Antibaby naplója


Vezetésórák #2

2015. február 06. - Antibaby

Volt egy hetem vezetésóra nélkül, és azalatt összeszedtem minden gondolatomat, kikértem mindenki véleményét, aki számít (a tieteket is, kedves olvasóim), és nagyjából elterveztem, hogyan fogom megoldani a helyzetet. Először úgy voltam vele, hogy kérek másik oktatót, aztán ahogy napról napra csillapodott a felháborodottságom, végül úgy döntöttem, beszélek inkább vele. Nem akarok rosszat neki, hogy rögtön bemószeroljam.

Nem mondom, hogy tükör előtt begyakoroltam, mit fogok mondani, de arra jutottam, kellenek bizonyos kulcsszavak a mondandómba ahhoz, hogy biztosan ugyanazt értse rajta ő is, mint én. Ezekkel a fejemben vágtam neki a következő órának. Először fura volt, mert mintha olvasta volna a blogom, vagy mi, visszafogottabbnak tűnt. Aztán az óra végére már nem volt az, de sikerült megtalálnom egy pillanatot, amikor együtt nevettünk valamin, és akkor ideálisnak tűnt a pillanat. Szép finoman megkértem, hogy ha én elismerem, hogy nem vagyok ügyes, ő cserébe ne beszéljen így velem. Oké, hogy tényleg nem vagyok egy született Fittipaldi, de ez a pedagógiai módszer még inkább lebénít, hasznomra semmiképpen nem válik.

Meglepődött, mert úgy tudja magáról, hogy ő a türelem szobra, de akárhogy nézem, nem az. Nem akadt ki, csak meglepett volt. Aztán adtam néhány tippet, mi lehet a bajom a vezetéssel, és hogy visszaléphetnénk néhány lépcsőfokot. Bizony, velem gyakorolni kell az alapokat még és még és még, amíg nem mennek rutinból, és majd utána pakolni rá a többit, mert egyszerre száz helyre figyelni nem megy. Egyetértett. Együttműködőnek látszott. Nagy kő esett le a szívemről, és bíztam benne, hogy legközelebb már minden más lesz.

Persze nem lett teljesen más, csak valamennyire visszafogja magát. Amikor meg mégis elszakadt a cérnája, akkor azt találta mondani, hogy ő nem tud ennél türelmesebb lenni, úgyhogy legyek én ügyesebb. Micsoda ötlet! Eddig nyilván azért nem voltam az, hogy őt bosszantsam. Ááááá...

Most itt tartunk. Van bennem némi remény, hogy valahogy túlélem ezt az időszakot és egyszer, valamikor lesz majd jogsim, vagy ha nem, akkor egy bizonyosságom, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Az is valami.

Vezetésórák

Egy gyors közvéleménykutatás:

Az természetes velejárója a vezetés tanulásnak, hogy az oktató hepciás, úgy beszél velem, mint egy hülyegyerekkel, és úgy általában úgy tűnik, hogy totál kivannak az idegei attól, hogy a vezetni tanulók nem tudnak vezetni, és ráadásul neki kell megtanítania őket? Érdemes-e egyikről a másikra szállni addig, amíg találok egy olyat, aki normálisan beszél velem? Mármint minden körülmények között. Vagy inkább nyugtatózzam be magam az órák előtt és próbáljam nem úgy felfogni a srác hisztirohamait, mintha nem a pénzemet rabolná? Aztán valahogy majd átcsúszok a vizsgán. Ha nem az elsőn, akkor a valahanyadikon, és valahogy majd próbálok utána is úgy csinálni, mintha tudnék vezetni és nem lennék piszkosul balesetveszélyes?

Olyan érzésem van egyébként, hogy nincs hova ugrálnom, mert az egyik legjobb autósiskolánál vagyok, az egyik legtürelmesebb tanárnál, és tudom, hogy én meg extra érzékeny tudok lenni. De ahogy másoknak mesélem, mik történnek, nem azt jelzik vissza, hogy én vagyok a Marslakó. De vajon tényleg így van, tényleg a legjobb helyen vagyok? Csak mert nem kerül kevésbe, és ha már mélyen a zsebembe nyúlok, szeretem tudni, hogy van is értelme.