Antibaby naplója


Parkolok

2017. február 12. - Antibaby

parkolok.jpg

Hogy hogy megy a vezetés? Azt érzem, egyre jobban, már nagyon élvezem, bár az ismeretlen helyektől és a váratlan helyzetektől, amikor hirtelen kell döntenem, még tartok.

Na, de ezt meg kell mutatnom.

A képen a szürke autót vezettem én, és azért fotóztam le, mert amikor kiszálltam, rám tört a röhögés. Az autóm orra egy kukához ér, centinként játszottam be ide a kocsit. Hátra nem mertem már tovább menni, mert a volánnál ülve úgy láttam, hogy nincs hely. Ezt a szép, csillogó fehér autót meg nem akartam összetörni. Nyilván nem oldotta a feszültséget az sem, hogy az utca túloldalán pont Rendőrség van.

Aztán... kiszálltam, és amikor megláttam, mennyi hely volt még mögöttem... Na, hát ezért vártam én 39 évet a jogsi megszerzésével. Nem akartam elkapkodni.

Decemberünk betegen, kórházzal megspékelve

Kicsit zűrösre sikerült az év vége, de lehet, hogy épp ez adja majd meg az ünnep különlegességét és olyan nyugalomban tudunk majd lenni hármasban, mint még soha. A helyzet az, hogy december eleje óta betegek vagyunk, felváltva, elcsúsztatva, párhuzamosan, mindenhogy. Kezdtem én egy kis köhögéssel, amit nem vettem komolyan, azt hittem, kijövök belőle lábon, egész nap pörögve 48 óra alatt, ahogy szoktam. De nem jöttem, csak rosszabbul lettem, aztán megint rosszabbul, míg végül az lett, hogy majdnem egy hétig feküdtem, és nem nagyon volt erőm semmit sem csinálni. Szerencsére van nekem egy szuper férjem, aki ilyenkor itthon marad, gyereket ellát, teát főz, orvosságot kever, szellőztet, betakar, kitakar, tehermentesít. Így telt egy hetünk, majd egy éjjel, amikor még nem igazán éreztem magam olyan jól, hogy aktív legyek, Rt furcsa köhögésre ébredt. Az a bizonyos kutyaugatásra hasonlító, fuldokló köhögés volt, amiről tudtuk, hogy nem jó jel. Bejátszottuk a telefonba az ügyeletnek, mondták, menjünk gyorsan a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára. Ahol meg bent tartottak minket. Krupp, igen.

Két napig bent feküdtünk, azaz én feküdtem volna, de Rt másnap már igen aktívnak bizonyult, és mivel nagyon kedves ott mindenki, nyeregben is érezte magát. Rohangált a kórházi folyosón, ismerkedett a dokikkal, metróajtósat játszott a szobák tolóajtajával. Egy nagy játéknak fogta fel az egészet, és én ennek piszkosul tudtam örülni. 

A bent töltött két nap sok mindenre rávilágított. Láttunk nagyon beteg és közepesen beteg gyerekeket, a végletekig elnyűtt szüleikkel, és összetettem a két kezem, hogy az én fiam csak köhög. Rávilágított arra is, hogy totál felesleges idegeskednem, hogy nem lesz kész semmi, amit decemberre terveztem, mert nem lesz kész és ezen úgysem tudok változtatni. Rávilágított arra is, hogy a bajban mennyire csak egymásnak vagyunk. Rt-val nagyon összekovácsolódtunk abban a 2 napban, az apukája támogatása nélkül meg nagyon elárvultak lettünk volna ott bent, ahol kaptunk ugyan vega kaját, de ehetetlen volt, és ahol a szülőknek egy másik épületbe kell átmenni mosakodni vagy wc-zni, mint ahol az osztály található. Ha Dris nem hozza be a hazai ízeket, és nem jön váltani engem, hogy szusszanhassak, kilettünk volna. Pedig mi csak két napot voltunk, és megismerkedtünk ott olyan anyukával is, akinek senkije nincs, aki leválthatná, és már 10 napja bent voltak a kislányával.

Egyébként a kórház és az orvosok, nővérek előtt le a kalappal, egyáltalán nem voltak olyan elnyűttek és nem voltak olyan táboriak a körülmények sem, mint ahogy azt sok cikkben olvasni lehet, és bizonyára sok kórházra igazak is.

Az csak véletlen, hogy a krupp épp a karácsony előtti héten érte Rt-t, ezért megtapasztalhattuk, milyen ilyenkor a tartósan bent levők élete. Itt most leginkább arra gondolok, hogy karácsony címén jönnek a celebek és a cégek "jótékonykodni", ami rendkívül kiábrándító volt. Egy nagy push-ulás az egész, gyorsan végigrohannak a gyerekeken, hogy meglegyen a videófelvétel meg a fotó, közben egyáltalán nem foglalkozva vele, hogy a gyerek mire hogy reagál, vagy pl. éppen a délutáni alvásából verik-e fel. Elárasztanak egy csomó ajándékkal, ami nagyon kedves tőlük, de nem hinném, hogy a fél raklapnyi csokira és a hármasával érkező, gigaméretű játékmunkagépekre van ezeknek a gyerekeknek a legnagyobb szükségük. Azoknak a gyerekeknek biztos sokat jelent egy-egy ilyen látogatás, akik az egész évet bent töltik - szegénykéim. De akik pár napra jöttek be, nem élnek rossz körülmények között, nincs különösebb bajuk, azoknak ez inkább kínos. Vagy a szülőknek. Mi a kapott ajándékok 80 %-át végül továbbadtuk egy valóban rászoruló családnak, csak hogy az a sok pénz, ami ebben a halom haszontalan dologban áll, legalább valamennyire hasznossá váljon.

Uh, ezt túlmorogtam megint, bocs.

Most már itthon vagyunk, lélekben készülve a "már csak kettőt kell aludni"-nyira levő karácsonyra, de Rt beteg, én sem vagyok még 100-as, a férjem meg annyira elfáradt, hogy elhívta a szüleit, akik 5 napig itt laktak nálunk a nappaliban, és piszok sokat segítettek, de legalább annyit piszkálódtak is. Közben anyukám is megbetegedett, nála karácsonyoztunk volna 25-én, így viszont nem lesz kész, és nem is merem összehozni Rt-val, akinek most nem hiányzik még egy betegség. Úgyhogy érdekes ünnep elé nézünk, valószínűleg eltoljuk az egészet egy héttel, vagy az össznépi gyógyulás utánra.

Fát azért állítunk, spontán főzünk majd valamit, jókat nevetünk és összebújunk hármasban a kanapén. A többi meg majd alakul.

Snickers

Az én kicsi fiam, akit igyekszünk minél tovább cukormentesen táplálni, de már néhányszor nyalt fagyit, evett házi csokitortából pár falatot, de nem ismeri a bolti csokikat... és az én kicsi fiam, aki sosem hisztizik nyilvános helyen, csak a családi fészek meghitt ölelésében... nos, a hétvégén egy benzinkút pénztáránál olyan igazi, youtube-on osztogatós, toporzékolós-vergődős hisztit vágott le, mert apa nem vette meg neki a gyerekarc magasságba odapolcpénzezett Snickers-t. Nem tudja, mi rejlik a csomagolásban, és szerintem azt sem, hogy egyáltalán eszik vagy isszák, de úgy csinált, mintha az élete további része teljesen kilátástalan lenne, ha nem kapja meg most azonnal.

Még 275 nap van hátra a dackorszakból. 100-tól lehet vágni a centit, igaz?

Nem büszke

Azért arról nem volt szó, hogy ha elkezdek vezetés órákat venni, az együtt jár egy kiadós hízókúrával. Ugyanis minden óra után olyan stresszes vagyok, hogy muszáj betérnem a kisboltba egy-két (három-négy) csokiért vagy kakaós csigáért. A helyzetet nehezíti, hogy az oktatóval a találka a kisbolt előtt van, és az óra végén is ott tesz ki. Tegnap előtt meg, ahogy kiszálltam, hihetetlenül kezdtem vágyni valami junk foodra, úgyhogy képes voltam leszállni hazafelé a buszról ott, ahol nem kellett volna, és 30 percet és 1800 Ft-ot elverni a Burger Kingben. Azt a bio-vega-fényevő-egészségközpontú mindenemet! Phfff.

burger.jpg

Csak játszom

Ma egész nap húztam magam után egy vécépapír-farkat, és nem is tudtam róla. Valahogy úgy történhetett, hogy amikor az egyik dologvégzés után felöltöztem, becsíphettem a nadrágom derekánál a vécépapír lelógó végét. Nem tudom, más anyuka hogy van ezzel, de én ilyenkor mindig azzal küzdök, hogy a gyerek ne nyúljon a vécékeféhez, és ne fogdossa a deszkát, ne akarjon könyékig nyúlni a kagylóba, stb. Szóval a legkevésbé sem azt figyelem, hogy én mit csinálok. Csak felkapom a ruháimat, és már a gyerekkel foglalkozom. Na, kb. ez lehetett, hogy becsíptem a nadrágom alá derékban a papírt, és aztán egész nap úgy járkáltam, hogy lobogott utánam egy csík vécépapír. Valószínűleg délelőtt a játszótérre még anélkül mentem, bár tök mindegy, mert amióta nincs nyár, nincs lent egy gyerek sem (nem tudom, kijárási tilalom van, vagy mi?). De aztán délután, amikor a kajafutár hozta az ebédemet... hát, akkor már biztos ott volt. Vicces látvány lehettem. Szerencsére van egy 16 hónaposom, úgyhogy minden ilyesmire ráfoghatom, hogy csak egy játék a gyerekkel.