeztünk erre is. Következő hétre már be is hívtak, ami azt hiszem, nincs mindig így, először csak adatbázisba írják be az embert, aztán majd értesítik, ha van a korcsoportnak megfelelő vizsgálat. Amikor a felnőtt verzión vettem részt, az egy egész napon át tartott, a babás viszont szerencsére csak 15 perc, bemelegedéssel együtt legfeljebb 20. RT nagyon aranyos volt, és igazán komolyan viselkedett. Dris előre felkészítette, elmondta neki itthon, hogy majd egy labirintusban kell szaladgálnia, a kijáratot keresve, de végül egész más történt. Beültették egy autósülésbe, elfüggönyözve tőlem és mindentől, hogy ne zavarja meg a környezet. Egy monitor felé volt fordítva, ahol saját magát látta, akár csak egy tükörben, de a feje nem volt a képen. Azt vizsgálták, hogy rájön-e, hogy azokat a mozdulatokat, amiket a monitoron lát, tulajdonképpen ő irányítja. Egy másik képen pedig ugyanezt a fejnélküli tükörképét látta, csak időben egy kicsit késleltetve. Tehát, ha pl. intett a kezével, a képmása egy másodperc múlva visszaintett. Lehetett volna így kommunikálniuk, de nem tudom, végül ez mennyire valósult meg.
Gőzöm nincs, végül le tudnak-e szűrni majd valamit abból, amit RT csinált, mert én úgy láttam, hogy alig mozdult meg. Stírölte a képeket a kivetítőn, nagyon figyelt, és közben megszakítás nélkül aranyos volt, de mivel elég nyugodt gyerek, fizikailag nem nagyon aktivizálta magát. Érdekelne, mire jutnak a kutatók, de valószínűleg azt már nem fogom megtudni. 

Az ötödik hónap hozta azt az újdonságot is, hogy kipróbáltuk, milyen, ha nagypapáék vigyáznak RT-ra. Mármint úgy, hogy mi nem vagyunk ott Drissel. Amikor először felmerült az ötlet, én még korainak tartottam, de aztán beadtam a derekamat. Azóta többször is kipróbáltuk, és jól működik. Így volt időm aludni egy kicsit egyik délután, illetve így tudtunk elmenni ketten együtt 2-3 óra alatt gyorsan elintézni egy csomó vásárlást. 4 hónapja nem ültem elől autóban, és kb. 1 éve nem ültem elől övleszorító nélkül, úgyhogy most valami rég elfeledett érzés tért vissza.

Szintén ebben a hónapban tört ránk Sziszamiszával a felismerés, hogy ha folyton arra várunk, hogy egyszerre érjünk rá, és egyikünk közelében se legyen senki beteg, hogy meg ne fertőzze a másik gyerekét, akkor ebben az életben már nem sokszor fogunk tudni találkozni. Úgyhogy bevezettük a gyerekek nélküli kimenőt, hetente egy estére, amiből eddig két heti találka lett, de így is remek. Jókat beszélgetünk, már hiányzott.

Belebuktam a FlyLady programba, és csak 3 napig bírtam tartani a teljes édességmentességi fogadalmamat, de az ellipszis gép bejönni látszik. Az első négy napban mindig 3 perccel többet csináltam, mint előző nap, azóta meg stagnál, de a terv az, hogy mire két hetes lesz a gép, bírjak egy negyed órát rajta naponta. Aztán meg háromszor-négyszer fél órát hetente. Lassan indulok, na, mert nem akarom rögtön elvenni a kedvemet valami lehetetlen tervvel. Ismerem már magam annyira, hogy ha valamibe rögtön 100%-ot belenyomok, az pár nap múlva kifullad. A fokozatosság, és az élvezet megtartása tehát fontos.

Egyébként meglepően jól esik. Igaza van Drisnek, - aki azóta bevallotta, hogy azért nem csak magának vette a gépet, - hogy azért is rukkolt elő ezzel az ötlettel, mert mozogni kellene valamit, mindkettőnknek, de úgysem megyek le futni (császár után egyébként vicces érzés, mintha tele lenne kővel a hasam), nem fogok eljárni valami szervezett edzésre, vagy hasonlók. Ez a gép viszont itt áll a kanapé mellett, két lépésnyire lenne csupán, ha nem kellene cipőt is felvenni hozzá. Bármikor ráállhatok és akárhány részletben edzhetek rajta... tényleg csak tőlem függ, hogy hogy haladok majd. Ez azért elég jó érzés.

Közben belekezdtem a csíraevésbe is, amit régóta terveztem, de amíg terhes voltam, majd amíg szoptattam, addig csak csipegettem belőle. Most más nagy adagokat eszem belőle, naponta többször is. Olyan jó, tiszta érzés, hogy egyik napról a másikra nem kívántam már az édességet annyira. Azért néha lecsusszan ez-az, de már közel sem érzek olyan mohó vágyat a csokik és sütik iránt, mint korábban. Erről majd még biztos fogok írni, mert most az ellipszisgép és a csíra a két reménységem a fogyásban, és ha lesz eredmény, ha nem, tutira blogba fojtom majd az örömöm/bánatom.

(Forrás: Decathlon)

Dris vett egy ellipszisgépet, hivatalosabb nevén elliptikus trénert. Nem, nem vettem célzásnak. Dehogy.

Ha visszagondolok a néhány évvel (3-4-5?) ezelőtti életmódunkra, azt látom, hogy igen nagy változások mentek végbe mifelénk. Nem volt ez pálfordulás, mert szép lassan alakultak át a szokásaink, step by step. Mindig csak annyi léptünk előre, amennyire igényünk volt, és amennyit pillanatok kérdése volt megszokni. Motiváltak voltunk és vagyunk. Ez kell hozzá. A többi jön magától.

No, de miről is beszélek? A fogyasztói társadalom (tudatos, ámde költekező) mintapéldányaiból apránként lettünk valami más. Először jött a szelektív hulladékgyűjtés és az ökológiai tisztítószerek (már ha nem a vegetarianizmus az első lépés). Volt szűrt vizes időszakunk is, aztán arról leszoktunk, nem szerettem annyira, mint az ásványvizet. Azután házilag barkácsoltuk az első virágládákat, amelyekben próbáltunk konyhakertet kialakítani, több-kevesebb sikerrel. Ez volt a kísérleti időszak. Paradicsom és madársaláta nőtt is dögivel, a hónapos retek viszont olyan lett, mint egy rotringbetét, csak rózsaszín. Úgyhogy arról inkább ne is beszéljünk! A második nyáron már lett paprika is. Nyár elején kerestünk egy elhagyott telket, egy ismerősünk szomszédja megengedte, hogy az övén kipróbáljuk, hogyan gazdálkodnánk. Nem lett belőle így elsőre sikersztori, több gyom nőtt, mint zöldség, vagy csak nem látszott ki alóla, nem tudom. Én akkor már nagy pocakkal, 35 fokban inkább itthon maradtam a hűvösebb lakásban, de ha időnk jobban engedte volna, azt a földet is gondosabban megműveltük volna. Egyszer még ehhez is visszatérünk szerintem. 

Aztán ugye száműztük a fürdőszobából azokat a pipere cuccokat is, amelyek nem természetes alapanyagokból készültek. Lett helyette natúr szappan, minden funkcióra: zuhanyzás, hajmosás, borotválkozás. Fogkrémnek meg fluorid- és mentolmentes verzió. Illatmentes ökológiai öblítő, de lassan ezt is felváltottuk valami mással: ecetes vízzel. Ahogy a szűrt víz, úgy az ecet, mint ruhaöblítő sem lett a kedvencem. Bizonyos ruhák és a törölközők sprődek lettek tőle. Így, egy kicsit harcolnom kellett Drissel, de végül visszatértünk az ökológiai öblítőhöz. Próbáltunk gesztenyével is mosni, és lehet, hogy újra sor kerül majd rá.

Meditálok, azaz meditáltam RT születése előtt, nem kötelességszerűen, de amikor rám jött. Jó lenne ezt még visszailleszteni a mindennapokba, ha nem is most, de hiányzik. 

Majd jött még egy réteg erre az egészre. Biozöldségek, biogyümölcsök, bio mindenből, amiből csak lehet. Nem a megőrülés határát súrolva, hanem apró lépésenként megvalósítva, és most már olyan természetes, mintha más nem is létezne. Nagyrészt biopiacról, bioboltból, kisebb részt a saját erkélyládáinkból.
Amikor már belejöttünk a szelektív hulladékgyűjtésbe, elkezdett minket zavarni, hogy a szerves hulladék megy a háztartási szemetesbe. Így Dris elkezdett komposztálni, gilisztákkal. Igen, a 6. emeleti lakásban. Először furcsa volt belegondolni, hogy itt lesznek a lakásban, de nem sok vizet zavarnak. Nem másznak ki a dobozból (Ikeás), amiben élnek. A bedobált szerves (kizárólag bio zöldség és gyümölcs maradéka, héja kerül bele) hulladékot ún. gilisztateává alakítják, ami kimondottan jót tesz az erkélyen termesztett zöldségek földjének.

(Forrás: Biobúzafű)

Babavárás idején, amikor az ember extra egészségesen igyekszik étkezni, jöttek a csírák, igazán tiszta forrásból, a bolthálózatot kihagyva, egyenesen a termelőtől, frissen a csíráztatóból. Majd a búzafűlé. Sajnos én ebből keveset fogyaszthatok, mert várandósság és szoptatás idején nem ajánlott semmi, ami méregtelenítő hatású, de várom, amikor majd belevághatok úgy igazán. Addig én csak kiskanálnyit iszok belőle és a bőrömre kenem, állítólag csodaszer. Ha én még nem is csaphattam bele igazán a búzafűlé-lecsóba, a család már fogyasztja rendesen. Szerintük is csodaszer. Egy természetes dolog, ami bárki számára elérhető, mint csodaszer, gyógyszerek, mesterséges vitaminok és vegyszeres kozmetikumok helyett.

Fura látni, hogy a tévében minden második reklám gyógyszert tukmál. Megjegyzem, eredményesen. Az orvosok is csak "felírnak", egy sem mondja, hogy egyen a kedves páciens inkább sok spenótot vagy hüvelyest, vagy mindkettőt. Itt jönne a képbe a búzafűlé is. A kiegyensúlyozott, változatos és természetes, vitaminokban gazdag étrenddel minden szükséges tápanyag bekerül a szervezetbe, a számára legjobb és legkönnyebben feldolgozható formában, de erre mégsem hívják fel a figyelmet szinte sehol. Abból nem gazdagszik meg senki. Épp csak egészséges lenne az emberiség. Nem csak testileg, értékrendileg is.

Félreértés ne essék, nem vagyok szélsőségesen mániákus, sem "hippi". Nem szeretnék tanyán élni, mindentől távol, áram és víz nélkül. Nem szeretnék lavorban mosakodni és a kis-nagy dolgommal a kert végébe járni. Én azt sem tudom, bírnám-e vidéken huzamosabb ideig. Még az az idő is eljöhet, hogy oda vágyom, de egyelőre nem erről van szó.

Továbbra is a fővárosban élünk, közel a tűzhöz, jó közlekedésnél (azaz szmogban és zajban), minimál berendezésű lakásban. Már szinte kész van, és bár sokáig tartott (közel 5 évig) a berendezés befejezése, most nagyjából olyan, mint amilyet szerettünk volna. Nem biztos, hogy nem fogok ennél nyugisabb, "vidékibb" helyen élni, de nem hiszek benne, hogy vissza kell menni 200 évet az időben ahhoz, hogy ember- és természetközelibben tudjunk élni. Nem hiszem, hogy le kell mondani a gépek adta segítségről, sok közülük energiatakarékosabb is, mint a manuális elődje (pl. a mosogatógép). Ízléssel és ésszerűen lehet társítani a modern kor vívmányait a környezettudatos megoldásokkal (az más kérdés, hogy nem mindet kell!). Az eredmény, sokak tévhitével ellentétben, nem a kényelemről való lemondás, hanem egy sokkal élhetőbb élet lesz.

Tudom, ez most divat is. Milliárdos üzletemberek mondogatják, hogy csalódtak, elegük van a pénzhajhászatból, elmennek biokertésznek. Sokan nevetnek rajtuk, hogy nem hitelesek. Én nem gondolom, hogy ne lennének azok. Miért ne lehetnének? Miért ne alakulhatna úgy az élet, hogy az embernek megváltoznak a prioritásai? Pénzt keresni, karriert építeni, üzletet futtatni, hitelt fizetni 5-10 éve még nem az volt, mint most. Ami most van, arra miért ne lehetne válasz, hogy "besokalltam, egészen máshogy szeretnék élni"? Miért ne lehetne cél az önellátás, amennyire meg tudjuk tenni?

Jó hosszú írás lett ebből, és tudom, hogy a hosszúkat sokan el sem olvassák, de azért ide a végére még be kell tennem egy fontos részletet. Ez az egész nem tőlem jön. Szimpatikus, tudok vele azonosulni és szeretem, hogy ebben vagyunk, de ha Dris nem lenne motorja a változásnak, valószínűleg én még nagyon nem itt tartanék. És nem írtam volna meg ezt a bejegyzést sem.

Ide illik, úgyhogy belinkelem: aláfestő zene BÁRMIHEZ.

És egy bejegyzés Blogártól, aminek van ehhez a témához kapcsolódó része, és eléggé egyet is értek vele.

Update: Fotók a gilisztás komposztálóról, közkívánatra, a "Tovább" után. Leírás a kommentek között található. Még precízebb leíráshoz sajnos használni kell a google-t, nincs időm pontos know how-t betenni ide. Köszönöm a megértést!

Miután a FlyLady programmal a hétvégén végérvényesen elúsztam, pedig még a zónázós karácsonyváró takarítást is hozzá akartam csapni a napihoz, az új fogadalmam: holnaptól nem eszem édességet. Csokit, sütit. A kávéban azért lesz cukor.

Igazából már tegnap el akartam kezdeni, mert pénteken a kismama klub találkozóján megállapítottam, hogy én vagyok a legpizzaképűbb. Igaz, a jelenlévők közül majdnem nekem a legfiatalabb a babám, de akkor is. Szóval tegnap akartam kezdeni, de anyósom almatortát sütött, aminek nehéz ellenállni. És mivel ő nagyon rutinos az édességmentes életmód elkezdésében, meggyőzött, hogy azt holnaptól, de még inkább hétfőtől kell kezdeni. Röhögtünk, és bevágtam két szelet almatortát. Ma meg utoljára még egy islert a Kemenes Cukrászatból (Allee, nagyon finom).

11. nap: Banyeg, már megint semmi dolgom, mármint semmi új. Nincs szelektálni és lomtalanítani valóm. Amíg pocakosan itthon voltam, mindent megcsináltam, átnéztem az összes szekrényt, hogy helyet teremtsek RT ruháinak és játékainak. Lehetséges, hogy mégis rendezett a lakásunk? Na de hogy lesz így kitakarítva A-tól Z-ig?
Talán úgy, ha belevágnánk Drissel közösen ebbe a novemberi nagytakarításba.

12. nap: Mostam, teregettem. Mint minden nap.

A kialvatlanság és a napok monotonitása meghozta hatását. Eléggé elnyűtt lettem. Mondhatnám, hogy kiborultam, de azért szerintem ott még nem tartok, csak mondjuk úgy, nem a legjobb napokat élem. A jó az, hogy ha nem is mindenki megértő ezzel kapcsolatban, de vannak, akiknek panaszkodni is merek, mert nem oktatnak ki, nem adnak kéretlen tanácsokat. Dris a fő támaszom ebben is, de nem egyedül.

A szülés előtt hónapokkal egy ismerősömön keresztül bekerültem egy kismamás zárt Facebook-csoportba. Először azt hittem, ez is olyan lesz, mint a neten a fórumok, ahol a nők egymásra licitálnak, hogy ki a jobb anya, és "csak ők csinálnak mindent jól" elv alapján leszólják a másikat. Kellemesen csalódtam, mert bár csak két embert ismerek személyesen a 30 fős csoportból (aki meghívott és akit én hívtam meg), mégis maximális megértés fogadja minden dilemmámat, kérdésemet, panaszomat, vagy akár agyeldurranós hisztimet is. Máskor meg én tudok segíteni másoknak, és ez is nagyon jó érzés. Vannak vidámabb és kevésbé vidám témák, de nagyon jó, hogy van egy ilyen virtuális gumiszoba, ahova elvonulhat az ember, amikor a gyereknevelés sok boldog pillanata közt megszaporodnak a nehézségek. Aztán új erőre kap, és megy minden tovább.

A virtuális lelki támaszoktól persze nem azt várom, hogy megoldják helyettem a dolgokat, úgyhogy egy-két változást is beépítek a napjainkba. Mint olyan sokan, én is azt vallom, hogy a kiegyensúlyozott, mosolygós anya sokkal fontosabb egy kisbaba számára, mint hogy mindig minden élére legyen állítva a lakásban, elégedett legyen a La Leche Liga stb.

Egyrészt elegem lett az ún. igény szerinti etetésből. Igaz, ez az, amit mindenki másként definiál, de nálunk a 3. havi növekedési ugrás után az vált belőle, hogy RT összevissza evett, néha kevesebbet, máskor többet, teljesen rendszertelenül. Pár napja szakadt el a cérna, követhetetlenné vált, még naplózás mellett is, hogy hol tartunk. Ekkor jöttem rá, hogy ez így nem csak nekem nem jó, de neki sem, mert ha az éhség és az álmosság találkozik nála, akkor aztán szenved. Az evéshez túl álmos, az alváshoz túl éhes, és ilyenkor jön a nyűglődés és a sírás. Úgyhogy most vezetem rá a 3 óránkénti etetésre. Meg kell, hogy mondjam, sokkal nehezebbnek gondoltam. Azt hittem, hogy aki óra szerint etet, az ráerőszakol a gyerekre valamit, ami a saját kényelmét szolgálja, de kiderült, hogy csak egyszer-egyszer kell igazán keményen tartanom magam ahhoz, hogy márpedig most nem eszünk, csak egy óra múlva. Az is új, hogy ez nem jár együtt azzal, hogy a gyereket sírni hagyom, az ugyanis nem lenne szimpatikus módszer számomra. Nem túl nehéz megnyugtatni, elterelni a figyelmét, és ripsz-ropsz elszalad az az órácska.

Másrészt nem bírom tovább a kialvatlanságot. Egyhuzamban nem alszom 2-2 óránál többet, de van, hogy annyit sem. Pedig RT nem is nehezen kezelhető baba, nem ébred fel éjjel sokszor, nem sír órákig vigasztalhatatlanul, szóval mázlink van vele. Mégis keveset alszom, és ezen muszáj változtatnunk. Úgyhogy Dris bevonásával próbálgatjuk, hogy jó megosztani az etetéseket. Egyelőre az tűnik megoldhatóbbnak, hogy én kelek az éjszaka közepén, Dris meg kora reggel, amikor RT már általában nem is alszik el újra. Az etetés már úgyis cumisüvegből történik, amióta bojkottálja a szoptatást. Így Dris is, én is tudunk egyben aludni 6-7 órát. Ez az elmélet, aztán meglátjuk, hogyan alakul a gyakorlat.

7. nap: Egyelőre az a legjobb a FlyLady-ben, hogy úgy érzem, mintha nem kellene semmit sem csinálni, mégis mintha rendezettebb lenne a lakás. A reggeli rutinok nagy részét eddig is megtettem, program nélkül is felöltöztem, megmosakodtam, reggeliztem, bevettem a bevennivaló bogyóimat. A 2 perces rendezgetés és az ágyazás jött hozzá, de egy hét után már ez is szinte rutinná vált.
A nap plusz feladatát meg bojkottálom. Semmi értelme kikészítenem este a másnapi ruhámat, amíg itthon vagyok, és csak két játszós + egyetlen utcai farmer nadrág jön rám. Nincs nagy választási lehetőségem. Felülre meg szeretek az aktuális hangulatomhoz öltözni, ami előző este még nincs meg. Szóval, amíg nem járok el reggelente itthonról, addig nem fogom ezt csinálni, de azért bekerül a listámba. Amúgy jó ötletnek tartom, mert amikor még dolgozni jártam, a reggeli álmosság és kapkodás közepette általában csak a minimumra törekedtem, legyen rajtam valami, ami passzol a másik valamihez, és kész. Az előző esti, nyugodt és megfontolt kikészítés előnye, hogy van türelem és idő kiegészítőket is válogatni, átpakolni esetleg egy másik táskába, ha az jobban illene a kiválasztott kabáthoz stb.

8. nap: Ez a nap meg azért nem hozott semmi újat, mert már nagyon régóta naptárazok, csak online. Mindent teljesít a Google Naptáram, amit a FlyLady kér: a különböző témák külön színnel vannak jelölve, megosztva használjuk Drissel, úgyhogy nem kell kitűzni a hűtőszekrényre (ezt amúgy is utálnám, irtózom a hűtőre aggatott papíroktól és a hűtőmágnes-divattól), és minden reggel és este ránézek. Szóval erre a napra is maradtak a korábbi rutinok.

Holnap jön a feketeleves. Törölni kell majd, ajvé!

3. nap: Azért annyira nem is rendetlen és koszos a lakás, mert pl. a mai feladatnál is csak néztem körbe nagy szemekkel, hogy hogyan is tudnám komolyan venni. Az én ágyam körül mindig rend van. Nem szeretek sem ruhákat hajigálni a földre, sem taknyos zsebkendőkkel körbevenni magam, sem enni-inni az ágyban, úgyhogy nincs pohár és tányér sem a hálószobában. RT ágya pont mellettem van, hogy fekve is be tudjak nyúlni a rácson megsimogatni a fejét vagy visszaadni a cumiját. Ez még inkább arra ösztönöz, hogy rendet tartsak, illetve ne is engedjem, hogy rumli alakuljon ki. Tehát ezen a napon elég könnyű dolgom volt, a plusz feladat kimerült az ágynemű megigazításában.

4. nap: Ez a nap már egy kicsit szétesett, nem tudtam mindent megvalósítani, amit szerettem volna, úgyhogy kimaradt pl. a mosogatófényezés. Nem gond, persze, hiszen egész nap üresen és tisztán hagytuk, de azért kellemetlen érzés volt, hogy még ezt a pár apró dolgot sem tudom elvégezni, pedig a szándék megvan. Hogy miért nem? Volt benne fáradtság, halogatás, lustaság is.

5. nap: A kontrollfüzet funkcióját egyelőre nem értem, de azért megcsináltam. A többi meg már rutin, ugye. Csakhogy a kétperces pakolászás hibája, hogy csak két perces. Így semmiségnek tűnik, és mint ilyen, a végtelenségig lehet halogatni. Ha meg elmarad, akkor vállat vonni: majd hozzácsapom a következőhöz, könnyű lesz bepótolni. Aha, aztán jól elúszik vele az ember. Jobban kell tartanom magam a program előírásaihoz, mert a túl sok önállóskodás és változtatás végül oda fog vezetni, ahol eddig is tartottam. Azért is dokumentálom a blogban, hogy hogy haladok, mert ez is arra ösztönöz, hogy ne legyek már olyan ciki, hogy nem csinálom végig a programot legalább az első hónapban.

6. nap: Hú, na, ma esett szét az egész. Eleve szarul indult a napom. A kora reggeli etetés után nagyon szerettem volna visszafeküdni aludni, RT viszont egyre éberebb lett, úgyhogy nem tehettem. Eléggé kialvatlan és kimerült vagyok, úgyhogy egy-egy ilyen most már türelmetlenné tesz. Végül Dris felismerte a helyzet komolyságát, és visszazuhanhattam az ágyba. 11:40-kor nyitottam ki újra a szemem. Szóval a reggel már eleve elcsúszott, de a nap többi részében még durvább lett a helyzet. Dris vidékre utazott, éjjel ért csak haza, rajtam viszont egész délután eszméletlen fejfájás volt, ami estére a wc-csésze fölé hajolva jött ki belőlem. Közben nagyon izgultam, hogy RT-nak ne akkor legyen épp szüksége rám (ébredjen visító sírással), amikor nem tudok menni. Tehát ez a nap nem a FlyLady-ről szólt.

Mimke blogjában hallottam róla először. Egy hónapig el sem olvastam, hogy mi ez, aztán hirtelen belelkesültem és belevágtam a FlyLady programba. Merthogy sosem takarítok, és ezen változtatni kellene úgy, hogy mégse váljak háztartási robottá. Sajnálom az időt vesztegetni ilyesmire, meg lusta is vagyok, de szeretem és igénylem a tisztaságot. Csak ne nekem kelljen megcsinálni, ugye.
Volt, amikor szerettem saját magam rendbe tenni a lakást. Volt, amikor takarítónő járt hozzánk. Most viszont általában Dris porszívóz és törölget, én a mindennapi rutinokat vállalom szívesebben a mosás-teregetéstől a mosogatógép ki-be pakoláson át a szelektálás-rendrakásig. Mostanában még csak lelkiismeret-furdalást sem érzek, hogy nem nyalom ki a lakást hetente, hiszen a kisfiam körül sok mindent csinálok. De bizony klassz lenne, ha kevesebb lenne a porcica.

Egyébként mi olyanok vagyunk, hogy ha jön valaki hozzánk, össze tudjuk kapni a kéglit pofásra egy óra alatt. Ezért jó, hogy gyakran hívunk látogatókat, mert olyankor van egy kis ösztönzés. A hétköznapokban azonban eléggé el tud szaladni velünk a ló, ami tekintve, hogy egy minimál berendezésű lakásban élünk, eléggé látványos tud lenni, és persze lehúzó.

Afféle feladatosztó is vagyok ám én, nagyon meg tudom mondani, kinek mit kellene csinálnia. Úgyhogy rögtön ki is találtam, hogy ha Drissel közösen FlyLady-zünk, többet haladunk. Ő meg beleegyezett. Tehát neki is van minden napra egy feladata, ezt nem az előírt FlyLady program szerint választjuk ki, hanem mindig megbeszéljük reggel vagy napközben, mi lenne az, amit megcsinálhatna. Ágyneműt cserélni, levésni a jeget a hűtő belső faláról, ilyesmi. Nagy mázlink, hogy kiegészítjük egymást, azaz amit én nem szeretek csinálni, azzal ő elvan, és fordítva. Így enyém a teregetés, a határidős fizetendők nyilvántartása és utalása, és minden, ami hajtogatással, adminisztrációval és szelektálással jár. Övé pedig pl. a porszívózás, mert azt rühellem. Meg a vasalást is, de azt egyikünk sem csinálja. A FlyLady programmal viszont akár még ez is megváltozhat. Lehet, hogy ha nem kell túl sokáig csinálni, akkor be fogom kapcsolni azt a fránya készüléket.

Azt hiszem, nem is kell részletesebben ecsetelnem, miért kezdtem bele a FlyLady programba. Fellelkesültem, mert úgy érzem, pont nekem szól. Pont az ilyeneknek, akik nem akarnak életvitelszerűen takarítani, a hétvége felét ezzel tölteni, az ünnepek közeledtével pedig örökké nagytakarítani.

Már az első nap után jobban éreztem magam, a második után pedig Dris megjegyezte, hogy jé, milyen apró dolgokat csináltam még csak, és máris sokkal jobban néz ki a lakás.

Le fogom írni a tapasztalataimat minden naphoz. Időnként talán összevonva, mint ahogy most is, mert nem lesz időm aktuálisnak lenni.

Íme az első két nap:

1. nap: Hétfőn akartam kezdeni. Persze tudom, hogy nem dől össze a világ, ha nem akkor indulok, de mégis akartam neki adni egy ilyen ünnepélyes új élet és hétindító jelleget. Alig vártam a hétfőt, már előző csütörtökön kimostam a törlőruhákat (nem a gyakori használat miatt, hanem a ritka mosásuk miatt volt erre szükség), elolvastam előre jó pár nap feladatait, megnéztem, van-e itthon tisztítószer az induláshoz stb. Szóval ráhangolódtam. Aztán eljött az első nap, és eljött a megfelelő pillanat is. RT elaludt délután, és én nekiestem kifényesíteni a mosogatót. Már ennél az első feladatnál kiderült számomra, hogy személyre fogom szabni magamnak a programot, ha úgy látom jónak, de azért lényegét tekintve tartom magam az előírásokhoz. Úgyhogy rögtön a mosogatófényesítésnél kihagytam az egyórás áztatást, és pár perc után leengedtem a vizet, aztán sika-mika. Hozzávettem viszont a mosogatóhoz az üvegkerámia főzőlapot, mert az is épp olyan szembetűnő a konyhánkban, és jó lenne, ha mindig tiszta lenne. Másnap reggel nagyon jól esett ránézni a csilli-villi mosogatómedencére és főzőlapra.

Nekünk egyébként mosogatógépünk van, úgyhogy hiába előírt feladat az is, nem kell esténként elmosogatnom. Amikor a gép megtelik, beindítom. Viszont nálunk eddig mindig a mosogatóban gyűlt a koszos edény, és aztán valamelyikünk megelégelte, amikor már nagyon magas volt a torony, és bepakolt a gépbe. Na, ezt most esti programként magamra vállaltam. Hétfőn, amikor RT elaludt, a tiszta edényeket kipakoltam a mosogatógépből, bepakoltam a koszosakat, kifényesítettem a mosogatót, és megbeszéltem Drissel, hogy mostantól minden, ami használt evőeszköz vagy edény, egyenesen a gépbe menjen. Azóta ezt be is tartjuk, a mosogatótálca üres és csillog.

2. nap: Kicsit nehéz rögtön felébredés után bármit bevállalnom, hiszen nem órára kelek, hanem arra, hogy RT kaját kér. Ilyenkor pedig rögtön etetnem kell, aztán büfiztetek, pelenkát cserélek, sterilizálok. Ha a gyerkőc kellően álmos, leteszem ismét aludni. Ha pedig még csak én tudom, hogy fáradt, neki viszont eszébe sincs aludni, akkor jön a pihenőszék, játszószőnyeg vagy apa-anya válla. Így simán elmegy reggel 6-tól vagy 7-től 9-10-ig az idő úgy, hogy még nem reggeliztünk, nem ittunk kávét, nem mosakodtunk, és bizony még abban a ruhában vagyok, amiben aludtam. Az az időszak azért már elmúlt, hogy délben tudok csak felöltözni és fogat mosni. De ott még nem tartunk, hogy rögtön ébredés után.

Arckrémet nem használok, még a FlyLady kedvéért sem, de a fogmosás, fésülködés, arcmosás, zuhanyzás kombináció is elég ahhoz, hogy jól induljon a nap.
A mosogató kifényesítése ismét megtörtént, és mivel előző este óta semmi nem került bele (minden ment egyenesen a mosogatógépbe), nem is volt nagy meló.

Folyt. köv.

Mission: Ne csak a nehéz napok és a problémák kerüljenek be a blogba.

A mai nap (eddig) csodálatos. RT jó sokat aludt éjjel, azaz a szokásos hajnali etetés után sem kelt fel hamar. Így én és Dris is ki tudtuk magunkat aludni. Ez már önmagában szuper, de hozzá jön még, hogy ma óramű pontossággal 3 óránként ébred és kér enni, viszonylag könnyen etethető, aztán fülig ér a szája az aktív, játszós időszakban, akár foglalkozom vele, akár leteszem valahova (pihenőszék, játszószőnyeg, kiságy). Amikor pedig elálmosodik és "eldörren" az első ásítás, csak kényelmes pozícióba igazítom, odaadom neki a cumit, megsimogatom a fejét, és már alszik is. Így azért egész más a napom, tudok tervezni és megvalósítani. Pakolászni, teregetni, ruhákat hajtogatni, fényképeket lementeni, konyhát rendbe tenni, enni-inni, olvasgatni.

Az időjárás az egyetlen negatívum most, keresztül húzta a mai terveimet. Két találkozóm is lett volna, gondosan egymás után szerveztem őket, azonos helyszínre, megközelíthető távolságra. Erre elindulni sem tudtunk. Eleve nem könnyű összeegyeztetni és aztán be is tartani a megbeszélteket, ha mindkét félnél kisbaba van, de az indulás előtt kb. 15 perccel jöttem rá, hogy nincs még esővédelmünk a babakocsira, meg kendőzésre sem. Úgyhogy a programok fele lemondva, a másik felét meg elintézte Dris. Én meg maradtam itthon, jókedvűen.

Remélem, a nap hátralevő része is szuper marad. Sőt, lehetne ilyen minden egyes nap.

RT reggeli után nézett egy kis forgó-zenélőt, aztán újra elaludt. Most kint ülök a nappaliban a kanapén, feltett lábbal, megreggelizve, megmosakodva, megkávézva. Olyan direktben süt be a nap, mint még soha. Mintha csak nekünk sütne, csak a mi ablakunk előtt. A tükörbe nézve meg egy pillanatra úgy láttam, hogy szép vagyok. Pedig alig vonszolom magam, de a kialvatlanság ellenére jól érzem magam. Idilli hangulat, nem?

Ráadásul anyukám tegnap, miután 11 hónapig mondogatta, hogy kövér vagyok, megjegyezte, hogy fogytam. Meg hogy milyen jól csináljuk ezt a babázást, és hogy nem vagyunk idegbetegek sem a sok teendőtől meg a fáradtságtól. Lehet, hogy más családban ezek hétköznapi mondatok, de nálunk hatalmas bókok.

RT egy tündérbogár. Nyúlkál a tárgyakért, magasra emelgeti a fejét, gagyarászik, és ha épp nem fáj a pocakja vagy nem farkas éhes, akkor fülig ér a szája. Mindenen és mindenkire tud kacagni. 10 másodperc RT-mosoly felér egy Duracell góliáttal, hosszú órákra feltölt.

Figyelem, milyen sokat rajongják körül ezt a csöpp embert, imádja mindenki. Néha belegondolok, hogy azokat a gyerekeket, akik szeretet nélkül élik le csecsemőkorukat, milyen sok embernek kell nemszeretni. Elképzelhetetlennek érzem, hogy egy kicsi körül ne legyen senki, aki elolvad tőle és képtelen nem szeretgetni és gondoskodni róla.

Na, a gyermekorvos feloldotta a tejtilalmat nálam. Nem fogok most két pofára tejtermékeket enni, mert azért az nem lenne könnyű RT-nak, de mivel a tejalapú tápszerre visszatérve nem produkál tüneteket, ezentúl nem kell éhen halnom, ha a kórház büféjében csak kolbászos és sajtos szendvicset árulnak (ráadásul vajjal megkenve). Hurrá!
Mivel nincs kimondottan jó idő, a vödörrel fagyizóba menést most kihagyom.

Elég régóta nem írtam ide semmit, aminek nem az az oka, hogy megfeledkeztem volna a blogról, vagy hogy annyira időhiányban szenvedek, csak egyszerűen nem volt mit megosztanom a közzel. Azt nem állítanám, hogy semmi nem történik, de meglehetősen gyorsan rohannak a napok és szinte mindegyik ugyanúgy telik, apró különbségekkel, amik viszont csak nekünk lehetnek érdekesek. Gondolom, senkinek nem hiányoznak olyan postok, hogy RT először szippantotta vissza önállóan a cumit a szájába, először nyúlt tárgyakért, először mosolygott ránk és hasonlók. Ezek a kis fejlődési lépcsők nekünk bearanyozzák a napjainkat, de félidegeneknek olvasni dög unalmas.

Az mondjuk megér egy fél bekezdést, hogy lehet, hogy mégsem tejérzékeny a gyerek. Miután nem volt hajlandó többé meginni a doktornő által felírt tejmentes tápszert, és ez egy szombat éjjel derült ki, kénytelenek voltunk a még a szekrényben levő korábbi tápból adni neki. És azóta is. Csodák csodájára nincs semmi baja. Esténként fáj ugyan a pocakja, de az mástól lehet, a többi tünet már vagy másfél hete nem jelentkezett.
Ettől függetlenül én továbbra is maradtam a tejmentes diétánál, amíg orvos meg nem erősíti, hogy minden oké, mert ha újra kell kezdeni, megint 2-3 hét, míg kitisztul a szervezetemből. Egyébként nagyon várom a napot, amikor zöld utat kap a tej belém, aznap fogom életem legnagyobb adag fagyiját elfogyasztani. Mint ahogy az is sanszos, hogy a szoptatás befejezése utáni percekben halálra kávézom majd magam.

Egyébként, amellett, hogy változatlanul nagyon boldogok vagyunk, ez a hét iszonyú kimerítő volt. RT keveset evett és keveset aludt, ráadásul folyton karban, vagy még inkább az én vállamon akart lenni. Esténként már majd' összeroskadtam a fáradtságtól. Egy két hónapos kicsivel pedig az éjjel nem a hosszú és mély alvásról szól, úgyhogy napról napra durvább a helyzet. Remélem, nem sokára valami csoda folytán sikerül kialudnom magam.

Úgy tűnik, RT tejérzékeny. Még nem biztos, de teszteljük, úgyhogy el kell hagynia neki is és nekem is a tehéntejet az étkezéseinkből. RT-nek felírt a gyerekorvos Alfaré tápszert, amiben minimálisra le vannak bontva a fehérjék, és ezért kevésbé viseli meg a pocakját. Előemésztettnek hívják, ami bizarr kifejezés, de ez van. Persze nem lehet ám akárhol kapni az Alfarét, Drisnek a fél várost végig kellett járnia múlt héten, hogy végre találjon egy gyógyszertárban. Most, hogy elfogyott egy dobozzal, és újra kellene, már ott sincs. De a legnehezebb nem ez, hanem az én táplálkozásom. Egyek egészségesen és sokat, hogy legyen tejem, de közben semmi puffasztó, semmi allergizáló ne legyen benne, és most még a tej is tiltólistára került. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elhagyni. Nem azért, mintha annyira szeretném, hanem mert szinte mindenben van. Valahogy azért megoldom, de már fogytam 1,5 kilót, amióta nekiveselkedtem, mert a sok fejtörés a napi kaján elveszi az időt legalább két étkezéstől.

Tulajdonképpen ezzel majdnem vegán lettem, igaz, akaratomon kívül. Se fagyi, se túrós táska... és még mennyi mindent nem ehetek. Tojást még fogyaszthatok, de szinte ugyanazokban az ételekben van, mint tej, úgyhogy már lassan az is kimarad.

A Cserpes Tejivót ajánlgatja most mindenki, jártam is már mindkét üzletükben (Corvin sétány, Sütő u.), kóstoltam a kóstolnivalót, és lett véleményem. Nem is annyira magáról a tejivóról, mert annak abszolút örülök, hogy sikerült egy olyan hellyel bővíteni a budapesti vendéglátó egységek listáját, ami nem egy sokszázadik gyros-kebab-os, vagy full műanyag kaját áruló gyorsétterem, és még csak nem is maroklevesező. Legyen színes a város, színes a kínálat, virágozzék minden virág... nemcsak, hogy nincs ezzel semmi baj, de még kimondottan tetszik is. Van választék, és a Cserpesbe kis pénztárcával is be lehet szaladni enni-inni valamit. Én eddig minden esetben 1000 Ft alatt jól laktam.

Tetszik, mert jó az üzletpolitika, szimpatikus a márkaépítés.
Tetszik, mert az üzletek jól megközelíthetőek, a helyiségek pedig modernek, design-osak.
Tetszik, mert hazai és minőségre törekvő.
Tetszik, mert szembeszáll a hipermarketek "központi beszerzési gyakorlatával" (ahogy Cserpes István egy interjúban nagyon finoman megfogalmazva összefoglalta a belistázási díj, polcpénz és egyéb vállalkozásgyilkos eszközöket).
És végül tetszik, mert sok olyan embert is megszólít, akit eddig semmi ilyesmi, vagy még ilyesmibb.

Ezen az utolsón kezdett el kattogni az agyam, mert egy csomó ismerősöm (legyen az személyes találkozós barát vagy felületesebb Facebook-ismeretség, esetleg kollegális viszony) úgy beszél most a Cserpesről, mint valami világmegváltó kezdeményezésről, amihez fogható még nem volt. Hangsúlyozom, kimondottan szimpatikus ez a dolog nekem is, de azt azért nem tudom szó nélkül hagyni, amikor azt emlegetik fel sokan, hogy eddig mérgeztek minket, meg milyen minőségű tejet volt már kénytelen venni az ember fia/lánya, most meg itt az igazi, a minden eddiginél sokkal finomabb, és olyan magas minőségű, amilyenre már ezer éve várt az ország népe.
Amikor először ettem/ittam Cserpest, nekem is így adta egy ismerősöm a kezembe: "Ilyen tejízű tejet még nem ittál."

Azért fura ez a vehemens és általánossá vált vélemény, mert bár ezeknek az ismerőseimnek a tejfogyasztási szokásait nem ismerem elég behatóan, de egyéb vásárlói döntéseiket látva úgy képzelem, hogy ezidáig bementek a boltba, és a minőséget totálisan figyelmen kívül hagyva megvették a legolcsóbb, legakciósabb tejtermékeket. Soha nem hallottam tőlük egyetlen termékkel kapcsolatban sem, hogy elgondolkodnának, vajon a pénzükkel mit, kit, milyen értékrendet támogatnak. Sőt, ezt én szoktam szóba hozni, és általában furán néznek rám, hogy nem a (rövid távon) olcsóbb mellett döntök. Ezért lep meg, hogy most mennyi ilyen embernek lett fontos hirtelen a minőség, és hogy mit nyel le.

Hozzáteszem, a legminimálisabb lekicsinylési szándék nélkül, hogy én egyáltalán nem éreztem azt az első Cserpes tejem után, hogy ilyen finomat még nem ittam, meg hogy ez jobb, mint a bolti. Ennek az lehet az oka, hogy sok éve biotejet (meg úgy nagyjából mindenből biot) vásárolok a boltban is, járok termelői piacra, vagy kis bioüzletekbe és hasonlók. Egyáltalán nem vagyok egy nagy tejes, sőt, alig szeretem, egész fura is, hogy most, babát várva gyakran megkívánok egy pohárral. Viszont a tejből készült sajtoknak, joghurtoknak barátja vagyok. (Ami az én fogyasztói szokásaimat illeti, ha csak beszaladok a boltba, a Zöldfarm termékeit szoktam választani, de szerintem elég jó minőségűek az Interspar saját márkás (Naturpur) cuccai is. Egyre gyakoribb azonban, hogy kis bioboltokban vagy biopiacon vásárolok. Általában közvetlenül a termelőtől.)

Ezzel arra szeretnék kilyukadni, hogy eddig is, akinek igénye volt a minőségre és a nem, vagy kevésbé mérgező élelmiszerekre, azért megtalálhatta azokat. Az én környezetemben azt tapasztaltam, hogy ez nagyon keveseket izgat(ott). Most viszont hirtelen feltűnően sokan szólalnak fel a minőség mellett, Cserpes apropóján. Jó a marketingje, nem vitás. Szimpatikus a cég, a cégvezető, a szemlélet, ez sem vitás. Nem túl drága, és hazai is. De miért pont most, és miért pont a Cserpes? Eddig és ezután a bio miért nem? Ugye nem annyiról van szó, hogy az Index róla cikkezik, interjúzik és videózik?

Úgy október eleje óta reikiz engem egy nő, akihez egyébként az integrál pszichológiai terápiára is járok. Sőt, elsősorban az utóbbira, úgyhogy hetente 20-20 perces reiki szokott beleférni az időnkbe. Most, hogy a pajzsmirigy-betegségem előtérbe került, ajánlott egy nála sokkal tapasztaltabb mestert, aki már 1 teljes órán át kezel. Megmondom őszintén, eddig nem tudtam, higgyek-e benne, jól esett a 20 perces kezelés, szerettem, feltöltött, meg jó volt relaxálni közben, de ennél többet nem kötöttem hozzá.

Így aztán a mai 1 órás kezelés elég nagy meglepetést okozott. Éreztem, ahogy árad bennem az energia, az egész testemet átjárja, bizsergett mindenem tőle. Utána pedig, mint akit kicseréltek. Az utcán tiszta őrületben voltak az emberek, mert valami áramkimaradás miatt nem járt a villamos, helyette busz jött, és ettől annyira megkergültek, hogy csak na, én meg ott álltam-ültem a tömeg közepén, és csak mosolyogtam kisimultan. 

Egyébként ebben az ügyben most az a helyzet, hogy a vérkép alapján nem túl rózsásak az eredményeim (pajzsmirigy-hormonok), viszont az ultrahang-vizsgálat nem adott rossz eredményt, és tipikus pajzsmirigy-alulműködésre utaló tüneteim sincsenek. Szedem a bogyókat, egy hónap múlva újra adok vér- és vizeletmintát, aztán kontroll... Addig meg kiegészítésül járok a reikire. Annyira pozitívnak éreztem a változást magamban, hogy ha ez nincs jó hatással rám és a babára, akkor nem tudom, mi. Persze a pajzsmirigy az pajzsmirigy, majd meglátjuk, milyenek lesznek az eredményeim a következő mérésnél.

Amikor még az előző blogban (itt) kitettem a Vipassana, szabadulás a börtönben c. videót ajánlóba (bal oldalon), akkor egyik szemem sírt, másik nevetett. Jó volt látni ezt a kis dokfilmet, hogy milyen apró, vagy nem is olyan apró csodákra képes egy aktivista, és persze a meditáció. Az viszont, hogy a 60-as, 70-es évek óta ebből nem lett világmozgalom, és nem vezették be minden börtönben, kissé elszomorított.

A mai hír pedig éppen ezért okozott örömöt. Végre valami értelmes ötlet az oktatásban! Nem tudom, mi áll a hír hátterében, és hogy mennyire komolyan vehető, vagy mennyire fogják jól alkalmazni az illetékesek, de már maga az, hogy eszükbe jutott ilyen, dicséretes.

A hír itt olvasható: Origo.hu

A kötelezéseket ugyan nem szeretem, jobb lenne egyszerűen csak rávezetni a diákokat, megkedveltetni velük a meditációt. Meg persze azt sem tudom, miért kell kereszténynek titulálni, a meditáció erősen személyes dolog, ahány ember, annyi féle. Nem hiszem, hogy címkézni kellene, de ez legyen a legnagyobb baj, komolyan!

"Az Amerikai Egyesült Államokban készült egy felmérés. 13 évig tartott. Az eredeti cél az volt, hogy megtudják, milyen arányban van jelen a két nagy politikai erő az amerikai társadalomban. Az eredmény megdöbbentette a kutatókat. Egy eddig ismeretlen, 50 milliós embertömeget találtak. A tudósok 'kulturális kreatívoknak' nevezték el őket. Az Európai Unióban 100 millióra tehető a számuk.

Ezek az emberek szabadon akarnak élni. Elutasítják a jelenlegi hatalmi struktúrákat, tudatosságuk folyamatosan nő, és egy új gondolkodás- és viselkedésformát alakítanak ki. A hatalom által ellenőrzött sajtóban tilos róluk beszélni. Ami közös bennük: azt hiszik, egyedül vannak."

Talán egy évvel ezelőtt volt, hogy belefutottam ebbe a videóba. Elgondolkodtatott, de aztán szem elől veszítettem. Már azt sem tudtam felidézni, hogy hívják ezt a társaságot, vagyis az így gondolkodókat. Ezért, amikor kerestem volna, hogy megmutassam másoknak is, nem sikerült rábukkannom.

A helyzet azonban megoldódott, a kisfilm talált rám.

Nem fűzök hozzá különösebb kommentárt, de azt hiszem, érdemes megnézni mindenkinek. Az, ha megállunk egy percre és elgondolkodunk, merre is tartunk, sosem baj. Aztán azt úgyis mindenki érzi, hogy ez az ő útja vagy sem.