(Forrás: port.hu)

Az Oscar-díj átadás után, annak kapcsán, hogy Leonardo DiCaprio megint nem nyert, olvastam valahol egy kommentet arról, hogy vajon ki tudta volna jobban eljátszani a másik szerepét: DiCaprio Matthew McConaughey-ét a Mielőtt meghaltamban, vagy fordítva. Már nem emlékszem, az illető mire jutott, nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, mert akkor még egyik filmet sem láttam. Azt még most sem tudom, Leo milyen a Wall Street farkasában, mert ezidáig nem volt 3 felesleges órám a megtekintésére, de azt már igen, hogy Matthew McConaughey hatalmasat alakít az AIDS-beteg cowboy szerepében. Minden tiszteletem DiCaprio-é, de jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy ő pl. ebben a szerepben jobb lett volna. Igaz, ami igaz, Matthew McConaughey-ről sem gondoltam volna semmi ilyesmit, amíg nem láttam a saját szememmel. A Hogyan veszíts el egy pasit 10 nap alatt, és hasonló mélységű filmekben látott alakításai alapján nem gondoltam, hogy erre is képes. Egy ilyen figura ilyen hiteles megformálására, amit kb. csak Christian Bale-ből néztem volna ki.

Tudom, tudom, AIDS-est és meleget játszani mindig hálás feladat, és talán Oscart is könnyebb nyerni vele*, de azért hadd mondjam el, hogy Jared Leto, akit egyébként nagyon tehetségesnek tartok, a transzvesztita szerepben sem győzött meg eléggé. Pedig ugye ő is Oscart kapott ezért az alakításáért. Vele kapcsolatban valószínűleg az fog megmaradni bennem legtovább, hogy olyan iszonyatosan csontsovány lett a film végére, hogy azt már nekem fájt nézni.

És hogy milyen a film? Engem végig lekötött, de utólag végiggondolva van benne jó pár logikátlanság, vagy legalábbis nem kellően kifejtett dolog, és nem vonzott be 100%-osan, de a téma és a színészek miatt bőven megérte megnézni.

(7,5/10 - McConaughey hihetetlen.)

* Ennek némiképp ellentmond, hogy pl. a Brokeback Mountain díjazását, és már a jelölését is hatalmas felzúdulás kísérte az Akadémia tagjainak körében.

Több hónapos szünet után egymás után bukkannak elő az újabb és újabb kis fogak RT szájában. És találkozunk más gyerekekkel, fiúk, lányok vegyes. És voltam bent a munkahelyemen egy kicsit puhatolózni, hogy visszavárnak-e egyáltalán, és bár azt érzem, nincs nekem ott hely, semmilyen értelemben sem, jó volt túlesni ezen, jobb a lelkemnek, meg legalább tudom, merre van az előre. És megnéztem A nagy szépség című olasz filmet, ami jó volt, újranézősen jó. Ezekről mind írhatnék bővebben is, de nem nagyon van energiám, úgyhogy most maradjanak címszavakban!

Nincs időm, nincs energiám és nem tudom összeszedni a gondolataimat sem, úgyhogy ebből nem lesz normális bejegyzés. Annyit azonban szeretnék elmondani, hogy ez a film jó, és humoros, de közben az egyik legszomorúbb is, amit valaha láttam.

(Forrás: est.hu)

Guiseppe Tornatore rendező egyre inkább magával visz, kezdi belopni magát a szívembe. Korábban csak Az óceánjáró zongoristát láttam tőle, és az nagyon nem az én stílusom. Kétszer is megnéztem, nem azért, mert mazochista vagyok, hanem mert mindenki odavan érte, és gondoltam, adok neki még egy esélyt. De nem, az nem az én filmem. 4 elvesztegetett óra az életemből, egy ilyen csalódás elég volt ahhoz, hogy másra ne is legyek kíváncsi a rendező filmográfiájából. Aztán jött mégis a Senki többet, és felkeltette az érdeklődésemet. Most pedig ez a film, a Mindenki jól van. Ja, és egyszer valamikor, valahol a Malénát is láttam, de abból semmire nem emlékszem, csak arra, ahogy Monica Bellucci megy, nagyon megy, a gyerekek meg bámulják. Meg hogy szép képek vannak benne. Lehet, hogy rá kellene szánni az időt újra.

Na, de azért kezdtem el írni, mert a Mindenki jól van egy olyan film, amit örömmel ajánlok mindenkinek. Sután indul, és nagyra nő.

(8,5/10, engem teljesen behúzott, a végére meg megszorongatta a szívem.)

Aki olvas vagy ismer személyesen már egy ideje, az tudja, kimondottan szeretem Woody Allen filmjeit. Még nem láttam mindet, de rajta vagyok az ügyön, és már sok kellemes órát szerzett nekem a már-már zseninek titulált rendező- és íróóriás. A Blue Jasmine ehhez az igen tartalmas életművéhez képest is meglepett. Woody mostanában készült filmjei valahogy egy vonalon mozognak, kis kilengéssel jobbra-balra (fel-le). Az egyik tetszik, a másik nem hat meg igazán. De ez a mostani darab messze jobban tetszett az utóbbi években kiadott munkáinál. Konkrétan végigkuncogtam. Hihetetlen, milyen remekül ábrázol karaktereket, és milyen finom eszközökkel érzékelteti a jellegzetességeiket. És mindig talál hozzájuk olyan színészeket, akik tökéletesen tudják alakítani őket.

(Forrás: port.hu)

A Blue Jasmine-ben például fintorogtam kicsit, amikor felbukkant Alec Baldwin. Nem titok, nem vagyok oda a fickóért, és azt gondoltam, hogy ha én lennék Woody Allen, aki a világ bármelyik színészét megkaphatja, akár a szokásos gázsija töredékéért is, akkor Alec Baldwin neve eszembe sem jutna, még az első 1000 helyen sem. Aztán, ahogy haladt előre a film, egyre jobban meggyőzött, a végére pedig már elhitette velem, hogy ezt a karaktert rá szabták. Cate Blanchett viszont már az első pillanatban is tökéletes választásnak látszik, és végig eszement jó. Sokszor azon kacagtam fel, hogy ő milyen érzékkel alakítja Jasmine szerepét. (Kedvenc jelenetem lett, amikor a csaj vigyáz a testvére gyerekeire.)

Dris félálomban nézte végig a filmet, úgyhogy sanszos, hogy újra nekiülünk, de egyáltalán nem bánom. Nagyon tetszett.

(9/10, végre, végre!)

Az Oscar-jelölt filmekkel mindig is hadilábon álltam, nem tudom, hogyan gondoljak rájuk. Leginkább persze az lenne jó, ha semmi előítélet, se pozitív, se negatív, hanem csak adnék nekik egy esélyt ugyanúgy, mint bármi másnak. Csakhogy sok rossz tapasztalat után tart az ember a következőtől. Hollywoodi giccsparádék, sablonhegyek, pátoszos, hiper-szentimentális, megalomán energiaszívók sorakoznak a díjazottak között az elmúlt évtizedekben, és persze néhány igazi kincs is, amit kár lett volna kihagyni. Tehát meg kell őket nézni, de ér csalódni. Én a tájékozottsággal ideologizálom meg, hogy az Oscar-gála után miért vetem rá magam a jelölt és díjazott filmekre. Tetszenek vagy nem, de nem árt ismerni őket.

(Forrás: port.hu)

Így voltam az Amerikai botránnyal is, bár itt extra vonzerőt jelentett Christian Bale is, akivel - ahogy mondani szokták - még a telefonkönyv felolvasására is befizetnék. Zseniális színész, szerintem. Ebből a szempontból nem is ért meglepetés, itt is remekül játszik, mint ahogy az egyre inkább figyelemreméltó Amy Adams és Bradley Cooper is. Jók voltak mind, de a legfeltűnőbb talán a butuska feleség, Jennifer Lawrence alakítása lett. Már őértük megérte rászánni 137 percet az életemből.

A sztori egyébként viszonylag szokásos dörzsölt szélhámosos, ravasz szerelmesessel vegyítve, ettől még lehetett volna gyenge eresztés, de nekem összességében tetszett a film. A színészi játék vitte nálam egyértelműen, de a hangulata is eléggé magával ragadó. Nem unatkoztam egy pillanatig sem, és még azt is el tudom képzelni, hogy megnézem újra. Nem holnap, nem is a jövő hónapban, de évek múlva. Addigra a részletekre úgy sem fogok emlékezni, csak arra, hogy egyszer már szórakoztató volt.

(8/10, tetszett.)

Ezek a Túlok... jaj!

(Forrás: port.hu)

Érdekes egy film ez, meg kell hagyni! A története semmi különöset nem villant, Hollywoodban meséltek már el hasonló sztorikat. Ami viszont számomra mégis érdekessé tette, az a rendezés/forgatókönyv (sosem tudom, hol végződnek az egyik, és hol kezdődnek a másik érdemei). Hogy elkezdődik a 140 perces valami, kapsz egy főszereplőt, akit már épp megkedvelsz, minden ballépése ellenére elkezdesz drukkolni neki, aztán egy pillanat alatt valaki más kerül a főszerepbe, aki addig sehol sem volt. Más filmek ezt úgy oldanák meg, hogy ide-oda ugrálnának a két fickó életének képei közt, és akár az időben is, és végül valahol a 140 perc második felében egyszer csak megtudnánk, hogyan kapcsolódik a két életút egymáshoz. De nem, itt merészebbek voltak az alkotók.

(Vigyázat! Innenről sok a spoiler!)

A főhőst kinyírták az első harmadban, s abban a jelenetben át is adták a terepet egy másik, addig be nem vezetett karakternek úgy, hogy közben nem veszítették el a néző érdeklődését egy másodpercre sem. Ahogy drukkoltunk az első harmadban Luke-nak (Ryan Gosling), úgy drukkolunk pár perccel később már Averynek (Bradley Cooper), pedig egyikük sem makulátlan, és ráadásul gyökeresen ellentétes karakterek, meg ugye az egyik kinyiffantotta a másikat. Pontosabban a másik az egyiket. Innen tulajdonképpen egy másik film indul, de engem igazán itt kezdett el érdekelni, hogy mi fog ebből kisülni. És ezek után, hiába jöttek azért kommerszebb megoldások is (pl. amikor a két srác véletlenül pont egymással barátkozik össze, meg ahogy Jason meglátja A.J. apjának fotóját a falon, az végtelenül sablonos), már végig fenntartotta az érdeklődésemet, és azt mondom, nem volt egy könnyen kiszámítható, fordulatoktól mentes film.

Jaj, egyébként, amióta gyerekem van, annyira máshogy élem meg még egy filmben is az ilyen és hasonló helyzeteket, amikor pl. az apa nem találja a módját, hogyan legyen ott a fia életében...

(8/10, vaciláltam kicsit, mert félő, hogy egy hónap múlva nem is fogok emlékezni rá, de tulajdonképpen rosszabbaknak is adtam már 8-ast.)

A múlt hét közepén Blogárral ültem egy kávézóban, és megemlítettem neki, hogy bizony nekem nagyon tetszik az Adolf név, és meg kellene már törni azt az ellenérzést, ami az emberekben Hitler óta él vele szemben. Magunkon kívül két párt ismerek, akiknek szintén nagyon tetszik, és szívesen adták volna a gyereküknek is ezt a nevet, de végül a család, a barátok felháborodása, vagy egyszerűen csak a gyerek vezetéknevével való össze nem illőség végül eltántorította őket. Én az előbbi csoportba tartozom, az Adolf és a Gordon állt a listám (listánk?) élén, amikor is családunk egyik tagja közölte velem, hogy ezt megakadályozza. Hogy mégis hogyan, azt el sem tudtam képzelni, de végül sikerült elvennie a kedvünket.
Most nem fejtem ki részletesen a véleményem, mert ez itt egy filmajánló, de szerintem az Adolf nagyon szép név, és egyszer már felül kellene írni valamivel a hozzá kapcsolódó rossz érzéseket. (És nem Kósa L. Adolffal.)

Tehát épp ezt meséltem Blogárnak, amikor felnevetett, hogy "tudod, mint abban a filmben". Nem tudtam, de másnap este megnéztem. Remekül szórakoztam.

(Forrás: port.hu)

A Hogyan nevezzelek? egy tipikus francia vígjáték, a rájuk jellemző humorral. Egy családi-baráti vacsorán játszódik, ahol egy ártatlan viccelődésből és beszélgetésből abszurd helyzetek kerekednek. A film szerintem végig szórakoztató, egyenletes hangulatban tartja a nézőt. Engem Roman Polanski Az öldöklés istene című remekjére emlékeztetett, mind az alapszitu, mind a spéci humor tekintetében. Meg persze az egy lakásban játszódó, néhány szereplős (ezt hívják kamaradarabnak?) koncepció miatt. De a Hogyan nevezzelek? könnyedebb, inkább a poénokra hajt, míg a Polanski-féle mozi művészfilmesebb és kidolgozottabb.

(9/10, tartalmas szórakozásra vágyóknak.)

(Forrás: port.hu)

Na, végre egy film, amit nyugodt szívvel lehet ajánlani mindenféle típusú embernek, mert egyszerűen jó, és kész. Legalábbis én nem találkoztam olyannal, aki látta és fanyalgott volna.

Amiért mégsem adok rá maximális pontszámot, az az, hogy a vége felé közeledve már sejthető, mi lesz a végkifejlet. Bár nem teljesen jött be, amit tippeltem, de ez azért van, mert a film kb. az utolsó 10 percig olyan tökéletes, hogy befejezésként is egy zseniális csavarra számítottam. Ehhez képest egy eléggé "kommersz", és sejthető véget kapott szegény, de ahogy a filmes fórumok kommentjeit olvasom, azért szép számmal akadtak, akik így is meglepődtek. Nem lövöm le a "poént", meg számomra nem is a vége az, ami érdekes, hanem az előtte levő közel 2 óra. Tele izgalommal, feszültséggel, érzelemmel, szomorúsággal és vágyakozással, és lehet rajta sokat kattogtatni az agyunkat, hátha rájövünk valamire.

A történetet gyönyörű helyszíneken mutatják be. A főszerepben Geoffrey Rush játéka pedig óriási. Üzlettársát nem kisebb színész alakítja, mint Donald Sutherland. A Senki többet egyébként olasz film, Giuseppe Tornatore írta és rendezte, és Ennio Moricone zenéje teszi még feszültséggel telibbé a jeleneteket. 

Ha másért nem (de!), hát azért érdemes Égéstér podcastot hallgatni, mert ilyeneket ajánlanak benne. Köszöntem.

(9/10, ritkán találok ilyen jót.)

Röviden, néhány film, amit mostanában láttam, és nem beszélnék le róla másokat sem. Sajnos hosszabb bejegyzésekbe bonyolódni most nincs időm, úgyhogy alig több, mint felsorolás lesz ez, de remélem, azért segítek azoknak, akik hozzám hasonlóan keresgélnek néha egy jó kis esti kikapcsolódásnak valót, hol a könnyedebb, hol pedig a komolyabb műfajokból.

Mielőtt éjfélt üt az óra

(Forrás: port.hu)

Az első részt (Mielőtt felkel a nap) annak idején nagyon sokszor megnéztem, és imádtam. Na, annak a színvonalát láttam a harmadik részben újra, pedig nem is számítottam rá, hogy ez még lehetséges. Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de nekem a második rész nem jött be. Ez viszont, ha nem is 10/10-es, mint az első, de 9,5/10-es lett. Ezen felbuzdulva megnéztem újra a másodikat (Mielőtt lemegy a nap címen futott), hátha csak rossz passzban álltam neki anno, de nem. Most sem fogott meg annyira, számomra ott csak egy gyors helyzetjelentés történt, nekem sekélyesnek tűnt.

A harmadik, a Mielőtt éjfélt üt az óra viszont annál mélyebbnek. Sok áradozást és sok kritikát kap a nézőktől, és beleolvasva a filmes fórumok néhány olyan kommentjébe, amely nem kimondottan dicséri, meg tudom érteni az ellenérzéseket is, de nekem mégis tetszett. Lekötött végig, megdöbbentett az őszintesége, és örültem, hogy a sok felületes párbeszéddel teli sablonos amerikai film után végre ilyet is készítenek. Az, hogy a három forgatókönyvíró, - akik közül ketten a film főszereplői, a harmadik pedig a mindhárom részt rendező Richard Linklater - meg tudta írni ezt a filmet, egyfajta bizonyíték vagy legalábbis reménysugár arra nézve, hogy van még házasság, ahol igazán őszinték egymással a felek.
A forgatókönyv a napokban kapott díjat, és jelölték az idei Oscarra is.

Szerintem a harmadik rész megértéséhez, ha nem is kell, de érdemes ismerni, és esetleg szeretni az első kettőt is, elég sok az utalás rájuk.

(9,5/10. Modern Jelenetek egy házasságból, őszinte dialógusokkal. Nekem bejött.)

A másik két film vidámabb, tehát könnyedebb szórakozást nyújt.

Míg a világvége el nem választ

(Forrás: port.hu)

Mennyi vackot néztem végig annak reményében, hogy rátalálok valami ilyenre, ami megnevettet, megsírat, elgondolkodtat és megdöbbent... bár ez utóbbit csak azzal érte el, hogy Keira Knightley először volt nem zavaró. Mondjuk úgy, hogy viszonylag jó fejre játszotta magát. A főszerepet alakító Steve Carell pedig az Office sorozat és A család kicsi kincse óta érdekes számomra.

Ez nem vígjáték, nem katasztrófafilm, és nem is igazi dráma, csak valami érdekes keveréke mindháromnak.

(8/10, szerintem nagyon aranyos.)

Időről időre

(Forrás: port.hu)

Ez egy Richard Curtis (ő jegyzi a Rockhajót és az Igazából szerelmet is) film, és le sem tagadhatná. Egyrészt a sajátos humora, ritmusa, másrészt a szereplőgárda miatt. Bill Nighy már örök darab nála, úgy tűnik. Én nem vagyok egy nagy rajongója, azon ritka emberek közé tartozom, akiknek tök mindegy, hogy adja-e Karácsonykor a tévé a Love Actually-t, vagy sem, de azért el tud ringatni arra a másfél-két órára, amíg egy-egy filmje tart. Ez nem is olyan rossz eredmény.

Az Időről időre legnagyobb hibája számomra az volt, amiről nem is tehet. Ugyanis a főszereplő sráccal még egészen friss élményem a Black Mirror sorozat azon része, amelyben egy élőhalottat játszik, úgyhogy időnként itt is hullának láttam szegényt, de ez egyedül nekem rontott az élményen.

(8/10, aranyos film.)

Év végén még gyorsan eladtam a lelkem az ördögnek: okostelefonos lettem. Nagyon meggondoltam, kell-e ez nekem, de aztán arra jutottam, hogy jöjjön. Igyekszem arra használni, hogy könnyebben átlássam a netes teendőimet, és összességében kevesebbet legyek online. Az egyik fontos dolog, amire nagyon is megtanít az anyaság, hogy a kevéske szabadidőmet a lehető legjobban használjam ki. Még tanulom, hogy hogy ne lógjak folyton az Interneten, cserébe többet foglalkozzam a családdal, Drissel és RT-val. Jó kis kihívás lesz 2014 első hónapjára, hogy ne függővé váljak az új kütyütől, hanem támogatásra használjam.

Apropó, kevés szabadidő.
A minap olyan anyukákkal vacsoráztam, akiknek az enyémhez hasonló korú gyerekük van. 4-5-6 hónaposak. Többen közülük arra panaszkodtak, hogy nincs idejük a korábbi hobbijaikra, pedig nagyon hiányzik nekik pl. a teniszezés, a fotózás, ilyesmi. Akkor jöttem rá, hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy a hobbijaim olyanok, amelyeknek egy csecsemő mellett is tudok hódolni. Nem azt mondom, hogy ugyanannyi időm marad rájuk, mint korábban, de ha úgy vesszük, hogy a legnagyobb szerelmeim közt van pl. a filmnézés, azért arra van lehetőségem, ha nem is minden este. Írni is nagyon szeretek, ha ettől megfosztana az élet, valószínűleg nem érezném ennyire jól magam, de itt van ez a blog, és ha máshova nem, ide bármikor firkálhatok. Igaz, sok bejegyzés még csak a fejemben állt össze, vagy piszkozatban várakozik a véglegesítésre, és arra csak ritkán marad időm, de azért nem kellett teljesen bevágnom az ajtót. Ez jó, nagyon jó!

Hogy ezek a hülye magyar címek! Merthogy érted, volt a Túl a barátságon, ami melegekről szól, ez meg akkor legyen Túl a csillogáson! Ááááá...

(Forrás: port.hu)

Na, de ne is akadjunk fent ezen, tök mindegy. Azon kattog napok óta az agyam, hogy ez mennyire egy alábecsült film. Pedig igazából nem túl tartalmas, mégis úgy érzem, hogy felületessége inkább a témájából adódik, hiszen egy felületes világot mutat be, felületes kapcsolatokat, amelyeket szereplőik mégis életük messze legmélyebbjének élnek meg - magányukban.

Azon túl, hogy engem szórakoztatott és a vége felé meg is érintett a film, kimondottan alulértékeltnek tartom azért is, mert a két főszereplő, Michael Douglas és Matt Damon rendkívülit alakít benne. Douglas szerepe ugyan jóval harsányabb és csillogóbb, azért mindketten kitettek magukért. Douglas-t ugyan eddig sem tartottam rossz színésznek, annak ellenére, hogy nekem valamiért nagyon antipatikus, de Matt Damon-on meglepődtem. Nekem ő eddig az a folyton tátott szájú, amerikai tucatszínész volt, aki soha nem lép ki a komfortzónájából, és mindig ásítozom tőle. Hát, most meglepetést okozott, mert érdekes volt.

Később tudtam meg, hogy a film valós személyekről szól. Azóta, ha belegondolok, hogy vannak ilyen életek, ráz a hideg. Ezt pozitívumként hozom fel a Túl a csillogáson mellett, mert szeretem, ha egy film hat. Ha beviszi a gyomrost vagy elszörnyedek tőle (máshogy, mint a horrorokon), vagy napokig gondolkodom rajta, vagy 10 évvel később is felkacagok, ha eszembe jut egy jelenete. Nem mondom, hogy ez az évezred alkotása, de szerintem érdemes megnézni, mert nem hiszem, hogy bárkit is érintetlenül hagyna.

Ez meg Rob Lowe fizimiskája a plasztikai sebész szerepében:

(Forrás: port.hu)

(8/10, Michael Douglas alakítása nem semmi!)

Mivel az első évad részei során egyre fokozódott az izgalom, amit a sorozat iránt éreztem, azt hittem, a második évadra három igazán meghatározó kis filmet hagytak, és a végére kimondottan rajongó leszek. Sajnos nem így történt, ez a három rész nem adott sokat hozzá az életemhez. Ettől függetlenül talán érdemes megnézni őket, az alapszituáció mindegyikben érdekes, elborzasztó, de akár meg is történhet. Nem tudom elképzelni, hogy amikor egy forgatókönyvíró a még teljesen üres papír (monitor) fölé (elé) hajol (ül), akkor honnan jönnek neki ezek az ötletek, de ennek nyilván az az oka, hogy nem szívok semmit, illetve nem golyóztam be a jövő lehetséges technikai vívmányainak és szolgáltatásainak kutatásától.

2. évad 1. rész: Rögtön jövök

(Forrás: port.hu)

Nem tudom, mitől függ, hogy valamit hátborzongatóan betegesnek, vagy izgalmas, egyéni dolognak gondolok-e, de ennek a résznek az alapsztoriját inkább az előbbi kategóriába sorolom. Nem spoilerezek, úgyhogy nem mondom el részletesen, miről szól, már csak azért sem, mert nehéz lenne úgy akár egy mondatot is megfogalmaznom róla, hogy ne lőjek le semmit. Az viszont érdekes felvetés, hogy vajon tényleg összerakható-e a teljes személyiségünk az internetes aktivitásunk darabkáiból. Szerintem nem, mert a neten sokszor nem úgy viselkedünk, ahogy a való életében. De játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis működne!
Kétségtelenül rendkívüli, ami az író fejéből kipattant, de sajnos az, amit végül a stáb kezdett vele, nem sokat ér - legalábbis az én szememben. Az alapötleten kívül csak egyetlen dolog hagyott bennem bármilyen nyomot, az a bizonyos mondat, amit a még élő Ash mond Martha-nak szeretkezésük végén... ezt sem lövöm le, de aki látta, biztos tudja, melyik mondatra gondolok. Ilyen kínosan életszerű jelenetek csak ritkán szoktak filmekben előfordulni, és meglepett, hogy épp ebben a gyenge minőségű darabban találkozom vele. De így legalább egy picit tudtam írni róla, virágnyelven, spoilermentesen.

(5/10, a sorozat leggyengébb része, de ha a többit megnézted, úgysem bírod ki, hogy ezt ne.)

2. évad 2. rész: Fehér medve

(Forrás: port.hu)

Biztos vagyok benne, hogy ez a közönséget leginkább megosztó epizód. Meglepően eltérőek róla az interneten a vélemények. Van, aki egyenesen tökéletesnek látja, 10/10-et adva rá, míg mások szerint semmi értelme az egésznek, és alaposan lepontozzák. Az én véleményem valahol a kettő között van. Egyrészt ajánlom mindenkinek, aki szereti összesz*rni magát egy filmen, mi legalábbis Drissel kész voltunk tőle már 10 perc után. Másrészt szerintem nem olyan értelmetlen és érthetetlen, mint többen írták, csak nem is annyira letaglózó a vége, mint ahogy azt az alkotók valószínűleg szerették volna. Harmadrészt biztos világnézettől is függ, ki mennyire érzi ütősnek a végkifejletet, én inkább felháborítónak tartottam, de biztos van, aki szerint hálleluja.

A történet úgy kezdődik, hogy egy nő magához tér egy üres házban, de hiába villan be neki pár kép a múltjából, nem emlékszik, ki is ő. Kimegy az utcára és próbál segítséget kérni másoktól, de ekkor éri az igazi meglepetés. Nem csak őt, hanem minket, nézőket is.

Engedtessék meg egy kis spoiler (vigyázz, ha még nem láttad, és meg szeretnéd nézni!): Én hiszek a bűnösök emberi méltóságához és a megbánás lehetőségéhez való jogában, és emiatt nem egy frappáns büntetésnek érzem ezt a filmbeli ötletet, hanem a társadalom borzasztó lelki torzulásának. Feltételezem, hogy az alkotók is ennek szánták, hiszen az egész sorozat tükröt tart nekünk, hogy milyen veszélyes értékrend felé tartunk, de nincsenek illúzióim abban a tekintetben, hogy sok bosszúhívő és/vagy halálbüntetés-párti akár már holnap megvalósítaná a filmben látottakat. Nekik azért annyit hozzátennék, hogy a nő nincs tudatában annak, hogy elkövetett valamit, így ez a büntetés őt nem téríti jó útra, nem viszi rá a megbánásra, és bár szenved, igazából egyik nap sem tudja, hogy miért, csak a végére derül ki számára, úgyhogy szerintem, mint büntetés, ez teljesen hatástalan. (Spoiler vége.)

Annak ellenére, hogy ez az epizód nem szólt igazán nekem, azért ajánlom. 42 perc izgalom és agykattogtatás, amíg próbálja az ember megfejteni, hogy mi is lehet ez az egész. Aztán megkapja a választ, de nem biztos, hogy boldog lesz vele.

(7/10, de ha szereted az extrém sztorikat és szeretsz izgulni, akkor nálad magasabb is lehet.)

2. évad 3. rész: Waldo

(Forrás: http://www.mareleecran.net)

Na, ez az a rész, ami a legkevésbé szólt nekem. Ezt a Waldo figurát nem vette be a gyomrom, bár értem, hogy társadalom- és politikakritika, de ezt a káromkodó, olcsó poénokkal apelláló stílust nem tartom arra megfelelő eszköznek. A 6 epizód közül nekem ez ugyanolyan gyenge, mint a fentebb már leggyengébbnek titulált Rögtön jövök. Ugyanakkor mégiscsak van benne valami. Valami, amit nem rémlik, hogy más filmek is elmondtak már.
Miközben nézzük, nehéz elvonatkoztatni a közelgő magyarországi választásoktól, hiszen rengeteg ember ábrándult ki a politikusi kínálatból, és szerintem nyugodt szívvel szavaznának egy káromkodó, gúnyolódó animált mackóra. Végül is a mi Kétfarkú Kutya Pártunk is hasonló, csak az szellemesebb Waldonál. Elsőre jó gegnek is tűnik megválasztani (Waldo-t). Csak aztán mi lenne belőle...!?

(5/10, nem is tudok mit hozzátenni.)

A filmmániás kismamák barátai az egymástól független, 40-60 perces epizódokból álló sorozatok. Nagyobb az esély rá, mint az egész estés filmeknél, hogy elejétől a végéig tudod nézni, és simán eltelhetnek hetek két rész megnézése között.

A Black Mirror angol sorozat két évados, és ebben a két évadban is mindössze hat epizódot tartalmaz. Baráti ajánlásra kezdtem el nézni. Az illető azt írta, hogy az a közös a hat epizódban, hogy mindegyik a média és a technológia társadalmunkra gyakorolt hatásával foglalkozik. Én pedig már ezzel megszólítva éreztem magam.

Az első évadon, tehát 3 részen vagyok túl, és meg kell, hogy mondjam, érdekes tapasztalatot szereztem magamról. Mégpedig azt, hogy előfordulhat, hogy nem tudom megítélni, hogy egy film tetszik-e vagy sem, és hogy ha sok bajom van vele, akkor is felkelthet olyan kíváncsiságot bennem, ami miatt nem kapcsolom ki. Majd a végére azt mondom, érdemes volt végigülni. Szóval nem szépítem, olyan különálló, kb. epizódonként 1-1 órás sorozat ajánlója következik, amely minősége meglehetősen változó, és mégis úgy érzem, érdemes rászánni a drága szabadidőt.

Félelmetes tükör (Black Mirror) ez a sorozat a jelen társadalmunknak. Arra készteti a nézőt, hogy akkor is elgondolkodjon róla, hogy hova is tartunk, ha máskor csak legyint az efféle témákra, és pusztán összeesküvés-elméletnek titulál mindent, ami a jövőnk veszélyeire hívja fel a figyelmet. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is szívesen élne ilyen világban. Ha így nézzük, ez a sorozat felértékelődik, pedig bizonyos részei középszerű tévéfilmes minőségűek csupán.

1. rész: Himnusz

Sajnos eléggé gyenge, mondhatni középszerű résszel kezdődik a sorozat. A csattanója sem hatalmas és nem is újdonság, és a megvalósítás minősége is hagy némi kívánnivalót maga után, de ezzel együtt érdekes. A legnagyobb gondom vele az, hogy nem annyira élethű, mint amennyire a másik két részt annak tartom. A valóságban szerintem nem így döntene a válságstáb, és innentől kezdve nem tudtam eléggé belehelyezkedni a történet alapján adó problémába. Ettől függetlenül, ha valaki belevág ebbe a sorozatba, érdemes azért megnézni, de lehet, hogy a helyében nem ezzel kezdeném.

A történet egyébként annyi, hogy egy nap valaki elrabolja a wales-i hercegnőt, és egy Youtube-ra feltöltött videóval üzeni meg ország-világnak, hogy mi a követelése: a miniszterelnök élő adásban szexeljen egy disznóval az összes tévécsatornán, megadott időpontban, megadott feltételek szerint. A miniszterelnöknek nagyjából fél napja van, hogy döntsön.

(6/10, de azért megnézhető.)

2. rész: Az egyetlen kiút

Na, ez már sokkal jobban tetszett, bár veszettül vontatott volt, kb. 25 percet simán ki lehetett volna vágni belőle. Ennek tükrében pedig érthetetlen, miért nem magyarázza meg a film alaposabban, hogy hol is játszódik és mi a háttere a történteknek. Bennem legalábbis sok kérdés maradt, érdekelt volna az értelmezéshez, hogy mi van a falakon kívül, mióta létezik ez a világ, honnan kerülnek oda, akik odakerülnek, miért csak fiatalok vannak stb. Valahogy nem érzem elég alaposnak, miközben egyébként látványvilágában és még inkább mondanivalójában eléggé ütős. A végkifejlet beviszi a gyomrost, bár nyilván gyomor kérdése, de engem eléggé elkeserített. Napokig agyaltam utána rajta.

A történetet itt nem nagyon fogom leírni, mert szerintem azzal még lassúbbá válna annak, aki meg fogja nézni. Szépen kibontakozik, összeáll, miről is van szó. Annyit árulok el, hogy egy virtuális világban játszódik, ahol az ott élő embereken kívül csak egy alma valóságos, minden más mű, és mint ilyen, riasztó, rideg, elrettentő.

A sorozat részei egyébként arra a félelmetes felismerésre futnak ki, hogy bár mindegyik történet fikció és nagy részük csak egy elképzelt világban játszódik, mégis megtörténhet akár velünk is. A társadalmunk ide tart, és ha nem vigyázunk, a technológia és a média a fejünkre nő.

(8/10, ez a 2. rész egész jó volt.)

3. rész: Az emlékchip

Na, ez a téma eleve közel áll hozzám, a chipelés veszélyeibe szerintem belegondolni is hátborzongató, és sajnos egy karnyújtásra vagyunk tőle, hogy az ötlet megvalósuljon. A sorozat 3. része ezzel foglalkozik, csak kicsit továbbgondolva, a chip itt konkrétan a viselője által látott eseményeket tárolja. Azaz 2 in 1, nem csak a chipelés, de az életünk bekamerázása is témája a filmnek.

Ezt a problémakört millió történettel be lehetne mutatni, a film készítői a magánéletet választották. Egy házaspár közötti féltékenységi jelenetnek induló történet végül elég erőteljesen felnyitja a néző szemét, ha esetleg eddig még nem volt nyitva.

Ez a rész szerintem egészen kiváló, izgalmas, dinamikus és logikailag is csak egy kevés problémám van vele. Épp csak annyi, hogy szerintem egy ilyen világban az emberek nem lennének ennyire lazák és kitárulkozóak, nem mernének viccelődni, hanem totál be lennének feszülve attól, hogy mindenki mindent láthat, visszakereshet, minden egyes szavukkal bármikor szembesítheti őket... ez borzasztó nyomasztó lehet.

(9/10, nem tudom, mit tartogat még a 2. évad 3 epizódja, de ez a rész kimondottan ütősre sikerült, nagyon tetszett.)

(A képek mind a port.hu-ról származnak.)

(Kép forrása: http://thefilmlog.blogspot.hu)

A Babák - Az első év tulajdonképpen egy természetfilm. Engem legalábbis a Barakára és a Sivatagi show-ra emlékeztetett, csak itt embereket figyel meg a kamera. Szöveg nincs, illetve csak nagyon kevés, inkább gügyögés szintű, és mégis mennyi mindent mond.

A film 4 kisgyerek első évét követi végig. Ők a világ 4 különböző pontján (Japánban, az Egyesült Államokban, Namíbiában és Mongóliában), tehát 4 különböző kultúrába születtek. Láthatjuk, hogyan fejlődik egy csecsemő a high tech világban vagy épp egy higiéniától teljesen mentes, fejlődő országban. Érdekes, meglepő, helyenként meghökkentő pillanatokat és szokásokat mutat be ez a közel 80 perc. Tanulság is van, érdemes megfigyelni, melyik gyerek mozgása a legügyesebb, melyik tűnik a legboldogabbnak, és milyen mértékben vannak jelen a szülők a kicsik mindennapjaiban. Végeredményben mindannyian hasonló ütemben fejlődnek, és úgy tűnik, a kutya nyelvének nyalogatása vagy a drága játékok hiánya nem eredményez lassabb fejlődést vagy boldogtalanságot. Nyilván nem igaz, hogy akármit csinálsz vagy nem csinálsz, a gyerek akkor is felnő, meg ugye az sem mindegy, milyen az élete minősége, az egészségi állapota stb., de az azért erősen kijön a filmből, hogy mi itt a fejlettebb világban mi minden felesleges dolgot csinálunk és veszünk a gyerekünknek.

Van némi hiányérzetem, szerintem többet is ki lehetett volna hozni ebből a témából, és hiányolom az európai vagy a dél-amerikai vonalat, de azért elég jól sikerült kis film ez.

(7/10. Kisgyerekes pároknak, szabályokon görcsölő szülőknek és nagyszülőknek mindenképp ajánlom.)

Ez az, aminek nem vagyok hajlandó leírni a magyar címét, mert annyira béna.

(Forrás: Long Way Round)

Ez az a bizonyos dokumentumfilm, vagyis egy 10 részes sorozat, amelyben Ewan McGregor motorozik. Illetve annak a másodikja, az első sorozat Long Way Round címen futott, de azt nem tudtam megszerezni magyarul. Ahhoz meg nem vagyok elég bátor, hogy eredeti nyelven belevágjak. Valószínűleg túl sok rész lenne, amit nem értenék.

A Long Way Down-t viszont ajánlom mindenkinek, akit érdekel az ismeretterjesztő szórakozás. Ewan, és barátja, Charlie Boorman (no meg a stáb orvossal, operatőrökkel) Skóciából indulnak, és egészen Fokvárosig motoroznak. Közben pedig mindenféle érdekeset látnak, szép tájakat, veszélyes állatokat, különböző afrikai népek kultúráját, és még azt a várost is meglátogatják, ahol a Csillagok Háborúját forgatták.

Nálunk Dris a motoros arc, én meg a "még jogsija sincs" féltő feleség. Ebből talán gondolhatja mindenki, hogy nem lelkesedtem túlságosan azért, hogy amúgy is kevés szabadidőnkben közel 10 órányi motorozást nézzünk, de a második résznél már rá kellett jönnöm, hogy többet pillantgatok át Dris monitorjára, mint amennyit a sajátomat nézem. Úgyhogy végül együtt néztük végig. Hamar rájöttem, hogy nem csak a motoros érdeklődésűeknek érdekes, hanem pl. a filmrajongóknak is, akár a Csillagok Háborúja utalások, akár Ewan McGregor személye miatt. Hiszen egy hírességet a hobbija közben látni egészen más, mint a filmeken. Amikor a szenvedélyének hódol, ott tényleg önmagát adja*. Ezen kívül szerintem mindenkinek érdemes megnézni ezt a 10 részt, aki szereti a National Geographic dokfilmjeit.

Tehát ez egy érdekes útifilm, amit motoros utazáson forgattak, de ha valaki azt hiszi, hogy a motorozást mutatja be, akkor csalódott lesz. Abba ugyanis nem mennek bele túl részletesen, nem mutatják be elég élethűen, hogy milyen kemény dolog is egy ilyen utat megtenni. A meleg szobában a fotelban ülve nem érzi át az ember a körülmények viszontagságait. Számtalanszor elmondják, hogy a bukósisakjukra fejkamerákat szereltek, de ezek képeit alig mutatják. Pedig talán az lenne a lényeg. Furcsa, hogy nem mentek rá jobban a motorosok világának bemutatására, mert közben meg látszik, hogy komoly technikával és apparátussal vonulnak fel.

* Persze lehet, hogy csak annyira, amennyire az a fickó, aki sivatagi túlélési tippeket adott, aztán kiderült, hogy egész orvosi team vigyáz rá, a forgatás szüneteiben luxusszállodában pihen és saját szakács főz rá.

(7/10, őszi estékre kellemes.)

(A kép forrása: port.hu)

Nagyon fáradt vagyok, de időnként muszáj az amúgy is kevés alvás rovására csinálni valami olyat, ami igazán kikapcsol. Ilyen a netezés vagy a filmnézés. Két hónapos gyerek mellett nem sokan moziznak, szerintem, de mi igyekszünk időt szakítani rá. Megnéztem már Az álom tudományát, amiről akkor nem sikerült a blogban megemlékeznem, pedig érdekes film, most viszont már, ennyi idővel később nem elég friss az élményem, nem tudnék írni róla. Aztán a múlt héten kipipáltunk egy 10 részes sorozatot is, erről majd még írok ASAP. Most viszont a legfrissebb, tegnap esti film mozgat, amit azért ajánlott nekem valaki, mert pont a gyerekvállalás időszakával foglalkozik.

A legszebb dolog francia film, európai filmes humorral és drámával. A sztori ott kezdődik, hogy egy fiú és egy lány egymásba szeret, aztán végigveszi, hogyan alakul át a kapcsolatuk a gyerekük születése után. Talán nem számít spoilernek, ha elárulom, hogy fenekestül felfordul minden az életükben, és a kicsi érkezése próbára teszi a szerelmüket.

A megismerkedős résztől a lány terhességét bemutató jeleneteken át a szülésig, és még utána is egy kicsivel, nagyon sokat nevettem. Szinte teljesen megegyezett azzal, amit mi átéltünk, néha még az elhangzott mondatok is szó szerint stimmeltek. És nem tagadom, a film második fele, a szomorúbb fejezet is megérintett, bőgtem rajta, ahogy kell. Ezt a részt viszont már nem tudtam annyira magaménak érezni. Attól tartok, hogy sokan úgy gondolják majd a film megnézése után, hogy a kapcsolatokat a gyerek teszi tönkre, pedig szerintem a kapcsolat minősége maga. Ápolni kell, ami egy vagy több gyerek mellett nem kis feladat, de azért nem is lehetetlen. És persze nem árt olyan férfit választani gyermekünk apjának, akit érdekelnek az érzéseink. A filmbeli párnál szerintem ez volt a fő hiányosság és a gondok forrása.

Hiába hatott rám bőgetően a film második fele, azért utólag mégis csak azt éreztem, hogy nem tudok azonosulni a szereplőkkel, és így nem ragadott meg igazán a történet. Azt érzem, hogy bár elég realisztikusan mutatta be azt, amit én is átéltem és átélek, és biztos millió nő és férfi bólogat bőszen, amikor megnézi, de nem adott hozzá semmit ahhoz, amit amúgy is megéltem és tudok. Lehetett volna nagyobb mondanivalója, valami ütősebb tanulság, nálam elmaradt a katarzis. Ettől függetlenül szerintem kellemes és egyben elgondolkodtató esti program lehet ez a film minden párnak, aki kisgyermekes időszakát éli.

(6/10. Egyébként egy francia Ónodi Eszter hasonmás a főszereplő.)

, és ma meg tudtunk nézni egy filmet az elejétől a végéig. Hm, azt hiszem, jók vagyunk.

(A kép forrása: port.hu)

Hű, ez a film eléggé beszippantott. Talán nem a legjobb alkotás, amit valaha láttam, de brutálisan magával ragadó módon dolgoz fel egy igaz történetet, még ha fikcióval vegyítve is. Nevezze túlzásnak, aki akarja, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhet. Itt is, velünk is. És mi hagyjuk. A kisebbség elköveti, a többség eltűri. Nézése közben eszembe jutottak az 1984 c. regény, és a "Mi vagyunk a 99%!" feliratú transzparensek a tüntetéseken, és átéreztem a tehetetlenséget, a reményteli reménytelenséget. De a kanapén ülve nyilván a töredékét kaptam csak a szörnyűségeknek.

Nem vagyok teljesen elégedett a filmmel, pl. Emma Thompson-t sokszor túl teátrálisnak láttam, sőt, még talán Banderas nézéseiben is volt némi túljátszottság, de ezektől függetlenül érdemes megnézni.

(8/10, az Imdb-n elért alacsony pontszámát nem is értem.)

(A kép forrása: port.hu)

Na! Sejtettem, hogy vannak még jó filmek, csak kitartónak kell lenni.

Az Esküvő után igazi dán, igazi svéd hangulatú film. Nem dogma, de nem is hollywood-i túljátszás. Meglepő történet, mégis hétköznapi. Gyönyörű helyszíneken (kül- és belterek egyaránt) játszódik, természetes kisugárzású színészekkel, élethű párbeszédekkel. Ahogy a skandináv filmektől megszoktuk, nem finomkodják el a dolgokat, mélyére hatolnak a konfliktusoknak, és belemennek a kínos helyzetekbe is.

Az Esküvő után annyiban lóg ki a szokásos, arcpirítóan őszinte skandináv filmek sorából, hogy története már-már hihetetlen, különösen a végkifejletet tekintve. De azért mégis... miért ne lehetne, hogy vannak még olyanok, akik úgy tökéletlenek, hogy közben mégis nagyon jó, érett és önzetlen emberek?

(9/10, érdemes megnézni.)

John Cusack filmográfiáján haladok, kedvelem őt nagyon. Tegnap estére az Éjfél a jó és a rossz kertjében című filmje jutott, amit annak idején, amikor friss volt a mozikban, már láttam, de semmire nem emlékeztem belőle. Most, hogy újra megnéztem, azt mondom, akkoriban nem is voltam elég érett rá.

(A kép forrása: polloplayer.wordpress.com)

Jude Law itt még viszonylag kezdő színész, legalábbis ami Hollywood-i ismertségét illeti. Kevin Spacey már rutinos, John Cusack meg még épp az akciófilmes időszaka előtt áll, ahova én szívem szerint be is betonoztam volna. Na de mindegy, most nem erről szeretnék írni, hanem a filmről, ami 15 évvel a magyar premier és az első megnézés után végül mégis csak megkedveltette magát velem.  

(A kép forrása: port.hu)

Adott egy nem túl sikeresnek mondható újságíró (John Cusack), akit rejtélyes módon felkérnek, hogy írjon cikket egy befolyásos, gazdag savannah-i muki szokásos karácsonyi partijáról. Adott a muki (Kevin Spacey), aki gazdag és befolyásos, és cikket akar íratni a partijáról. És adott még jó néhány különc figura, transznemű locsi-fecsitől a melegprostin (Jude Law) át a holtakkal beszélgető Woopy Goldberg-hasonmásig.

A parti elkezdődik, ám az újságíró figyelmét jobban megragadja először egy veszekedés, majd egy gyilkosság. A cikkből könyvre, a parti témájáról pedig a bűntényére vált. A nyomozás és a bírósági tárgyalás során sok információhoz jut, de az igazság... az valahogy sehogy sem akar kiderülni.

Ennyit a történetről. Van még benne pár meseszerű, vagy abszurd elem, egy "micsoda ház", és pár jó beszólás.

Szerintem ez egy elég jó film, csak veszettül hosszúra van nyújtva. Rendezője Clint Eastwood, aki mindig elköveti ezt a hibát, hogy a végtelenségig ragozza, amit nem kellene. Ezért kétszer is meggondolom, hogy leüljek-e valamelyik filmje elé, rászánjam-e az időt. A nagy dobásának számító Millió dolláros bébi például nem igazán tetszett. Ugyanakkor mégis szeretek valamit a filmjeiben. Azt, hogy egy "semmi különösnek" tűnő történetben mindig elrejt valami spéci mondanivalót, és megfűszerezi egy ütős befejezéssel.

Az Éjfél a jó és a rossz kertjében szerintem ettől jó. A végére egészen más bontakozik ki, mint amit egy krimitől, egy gyilkossági ügy bírósági tárgyalásától várna a rutinos filmnéző. 

(Innentől spoiler következik, aki még nem látta, de megnézné a filmet, az ne olvassa tovább!)

Ez egy olyan krimi, ahol végig tudjuk, ki a gyilkos, nem ez a kérdés. Az viszont a végére sem derül ki, mi is történt igazából azon az estén, miért tette Jim Williams, amit tett. Hogy megtette, azt tudjuk, de az indíték és a részletek, amelyek alapján lehetőségünk lenne megítélni tettét, állást foglalni az ügyében, sehogy sem akarnak kiderülni.
A bírósági tárgyalás az igazság kiderítésére teljesen alkalmatlan, hiába sorakoznak a tanúk és a bizonyítékok, nem visznek közelebb az igazság megismeréséhez.

Az érdekes az, hogy a film kb. 2/3-ánál Williams elmond az írónak egy verziót, amit csak ő tudhat, tehát akár magában is tarthatná, sosem derülne ki. De nem, ő elmondja, és ezzel a mi fülünkbe is beleteszi a bogarat, elhitetve, hogy na, most aztán már mindent tisztán látunk. A végére viszont nyilvánvalóvá válik, hogy mi, nézők, ugyanúgy nem tudunk semmit, mint a nyomozók, a bíró, az esküdtek vagy az esetről könyvet író Mr. Kelso. A film üzenete pedig pont az, hogy nem is kell mindenbe beleütnünk az orrunkat, nem kell mindig megtudni, mi hogy volt. Jim Williams egyik fontos mondata a film végén: "Az igazság - mint a művészet - csak a szemlélő szemszögéből létezik. Maga azt hisz, amit akar. Én pedig, amit tudok."

És ha esetleg ettől a befejezéstől valakiben hiányérzet támadna, mert az amerikai filmek arra szocializálták, hogy a bűnös elnyeri méltó büntetését, akkor jön számára a meglepetés. Az igazság ismerete nélkül is megkaphatja valaki, ami jár neki. Közhelyesebben szólva: az élet X-re játszik. Ha kicselezted a bíróságot, még közel sem biztos, hogy nem kapod meg a büntetésedet a "sorstól".
(Spoiler vége!)

Ettől válik számomra különlegessé ez a történet, ez a látszólag "csak egy kriminek" indult film.

(7-8/10. Kár, hogy ilyen hosszú és sok benne a felesleg.)

(A kép forrása: port.hu)

Sokszor csak azért írok filmekről, mert ki kell adnom a véleményemet, de az nem jelenti azt, hogy feltétlenül ajánlani szeretném. A Kétely viszont kivétel, kimondottan fel szeretném hívni rá a figyelmét mindenkinek, akinek szokott tetszeni a filmes ízlésem és aki szereti a szokásostól eltérő mozikat.

A Kételyben van minden, dráma, életszagú problémák, remek ütemben fokozódó feszültség, és egy önmaga köré gabalyodó történet. Értékrendek válsága egyházi környezetben. És a jelenlegi legszínészeim, akik még magukhoz képest is nagyot alakítanak. Meryl Streep előtt legalábbis le a kalappal, eszméletlen a nő. De Philip Seymour Hoffman is nagy, mint mindig. Amy Adams pedig egy kis meglepetés, őt eddig még csak butuska lányok szerepében láttam. Most sem az a nagy ravasz és lángész, mert csupa naivitás, de az ártatlansága és tisztasága, meg ahogy őrlődik benne, nagyon átjön a játékán. A karaktere így szerethetővé válik.

(8/10, megér egy misét. Bocs.)

Szeretném felhívni a figyelmet egy filmre, ami meghatározó alkotása a filmtörténelemnek, de a körülöttem levő emberekből kiindulva úgy érzem, elég kevesen ismerik. Én pár hónapja láttam itthon, kanapén, DVD-ről. Dris meg most, a Tavaszi Fesztivál keretein belül, a MÜPA-ban egy olyan vetítésen, ahol élő orgonakísérettel festették alá a filmet. Mindkettőnkre nagy hatással volt.

Ha azt vesszük, hogy egy 1927-es, fekete-fehér némafilmről van szó, miért is kellene ismerni...? Ha másért nem, hát azért, mert (sokak szerint) megteremtette a sci-fi műfaját, és azért, mert a 20-as években már olyan témákra hívta fel a nézők figyelmét, amelyekre sokaknak még ma sem nyílt ki a szemük, pedig már nagyon kellene, valamint azért is, mert a mai kultúra is sokszor utal rá, egyfajta szimbólumként emlegeti. (Erről majd később bővebben.)

Utópia, amely mondanivalójával és örök aktualitásával épp olyan fontos művé vált, mint pl. Orwell 1984-e.

Pedig a film egésze nem is érhető el. Apránként előkerülő darabkákból rakták össze, az elveszett jeleneteket pedig, amelyek sokszor kulcsfontosságúnak tűnnek, feliratokkal pótolták.

Ami a történetet illeti, egyszerű, de már a film első pár jelenetében beviszi a gyomrost. Legalábbis akkor, ha a néző hasonlóságot vél felfedezni az 1927-es "fikció" és a 2000 utáni évek valósága között.
A Metropolis egy fiktív nagyváros, modern technikával, hatalmas lehetőségekkel... legalábbis azok számára, akik a város urának, John Masterman-nak a kegyeltjei. Az "elit", a kiváltságosok számára csupa móka és kacagás az élet, gyönyörű kertekben élhetik ki hedonista vágyaikat, nagyszabású sportrendezvényekkel szórakoztatják magukat, az urak pedig élvezik a hölgyek felületes, ámde problémamentes társaságát.

Egy ilyen kerti szaladgálás közepette jelenik meg véletlenül egy "nem oda illő figura", Maria, aki a város alatt él, a szegénysorban, és most egy sereg szintén szegény gyerekkel eltévesztette a házszámot. Masterman fia egyetlen pillantásra (naná, hiszen némafilmről van szó) beleszeret a nőbe, és követi őt a város alsó szintjére. Csakhogy ott döbbenten szembesül vele, hogy a szegény munkás réteg milyen körülmények között él, természetes fénytől elzártan, egész napos robotolásban, fásultan, kizsigerelve tengődik, hogy a fent vígadók kényelmét megteremtse.

A történet innen tovább bonyolódik, de most már kiteszem a Spoiler táblát!
A föld alatti világ Maria prédikációit hallgatja, aki szeretetével reményt és erőt ad nekik a nehéz napokhoz, miközben fel is készíti őket a majdani változásra. A nagyúr, Masterman, amikor ezt megtudja, felkér egy feltalálót, hogy készítse el Maria mását, egy robotnőt, aki külsőleg megtévesztésig hasonlít a lányra, de tetteit gonosz program vezérli. Két funkcióra hozták létre: hogy erotikus táncával elkábítsa az elit férfi tagjait, és hogy hamis eszméket ültessen el a föld alatti munkásokban.
Mindez sok képi szimbólummal tűzdelve, ha esetleg valaki azokra is gerjed.
A többit már nem mesélem el, meg kell nézni!

(8/10, klasszikus alkotás, amit érdemes ismerni.)

Azt viszont még szeretném megmutatni, hogy a Metropolis, bár nagyon régi film és teljes egészében nem is tekinthető meg, utalás szintjén valamiért rendszeresen feltűnik mai alkotásokban, videoklipekben, reklámokban és divatfotó-sorozatok témájaként is. Hogy ennek mi az oka, boncolgathatnánk, de inkább mindenkinek a saját véleményére bízom. Az már egy másik bejegyzés, vagy még inkább egy másik blog lehetne.

Mindenesetre mutatok néhányat a közismertebb példák közül:

(Lady Gaga Metropolisa)

(Balra: a Metropolis robot Maria-ja. Jobbra: Beyonce)

(Madonna: Express Yourself c. klipjének vége...)

(... és a Metropolis c. film vége)

És három videoklip, ami szintén ezt a témát emeli át vagy "dolgozza fel":

(Madonna: Express Yourself)

(Whitney Houston: Queen of the Night)