Antibaby naplója


Bye-bye 2015, welcome 2016!

2016. január 01. - Antibaby

Először azt akartam írni, hogy a 2015-ös évről nincs mit összegeznem, mert egy folyamatos életben maradásért küzdés volt. Rohanás, ide-oda kapkodás, folytonos időhiány és rendetlenség. Minden, amit 2016-ban másként szeretnék csinálni. Aztán, ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy azért maradt bennem ez az érzés, mert rengeteg mindent csináltam, és ebből időnként tényleg csak a fáradtságot vettem észre, holott:

- vezetés órákra jártam, és végül jogosítványt szereztem,
- tanultam némi fotózást és némi marketinget,
- belekezdtem egy "abszolút enyém" projektbe, amibe rengeteg munkát fektettem,
- majdnem eladtuk a lakást és majdnem elkezdtünk építtetni egy házat magunknak, ami jó sok szervezés és utánajárás volt, majd végül jövőre halasztottuk,
- nagyon-nagyon sokat főztem, amennyit még soha korábban,
- és nem utolsó sorban full-time anyukája voltam egy tündéri, nagy dumás, örökmozgó kisfiúnak.

Igen, sokszor fárasztó és csapongó volt, de nagyon sok mindent vállaltam, és ez ezzel jár.

2016-ban rengeteg mindent szeretnék véghezvinni, de még inkább rendbe szedni. Nem mondhatom, hogy 2015-ben felülmúlhatatlanul boldog voltam, ezért jó lenne rájönnöm, min kellene és min tudnék változtatni annak érdekében, hogy újra jobban érezzem magam a bőrömben. Ez lesz az új év kihívása, meg még néhány apróság. Pl. vegánná válni, a szívvel-lélekkel elindított projektemet fejleszteni, és akár megélhetést varázsolni belőle, a vezetésben rutint szerezni, megtalálni a módot, hogy a megálmodott házunk felépülhessen és elköltözhessünk, többet foglalkozni a férjemmel, és még tudnám sorolni.

Food and clothes

Régebben mindig írtam éttermekről, kávézókról, no meg a ruhavásárlási szokásaimról. Éttermekbe, kávézókba most is járunk, csak egy leheletnyivel kevesebbszer, de nem ezért nem írok róluk. Sokkal inkább az időhiány miatt. A ruhavásárlási szokásaim meg egy időre megszűntek, aztán kényszerűen újraéledtek, és akkor jöttem rá, hogy a H&M női osztálya számomra valami értelmezhetetlen idegen vidék lett. Aztán felfedeztem magamnak a Reserved márkát, és azzal most elég jól elvagyok. Csak ki kell válogatnom a hatalmas és nagyon gyakran megújuló kínálatából a "Rule #1 No boyfriend no problem" és a "My life is a party" típusú tinilányos szövegekkel feliratozott felsőket, és ami marad, az szinte minden jön velem a próbafülkébe. És csodák csodájára nem teszem mindet vissza, hanem kb. a 2/3-ukat végül örökbe is fogadom... szóval most Reserved!

Ami az éttermeket illeti, a kedvenc még mindig az Alessio, annak ellenére, hogy egyre inkább nem szeretnék már tejtermékeket és tojást sem fogyasztani, ott  meg a salátán kívül szerintem nincs vegán étel. Sajnos ezzel most eléggé küzdök, sokat eszem (ennék) házon kívül, és iszonyú nehéz, még úgy is, hogy szinte hetente nyílik egy új vegán hely a fővárosban. Kevés, ami jó is és az utamba is esik. Ami eddig nagyon bevált, az a sokszor tesztelt Istvánffi vegán és minden bigyótól mentes hamburgeres a Kolosy téren (hmmm), és a Kozmosz a Hunyadi téren, bár ott még csak egyszer ettem.

Ma pedig olyan helyen ebédeltünk, ahonnan kifelé menet nem győztük ismételgetni, hogy milyen szuper volt az étel, mindenféle szempontból, azaz finom, jó minőségű, tökéletes állagú, kellemes szemlélettel készített stb. Pedig tojás és sajt itt is mindenben volt, de a hely gyakran változó kínálata ad némi reményt rá, hogy egyszer kifogok egy véletlenül tejtermék-, tojás- és húsmentes valamit. Ugyanitt, a tényleg rendkívül jó főétel után olyan vanília mousse-t ettem, hogy még sokáig emlegetni fogom. Sós volt, sós... Receptet szeretnék, azonnal!

Snickers

Az én kicsi fiam, akit igyekszünk minél tovább cukormentesen táplálni, de már néhányszor nyalt fagyit, evett házi csokitortából pár falatot, de nem ismeri a bolti csokikat... és az én kicsi fiam, aki sosem hisztizik nyilvános helyen, csak a családi fészek meghitt ölelésében... nos, a hétvégén egy benzinkút pénztáránál olyan igazi, youtube-on osztogatós, toporzékolós-vergődős hisztit vágott le, mert apa nem vette meg neki a gyerekarc magasságba odapolcpénzezett Snickers-t. Nem tudja, mi rejlik a csomagolásban, és szerintem azt sem, hogy egyáltalán eszik vagy isszák, de úgy csinált, mintha az élete további része teljesen kilátástalan lenne, ha nem kapja meg most azonnal.

Még 275 nap van hátra a dackorszakból. 100-tól lehet vágni a centit, igaz?

Állatkínzó

Zsörtölődtem múltkor a Kosztolányi Dezső téri lámán, azóta pedig rájöttem, hogy ez lesz az új vesszőparipám. Amikor az Ökokörbe jártam, ott mesélték más anyukák, hogy náluk a gyermek érkezése volt a fordulópont, akkoriban kezdtek el zöldülni. Nekünk az ökoszemlélet sokkal hamarabb jött, mint Rt, de azért durvult már az ő ittléte alatt. Úgyhogy aláírom, hogy azokat, akik erre fogékonyak, bizony el tudja indítani a változás útján egy gyerek születése.

Én számtalan dolgot veszek észre magamon, ami azóta zavar nagyon, amióta a fiamnak igyekszem megmutatni a világot, apró lépésekben. Természetesen ezek főleg azokban a helyzetekben jönnek elő, amikben nekünk eleve más a felfogásunk, mint másoknak. Persze nem általánosítási szándékkal állapítom ezt meg, csak abból, amit magam körül látok, tapasztalok. Ami eddig kicsit zavart, mert én máshogy csinálom, gondolom vagy érzem, mint a nagy többség, az most, a gyereknek mutogatva hatványozódik.

Itt van pl. az állatok, növények megismertetése. Én valahogy úgy képzelem ezt, hogy meglátunk egy virágot kirándulás közben, és megnézzük. A szemünkkel. Aztán tovább sétálunk, egy másik növényt keresve. Mások meg úgy, hogy ott egy növény, tépjük le! Vidd oda anyának ezt a szép pipacsot, százszorszépet, akármit! Tudom, tudom, a pipacs gyomnövény, nem kell aggódni miatta, de én meg úgy érzem, hogy ha azt leszakíttatjuk a 2 évessel, akkor nem fogja tudni, hogy a nempipacsot meg nem kellene.

Állatokkal ugyanez. Én úgy mutatnám meg a tóparton ücsörgő békát, hogy pár lépés távolságban megállunk, rámutatok az ujjammal, nézd, az ott egy béka. Próbálunk nem sokat mozogni, és megfigyeljük. Mások meg úgy, hogy jé, ott egy béka, piszkáljuk meg bottal, merjük ki lapáttal a tóból, hogy a kisgyerek megismerje. Pl. ez a nagyszülői hozzáállás is nálunk.
Egyszerűen nem értem, miért kell inzultálni az állatokat a "megismerésre" hivatkozva.
De van olyan ismerősöm is, aki konkrétan azt tanította a kicsi gyerekének, hogy "Mit kell csinálni a hangyával? Eltaposni.".

Őszintén szólva én nem is tudtam, hogy állatvédő vagyok. Mármint persze, nem eszem húst, és nem hordok bundát, és ellenzem a kozmetikai cégek állatkísérleteit. Amióta az eszemet tudom, taszít az állatkert (sokan kérdezgetik is, mikor megyünk már el Rt-val is) és minden cirkuszi állatos produkció. Sosem kötöttem vajas kenyeret egyetlen macska hátára sem, hogy kipróbáljam azt a nagyon vicceset. De nem tudtam, hogy ennyire napi szinten kerül ez benne az életemben a gyereknevelés kapcsán, hogy naponta fog összeugrani ettől a gyomrom valamilyen program közben.

Vasárnap például a Belvárosi Fesztiválon jártunk a Szabadság téren. Gyerekprogram, Halász Jutka néni, játékok... ami kell. No meg állatsimogató. Persze, hogy odakeveredtünk. Nézd csak, egy szamár, ott meg egy bárány, egy póni, az a pici meg egy boci.

2015-06-07_10_36_19600.jpg

2015-06-07_10_36_33600.jpg

wp_20150607_001600.jpg

Nem tudom, látszik-e a képeken, hogy bár kerítés is körbevette őket, még olyan rövid pórázra is voltak kötve, hogy szinte egyáltalán nem tudtak mozogni. Pl. felállni, felemelni a fejüket rendesen. Körbefordulni meg aztán végképp nem. Állatsimogató? Kiírhatnák inkább, hogy állatkínzó.

Persze, a gyerekem ezt még nem érti. Örül, hogy nem csak könyvben lát szamarat. Iiii-áááá! - mondja fülig érő szájjal. De ha majd ennél többet is beszélgetünk az állatokról, nem fogom hagyni, hogy az a kép alakuljon ki benne, hogy ez a bánásmód normális. Nehéz ügy, mert riogatni és félelmet kelteni sem helyes. Nem fogok neki 3 éves korában vágóhídról fotókat mutatni. Meg kell találni a megfelelő módját., mint ahogy az állatok, növények megismertetésének is. Szerintem ez a város közepére odaerőltetett "állatsimogató" és hasonlók nagyon nem az.

"Elindultunk gyümölcsöt enni..."

Addig is, amíg nincs időm blogot írni, hadd ajánljak egyet!

Az egyik Facebook-csoportban, ahol kíváncsiskodó tag vagyok, ennyit postolt egy nagyon helyes lány: "Sziasztok, elindultunk a nagyvilágba gyümölcsöt enni, írok blogot róla."

A blog itt található (minden bejegyzés alatt magyar fordítás is van), a mindenkiben felmerülő első kérdésekre pedig így foglalta össze a lány a választ:

"Kik vagyunk? Mi ez az egész?

Nem akartam bemutatkozni, mert minden nap változunk. Nem akartam leírni, hogy mi indított el minket, mert a múlt nem számít nekem.
Sok kérdést kaptam, amióta elkezdtem a blogot írni, ezért mégis megosztom azt, hogyan kezdődött az egész.
Magyarországon éltünk. Hétköznapi életet éltünk: Zoli heti negyven órát dolgozott, én otthon voltam a gyerekekkel. Egy bankkal volt közös házunk. Ahogy megváltozott a gondolkodásunk és más dolgok váltak fontossá, az életmódunk egyre kényelmetlenebb lett.
Mi változott? Elkezdtünk nyersen enni. Találkoztunk az unschholing-gal. Szabadok akartunk lenni.
Hosszú út volt felismerni, hogy nem tudjuk azt csinálni, amit szeretnénk, ha folytatjuk a régi életünket.
Egy barát, Dani elutazott Indonéziába. Gyümölcsökről posztolt képeket minden nap.
Egy nap egy duriánról posztolt képet. A fűtésünk nem működött jól, így a hideg nappalinkban ültem. Főleg cavendish banánt és narancsot ettünk két hónapja. Néztem a képet a duriánról, elolvastam a leírást és elkezdtek potyognia  könnyeim. Percekig sírtam.
Azt mondtam Zolinak: Oda kell mennem.
Zoli: Most mit csináljak? Mondjak fel?
És csend lett két másodpercre.
Azt mondtam: Igen. Mondj fel.
Két hónap alatt eladtuk a házat, Zoli felmondott és megszabadultunk az összes tárgyunktól.
Azét jöttünk, hogy találjunk egy helyet, ahol úgy tudunk élni, ahogyan szeretnénk. Ahol Zoli azzal td foglalkozni, amivel igazán szeretne: farmokkal és építéssel. Ahol egész évben friss, helyi, bio gyümölcsöt tudunk enni. Ahol együtt tudunk lenni egész nap. Ahol a gyerekek addig tudnak mellettünk maradni, amíg szeretnének. Ahol megtalálom az utamat.
Ez az egész a szabadságunkról és az egészségünkről szól. Hogy tiszteljük az álmainkat és a vágyainkat. Hogy élni kezdjünk."
Lehet mondani, hogy két kicsi gyerekkel ilyen helyre menni, ismeretlenül, felelőtlenség, de én valahol irigylem őket a bátorságukért, a csillogó szemeikért, a szabadságukért, a tiszta gondolataikért és a gyümölcsökért, amiknek én a nevét sem tudom kimondani.

 

Egy klassz délután

Azt hiszem, az elmúlt 19 hónap legnagyobb luxusa, hogy ma napsütésben, gyermekem nélkül, ráérősen sétálgattam a Duna partján és az Info Parkban, hatalmasat beszélgetve Blogárral. Nem csak arról, hogy van-e különbség két sárgarépa között, hanem arról is, hogy milyen élettani hatásai lehetnek annak, hogy ugyanahhoz a sárgarépához különböző emberek különböző képzetet társítanak.
Nem tudom, kivel lehetne még ezt.

Ökokör

Beléptem most egy olyanba, hogy XI. kerületi Ökokör. A Tudatos Vásárlók Egyesülete szervezi, itt a kerületben még friss, amúgy már múlttal rendelkező szervezkedés ez. Az első alkalom feléről el kellett jönnöm, mert Rt nem bírta a gyűrődést, de lelkes vagyok, hátha tudom folytatni. Ez egy 9 alkalmas csoportfoglalkozás, afféle workshop. Minden alkalommal egy témát dolgozunk majd fel ökoszemlélettel. Élelmiszer, energia, közlekedés, háztartási vegyianyagok, házi kassza stb. Most, az első héten felméri minden résztvevő az otthonában, mivel hogy áll. Mennyit fogyaszt ebből, abból, mennyi hulladékot termel, mit hasznosít újra, mennyit utazik és honnan szerzi az élelmiszert. Ilyenek. Aztán a 9 alkalom végén megcsináluk ezt a felmérést újra, s kiderül, mennyit tudtunk fejlődni a csoport által. Egész jó kis ismerkedési lehetőség és gyedes elfoglaltság. Na nem, mintha egyébként unatkoznék.

Privát flash mob és tsai

Különleges bulin jártam a minap, és mivel azóta is minden félórában eszembe jut a hangulata, szeretném a naplómban is megörökíteni.

Kezdjük azzal, hogy én személy szerint nem csípem a meglepetésbulik divatját, ami nem azt jelenti, hogy nem szívesen veszek részt benne egy-egy szeretett személy kedvéért, hanem hogy nekem nem stílusom, nem szimpatikus, és megkértem minden közelebbi rokonomnak és barátomnak, hogy nekem ilyet sose csináljanak. De ugye én esküvőből sem szerettem volna nagy, sok száz vendéges, habos-babos, vendéglátó-zenekaros verziót, hanem csak szép csendben, szolidan, a két tanúval...

Ez a bizonyos buli viszont, amiről írni szeretnék, műfaját tekintve meglepetés volt, többrétegű. Az ünnepelt, aki a 40. életévét töltötte be a napokban, egy nyomozós játék során jutott el a helyszínre, ahol a baráti kör várta. Én rokonként mentem, az öcsémmel. A Detectivity által szervezett nyomozás valahol a városban kezdődött, és helyszínről helyszínre kellett utaznia, a kinyomozandó feladatok és a helyszínek egy része pedig kapcsolódott az eddigi 40 évéhez. Ez a része nem volt meglepetés, önként vett részt a játékban. Majd, a nyomozósdi sokadik állomásaként, mintegy gyanútlanul megérkezett a Kőlevesbe, ahol már összegyűltek a party people-ök. A várakozás ugyan hosszúra nyúlt, mert a nyomozás lassabban haladt, mint ahogy a terv szerint kellett volna neki, így közel két órát vártunk az ünnepeltre, de addig volt svédasztal kencékkel és kenyérkékkel, egy-egy italra szóló kupon, és ha a tesómon kívül ismertem volna bárkit is a társaságból, biztos még az idő is gyorsabban repült volna. A buli különlegességét adta még, hogy amikor az ünnepelt már azt hitte, több meglepetés nem vár rá, egy Abba-sláger felcsendülésekor mindannyian táncra perdültünk, méghozzá ugyanazt a korreográfiát nyomva. Ez eléggé meglepte a srácot, hiszen elvileg nem ismerte egymást a társaság minden tagja, és voltak, akik csak erre az eseményre jöttek haza külföldről. Ezt a programot mi flash mob-nak hívtuk, pedig a szó szoros értelmében nem az, de a lényeg, hogy videó alapján mindenki betanulta a lépéseket előre, nem volt közös próbánk, csak az éles produkció. És így mi is sokkal jobban szórakoztunk, mintha előtte már egy hétig ezt gyakoroltuk volna.
Az est többi részében a kötelező elemeken (pl. torta, vicces slide show az ünnepelt fényképeiből stb.) kívül volt még baráti-kollegális extra produkció, ugyanis egy srác trombitált, a szülinapos kisfia pedig énekelt mellé, majd az utolsó órában még folytatódott a nyomozós játék, de már az épületen belül. Jópofa volt, bár túl hosszúra nyúlt, a végén már néhányan segítettünk is a srácnak a megfejtésben.

Azért írtam ezt mind le, mert lehet, hogy én járok túl kevés buliba, de ezt éreztem messze a leghangulatosabbnak minden eddigi közül. Pedig becsúszott pár baki is, néhány üresjárat, órák, félórák, amik várakozással teltek, de amikor aztán történt valami, az igazán tetszett. Talán azért is éreztem jól magam, mert nem a piálás és a túl hangos zenében, sötétben klikkekre szakadt társaságban üvöltve beszélgetni próbálás lett a program, hanem egy közös megemlékezés a születésnaposról, amelyen tényleg érezni lehetett a felé áradó szeretetet.

Jó lenne, ha lenne még ilyen. Csak ne nekem szervezzék!

Kiskarácsony, nagykarácsony

Nálunk kicsi.

Ha visszatekintek az elmúlt évek karácsonyaira, azt kell mondjam, elég jók vagyunk abban, hogy hogyan ne kapjunk frászt ettől az ünneptől. Én anyukám mellett megtanultam, hogy milyen a sokat vállalós, megfelelni vágyós, idegeskedős, elúszós karácsonyi szervezkedés, és amikor saját háztartásom, majd saját családom lett, egész máshogy szerettem volna csinálni. És csinálom is.
Igaz, ehhez elengedhetetlen kellék Dris, aki partner az árral szemben úszásban, és aki nem piszkál, hogy kiadunk pénzt olyanra, amire más nem, vagy nem közvetlenül, hanem az idején és az energiáján keresztül.

Kicsi a család, az is jó. Átlátható mennyiségű ajándék, vendégség és vendégeskedés. Nincsenek hatalmas elvárások az ajándékok terén sem. Egy kivételtől eltekintve pedig mindenkinek akad ötletünk, hogy mikor minek örülne. Ha valami nem jön össze, nem gond, és senki sem ahhoz szokott, hogy ilyenkor plazmatévét meg kéthetes síbérletet kap.

Ami pedig az én vállamról az igazi terhet leveszi, az a takarítónő és a kajarendelés. Ez utóbbit most teszteltük, a Halkakas karácsonyi menüjéből választottunk halas töltött káposztát. Bevált. Nem tudom pontosan, milyen összeg itthon nekifutni egy ilyen kajának, de szerintem semmivel sem került többe rendelni, mintha magunk készítettük volna el, viszont nagy könnyebbség, hogy akármi történik, akárhogy úszik el az ember a feladatokkal, valami vállalható kaja már van. És ha ott áll a káposzta a hütőben, attól még mindig lehet főzőcskézni, de már nincs az a nyomás, hogy jaj, nem lesz mit enni és nem lesz mit adni a vendégeknek, ha nem pörgök ezerrel már reggel 7-től. Én pont az ilyen stresszben szoktam mindent elrontani. Így is készítettem kaját, nyugodt tempóban, ahogy élvezetes. Főztem levest, másik főételt, sütit pedig hoztak a többiek.

De ez mind tök mindegy, felőlem ehetünk karácsonykor vajaskenyeret is, vagy pizzát. Biztos vagyok abban is, hogy ha jó a hangulat, senki sem a porcicákra fog emlékezni. Sőt, észre sem veszi. A lényeg a jó hangulat, és a méglényegebb: a gyerek. Gyerekkel a karácsony egy csoda, egy folyamatos mosolygás, izgalom, békesség, puha ölelés. Ahogy minden reggel ébredés után meglátja a fát, és megörül neki, és megy, hogy odabújjon hozzá, és levesz egy díszt, majd átaggatja a ruhaszárítóra... ez mindennél szebb élmény.

Mindenki más is a gyerekre figyel, és nagyon nem fognak emlékezni, hogy mi volt a menü, és elég puha lett-e a mézeskalács, és hány órát lótottunk-futottunk az ajándékok után, és milyen színű volt a csomagolópapír. Persze ettől még lehet finom a kaja, találó az ajándék, ízléses a csomagolás és patyolat tiszta a lakás, de nem kell mindenáron, belebolondulva, aztán hulla fáradtan összerogyva hajtani rá. Szerintem.

Nekünk így szép, így boldog már évek óta. Most is, és nagyon szeretem. Mint ahogy ezt a két fiút is, akik épp összebújva alszanak az ebéd után.

Mindenkinek boldog ünnepet kívánok, még így a vége felé!

Nem büszke

Azért arról nem volt szó, hogy ha elkezdek vezetés órákat venni, az együtt jár egy kiadós hízókúrával. Ugyanis minden óra után olyan stresszes vagyok, hogy muszáj betérnem a kisboltba egy-két (három-négy) csokiért vagy kakaós csigáért. A helyzetet nehezíti, hogy az oktatóval a találka a kisbolt előtt van, és az óra végén is ott tesz ki. Tegnap előtt meg, ahogy kiszálltam, hihetetlenül kezdtem vágyni valami junk foodra, úgyhogy képes voltam leszállni hazafelé a buszról ott, ahol nem kellett volna, és 30 percet és 1800 Ft-ot elverni a Burger Kingben. Azt a bio-vega-fényevő-egészségközpontú mindenemet! Phfff.

burger.jpg

Tejtermékmentes körözött

Ha valaki hirtelen megbökné a vállamat az utcán, és megkérdezné, hogy na, jó-e, könnyű-e tejtermékmentesen és gluténmentesen étkezni, nem tudom, mit vágnék rá első válaszként. Tulajdonképpen egyik nap úgy érzem, megoldhatatlan mindig valami újat és finomat és egészségeset és változatosat csinálni mindenmentesen. Máskor meg pikk-pakk sikerül valami klassz, és akkor büszke vagyok.

A tejtermékmentes (tehát se vaj, se túró nincs benne) körözöttt pl. ma reggel pattant ki a fejemből, miután Dris alig harapott pár falatot a reggeliből, mondván, hogy mindig ugyanazokat esszük. És igaza van. Szeptember 1-jén kezdtük ezt az étrendet, azóta minden nap gluténmentes kenyér (bár némileg változik az állaga és az összetétele) a reggeli valami zöldséggel (paradicsommal, paprikával vagy uborkával), és 2-3 féle kencéből valamelyik (hummusz, avokádókrém vagy lekvár, esetleg vegazsír vagy növényi margarin). Ja, és vannak még a tojásos reggelik, általában rántotta, mert azt Rt is megeszi. Úgyhogy, feloldva az egyhangúságot, szerettem volna valamit újítani.

Mivel nemrég kaptam tippet rá, hogyan lehet édes túrókrémhez hasonló valamit varázsolni tejtermékmentesen, bátorkodtam megpróbálkozni a sós verzióval is, azaz a körözöttel. Ilyen lett elsőre (kép alább). Szerintem elég pofás, és abszolút ehető. Este kiderül, Dris szűrőjén is átmegy-e.

Lehet találgatni, miből készült!

Day139.jpg

Szóval úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy néha iszonyú kínszenvedős, hogy tartsuk magunkat a tej- és gluténmentes ételekhez (meg ugye vegetáriánusok is vagyunk, tehát semmi hús), és nem azért, mert nem finomak, hanem mert annyira másra van berendezkedve a világ körülöttünk, és nagyon vadászós, hogy mit lehet csinálni, miből, mennyi idő alatt, mennyi pénzből, és az vajon nekünk is ízlik-e majd. Közben meg nagyon izgalmas kihívás ez, kimondottan élvezem, hogy képezzem magam a témában. A héten is voltam egy kezdő vegán főzőklubban, amit a közelben tartottak, olcsó is volt, és csak két óra szóval ideális kikapcsolódásnak tűnt. Kaptam jó sok információt, közérthető formában, és néhány receptet, amiktől meglódult a fantáziám.

Szeptember 1-jén kezdtük tehát ezt az életmódot, és jelenleg különböző utakon járunk benne, mégis egyfelé tartunk, úgy érzem. Pl. én, amikor egyedül vagyok, eltérek a szabályoktól, és simán benyomok egy somlóit vagy palacsintát. Én nem vagyok allergiás semmire, ezért nekem majdnem büntetlenül belefér, leszámítva a töménytelen mennyiségű cukrot, ami ezekben van. Ha viszont a családnak is főzök, akkor muszáj figyelembe vennem, hogy Rt nem ehet tejtermékeket, Dris meg glutént. Dris egyébként azt mondja, már most, másfél hónap után érzi a változást, a glutén elhagyásának jótékony hatását.

Itthon egyébként már nincs cukor, állati tejtermék és gluténtartalmú alapanyag sem, kifogytunk, és nem tankoltunk be újra. Így aztán, ha nem is mereven, de én is követem ezt az étrendet. A múltkor viszont betévedtem egy szupermarketbe, ahol ritkán járok, és úgy voltam vele, hogy ma "kirúgok a hámból", és veszek egy darabka márványsajtot. A sajtok közül ez a nagy kedvencem, és jó rég ettem utoljára. A terhesség és szoptatás alatt inkább mellőztem, utána meg már full bio vásárlók voltunk, és ez a sajt még a nem bioból is elég drága. Úgyhogy arra számítottam, hogy most ez lesz maga a mennyország, beleharapok a márványsajtba, és ott, egy ültő helyemben orgazmusom lesz, vagy mittomén. Nem lett. Megettem, de nem ízlett igazán. Ebből az egy "kalandból" nem vonok még le messzemenő következtetéseket, de azt hiszem, afelé tartok, hogy szép fokozatosan leszokjak ezekről. Nálam ez sosem drasztikus. Ha kívánom még, akkor eszem. Ha meg már nem, akkor nem.

Gyerek a vegetáriánus családban 2. - Vegetáriánus Fesztivál 2014.

Most hétvégén tartották a XVIII. Vegetáriánus Fesztivált, a vasárnapi előadások nagy részét én is meghallgattam. Még egyszer sem mentem el erre a rendezvényre, most is elsősorban az vitt oda, hogy 3 előadás is a várandósság és a kisgyerekkor alatti vega illetve vegán életmóddal foglalkozott. A helyszín lesújtó színvonala és némi szervezési bibi ellenére elég jól éreztem magam, és annyira nem akartam eljönni onnan, hogy még beültem plusz témákra is, amikre eredetileg nem is terveztem.

A nap hozadéka: sok tapasztalat, felismerés, és jó néhány új információ. Már az sem utolsó érzés, hogy az ember hasonló gondolkodásúak között lehet, még akkor is, ha pont ugyanannyi dologban különbözik is a többiektől, mint amennyiben nem. Meg ugye vegetáriánus és vegán emberből is millióféle él a Földön. Sok-sok irányzat, sok-sok motiváció, egyéni történetek állnak a háttérben. Szóval nem homogén közeg ez, de valami felszabadultság mégis van abban, amikor faltól falig embereket látsz, és tudod, senki sem fogja megkérdezni, hogy "miért sanyargatod magad?", és hasonlókat. Amikor nem arról szólnak az előadók, hogy egyél vagy ne egyél húst, és hogy ez jó vagy rossz neked. Hanem az már alap, hogy nem eszel, ez a kiindulópont, és innen kezdünk el beszélni, beszélgetni. 

Arra mindenképpen rájöttem ezen a rendezvényen, hogy kimondottan jól informáltnak számítok a témában. Persze az előadók meg nekem mondtak újdonságokat, jegyzeteltem is vadul, de a beszélgetős szobákban elhangzott kérdések és felvetések alapján azt szűrtem le, hogy én már bőven nem az út elején járok. Ez a felismerés feltöltött energiával.

De nem ezért mentem oda, hanem hogy RT táplálásával kapcsolatban betömjem a hézagokat a tudástáramban. Ő ugye most kvázi vegán lett, orvosi előírásra, vagyis se húst, se tejtermékeket nem fogyaszt, csak a tojás maradt az állati eredetű alapanyagok közül. Dris meg gluténmentes diétán van. Én mindkettőjükkel szolidarítva kipróbálom, milyen a tejtermékeket és a glutént is nélkülözni. Az is erősen motivál a glutén- és tejmentes étkezésben, hogy így csak egy félét kell főznünk, és azt ehetjük mindhárman. Nem mondom, hogy könnyű a kezdet, de izgalmas, és én amúgy is szeretek ezzel foglalkozni.
Tehát ezért mentem el, meghallgatni, elég-e a tojás RT-nak, vagy kell-e különösebben figyelnünk valamilyen hiányállapot kialakulására, és persze megelőzni.
Kiderült, hogy a tojás bőven elég, minden oké így, hogy azt eszik. Mondjuk mi amúgy is igyekszünk fehérjét komplettálni, meg a természetes forrásból származó vitaminok bevitelére figyelni, pedig mi Drissel ettünk eddig tejtermékeket, még időnként halat is, úgyhogy nem lett volna muszáj.
Azt is megtanultam most már, hogy nem mondunk olyat, hogy "pótlás", mert az azt sugallja, hogy a húsos étrendhez képest bármit is pótolni kellene. Pedig nem kell, csak egy vega illetve vegán étrend más összeállítású, egy kis odafigyeléssel teljes értékű.

A fesztivál másnapján letisztáztam a jegyzeteimet és összegereblyéztem a gondolataimat, és nagyon lelkes lettem. Rájöttem, hogy valamilyen formában ezzel szeretnék foglalkozni. Sajnos nálam vannak ilyen fellángolások, amikből aztán nem lesz semmi, de ebből egyszer talán mégis. Dédelgetek egy kis álmot, ami ehhez a témához kapcsolódik, és remélem, sikerül is megvalósítanom. Majd meglátjuk.

Coca-Cola szakácskönyv?

Coca-Cola szakácskönyv400.jpg

Én aztán hatalmas kólás voltam, évekbe telt, mire le tudtam jönni a cuccról, de most visszatekintve már elég rosszul vagyok a gondolatától is. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam ezt a könyvet... becsalogatott az üzletbe, bár ez nem nagy kunszt, már eleve úgy volt kihelyezve, bevilágítva stb., hogy akár ezért, akár azért, de bemenj, odalépj, megfogd. El nem tudtam képzelni, mi lehet benne. A márka története tök oké, kult, meg minden, ez tölti meg az első 69 oldalt. Aztán meg receptek. Ilyenek pl., hogy zellerkrémlevesbe keverj 2 dl zéró kólát. Brrrr.
Beteg egy világban élünk, na de hogy ennyire...

Pajzsmirigy és fogyás

Az antropozófus doki nagyon bevált. Beállította a TSH-mat (~pajzsmirigy hormon) az ideális értékre két hónap alatt. Ez a kórházi endokrinológiának nem sikerült kb. másfél év alatt, bár mentségükre szóljon, hogy nem is próbálkoztak vele. Ja, és a "nem lehet fogyni vele" betegségemmel, szintén az antropozófus doki segítségével, csak ledobtam 5,5 kg-ot magamról. Nem mondom, mehetne még le úgy 3-4-5, de azért eléggé örülök már ennek is.

Nyaralásunk margójára

Nyaraltunk egy belföldit. Nagyszülőstül. Hazaértünk, és rájöttem, hogy akármilyen jól is jött a segítség, és hiába tudtam többet pihenni, mintha csak Drissel és RT-val mentünk volna, azért az az igazi, amikor végül becsukjuk magunk mögött a lakásajtót, és hármasban maradunk. A nyaralás vidám volt és viszonylag pihentető, az újra itthonlét pedig meghitt. RT-nak meg szerintem hiányozhattam még úgy is, hogy jelen voltam, de nem csak én foglalkoztam vele, ugyanis az első itthon töltött délután alatt annyit bújt hozzám, mint máskor több hét alatt. Pedig amúgy is bújós gyerek.

A nagyszülőkkel nyaralás még egy fontos dologban vízválasztó volt. Többször felmerült már a közeljövőben szükséges költözésünk kapcsán, hogy praktikus és olcsóbb lenne, ha ikerházba vagy két generációs ingatlanba mennénk, velük együtt. Én ettől mindig ódzkodtam, és szerencsére Drisnek sem kell hosszan magyarázni a hátrányait. Most a nyaralás, és az előtte levő ugyanott, ugyanúgy velük pünkösdölés még jobban megvilágította, hogy milyen nehéz is megőrizni a magánszféránkat és a szabadságunkat, ha közel vannak a szülők. Generációs- és nézetbeli különbségek sokasága bukkan elő ilyenkor is, és ha egy hét még kellemes is lehet így, egy életet nem ebben szeretnék leélni. Nem panaszkodásból mondom, a két kezem összetehetem, hogy ilyen megbízhatóak, segítőkészek és elérhetőek, de a határok szerintem fontosak. A jelenleginél közelebbi kapcsolat és lakótávolság már messze nem lenne egészséges.

Nem új téma ez, időről időre felmerül. Mi mindig hárítjuk az egymás alatt-felett-mellett lakás lehetőségét, finoman vagy konkrétan, mikor hogy. De sajnos még mindig értetlenség és némi sértődés a válasz. Pedig nem hiszem, hogy ők szívesen költöztek volna az anyósuk-apósuk szomszédságába, de ha ezt felvetném, azt mondanák, hogy ők másmilyenek.

Megoldás egyelőre nincs, csak nézegetjük a lehetőségeket. Továbbra is kérdés, hogy maradjunk-e a kerületben, vagy menjünk az agglomerációba. Jó lenne a kert, a nyugi, a csend, de rossz a távolság mindentől, ami "mozog". A nagyszülőkhöz közel, de mégis távol. Közben meg a pénztárcánk és az igényeink elsétálnak egymás mellett, nem látjuk még a megoldást. Pedig biztos itt van valahol, itt kell lennie!

Vérkép

Mivel majdnem egy évvel járunk RT világra jötte után, tehát azóta nem vagyok terhes, gondoltam egy "nagyot", és csináltattam egy nagylabort. Szoktam ilyet, de most különösen érdekelt, mivel hogy állok a terhesség után 11 hónappal, egy olyan év után, amelyikben nem sok időm volt magamra figyelni, illetve kistesó vállalás előtt.

Ma mentem az eredményért. A doktornő azzal fogadott, hogy ritkán lát ilyen jó vérképet. Minden érték teljesen rendben van.
Odadünnyögtem neki halkan:
- Vegetáriánus vagyok.
(Nem szoktam ezt mások orra alá dörgölni, de most valahogy kikívánkozott, talán a sok évi cseszegetések miatt.)
Erre ő: - Az még nem látszik.
Én: - Ezt hogy érti, hogy még?
Ő: - Mióta vegetáriánus?
Én: - Minimum 15 éve, de talán több is.
Erre nem mondott semmit, csak pillogott.

Mindig jó szokott lenni az eredményem, de valamiért most különösen örültem neki. Talán mert azt hittem, kellemetlen meglepetés fog érni. Vagy talán azért, mert 15+ éve napi szinten piszkál mindig valaki azzal, hogy valami nagyon fontosat vonok meg magamtól, és ez az életmód milyen egészségtelen. Ha van negatívuma annak, hogy az ember vegetáriánus (vegetárius?), akkor az a folyamatos témázás rajta. Mert nekem hiába nem kérdés már, annyira természetes, hogy vega vagyok, de mindig jön valaki, aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, ugyanazokkal próbál győzködni, mint előtte már több százan. Nem tudom, miért fontos nekik, de sok energiát hajlandók beleölni. Bevallom, ez időnként lehúz. Én sosem akarok senkit meggyőzni, most sem ezért hoztam fel, csak tényleg öröm egy ilyen visszajelzést kapni, mint ez a mai.

Puzsér Róbert: Reklám - A tudat gyarmatosítása

Ez egy elég kerek, jól összeszedett cucc. Igaz, nem értek mindenben egyet, de nem pozitív irányba vitatkoznék vele. Szerintem a helyzet ennél még súlyosabb. Ezért a videó végén megoldásként említett állami és előfizetéses tévé sem tűnik tökéletesnek, inkább csak egy lépcsőfoknak. Annak az illúziójának, hogy a sz*r nem a szánkig ér, csak a nyakunkig. 

Nincs új a Nap alatt

A múlt héten feltaláltam a tápszerkészítő gépet, amit kb. úgy képzeltem el, mint egy automata kávéfőzőt, amibe be van töltve a táp meg a víz, és a kisbaba életkorát valami tárcsával vagy gombbal kiválasztva elkészíti frissen a megfelelő mennyiségű és hőmérsékletű alapanyagokból a tápszert. Nem kell öntögetni, melegíteni, aztán esetleg hűteni, hajnalban adagolókanalakat számolni, meg összerázni sem. Gondoltam, ez kellene még a kényelmes fogyasztói társadalomnak, nesztek.
Azért nem gondoltam vészesen komolyan, ami abból is látszik, hogy mindenkinek meséltem, de tetszett nekik az ötlet, biztattak, csináljam meg, mert nagy ötlet.
Most lett időm, mondom keresek egy mérnököt, aki elkészíti a műszaki dokumentációt, azt' megkeresek vele külföldön valami ide vágó céget.
Na, erre nem az első google-zásnál kiderült, hogy már feltalálták? Svájcban és Franciaországban forgalmazza a Nestlé. (What else?)

Ide kattintva lehet megtekinteni.

És, ha jól értem, távirányítós is. Lehet az ágyból nyomatni. Vagy a játszótérről hazafelé tartva. Ez azért hiánypótló funkció. Nem is értem, a Nespresso kávéfőzőkön miért nincs ilyen.

Na, tehát ennyit a találmányomról. Most törhetem tovább a fejem, hogy miből multicsilliárdosodjak meg.

Csodás napjaink vannak

Csodás napjaink vannak. Ma éjjel Dris átvállalta az etetést és a visszaaltatást, ami azt jelenti, hogy aludtam egyben 7 órát. Reggel vigyorogva pattantam ki az ágyból, és úgy éreztem magam, mintha egy hete a wellnessben masszíroznának. Aztán megláttam, milyen gyönyörű idő van, és mentünk sétálni, amint el tudtunk indulni. Rövid ujjúban, mindketten mosolygósan. És nem morogtam magamban azokon az anyukákon sem, akik lépten-nyomon megszólítanak, és ugyanazt a 10 kérdést teszik fel mindig. Mosolyogtam rájuk, válaszoltam, visszakérdeztem, bevártam őket, elkísértem őket a sarokig, és még az is elhagyta a számat búcsúzóul, hogy "remélem, még találkozunk". Pff, tiszta nyál, mi?
Aztán vettem pogácsát, RT-t meg hazafelé még meghintáztattam a játszótéren. Visongat mindig örömében, ha beleültetem, meg persze nyalogatja, fekete a szája a mocsoktól, én meg nem győzöm ismételgetni, hogy nem szabad, nem szabad, nem szabad. Pont, mint a konnektorokra. Be van dugva gyerekbiztos dugóval mind, de akkor is próbálom arra nevelni, hogy a konnektorral nem konnektálunk. Hogy mekkora sikerrel? Hát ekkorával:

RT és a konnektor.jpg

Miért olyan furcsa érzés leírni, hogy boldog vagyok?

Az "úgy csinálnék valami mást is" érzés

Nem tudom, mitől függ, hogy mikor jön el a "de csinálnék valami mást is" ideje. Én azt hittem, 3-6 évig nem fog hiányozni a munka, aktív meg tudok lenni máshogy is. Most meg rám tört az érzés, hogy úgy csinálnék valamit! Valami mást. Nem a munkahelyem vonz vissza, hanem önálló, kreatív, produktív dolgokra vágyom, és már ki is találtam, mibe kezdek. Egyelőre nem árulom el, mert még a tervezés időszakánál tartok, és mert féltem az ötleteimet attól, hogy valaki, akinek több ideje van megvalósítani, a lovai közé csap.

Mindenesetre RT már elég nagy ahhoz, hogy állandósítsunk minden hétre egy nagyszülős délutánt, amikor csinálhatok bármit, amit vele nem tudok. Múlt héten volt az első, ma a második ilyen félnapom. Ezáltal megtanultam jobban beosztani a szabadidőmet, kihozni abból a néhány órából, amit csak lehet. Szabadidő alatt persze nem láblógatást értek, nincsenek üresjáratok. Egy-egy ilyen délutánba belefér, hogy főzzek ezt-azt, behozzam a mosási lemaradást, és közben építgessek valamit a jövőm érdekében.

Fogyok!

Az úgy kezdődött, hogy ajánlottak egy orvost, aki nem csak diagnosztizálja és szinten tartja a pajzsmirigybetegséget, hanem ki is tud gyógyítani belőle. Bejelentkeztem hozzá, de a gyógyulás mellett fontos volt az is, hogy szeretnék visszafogyni a terhesség előtti súlyomra, de rólam még egy deka sem ment le az elmúlt 8,5 hónapban. Állítólag a pajzsmirigy-alulműködés miatt, azzal nehéz fogyni. Írtam már erről, most nem részletezem.

Amíg vártam, hogy eljöjjön a nap, amikor mehetek az új dokihoz, életemben először fogyókúrába kezdtem. Elkezdtem a 160 g szénhidrát diétát, mert sokan esküdtek rá. Nem is volt vele gond, egész könnyen ráhangolódtam, 2 nap után pedig már éhes sem voltam. Viszont veszettül fájt a fejem, estefelé pedig még annál is veszettebbül. Rosszat sejtettem, és amikor végül bejutottam az orvoshoz, mondtam neki, hogy mi a helyzet. Kiderült, nem kell nekem egy csomó szabály ebből a diétából, nem vagyok cukorbeteg, úgyhogy nem kell időre enni és a 160 g CH lehet 180 g is, vagy amennyivel el tudok működni egy nap, lényeg, hogy alacsony szénhidráttartalmú ételeket válasszak, ne egyek répacukrot, ne igyak tejet, tejszínt, és ne fogyasszak vöröshúst. Ezen kívül este 6 és reggel 6 óra között csak folyadékot fogyasszak, de ne gyümölcslevet, hanem mondjuk vizet vagy ízesítetlen teát. Ezeket nem nehéz betartanom, azt már jobban, hogy időre egyek, RT mellett mindig elcsúszom a saját kajálásommal. Úgyhogy az este 6-ból néha 7 lesz, akkor vacsorázom, aztán már egy falatot sem eszem. Ja, és ami érdekes, hogy lefekvés után 20 percig melegítenem kell a májamat, napközben meg szépen elkortyolgatni fél liter csalánteát.

Summa summarum: 11 nap után (amiből 5 nap az én 160 g CH magánszámom volt) ráálltam a mérlegre, és alig hittem a szememnek, mert 2 kg-mal kevesebbet mutatott. Aznap még ráálltam kétszer, hogy biztos legyek benne, nem álmodtam, de tényleg úgy néz ki, megindult valami. Hurrá!

Most már annyira lelkes vagyok, hogy nem is a terhesség előtti súlyomat, hanem annál 3 kg-mal kevesebbet írtam elő magamnak végcélnak. Hozzáteszem, mozogni a diéta mellé egyáltalán nem tudok, pedig még arra is hajlandó lennék, de még mindig fáj a térdem, nagyon.

7. hónap

Elképesztően gyorsan elrohant ez a hónap is, és ami még elképesztőbb, hogy ezalatt a 30 nap alatt fejlődött RT a leglátványosabban. Sokkal "naffiúsabb", az akaratát is kifejezi már, és részt vesz a társaság életében, legyen az egy baráti összejövetel, szűk családban eltöltött hétvége vagy bármi. Ha két ember beszélget felette, csüng minden szavukon.

A múlt havi hátrafelé kukacolás után most már kúszik előre is. Fura, hogy csak a mobiltelefon és a bébiőr walky-talkyja motiválja elindulásra, minden mást, ha nem tud elérni, akkor tenyerével csapkod maga elé és hangosan méltatlankodik. Hogy mi volt a nagy technikai fejlődés előtt a motiváló, ha a színes játékok nem mozgatják meg a gyerekeket, nem tudom, de más szülők is mesélték, hogy csak a mobiltelefon és a laptop érdekli a kicsit.

Mintha párszor azt mondta volna mostanában, hogy "apa". Ez az a hónap, amikor a szakirodalom szerint elkezdenek ma-ma-ma, ba-ba-ba, pa-pa-pa szótagokat ismételni, ez nálunk apa lett. Fogalmunk sincs, hogy összeáll-e a buksijában, hogy mit jelent ez a szó, de bőszen mutogatunk ilyenkor Drisre.

Pár hete rám jött az "ötperc", és megreformáltam a napjainkat. Először csak le szerettem volna szoktatni a karban altatásról, és az is fura volt, hogy újra felébred éjjel enni. Úgyhogy elkezdtem erről olvasgatni, de belefutottam, hogy napközben kevesebbszer, de hosszabbakat lenne jó aludnia, és hogy esetleg indokolt lenne a 3 óránkénti helyett 4 órás etetésre átállni. Aztán ez alapján belemerültem a Suttogóba, ami mindezekre "csomagban" kíván megoldást, a felvesz/letesz módszerrel. Nekirugaszkodtam, lelkesedtem. Az első nap pokoli volt, estére már nem csak a gyerek bőgött, hanem én is. El is határoztam, hogy én ezt tovább nem. Aztán jött egy telefon, és egy jókora lökés egy nagy Suttogó-hívőtől, akinek a kisfia elég jó referencia, úgyhogy adtam még egy esélyt a dolognak. Láss csodát, a második nap sokkal-sokkal könnyebben ment, aztán egyre jobban és jobban alakult az egész. Közel sincs megoldva minden, meg nem is érzem akkora gondnak, hogy megfeszüljünk tőle, de azért amit meg lehet oldani, azt megpróbálom. Már legalább 3 hete nem aludt el karban, csak a saját ágyában, és ringatás nélkül, tehát kvázi magától. 4 óránként eszik ugyan, erre pikk-pakk átállt, de ebben a hónapban szinte semmit nem hízott, úgyhogy próbálom felturbózni a kajáit és lecsippenteni a 4 órákból mondjuk 3 és félre. Éjjel továbbra is felébred, viszont nappal már nem ötször fél órákat alszik, hanem előfordul, hogy csak háromszor, és esetenként akár másfél-két órát is. Nem rendszer, csak van ilyen is.

Egyre jobban imádom ezt a kicsit, ha lehet ezt egyáltalán fokozni.

Ami még új ebben a hónapban, hogy mozgok. Én a nagy sportutáló, nekiálltam kemény hasizomgyakorlatokat végezni RT gyógytornászának vezénylete alatt, mivel a pocakom még 7 hónappal a terhesség után is akkora, hogy aki nem ismer közelről, megkérdezi, mikorra vagyok kiírva. Szóval szeretném ezt ledolgozni, bár nem vagyok meggyőzve róla, hogy ez hasizom kérdése, de azért csinálom. Ezen kívül kb. 2 naponta ráálltam mostanában az ellipszis gépre, egészen addig, amíg meg nem fájdult a térdem, és másnapra fel nem dagadt. Azóta nem tudom, mi van, mi lesz. A mérleg semmi változást nem mutat. Ugyanannyi kg vagyok, akár egy hétig tortát is zabálhatok, akkor is, de ha párolt zöldségeken és csírákon élek, akkor is. Ha mozgok vagy ha a kanapén meresztem a fenekem, akkor is. Egyetlen grammot sem adtam le RT születése óta. Egyébként nem a világ vége ez sem, csak a pocakom ne lenne olyan nagy, és azért egy icipicit megindulhatna a mérleg nyelve lefelé.