Csak engem lep meg, hogy az alkoholmentes sörben van alkohol? Persze, hogy akkor vettem észre, amikor már egy fél doboznyit megittam. Fura volt, hogy kezdtem érezni a hatását. Utána elolvastam a dobozt, és tényleg: az alkoholmentes azt jelenti, hogy 0,5% alkoholt tartalmaz. 3 félét vettünk (merthogy jó tejfokozó), abból kettő valójában nem is mentes, csak a Gösser az. Hát köszönöm szépen!

Én ugye sosem ittam, úgyhogy nagyon kevés alkoholt is megérez a szervezetem. De így, szoptatás alatt ez most még annyira sem nem volt kellemes meglepetés, mint máskor. És gondolom annak sem lenne, aki gyanútlanul megissza, aztán a rendőr meg megszondáztatja, zéró tolerancia mellett.

Amikor RT született, a kórházban nagyon koncentráltam, hogy semmi olyat ne írjak alá, amivel hozzájárulok az adataink reklámcélú felhasználásához. Pont azt szerettem volna elkerülni vele, ami azóta mégis van, azaz hogy mindenféle biztosítók és befektetési tanácsadók hívogassanak és erőszakoskodjanak, amikor pont nyugira vágyunk, vagy épp ezer felé kell szakadnom, és nincs türelmem ilyesmihez. Nagyon cseles a dolog, az első üzletkötő egy rejtett számról hívott, és úgy mutatkozott be, hogy "innen hívom, a szülészetről". Ez volt a neve és a cég, amit képvisel, de igazából életbiztosítást akart eladni a baba születése kapcsán. A második meg valami ilyesmivel kezdte, hogy "Gratulálok a gyermeke születéséhez, biztos nagyon aranyos lehet. Mennyi a havi bevétele a családnak?". Az elsőnél udvariasan hárítottam, de a másodiknál azért egy kicsit bepipultam. Leginkább persze a kórházra, ahonnan ezek szerint hozzájárulás nélkül is kiadják az adatokat. Gondolom, mindenki alá szokta írni a nyilatkozatot, ezért fogták a júliusban szülők listáját, és átküldték a biztosítóknak.

A hormonjaimnak és ennek a csodás időszaknak köszönhetően mostanában konfliktuskerülő vagyok, úgyhogy nem hívtam fel a kórházat, nem hiányzik nekem egy plusz energiaszívó beszélgetés, de azért durva. Szerintem.

Minket is elért a szülővé válás megbolondító hatása, és valamiért ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy RT talpait kiöntsük gipszből és ajándékozzunk belőle egy-egy példányt a nagyszülőknek. Megvettük hát a Kezes Lábas nevű do-it-yourself pakkot a bababoltban.

Őszintén szólva már az is reménytelennek tűnt, hogy RT 18 éves koráig lesz akár egyetlen nap is, amikor időt tudunk szakítani a műveletre, márpedig akkor már bajosan férne bele a lába a 16x16 cm-es keretbe. Aztán valami csoda folytán egyszer csak lett ilyen nap, RT épp aludt, mint a bunda, végtagjai elernyedve, körme már levágva, tejem lefejve, ettünk-ittunk is, épp csak a háztartás szaladt, úgyhogy alkalmasnak látszott a pillanat.

A használati útmutató alapján még jobban rágerjedtünk, olyan édes volt, ahogy írták: "A nyomat akkor lesz szép, ha segít a modellnek, és a végtagra, ujjanként, majd a lábfejre Ön saját kezével nyomást gyakorol..." Néztem a kanapén békésen szuszogó "modellt", és igen, nagyon akartam, hogy perceken belül láblenyomatot vehessünk róla.

Dris mindent elő is készített: deszka, sodrófa (mi egy sima felületű üvegvázát használtunk), papírtörlő. Aztán elvéreztünk a feladaton.

Már a gyurma (agyag?) kinyújtása is komoly problémát okozott, folyton rátapadt a sodrófára. Aztán bevizeztük a vázát, amitől nem tapadt rá, csak épp baromi nehéz volt elsimítani a felületét, hogy sehol se legyen rücskös. A kinyújtott gyurmalap egyik széle persze magasabb lett, mint a másik, úgyhogy újra és újra korrigálni kellett. Nagyon szenvedősen jött össze, de végül lett egy használható 16x16-os, sima felületünk. Belenyomtuk a keretet és hoztam a gyereket, kínosan ügyelve rá, hogy ne ébredjen fel. Azonban, amint a gyurmához ért a talpa, azonnal elkezdett sírni, jó nagyot rándult és elrántotta a lábát. Érthető, hiszen egy számára új felülethez ért, ami ráadásul nem a testhőmérsékletével azonos melegségű. A lenyomat ekkor még messze nem volt meg, RT csak elkente a felületet a talpával. Kicsit kiigazgattuk és újra megpróbáltuk, határozottabban fogva a lábát, amit újra el akart kapni, de Dris szorította. Valamelyest sikerült belenyomni a gyurmába, ami nekünk nem tűnt keménynek, de egy ilyen pici gyereknek az. Annyira kellett "nyomást gyakorolni" a kis lábikójára, hogy az teljesen elszíneződött, és közben persze egész testét megfeszítve próbálta kiszabadítani magát a kellemetlen helyzetből. Ekkor még messze nem volt annyira benne a gyurmában, hogy ki lehetett volna önteni gipsszel, de már gyerekkínzásnak tűnt, amit csinálunk, úgyhogy nagy egyetértésben abbahagytuk. Az elvett tappancs alatt persze nem lett sima a felület, és még jóindulattal sem lehet állítani, amit a csomagoláson írnak, hogy minden apró részlet látható.

Azért, mielőtt visszacsomagoltuk a cuccot, hogy odaadjuk egy hobbi szobrász barátunknak, még gyorsan lefotóztam a próbálkozást.

Végül is mi arra jutottunk, hogy ezzel csak halott csecsemőről lehet dombornyomatot készíteni. Ha valakinek esetleg sikerült mégis pofás eredményre jutni egy élővel, írja meg, és én azonnal beismerem, hogy csak mi voltunk bénák.

Biztos mindenki emlékszik, hogy áprilisban nem volt a legszebb idő, az évszakhoz képest kimondottan hideg napokkal volt teli a hónap, leszámítva talán a hó végi egyhetes kánikulát. A hozzánk viszonylag közeli Etele téren így elég feltűnő lett a fagyizó előtt kanyargó hosszú sor. Csak elsuhanva, kocsiból láttam, de hazaérve rögtön a google segítségét kértem, mégis mit osztanak a sarki cukrászdában, amiért ilyen sokan várakoznak. A neten találtam pár blogbejegyzést, amely a főváros legjobb fagyijai között emlegeti az Etele térit (Erdős és fiai Cukrászda), meg is jegyeztem, hogy ide nyáron el kell menni.

No, tegnap történt meg ez az első - és szerintem egy ideig utolsó - látogatás. A jelekből, a kiírásból (kézműves fagylalt), az árából és a hosszú sorból azt hittem, kb. Fragola-szintű élményben lesz részem, de nem. Már a kínálat is olyan volt, hogy alig tudtam két adagot (nem gombócos, hanem kenős, de ez jó jelnek tűnt) kiválasztani. Valahogy majdnem mindegyikben volt valami, ami már túlzás. Végül az egyszerű csoki-citrom és csoki-zöldalma közt vacilálva az utóbbi mellett döntöttem. Sajnos. A csoki jó volt, de azért nem agyeldobós. Krémes állagú, pont elég édes, pont elég kakaós. A zöldalma azonban közönséges, műízű, jeges, kásás... Négyen voltunk, mind különböző ízeket választottunk, és nagyjából végig is kóstoltuk az aznapi választékot. Egymás kis tálkájából meg mindbe bele is nyalakodtunk, szóval nem egyetlen rossz választás alapján mondom: ez egy lufifagyi. Azaz sokkal gyengébb, mint amilyennek láttatni szeretné magát. A Bocskai Cukrászda fagyija kb. hasonló, de ha arról írnék bejegyzést, dicsérném. Ugyanaz a szint, csak az Etele téri a 230 Ft/adagjával erősen túldicsért és túlárazott, míg a Bocskai Cukrászda fagyija 100 Ft-ért lazán megéri.

Mindenesetre én maradok a Fragolánál, amiért hajlandó vagyok átmenni Pestre. Mert ha így nézzük, nincs is olyan közel az Etele tér.