Antibaby naplója


I'm pregnant and I know it

2015. január 08. - Antibaby

Nem, nem vagyok terhes, csak most találtam rá erre a videóra. Szerintem aranyos.

Kincsek a múltból

Megtaláltam az én csecsemőkori egészségügyi kiskönyvemet, meg anyukám várandós kiskönyvét. Miket nem tud meg egy ilyenből magáról, az édesanyjáról és a letűnt korról az ember... Őrület. A családi szennyest ezúttal nem teregetem ki, de maradjunk annyiban, hogy vannak benne újdonságok. Vajon mindenkinek megvan ez még? Érdemes beleolvasni. Különös érzés 37,5 év távlatából ilyesmit tartani a kezemben. 

Azért vannak publikus érdekességek is, pl. az, hogy "anyatejet és hozzátáplálást kapott 11 hétig". Tehát rögtön együtt kaptuk akkoriban az almát a cicivel? Tudom, hogy korán kezdték anno a hozzátáplálást, és hogy már cukros kakaót is ittunk pár hónaposan, de azért ez így meglepett. Vagy ott vannak például az oltásaim, csak kicsit tér el az akkori lista a mostani kötelezőkétől. Az oltottságom ellenére nekem szinte minden betegségem volt, a szalmonelláról a mumpszon át a rubeoláig. Na jó, szerencsére durvábbak nem.

A kórházi karszalagom is megvan. Megszagoltam, de nincs sem kórházszaga, sem csecsemőillata. Pedig kíváncsi lettem volna, milyen illatom volt 3 naposan, de ez most kimarad. A karszalag egyszerűen csak gézszagú.

A kiskönyv borítója egy komplett időutazás. Azok ott bizony a korabeli tápszeres dobozok, és a korabeli csecsemő-szépségideálok. Na meg az anyukák, klipsszel a fülükben és szalaggal a hajukban. Vicces.

bébinapló.jpg

A kilóim

A terhesség alatt elég sokat híztam, 17 kg-ot. Nagy volt az étvágyam, és nem is fogtam vissza magam. Eleinte nem látszott, úgyhogy nem zavartattam magam, duplán szedtem abból, ami finom volt, márpedig elég sok minden az volt. Aztán, amikor már kezdtem gömbölyödni, és nem csak a hasam miatt, akkor az volt a dumám, hogy nem fogok most fogyózni, nem jó az a gyereknek. Az utolsó hónapban, ahogy a legtöbb kismamára, rám is feljött még jó pár kiló. Egyáltalán nem érdekelt. Szebbnek láttam magam, mint bármikor korábban.

A kórházból 9 kiló mínusszal tértem haza, de bálnábbnak láttam magam, mint bármikor korábban. Hülye hormonok...

Aztán RT születése után kb. 5-6 hétig egyáltalán nem érdekelt, hogy nagy még a pocak és vastag a combom. A tokám zavart, főleg, hogy a legtöbb fotón megtriplázódott, de sebaj, úgy voltam vele, hogy majd lemegy minden a szoptatással. A pocakom hónapról hónapra zsugorodik is, de a régi nadrágjaimba még mindig nem férek bele. Fogyózni most sem fogok, szoptatási időszakban diétázni sem tanácsos. A sokadik lelkiismeret-furdalással elfogyasztott sütemény után pedig úgy döntöttem, a lelkemet sem sanyargatom mostanság, és bizony jár nekem a napi édességadag, akkor is, ha tudom, hogy haszontalan és egészségtelen táplálék.

Most úgy állok, hogy 6 kg van még rajtam. Stagnál, kb. 4 hete ennyi. Vettem már egy új farmert, ami valamelyest önbizalmat adott, a teljes ruhatáramat azonban nem szeretném lecserélni.

Ma reggel ért egy kisebb sokk. Van egy Women'secret játszós nadrágom, ami korábban bő vonalú volt. Na, az most testhezálló lett, de örültem neki, hogy egyáltalán rám jön. Gondoltam, itthonra remek lesz. Aztán, amikor lehajoltam benne, hogy felvegyem RT-t a játszószőnyegről, egy hatalmas reccsenéssel szétszakadt a fenekemen. Ez az én formám.

A legszebb dolog

alegszebbdolog.jpg(A kép forrása: port.hu)

Nagyon fáradt vagyok, de időnként muszáj az amúgy is kevés alvás rovására csinálni valami olyat, ami igazán kikapcsol. Ilyen a netezés vagy a filmnézés. Két hónapos gyerek mellett nem sokan moziznak, szerintem, de mi igyekszünk időt szakítani rá. Megnéztem már Az álom tudományát, amiről akkor nem sikerült a blogban megemlékeznem, pedig érdekes film, most viszont már, ennyi idővel később nem elég friss az élményem, nem tudnék írni róla. Aztán a múlt héten kipipáltunk egy 10 részes sorozatot is, erről majd még írok ASAP. Most viszont a legfrissebb, tegnap esti film mozgat, amit azért ajánlott nekem valaki, mert pont a gyerekvállalás időszakával foglalkozik.

A legszebb dolog francia film, európai filmes humorral és drámával. A sztori ott kezdődik, hogy egy fiú és egy lány egymásba szeret, aztán végigveszi, hogyan alakul át a kapcsolatuk a gyerekük születése után. Talán nem számít spoilernek, ha elárulom, hogy fenekestül felfordul minden az életükben, és a kicsi érkezése próbára teszi a szerelmüket.

A megismerkedős résztől a lány terhességét bemutató jeleneteken át a szülésig, és még utána is egy kicsivel, nagyon sokat nevettem. Szinte teljesen megegyezett azzal, amit mi átéltünk, néha még az elhangzott mondatok is szó szerint stimmeltek. És nem tagadom, a film második fele, a szomorúbb fejezet is megérintett, bőgtem rajta, ahogy kell. Ezt a részt viszont már nem tudtam annyira magaménak érezni. Attól tartok, hogy sokan úgy gondolják majd a film megnézése után, hogy a kapcsolatokat a gyerek teszi tönkre, pedig szerintem a kapcsolat minősége maga. Ápolni kell, ami egy vagy több gyerek mellett nem kis feladat, de azért nem is lehetetlen. És persze nem árt olyan férfit választani gyermekünk apjának, akit érdekelnek az érzéseink. A filmbeli párnál szerintem ez volt a fő hiányosság és a gondok forrása.

Hiába hatott rám bőgetően a film második fele, azért utólag mégis csak azt éreztem, hogy nem tudok azonosulni a szereplőkkel, és így nem ragadott meg igazán a történet. Azt érzem, hogy bár elég realisztikusan mutatta be azt, amit én is átéltem és átélek, és biztos millió nő és férfi bólogat bőszen, amikor megnézi, de nem adott hozzá semmit ahhoz, amit amúgy is megéltem és tudok. Lehetett volna nagyobb mondanivalója, valami ütősebb tanulság, nálam elmaradt a katarzis. Ettől függetlenül szerintem kellemes és egyben elgondolkodtató esti program lehet ez a film minden párnak, aki kisgyermekes időszakát éli.

(6/10. Egyébként egy francia Ónodi Eszter hasonmás a főszereplő.)

Blogajánló

Isolde bejegyzése nagyon jó, ki is emelem ide, mert szerintem minden szülőnek el kellene olvasnia. Nevettem sokat, hol a megfogalmazáson, hol magamon. A rácsvédős résznél meg eszembe jutott Kishangleany, ugyanis a múltkor épp vele jött szóba a rácsvédő kérdése. Mi nem tettünk fel, ők meg igen, és azt láttam az arcán, hogy "nem akarok beleszólni, de...". Én meg érveket próbáltam sorolni, pedig igazából csak nem szimpatikus a rácsvédő, és kész. Isolde írását olvasva ezen is nevettem, magunkon.

Szoptatási tanácsadás

Nem adom fel, hogy lesz ez még egyszer jó, sőt tökéletes, úgyhogy azok után, hogy már kétszer házhoz jött egy szoptatási tanácsadó, és mindig léptünk előre a tanácsai által, most elmentünk egy másikhoz is. Azért írok róla, mert szerintem kevesen tudják, hogy nem csak a 6000-9000 forintért házhoz jövő tanácsadók léteznek, hanem pl. a Bethesda Kórház Anyatejes Táplálás Ambulanciája is, ami kb. ugyanolyan, csak nem kell fizetni érte, mert TB alapú.

Elég rövid várakozással kaptunk időpontot, nem hetek múlva, hanem pár nappal a telefonbeszélgetésünk utánra. Ha pedig sürgősnek ítéltem volna a helyzetet, meg tudták volna oldani még gyorsabban is. Egy nagyon kedves doktornő fogadott minket, és annyira profi volt, hogy csak lestünk. Megtudtam tőle azt, amit még senki nem mondott, sem a kórházban a nővérek, szülészorvos, csecsemősök, sem az endokrinológusom, sem a védőnő, sem a gyerekorvos, sem a szoptatási tanácsadó, hogy a pajzsmirigyem alulműködése nagy valószínűséggel befolyásolhatja a tejem mennyiségét. Neki ez evidenciának tűnt, ezért furcsa, hogy még senki nem szólt róla nekem. (Mondjuk nem tejmennyiségi problémával mentünk a Bethesdába, ez csak mellékesen került szóba.)

A lényeg, hogy RT-t egy mozdulattal beigazította a doktornő a megfelelő pozícióba, elmagyarázta nekem, mire kell figyelni, hogy jó legyen, és RT már szopott is, mint a kisangyal, mindenféle segédeszköz és "küzdelem" nélkül. Úgy néztem Drisre, mint aki ufót lát. Még ahhoz is túl meglepett voltam, hogy meghatódjak, de elöntötte a lelkem valamiféle boldogság, ahogy pillogtam a cicin szuszogó kicsire.

Utána egy perccel már nekem is ment a mozdulat, és RT azonnal elkezdett szopni. Annyira egyszerűnek tűnt, olyan jól megmutatta a doktornő, hogy nem is értettem, miért nem sikerült eddig így, cuccok és fájdalom nélkül. Talán azért, mert a cikkek, fotók, videók, az önbizalmat elvevő, de nem segítő kórházas nővérek, meg a tanácsokat osztogató rokonok mind kevesek ehhez. Az kell, hogy a gyakorlatban megmutassa valaki, ráadásul a megfelelő állapotban, és utána megy.

Persze Murphy törvénye alapján az történt, hogy RT épp ott, a doktornőnél "pöccre" felébredt és azonnal minden klappolt, de amióta hazaértünk és elaludt, nem működik a felébresztési technika sem, alszik mint a bunda. És hiába mondja nekem bárki, plusz a szákirodalom, hogy a babák félálomban is szopnak, ösztönből, az én kisfiamat más fából faragták. Szóval olyan ez is, mint amikor fél évig vacakol a kocsid, iszonyú nehéz minden nap beindítani, és amikor végül elviszed a szerelőhöz, pöccre indul, és csak pislogsz. Murphy.

Nem mondom, hogy most minden gond elillant a szoptatás körül, de kaptam egy nagy lökést és gyakorolni fogunk ezerrel. Majd, ha végre felébred.

Még egy gondolat a császárról

Még egy apró gondolat a császármetszéshez, aztán most már túllépek ezen a témán:

Van ismerősöm, aki szintén császáros volt, és ámuldozik, hogy én milyen lazán kezelem a történteket. Hogy milyen erős lehetek, hogy nem nyavalygok a fájdalom miatt, meg hogy nem pánikoltam be a műtőben. Mondjuk az utóbbin én is csodálkozom, az előbbire viszont csuklóból tudok válaszolni.

Azt ugye tudtuk előre, hogy egyszer majd eljön a szülés napja, tele előre tervezhetetlen részletekkel, kiszámíthatatlan körülményekkel és fájdalommal. Nem halogatható, nem átugorható, így vagy úgy ki fog jönni az a csöpp gyermek. Ezzel együtt vállaltuk, és izgatottan vártuk 9 hónapon át a nagy találkozás napját.
Akik már szültek hüvelyi úton, általában mind azt mondják, semmihez sem hasonlítható, szinte elviselhetetlen fájdalom ez. Még a dokim is úgy vezette elő, hogy ne legyenek illúzióim, a szülés embert próbáló, gyötrelmes és nagyon fájdalmas.
Nos, ehhez képest a császár? Előre tervezhető, és bár utána fájdalommal jár, az messze nem elviselhetetlen. Oké, egy vérvételnél azért jóval komolyabb, de ilyesmire fel voltunk készülve, amikor széttettük a lábunkat (mármint a párunknak) és amellett döntöttünk, hogy nem védekezünk.
Mindent értek a császárosoktól, a lelki megbillenést, amiért nem szülhettek természetesen, a depressziót, amiért nem tudták első pillanattól maximálisan ellátni gyermeküket, de hogy a fájdalom...

11 nap tapasztalatai

Az egy dolog, hogy a császárt szerintem elég jól viseltem, de amikor hazaértünk a kórházból, az első két nap azért iszonyú kemény volt. Nem a fájdalom, hanem a gyerek ellátása miatt. Torkaszakadtából üvöltött egész délután és este, és egyrészt hiába próbáltam ki bármit, amiről korábban olvastam vagy hallottam, semmi nem segített, másrészt még nagyon érzékeny voltam a sírására. Ha csak egy kicsit is behergelte magát és piros volt a feje, én már szar anyának éreztem magam, aki kínozza a gyerekét, és nem tudja, mit kell vele csinálni. Aztán valahogy csak rájöttünk.

Arra is hamar ráeszméltem, hogy nem vagyok ősanya típus. Bármennyire is szeretnék, nem tudok ösztönből megoldani mindent, meg sokszor nem is volt rá lehetőségem, hogy a gyereket igazán megfigyeljem, mert mindig nyüzsgött körülöttünk valaki. Jönnek "segíteni", ami nélkül az első napokban tutira éhen haltunk volna, meg nem lett volna egy árva tiszta ruhánk sem. De így, hogy már 11 napos a kicsi, és jobban belerázódtunk a teendőkbe, már nagyon fontosnak érzem, hogy legyen saját időnk hármasban, amikor nem matat senki a mellemen segítő szándékkal, és nem szól bele a mindenbe. Amikor hárman vagyunk, valahogy minden olyan idilli. Amikor jön valaki segíteni, akkor talán jobban haladunk a feladatokkal, de én eléggé feszültté válok a kéretlen tanácsoktól.

Asszem, Mimke mondta, hogy akármennyit készül, olvas, beszélget az ember a terhesség 9 hónapja alatt, felkészülni akkor sem tud arra, ami várja. Most már tudom, hogy igaza volt. Ennek ellenére a kezdeti nehézségeken szerintem túlléptünk, és már egész jól kitapasztaltuk a kisfiunkat.

A legnagyobb gond a szoptatás. Annyira irigylem azokat a nőket, akiknek ez kapásból megy, vagy akik rögtön az elején olyan segítséget kapnak, ami tényleg szoptatási guruvá teszi őket. Nekem nem volt ekkora mázlim. Szenvedtem vele az első naptól kezdve, végigmentem mindenen, kaptam mindenféle tanácsot, volt hatalmas, beton keménységű, vöröslő mellbedurranásom, aztán kiborulás lett a vége. Amikor már nagyon elakadtam, hívtam szoptatási tanácsadót, kétszer is, mert megéri, ha tényleg van előrelépés. Lett. Egy nagyon ügyes, elkötelezett nőt találtam, aki "megmentett". Ettől függetlenül még mindig csak próbálkozunk, néha több, máskor kevesebb sikerrel. Vannak eredmények, de egyelőre még álom, hogy pusztán anyatejjel táplálhassak.

A sztorim egyébként kísértetiesen hasonlít az ebben a cikkben leírtakhoz, talán csak annyi a difi, hogy nekem nem kislányom van: 
http://www.lll.hu/sajnos_anyuka_az_on_melle_nem_alkalmas_a_szoptatasra

A kicsi sok boldogságot ad, de nagyon kimerültté is tesz. A kialvatlanság brutális szintjét tudjuk produkálni, szinte szétfolyik körülöttem a szoba, félrebeszélek és idiótaságokat csinálok. Fáradt vagyok, na. De a csoda megvan, minden pillanatban.

Dris szuper apuka. Amikor én még fel sem tudtam kelni az ágyból, ő már ezerrel pörgött a kicsi körül. Olyan odaadó és gyengéd vele, amilyen szerintem én nem is tudok lenni, pedig...

Anyukám viszont hozta a szokásos formáját, mint minden fontosabb mérföldkőnél az életemben. Három napig jött a kórházba látogatni, és mindig produkált valami olyasmit, amitől az ember haja az égnek áll. Ez az élethelyzet nem az, amikor nagyon sok energiám lenne ilyesmire, úgyhogy viszonylag hamar kiakadtam rajta, amikor pl. beállított a kórterembe egy hatalmas dinnyével és kért egy nagy kést. Mert szerinte én dinnyevágó késsel járok szülni, banyeg.
A lényeg, hogy harmadik napra, mire hazaengedtek minket a kórházból, Anyukám bedurcizott, mert ez is egy olyan esemény, aminek róla kell szólni, véletlenül sem lehet egyszer, hogy ő legyen türelemmel és tekintettel ránk. Aztán, amikor egy bőgésig feszített telefonbeszélgetés után megírtam neki, hogy nem velem szúr ki, ha gyerekesen megsértődik, hanem magával, mert kimarad az unokája első heteiből, akkor mégis eljött hozzánk, kapott nagymamaélményt (ölbegyerek), aztán megnyugodott.

Nekem is feltűnt, hogy a kicsinek még nincs blogos neve, de egyszerűen semmi használható ötletem nincs rá.

A szülés (császármetszés)

Elkezdem bejegyzésekbe szedni az elmúlt egy héten történteket. Nagyon kevés az időm, meg kimerült is vagyok, ezért egyszerre biztos nem fog menni, de talán majd szép apránként, témákba szedve.

Kettős célom van ezzel. Persze, a blog az blog, tehát az a harmadik, hogy itt tartalom legyen, de elsősorban magamnak szeretnék dokumentálni vele, másodsorban pedig segíteni azoknak, akik hasonló események előtt állnak, és ahogy én is korábban, tanácstalanul kutakodnak a neten és nem találnak túl sok olyan cikket, ami bátorítaná őket.

A császármetszés

RT3.jpgEgy nappal későbbre volt programozva a császárom, de hétfő reggel megcsörrent a telefon, és a doki megkérdezte, nem tudnék-e most(!) bemenni. Elsőre pánikba estem, nem voltam még kész lélekben erre, mondtam is neki. Aztán osztottam-szoroztam, és visszahívtam. Oké, gyerünk!

Határozott léptekkel léptem be a kórház kapuján, Dris meg is örökítette egy fotón, mert annyira látszott, hogy én ezt most már nagyon és azonnal akarom. A műtét előtti előkészítés és adminisztráció során beszélgetett felettem a személyzet, és kiderült, hogy valami vezetői nyomásra kellett behívniuk egy nappal előbb. Fura volt, ideges is lehettem volna tőle, de valahogy arra koncentráltam, hogy hamarosan túl leszek rajta és végre találkozni fogok a kisfiammal. Végülis, erre a pillanatra várok 9 hónapja (vagy ha úgy vesszük, 36 éve). Kár lenne elrontani zsörtölődéssel, még ha megalapozott is lenne.

Előkészítettek, a doki még egy utolsó, gyors ultrahangon megállapította, hogy még mindig faros a kicsi, és betoltak a műtőbe. Ott azért paráztam rendesen, nem az a hű, de otthonos és hangulatos környezet, mint a kórház szülőszobái. Igyekeztem se jobbra, se balra nem nézni, nehogy meglássam az orvosi szerszámokat, mert azoktól rosszul leszek. Azért is drukkoltam, hogy a műtét alatt a nevüket is valami holt nyelven mondják majd ki, és én csak bárgyún vigyorogjak közben, nem tudván, hogy éppen vágnak, öltenek, vagy csöveket dugdosnak belém.

Aztán valahogy hirtelen minden megnyugtatóvá vált. Az érzéstelenítő injekció sem fájt, az aneszteziológus extra kedves volt, és akkor már felsóhajtottam, hogy ezután semmi fájdalmas nem érhet. Sem a katéter felhelyezését, sem a spinális érzéstelenítés beadását nem éreztem, aztán persze a műtét további részét sem. Tulajdonképpen végigvigyorogtam az egészet, és kb. még csak 5 perce zajlottak az események, amikor már felmutatták a kicsit a zöld paraván felett, ami a fejemet és a hasamat választotta el. Ott volt véresen és mázosan, majd elszaladhattak vele, mert ahogy felsírt, azt már egy folyosó végéről hallottam. (Császár esetén később sír fel a baba, ezt előre mondta a doki, nehogy bepánikoljak.) Aztán pár perc múlva visszahozták, már letisztítva, és odaemelték a fejemhez. Mivel a műtét ilyenkor még nagyban tartott, cicire nem volt mód ott tenni, de nem sokkal később, a kórtermemben már igen.

Ahogy odahozták még a műtőben, hihetetlen jó érzés volt. Kikerekedett a szemem, hogy ezt a szép babát hozzám hozták, azt hittem, összekeverték. Aztán odabújtam hozzá az arcommal, beszívtam finom illatát. A kezei lilák és ázottak voltak, a szeme és a szája három O-t formált. Nézett rám a kis szemeivel, kíváncsian, csodaszép pillanat volt. Nem sírtam, valahogy nem jött, de nagyon boldog voltam. Aztán megint elvitték, és odaadták Drisnek.

Innentől már csak a faliórát néztem, teltek a másodpercek, a műtétet pedig szépen lassan befejezték rajtam. Összesen 30 percet töltöttem a műtőben, és az első kb. 7-8 percben már kint volt a baba. A személyzet végig bohóckodott nekem, bár nem mindig tudtam értékelni a humorukat, de nem is billentett ki a lelki egyensúlyomból.

A műtét után a kórterembe toltak, és ott rögtön a mellkasomra is kaptam a babát.

Egyágyas szobát kértünk, fizetőset, hogy Dris reggeltől estig bent lehessen velünk. A többágyas szobákban a másik kismamára való tekintettel a látogatók leginkább csak a folyosón fogadhatók. Az egyágyasban viszont akár reggel 6-tól este 10-ig ott lehet a segítő, esetemben Dris.

A császár utáni első órák még érzéstelenítésben teltek. Nem mozdulhattam meg, úgyhogy csak feküdtem, feküdtem, és vártam, hogy teljen az idő. A kicsi velünk volt a szobában, de mégis távolinak éreztem. Fekvő helyzetből alig láttam rá, és ha csak egy hangot is adott, az egész család odaugrott, körbeállta vagy kivette, én meg, aki ugye az édesanyja lennék, nem tudtam ebben részt venni. Szerencsére azonban gyorsan javult az állapotom. Éjszakára beadtak egy bika erős fájdalomcsillapítót, hogy tudjak aludni, de ezzel együtt sem ment, mert kattogott az agyam, újraéltem a kisfiam születésének pillanatait, és próbáltam felfogni, hogy mostantól van egy gyerekem.

Másnap hajnalban felkeltettek az ágyból, mozognom kellett, pedig eléggé fájt a hasam és alig tudtam menni. Görnyedten és csoszogva jutottam el a mosdóig, aztán később a folyosóra is kimerészkedtem. Azonban, ahogy mondták is, minél jobban erőltettem, hogy keljek fel és sétáljak, annál könnyebbé és könnyebbé vált a mozgásom.

A János Kórháznak nem túl jó a híre. Én eddig pozitív véleménnyel voltam róla, a mostani benntartózkodásom alatt meg inkább azt mondom, rosszabbnak ítélem, mint korábban, de azért a fórumokon keringő hírek szerintem túlzóak. Meg hát ugye szülni megy az ember oda, nem luxusszállodára számít, de én is úgy éreztem, hogy a tisztaság, még a fizetős szobákban is, elmarad az elvárhatótól. A csecsemős nővérek hozzáállásáról nem is beszélve.

A császárról összességében - és aztán át is térek majd a következő témára - az maradt meg bennem, hogy nem vészes, és bár a seb fáj a műtétet követő napokban, a baba mindenért kárpótolja az embert. Sőt, a boldogság felülírja a nehézségeket. Én folyton mosolyogtam.

A varratot 7 nap után vették ki, de ez dokifüggő. Aki azon izgul, mint ahogy én is tettem, hogy a varratszedés fáj, annak üzenem, hogy 1 másodpercig tartott és semmit nem éreztem. Azóta mondjuk kicsit görnyedten közlekedek a lakásban, de ez egyéni érzékenységem, azt hiszem.

Fontosnak érzem még elmondani azt a felismerésemet, hogy bár a császármetszést általában természetellenesnek tartjuk, az én esetemben épp a természet megerőszakolásának elkerülésére szolgált. Hálás vagyok az orvosomnak, Dr. Szuromi Andrásnak, hogy nem kezdett művi megfordító hadműveletekbe, illetve engem is próbált lebeszélni a faros baba hüvelyi úton történő megszüléséről. A császár során ugyanis kiderült, hogy kisfiam nyakára kétszeresen is rá volt tekeredve a köldökzsinór. Kockázatos lett volna számára megvárni a méhösszehúzódásokat vagy megpróbálni természetes úton megszülni.

Állítólag sokakban egy életre szóló törést okoz, ha császárral tudják csak világra hozni gyermeküket. Én is csalódott voltam, amikor megtudta, hogy sanszom van rá. Most viszont egyáltalán nem érzek olyat, hogy én nem szültem, meg hogy nem vagyok teljes értékű nő és anya emiatt. Ahogy egy cikkben olvastam, ilyenkor is gyermek és család születik, és jó hozzáállással meg lehet ragadni a helyzet szépségét. Nekem sikerült, szerintem másnak is fog.

Megérkezett

Hétfőn megszületett a kisfiam, ahogy várható volt, császárral. Csodálatos élmény, fantasztikus a kicsi. Mint kiderült, kétszeresen a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, ezért nem tudott befordulni és a medencébe ereszkedni. Így utólag nagyon örülök, hogy a doki nem támogatta a mesterséges megfordítási módszereket és hogy nem kockáztatott a hüvelyi szüléssel. Egyébként a műtétet végigmosolyogtam, és így utólag sincs olyan lelki törés bennem, hogy én nem szültem, "csak" császároztak. Nagyon úgy tűnik, hogy ettől nem fogok depresszióba esni.

Császár után vannak fájdalmak és nehézségek, de mindenért kárpótol a pici. És úgy tűnik, elég gyorsan épülök. Muszáj is erőltetni, hogy ellássam a feladatokat, hiszen nem szeretnék kimaradni a kicsi első napjaiból.

A kórházban nagyon haza vágytunk, úgyhogy a tegnap délutánt már itthon töltöttük. Hát, nem volt egyszerű, sőt, inkább rendkívül kimerítő. A kisfiam viszont hihetetlen aranyos, minden erőfeszítést megér. Tényleg a világ legcsodálatosabb dolga anyának lenni.

A szülésről, meg mindenről majd írok bővebb beszámolót is, érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, de egyelőre nem tudom, mikor lesz rá időm.

Aranyköpés

Anyukám aranyos, próbál vigasztalni, mert ő még ott tart, hogy nem vagyok megbarátkozva a császár gondolatával. (Az első napokban tényleg ez volt, amikor a 32. és a 36. héten is közölte a doki a hírt.) Pár naponta felhív, és mond valami lelkesítőt, vagy amit annak szán. Értékelem, komolyan.

Sajátos humora mutatkozik meg abban, amivel ma hívott fel: "Azért jó, hogy császárral szülsz, mert azt nem kevered össze az orgazmussal."

Kismama fotók minimálban

sIMG_2043_400px.jpg

Amikor úgy kb. félidős babaváró voltam, kicsit kétségbe estem, hogy nem készülnek majd rólam pocakos fotók. Nem a szokásos műtermi, fehérneműs, sminkelt-fodrászolt, boás képekre vágytam, hanem valami olyasmire, amit évek múlva is elővehetek, és visszaadja ennek a 9 hónapnak a hangulatát... meg persze a plusz kilóimat is, ha szülés után hirtelen úgy lefogynék, hogy már nem emlékeznék rájuk.

Mivel itthon az esetek 90%-ában én kezelem a fényképezőt, a családi eseményeken rendszerint lemaradok a fotókról. Nem vagyok egyébként egy nagy exhibicionista, inkább zavarba jövök, ha fényképeznek, de azért jól esne, ha időnként valakinek eszébe jutna kivenni a gépet a kezemből, hogy én is része legyek a kimerevített pillanatoknak.

Szóval félidőben még nem nagyon volt egyetlen kép sem, csak Dris mobiljával kattintgattunk néha az esti zuhanyzás után párat, fáradtan, rossz fényviszonyok közt, és topis bugyiban... Azóta viszont sok minden változott, az utolsó pár hónapban több amatőr fotós barátunk is "beindult", és jöttek, és kattintgattak.

Örültem mindnek, több stílusú sorozat is készült, és több pocakméretemet is megörökítette. Most viszont a legújabb, profibb és valószínűleg utolsó sorozatért vagyok oda. Mert egyszerre jelenik meg a képeken a fotós ízlése és az enyém is. Azaz: kellemesen letisztult.

A fotós: Makszy Dorka
E-mailje: makszydorka@gmail.com

Ha tetszik a kép, és szeretnétek hasonlót (vagy egészen másmilyet), keressétek bátran! Nem csak kismamák!

Utolsó hetünk kettesben

Ez az utolsó hetünk kettesben Drissel. Fura érzés, tele vagyunk várakozással. Meg persze izgalommal, az én izgalmam pedig kettős. Egyrészt nagyon boldogító, hogy valamivel több, mint egy hét múlva találkozom a kisfiunkkal. Másrészt viszont nem minden nap műtenek, úgyhogy kicsit tartok az ismeretlentől meg a kórházi mindenfélétől.

A doki nagyon rendes, biztat, hogy ez a műtét nem olyan, mint amikor valami szervi baja van az embernek, de azért mégis az ismeretlenbe tartok, nem minden napos dolog az ilyesmi. Abban mondjuk biztos vagyok, hogy amint meglátom a babánkat, el is felejtem, hogy mi történik éppen.

A lakás kész, nincsenek már kábelen himbálózó villanykörték, fogantyú nélküli szekrények, sarokba halmozott költöztetődobozok. A kelengyelista nagy és fontosabb része beszerezve. A baba lakrésze kész.

Cumisüvegek és a mellszívó alkatrészei sterilizálva... bár nem teljesen értem, hogy is definiálódik ez, hiszen ha kinyitom a sterilizálót, és kiveszem belőle a cuccokat, rögtön nem lesznek "érintetlenek". Ha hagyom őket megszáradni maguktól, akkor állnak a nem steril levegőben (porosodnak), ha meg megtörölgetem őket valamivel, az a másik fele. Arról nem beszélve, hogy beteszem egy tiszta, de nem steril zacskóba őket, és azzal együtt bekerülnek a sokat látott utazótáskába, amivel a kórházba megyünk. Hogy maradnak így sterilek? Vagy vigyem a mikrót is magammal?

A kelengyelistán levő "gyógyszertári steril vatta" ugyanez a kategória. Kb. abban a pillanatban veszti el sterilitását, hogy kibontom. Lehet, hogy túl van ez lihegve?

Na mindegy, visszatérve az eredeti témára: szinte minden kész a kicsi fogadására, és mivel már nem vagyok túl szaladgálós kedvemben, csak várom a nagy napot. Érdekes lesz, hogy nem itt, a pocakomban mocorog, hanem kint. Meg az is érdekes, hogy ott lesz a karunkban egy kis ember, akiről tudjuk, a világon a legfontosabb számunkra, de igazából még nem is ismerjük.

Hőség

Aki ismer, tudja, hogy nagy barátja vagyok a melegnek. Soha nem panaszkodom a kánikulára, nehogy egyszer megbántódjon és ne jöjjön el. A telet, havat, hideget nehezen viselem, ezért vigyáznom kell a meleggel kialakult kapcsolatomra.

Na, de most, 9. hónapos pocakkal, sok plusz kilóval, terhességben megemelkedett vérnyomással egyszerűen elviselhetetlen ez a harminc valahány fok. Rendszeres zuhanyzás, besötétített lakás, hideg ásványvíz, bugyiban flangálás mellett is őrjítő.

Mondjuk a csúcs az volt, amikor a fodrász rám terítette azt a fekete nylon zsákot, és elkezdte fújni a baromi sűrű hajamat a forró levegővel, kb. 40 percig. Kész mobilszauna.

Dokinál

Az a helyzet, hogy másfél heti mindenféle (sikertelen) babamegfordító trükk és tornagyakorlatok bedobása után megkérdeztem a dokit (igen, nem fordított időrendben), hogy mit szól ezekhez az interneten fellelhető technikákhoz. És, hát, egyáltalán nem pártolja őket. Ha a baba nem fordul be magától, annak oka van. Deformáció vagy köré tekeredett a köldökzsinór, vagy még más is előfordulhat, nem részletezte túlságosan. Jobb nem beleavatkozni, mert baj lehet belőle. Mondta, hogy természetesen ő is tud a külső, orvosi megfordítás lehetőségéről, de nem alkalmazza, mert nem egyszer látott már olyat, hogy egy ilyen akció után rohantak az orvosok a kismamával a műtőbe, és három olyanról is tud, amikor ez a beavatkozás a baba számára végzetes lett.
Nem császárpárti ő sem, ha nem muszáj, de jobb nem dacolni a természettel a gyerek rovására. Meggyőzött.
Úgyhogy megbeszéltük a napot, de ha még addig befordul a gyerek, akkor hurrá.

Tapasztalatok a terhességről

Intézem a Tgyás indítását, úgyhogy már papírom is van róla, hogy 28 nap van hátra a szülés várható időpontjáig. Ha arra gondolok, hogy egy hónap múlva már lehet, hogy itt szuszog a pici mellettünk, a kiságyában, akkor tele vagyok kellemes izgalommal. Ha meg arra, hogy közeleg a szülés napja, akkor némi félelemmel. Nem parázok azért annyira, de az ismeretlenbe tartok, szerintem mindenki (minden nő) tudja, hogy ez érzelmileg mit jelent.

Belegondolva, hogy már a célegyenesben vagyok, összeszedtem, milyen apró, külön posztba nem illő, de azért érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, mik merültek fel bennem az elmúlt 8 hónapban.

1. Nem is igaz, hogy az emberek nem adják át a helyet a tömegközlekedési eszközökön, és hogy elfordulnak, ha meglátják a domborodó pocakot. Igaz, láttam ilyet is, de végül is egy villamosnyi emberből elég, ha egyetlen egy úgy gondolja, hogy felemeli a fenekét. És egy szinte mindig van. Talán 2 eset volt, amikor nem pattant fel senki, de megmondom őszintén, én ezen nem tudtam dühöngeni. Biztos veszélyesebb nagy pocakkal állni, mint ülni, de mivel csak ritkán volt olyan nap, amikor rosszul éreztem magam, nem tartottam olyan fontosnak.

Az emberek egyébként velem szinte kivétel nélkül nagyon kedvesek. Van, aki csak megszólít, ad egy-két jó tanácsot, szól, hogy ne idegeskedjek amiatt, hogy 20 perce nem jön a villamos, vagy elmeséli a saját szüléstörténetét (mondjuk volt, akiét szívesen kihagytam volna). Mások segítenek a szupermarketben felpakolni a kasszánál a szalagra. Még hogy segítenek... nem hagyják, hogy akár egy csomag papírzsebkendőt is egyedül felemeljek.

2. A terhességem előtt azt hittem, nagyon fognak idegesíteni a kérdezés nélkül hassimogatók. Ehhez képest egyrészt nincsenek olyan nagyon sokan, másrészt nem is zavar igazán. Az biztos sokat számít, hogy csak az elején jártam be a munkahelyemre, így mire nagy lett a pocakom és érezhetővé vált a mozgás, addigra nem volt kinek taperolnia, max. a családtagok közeledtek hozzá, ők meg nem zavartak.

3. Ami még egy érdekes tapasztalat, és a terhesség előtt az ellenkezőjét feltételeztem volna: bámulnak a férfiak. Mármint azzal a bizonyos "úgy" nézéssel. Akkor is, amikor már bálnának érzed magad és alig bírsz totyogni. Jó, nyilván nem minden férfinek jön be ez sem, de úgy látom, van azért egy kismamákra fogékony réteg.

4. Az eddigi legnagyobb fájdalom a hónapokkal ezelőtt, kb. másfél napig tartott karfájásom volt, valamint most, az utolsó időkben, az éjszakai megfordulások. Nem is hinné az ember, hogy az egyik oldaláról a másikra fordulni micsoda tortúra. Mindig mondom Drisnek a találmányötleteimet, hátha valamelyikre rákap és megvalósítja. Ilyen volt télen a konzervnyár (még nem csapott le rá), és most ajánlgatom neki, hogy találjon fel egy kismamamegfordító gépet, tuti siker lenne. Piaci rés.

A fájdalmakról és nehézségekről jut eszembe, hogy ugyan még nem tudom, mi várható a 9. hónap végéig, de az eddigiek alapján összetehetem a két kezem, mert semmi kínkeserveset nem éreztem. Voltak 1-2 napig tartó valamicskék, de mikor elmúltak, szinte le is felejtettem őket.

(Update: Ennek a bejegyzésnek a többi részét már pár napja megírtam, de igényel egy kis kiegészítést. A mai ultrahang-vizsgálaton kiderült, hogy a kicsi fiú farfekvéses. 7-8 hónapig végig lent volt a feje, most az utolsó két vizsgálaton pedig fent. A múltkor még reménykedtem, hogy újra fejre áll, de most már a doki nem kábított azzal, hogy nem marad végig így. Persze még történhet bármi, de meg kell barátkoznom a császár gondolatával is, ami elsőre eléggé elszomorított. Nem erre készültem eddig, szinte átlapoztam a könyvekben a műtétről szóló részeket. Tudom, hogy bármi történhet még egy hüvelyinek induló szülés folyamán is, ami miatt a műtőben kell folytatni, de akkor is...
Elszontyolódtam. Nem is tudom pontosan, hogy miért. Nem gondolom, hogy ettől nem vagyok alkalmas anyának, vagy hogy még szülni sem tudok, hiszen ez a mostani magzatpóz tőlem független állapot. De akkor sem vagyok vidám.
Persze tudom, a császárnak is vannak előnyei. Meg hátrányai is. És ha így kell lennie, meg így biztonságosabb a babának, akkor én nem fogok erőszakoskodni.)

5. Ami még tapasztalat a jövőre nézve: Ha egyszer újra terhes leszek, kevésbé fogom igénybe venni Dris asszisztenciáját. Babaféltésből, meg a saját magam féltéséből sokszor óvatosabb voltam és jobban kíméltem magam az elmúlt hónapokban, főleg az elején, mint indokolt volt. Most meg itt állok a 9. hónap első napjaiban, és egy-két nyűgösebb napot leszámítva telve vagyok energiával.

6. Érdekesség volt még, de inkább a dühítő fajtából, az az eluralkodott nézet, hogy 30 felett rossz, nehéz, problémás és nagyon veszélyes kismamának lenni. Nem hittem a szememnek, de több internetes fórumon is olvastam, hogy orvosok elhajtják, azaz nem vállalják a 30 év feletti nőket. Volt olyan, akit egyenesen felelőtlennek titulált a nőgyógyásza, amikor teherbe esett.

Ezzel szemben az én környezetemben nem nagyon hangzott el ilyesmi. Mármint nekem személyesen nem volt ilyen tapasztalatom, a dokim és a védőnő is az első alkalommal kijelentette, hogy szerinte hülyeség a 35 feletti kismamákat automatikusan veszélyeztetett terhesként kezelni, és senkitől nem hallottam, hogy felelőtlennek tartaná, hogy 36+-osként gyereket várok.

Most érzékenyebb vagyok erre a témára, úgyhogy megfigyeltem, mennyire nyomatja ezt a média is. Hát, nagyon. A hírességeknek nagy felelősségük van szerintem ebben is, beszélnek össze-vissza, a nézők meg isszák szavaikat. Pl. egy kedves műsorvezető hölgy, aki 20 évesen hordott már ki gyereket, most meg 32 évesen várandós, több helyen is lenyilatkozza, hogy 30 felett mennyivel nehezebb.

Nekem ugye mindkét terhességem 30 felett ért, az egyik ráadásul 35 felett. Nem voltam se 18 éves koromban várandós, se a 20-as éveimben, tehát ilyen jellegű összehasonlítási alapom nincs, de a két 30 felettit össze tudom nézni. Annyit pedig tudok, hogy minden terhesség más és más. És innentől kezdve szerintem ez nem korfüggő. Az egyik babával sokat van rosszul a nő, konkrétan teherként élheti meg a 9 hónap viszontagságait, aztán a másikkal alakulhat teljesen máshogy is. Nekem pl. az első babával megélt 10 hét folyamatos rosszullét volt. A második terhességem meg eddig easy going. Az, hogy valaki történetesen az egyiknél még szinte tinédzser, és talán lazább és "felelőtlenebb" is, a másiknál meg érettebb, és több az aggodalma, meg persze mások a lelki és testi tünetei, még nem jelenti azt, hogy a 30 felettieket meg kell bélyegezni. Örülök, hogy engem ilyen atrocitás az egészségügyben nem ért, de ha ért volna, biztos dokit / kórházat váltottam volna.

Design babatermékek

Nem is én lennék, ha nem néztem volna körül kicsit a design-oldalakon, és ne csorgattam volna a nyálamat néhány csodaszép bababútor és babakellék láttán. Nem azt az időszakot éljük, amikor ilyenekre költenék, de gyönyörködni és álmodozni azért szabad, nem?

Lehet, hogy utoljára van időm még arra, a kicsi érkezése előtt, hogy fél napot szörföljek a blogok közt, átméretezzem és körbevágjam a képeket, és hogy egy csokorba gyűjtsem, ami tetszik. Régebben gyakrabban posztoltam ilyesmit, mostanában nem marad rá időm, meg nem is foglalkoztat már annyira a design...

Na, de jöjjenek azok, amiket megláttam és megszerettem. Ezért vagy azért.

karim rashid iiamo.jpg

Az abszolút kedvencem Karim Rashid környezetbarát cumisüvege, ami tűzhely, konnektor, elem és mikró nélkül pont 37 fokra melegíti a beletöltött löttyöt. Jó, mondjuk kell ehhez bele egy patron, ami időnként cserélendő. Karim Rashid amúgy is nagy kedvencem, szeretem, hogy nem csak szép tárgyakat tervez, de figyel a praktikumra és a viszonylag megfizethetőségre is.
(Forrás: http://www.karimrashid.com/)

bumper-bar-stroller-quinny-zapp-xtra-544996.jpg

A Quinny Zapp babakocsit nem azért válogattam be, mert nincs ennél szebb a világon, hanem azért, mert nálunk is simán elérhető, megfizethető, és ezek mellett látványos is. Én nem Quinny-t vennék, mert van azért ennél több funkciós babakocsi is a piacon, de ha szembejön egy csinosabb darab, mindig jól megnézem magamnak.
(Forrás: Brendon)

design-milk.com_lifefactory.jpg

Visszatérve a cumisüvegekhez, van még itt néhány szépséges darab. A Magyarországon is könnyen, gyorsan beszerezhető típusok közül nekem a Tommee Tippee tetszik, de csábító az ilyen színes, egyszerű vonalú üveg is. Nyilván mind másra jó, más az előnye és a hátránya, én most csak a külsőségek alapján válogatok. A saját gyerekemnek egyáltalán nem biztos, hogy meg is venném ezeket... de szerencsére ilyen döntési helyzet most nincs is. Még alig költöttem valamire, mégis sok minden megvan már a baba érkezéséhez. Szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy a rokonoknál és a barátoknál már sok kisgyerek van, és rengeteg cuccot kölcsön kaptunk tőlük.
(Forrás: Design Milk)

porsche_design_babakocsi1314193373.jpg

No, ez a Porsche babakocsi az abszolút felesleges luxus kategóriába tartozik nálam, de azért meg kell hagyni, hogy csinos kis darab.
(Forrás: Luxury Lifestyles)

A java a Tovább után jön!

Tovább

A pajzsmirigyes orvos úgy néz ki, mint Hank Azaria

, csak szőkített a haja, a karjai meg tele vannak tetkókkal. Édesemnek, drágámnak szólít, és folyton rohan. Időnként nem jutni eszébe madzsar szó, mert sokat jár Amerika, you know. Bókol, azt mondja, jól áll nekem a várandósság. Ha mindenkinek mondja, akkor jó színész, mert lelkesnek és őszintének hangzik a szájából. Mondjuk nem bókokért járok hozzá, a pajzsmirigy-bajokról meg viszonylag keveset tudok meg, és most sem lettem nagyon kiokosítva. Pedig még orvosok közül precíznek, alaposnak tűnik. Mindenesetre megnyugtat, hogy azt mondja, időben nyakon csíptük a bajt, nem lesz, nem lehet kihatása a babára.

Gondolatok szülésre készülve

Blogár szép bejegyzést írt a szülésére készülődve. Kár, hogy nincs nála hozzászólási lehetőség, mert akkor oda is beírtam volna, de aztán rögtön e-mailt "ragadtam", és megköszöntem neki. Ugyanis szerintem fontos témát feszeget, ami engem is foglalkoztat. De kezdjük messzebbről, és akkor itt át is mászok Blogáréból a saját térfelemre.

A szüléssel kapcsolatban, így a harmadik trimeszterben, már biztos minden kismamának hullámvasútaznak az érzelmei. Én sem vagyok ezzel máshogy. A kezdeti teljes relax (első 5 hónap) után jött az ijedség (6. hónap), aztán ahogy egyre többet tudtam meg arról, hogy mi várható, felváltva voltam betojva vagy nem.

Az epidurál is ennek kapcsán merült fel, Dris dobta be az egyik szülésfelkészítő után. Meg akart kímélni a szenvedéstől, fájdalomtól, és el akarta mondani, hogy ő nem várja el tőlem, hogy. Néhány napig benne is volt a bogár a fülemben, gondolkodtam rajta, aztán szép lassan lecsengett. Egyszer csak ijesztőbb lett maga az EDA-beavatkozása, mint maga a szülés és a teljes mértékben átélt fájdalom.

Azt mondják, mindenki szüljön ott, ahol biztonságban érzi magát. Egyetértek. Ezért sem a hozzám legközelebbi kórházat választottam, és ezért sem bízom magam az éppen ügyeletes orvosra és szülésznőre.
Nem vagyok az otthonszülés ellenzője, sőt, de én magam a kórházba "vágyom", ami hülye kifejezés, mert persze nem vágyom kórházi környezetre, de reménykedem benne, hogy meg lehet ott is teremteni azokat a körülményeket, ami a biztonságérzetemhez és az ellazuláshoz szükséges. Azt a hangulatot, amelyben ez nem csak egy kórházi beavatkozás lehet, hanem a fájdalmak és a szúrka-piszka ellenére talán szülésélmény is. Persze tudom, lehet, hogy nagy a szám, aztán jó, ha nem törnek be az üvegek a visításomtól...

A szülésre komolyan készülök. Információszerzéssel, testben és lélekben is. Szülésfelkészítő tanfolyam, terheskönyv, nézek időnként videókat is (csak módjával és válogatva), hamarosan jön az itthoni gátmasszázs ideje, érdeklődve látogatom a témába vágó előadásokat, olvasom a légzőgyakorlatokról szóló cikkeket, és figyelek a kismama jóga órán elhangzókra. Terápiára járok, amit egy integrál pszichológus tart, és ahova már várandósan kerültem. Ott is ez a téma. Meditatív állapotban, imaginális terápiával oldjuk azokat a beidegződéseimet és emlékeimet, amelyek táplálják a félelmeimet. Márpedig állítólag a félelem a legfőbb ellenség.

Az én fő félelmem pedig az, hogy mit hoz ki belőlem ez a helyzet. Mi lesz, amikor elveszítem a kontrollt, kivetkőzöm magamból. Az ismeretlen én, talán ez rettent meg.

A szülés fáj, ez tény. A fájdalom ezer fajta lehet, én pedig ezt a fajtát még nem ismerem, így nyilatkozni róla nem tudok. Viszont azt gondolom, hogy azon túl, hogy fájdalmas, meglehet élni így, úgy vagy amúgy. Segítve vagy akadályozva a természetes folyamatot, csak magunkkal, vagy a babával törődve. Kérdés, hogy én mennyire leszek erre alkalmas, és a kórház hogy áll hozzá.

Ne értse félre senki, nem tudom, mi lesz, mit hoz ki belőlem, és amit előre nagy szájjal állítok, azt majd ott meg tudom-e valósítani, vagy nem. Egyáltalán azt szeretném-e majd ott is, vagy valami egész mást. Nem tudok semmit, de igyekszem előre felkészülni annyira, hogy azon ne múljon. Jó lenne, ha meg tudnám élni a kisfiam születését spirituálisan is. Erre trenírozok.

Tehát egy integrál pszichológussal készülök az élményre, a spirituális részére, vagy legalábbis arra, hogy át tudjam adni magam, félelmemmel ne akadályozzam a folyamatot, el tudjam lazítani a szükséges mértékben magam, és hogy ne okozzon gondot az önkontrollom elvesztése. Át merjem adni az irányítást a természetnek, és ne aggasszon, hogy mi lesz akkor. Nekem ez az utóbbi az igazi félelmem, hogy mi lesz, ha önkívületi állapotba kerülök. Ez pedig korábbi, gyerekkorban a tudatalattimba rögzült dolgokkal van kapcsolatban, ezt oldjuk, egy szerintem elég jó terapeutával.

Kezd körvonalazódni bennem, hogy hogyan is álljak a szüléshez, mit tudok én ebben megélni, mit tudok a babának segíteni, és már az is összeállni látszik, miben fog tudni segíteni Dris. Ő eleinte aggódott, hogy vagy útban lesz, vagy el fog ájulni, most meg, mintha küldetést kapott volna. Elkezdtük látni, hogy akár remek párost is alkothatunk benne, ha készülünk rá. Dris nagyon figyelmes és empatikus, nekem meg olvas a gondolataimban, úgyhogy biztos jó partner lesz.

Születés Hete

Elmentem egy előadásra a Születés Hete programból. Nem is igazán előadás volt ez, inkább afféle traccsparti, dúlákkal lehetett beszélgetni mindenről, ami a szülésig, szülés alatt, szülés után levő időszakról felmerült. Érdemes volt részt venni, kaptam hasznos mozaikdarabkákat a teljes kép átlátásához, de ami még fontosabb, végre emberközelivé vált ez az egész. Nem oxitocinról, kórházi protokollról, gyermekágyi depresszióról meg hasonlókról esett szó, hanem szeretetről, elengedésről, meditatív állapotokról, hordozásról, a gyerekkel való együtt rezgésről stb. Hitelesnek tűnő, kedves és megnyugtató kisugárzású lányok, hölgyek, asszonyok gyűltek össze, és bár eleinte nem tudtam, mit is szeretnék tőlük, hiszen én csak a hordozás téma miatt mentem oda, végül úgy tűnt, sosem lesz vége a kérdéseim sorának. Ők pedig lelkesen válaszolgattak, weboldalakat ajánlottak, névjegykártyákat cseréltünk, és amire nem tudták kapásból a választ, azzal kapcsolatban megígérték, hogy beszerzik nekem az információkat és elküldik. Kellett ez most nekem, és ahogy nézem a Születés Hete programját, még más témákra is ellátogatok a hét folyamán.

A program itt böngészhető: Születés Hete 2013

Gondolatok babaváráshoz

Mivel már nem dolgozom, a kicsi érkezése előtt több hónapot azzal töltök, hogy felkészüljek - akármit is jelentsen ez. Sokan mondják, nem volt idejük olvasni a várandósságuk alatt, vagy csak később ismertek meg olyan elméleteket és praktikákat, amelyekkel, ha időben találkoznak, szebb, könnyebb, jobb lett volna a baba érkezése utáni első néhány hónap.

Én egy kicsit a másik véglet vagyok. Elég sok mindenbe belefutok, olvasok könyveket is, cikkeket is, nézek videókat stb. Bár megmondom őszintén, az elsőnél még leköti az embert, de később már nem annyira. Mindenesetre, minél többet olvasok, annál inkább találkozom alternatív módszerekkel is (a bababarát szüléstől, a hordozáson át, a pelenka nélküli szoktatásig), és bizony nagyon szimpatikusak. Sokkal inkább azok, mint az ismertebbek, általánosan elterjedtek.

Az ember lánya nyilván szeretne mindent jól csinálni, bár valószínűleg ez eleve lehetetlenség. Szeretne jó anya lenni, persze a saját fogalmai, saját értékrendje alapján. Közben pedig szeretné megőrizni önmagát, nem felőrlődni a feladatokban, hanem élvezni, benne lenni, azonosulni, eggyé válni.

Na meg ugye ott a kényelem is. Annyi tennivaló van egy pici baba körül, hogy nehéz visszautasítani a minden sarkon kapható, nyugati, modern világ általi könnyítőket, kezdve az eldobható pelenkától a mit tudom én, milyen flancos cuccokig. A megrögzötten környezettudatos ember is meg-meginog, ha nem kifogyhatatlan energiát biztosító Duracell-elemek dobognak a szíve helyén. Miközben a lelke az ősi, egészségesebb, higiénikusabb, fejlesztőbb, barátságosabb és ráadásul olcsóbb módszerek felé vinnék. Ugyanakkor az alternatív módszerek tényleg nagyon szimpatikusak. Még akkor is, ha plusz és pluszplusz energiákat igényel a megvalósításuk. Bár ez relatív.

Itt van például a legújabb csábítóm, a pelenkanélküliség. Ami egyébként nem feltétlenül nélkülözi a pelenkát, de ezt már akkor tudtam meg, amikor elég alaposan beleástam magam a témába. Itt most nem fogom megtenni, akit érdekel, utána tud olvasni pl. itt:

http://erinto.postr.hu/pelenka-nelkul-1-egy-hagyomanyos-modszer

Ez a 11 részes cikksorozat első része, a további 10-et itt találja meg, akit érdekel: 

http://erinto.postr.hu/cimke/seg%C3%ADtett+szobatisztas%C3%A1g

A Pelenka nélkül 1., 2., 3. ... cikkeket érdemes elolvasni. Egészen a 11-esig.

Máshol is vannak róla cikkek, de én itt találtam meg a legtöbb információt, egy helyen összeszedve, ráadásul olyanok beszámolóival megtűzdelve, akik már maguk is kipróbálták és tapasztalattal rendelkeznek.

Mivel nekem még nincs élményem csecsemőgondozás terén, fogalmam sincs, beválna-e nálunk, illetve mivel járna, de ha minden jól megy, ki fogom próbálni.

Reiki

Úgy október eleje óta reikiz engem egy nő, akihez egyébként az integrál pszichológiai terápiára is járok. Sőt, elsősorban az utóbbira, úgyhogy hetente 20-20 perces reiki szokott beleférni az időnkbe. Most, hogy a pajzsmirigy-betegségem előtérbe került, ajánlott egy nála sokkal tapasztaltabb mestert, aki már 1 teljes órán át kezel. Megmondom őszintén, eddig nem tudtam, higgyek-e benne, jól esett a 20 perces kezelés, szerettem, feltöltött, meg jó volt relaxálni közben, de ennél többet nem kötöttem hozzá.

Így aztán a mai 1 órás kezelés elég nagy meglepetést okozott. Éreztem, ahogy árad bennem az energia, az egész testemet átjárja, bizsergett mindenem tőle. Utána pedig, mint akit kicseréltek. Az utcán tiszta őrületben voltak az emberek, mert valami áramkimaradás miatt nem járt a villamos, helyette busz jött, és ettől annyira megkergültek, hogy csak na, én meg ott álltam-ültem a tömeg közepén, és csak mosolyogtam kisimultan. 

Egyébként ebben az ügyben most az a helyzet, hogy a vérkép alapján nem túl rózsásak az eredményeim (pajzsmirigy-hormonok), viszont az ultrahang-vizsgálat nem adott rossz eredményt, és tipikus pajzsmirigy-alulműködésre utaló tüneteim sincsenek. Szedem a bogyókat, egy hónap múlva újra adok vér- és vizeletmintát, aztán kontroll... Addig meg kiegészítésül járok a reikire. Annyira pozitívnak éreztem a változást magamban, hogy ha ez nincs jó hatással rám és a babára, akkor nem tudom, mi. Persze a pajzsmirigy az pajzsmirigy, majd meglátjuk, milyenek lesznek az eredményeim a következő mérésnél.