Antibaby naplója

Antibaby naplója


Az első Mikulás

2014. december 06. - Antibaby

Na, ez is elkezdődött. Megvolt az első Mikulás, mármint az első, amit meg is tartottunk. Nyáron még vaciláltam, kell-e ez nekünk, de kell. Nem fogom a gyereket olyasmivel riogatni, hogy a Mikulás mindent lát és hall és tud, amit mi a négy fal között. És hogy ha valami neki nem megy, akkor azt majd egy vadidegen vattaszakállútól fogja visszahallani, amikor amúgy is ki kell állnia sokak elé. Ezt én is utáltam, úgyhogy ezt nem csináljuk.
Lehet, hogy megint én vagyok a süsüzizi, de van ennek a Télapó-mindent-tudnak egy kis Big Brother világra nevelős mellékzöngéje, amitől írtózom. Ha ezt lehámozzuk róla, akkor nagyon cuki, ahogy reggel megy a kiscsizmához, meg ahogy megilletődik, amikor a piacon bio almát ad neki (nem szaloncukrot, de jó) a fonott puttonyú, igazi szakállú, csibészszemű Mikulás. Rt egyébként reggel a csizmájának örült, hogy ott találta, ahova este tettük. Az ajándékot mellette (nem fért bele a 22-es lábbelibe, pedig nem hangverseny-zongorát kapott) először nem is vette észre.
Praktikus-lusta anya meg úgy időzített, hogy december 5-én vegyék meg az új csizmát a gyereknek, így tisztítgatni sem kellett.
Vicces, hogy minden milyen imádnivaló és boldogságos, amit korábban nem bírtam.

Hahó Együttes

Csinálom a reklámot lépten-nyomon a Hahó Együttesnek. Igazi rajongójuk lettem, komolyan.

Az úgy kezdődött, hogy az unokahúgomtól, akinek a kisfia szerette a Földlakó-t, ezt a CD-t kaptuk Rt születésére ajándékba. Még a kórházban csücsültünk, amikor a kezembe nyomta a csinos kis lemeztokot. Én kb. már akkor szimpatizáltam vele, amikor megláttam a borítót, pedig az egyetlen szám, amit ismertem róla, mert a Petőfi rengeteget játszotta, a gyermektelen időszakomban egyáltalán nem tetszett. Aztán meghallgattam a lemezt, elsőre furcsa volt, mert helyenként nem jön ki a szöveg a ritmusra, máshol meg totál magyartalan, de a zene annyira jó volt, hogy újra és újra elindítottam. Ekkor Rt még csak pár hetes vagy hónapos volt, tehát ő még nem számított célközönségnek, csak mi hallgattuk Drissel. Aztán valahogy rákaptam. A szövegek megtetszettek, a magyartalan mondatok stílusossá váltak, minden meghallgatásra új poénok bukkantak elő, mintha a gyerekek Kispálját hallgattam volna. Közben Rt is növögetett, már régóta tudja kezelni a hifit, és nagyon megszerette ezt a lemezt. Már meg sem tudnám mondani, hányszor játszottuk le.

A lemezt egyébként akkor még Kardos-Horváth János néven jelentették meg, ő a Kaukázus énekese is, és 3 gyerek apukája. Némelyik videójuk Kafkaz néven szerepel a Youtube-on, de jelenleg Hahó Együttes a formáció neve.

WP_20141130_018.jpg

Ma pedig elmentünk életünk első Hahó Együttes koncertjére az Akváriumba, és nagyon jó volt. Biztos nem vagyok normális, de én végigénekelem és végigmozgom az egészet, és úgy élvezem, mintha gyerek lennék, de közben a "tudatos szülő" is figyel belőlem kifelé. Figyeltem a közvetített értékrendet, a zenészek hozzáállását, s eléggé meg voltam elégedve. Egy közvetlen, barátságos dolog, amit ez a 4 fiú csinál. A dalok többnyire zöld témákról szólnak, és a koncerten az összekötő szövegek is ilyenek.

Mi még biztosan fogunk menni, ha valahol játszanak.

Csak játszom

Ma egész nap húztam magam után egy vécépapír-farkat, és nem is tudtam róla. Valahogy úgy történhetett, hogy amikor az egyik dologvégzés után felöltöztem, becsíphettem a nadrágom derekánál a vécépapír lelógó végét. Nem tudom, más anyuka hogy van ezzel, de én ilyenkor mindig azzal küzdök, hogy a gyerek ne nyúljon a vécékeféhez, és ne fogdossa a deszkát, ne akarjon könyékig nyúlni a kagylóba, stb. Szóval a legkevésbé sem azt figyelem, hogy én mit csinálok. Csak felkapom a ruháimat, és már a gyerekkel foglalkozom. Na, kb. ez lehetett, hogy becsíptem a nadrágom alá derékban a papírt, és aztán egész nap úgy járkáltam, hogy lobogott utánam egy csík vécépapír. Valószínűleg délelőtt a játszótérre még anélkül mentem, bár tök mindegy, mert amióta nincs nyár, nincs lent egy gyerek sem (nem tudom, kijárási tilalom van, vagy mi?). De aztán délután, amikor a kajafutár hozta az ebédemet... hát, akkor már biztos ott volt. Vicces látvány lehettem. Szerencsére van egy 16 hónaposom, úgyhogy minden ilyesmire ráfoghatom, hogy csak egy játék a gyerekkel.

Minden szép és jó, de...

Tegnap este azzal a gondolattal feküdtem, és ma reggel azzal keltem, hogy mostanában minden milyen tökéletes, már ami az Rt-val töltött napjainkat illeti. Tegnap meg is dicsért a természetgyógyász (antropozófus konkrétan), hogy ilyen pozitív vagyok, és tényleg fülig is ért a szám.

Erre ma belefutottam az utcán egy nőbe, akivel a játszótéren szoktunk együtt ácsorogni, és amikor megkérdezte, hogy mi újság, azt találtam mondani, hogy jaj, nagyon rossz, hogy Rt még mindig ébred éjjel, és milyen fáradt vagyok tőle. Ami egyébként nem is igaz, mert épp ma aludta át az éjszakát, és amikor felébred, akkor sem érzem, hogy a világ vége lenne, megetetem, visszaalszik (előbb vagy utóbb). De mire észbe kaptam, hogy ezt most miért mondtam, amikor minden olyan csodás mostanában, addigra már a csaj lökte az oktatást, hogy mit kellene máshogy csinálnom. Tegyük hozzá, nem az ő gyereke számomra a példaérték.

Hazafelé aztán ezen őröltem magam, hogy miért csinálom mindig ezt. Nem a gyerek a lényeg, hogy most ki az okosabb, meg jobb anya, meg ügyesebb altató, meg a boldogabb anyuka meg ilyenek, hanem hogy én minden területen ezt csinálom. A munkában, a párkapcsolatban, a mindenben. Hogy van 99,9% jóság, és én tutira épp azt a kis 0,1%-os, amúgy senkinek fel nem tűnő negatívat kezdem el emlegetni. Aztán persze kapom a kioktatást, rosszabb esetben a lenézést. Sokszor olyanoktól, akiktől extrán rosszul veszem. Tudod, van az az érzés, amikor olyan utasít vissza a szerelemben, aki nem is tetszett neked. Na, ez is ilyen.

Mostanában tényleg minden kerek, szeretem az életemet, imádom a családomat, de ezen a tulajdonságomon változtatnom kell, mert saját magam ellen teszek vele.

Nagyszülők, dédi

Sok szülő életébe belelátva azt mondom, összetehetjük a két kezünket, hogy nekünk itt vannak a nagyszülők, még élnek, még nagyon is aktívak, megbizhatóak, és közel is vannak. Ráadásul van egy dédnagyija is Rt-nak, aki 82 éves, és még szintén aktív, szellemileg és fizikailag egyaránt. Nagy kincs ez. Örülök, hogy része lehet a fiam életének.

Ugyanakkor időnként (mondjuk minden találkozáskor és minden beszélgetéskor, vagy legalábbis 10-ből 9-szer) az agyamra mennek. 

Ma pl. a dédi volt egészen érthetetlen viselkedésű. Rt születése óta négyszer jött el látogatóba, szóval nem lehet állítani, hogy túl sokat tud a gyerekről, még akkor sem, ha telefonon mesél neki mindig valaki a legújabb fejleményekről. Na, ma együtt evett a család, Rt is, ugyanazt: rakott krumplit. Dris etette, a dédi meg az asztal túloldaláról instruált, hogy "nyomd össze neki a villával, így nem tudja megenni", meg ilyeneket.

Fogalmam sincs, miből gondolják a távol élő rokonok, vagy bárki más, hogy jobban tudják, hogy kell a gyerekünket etetni, mint mi magunk, akik naponta 5-6 alkalommal enni adunk neki. De úgy tűnik, népszokás, mert majdnem mindenki tolja az ilyen és hasonló instrukciókat.

A másik dolog, ami nagyon bosszant, és most, közel 16 hónap után már egyre kevésbé vagyok türelmes, hogy a nagyszülőket egyáltalán nem érdekli, hogy mi, a szülők mit szeretnénk. Mondjuk, hogy azt légyszi ne csináljátok, ezért meg azért, erre dünnyögnek valamit, hogy "Drissel is így csináltuk", vagy hogy "Vekerdy azt írta..." vagy valami mást, és folytatják tovább úgy, ahogy nem szeretnénk. Mert ők jobban tudják, meg eleve ők mondják meg, mi hogy legyen. Millió témában előfordul ez, az altatástól az etetésen át a pelenkázásig, és amellett, hogy sokszor tiszteletlenségnek és néha még sértőnek is érzem, olyan szokásokat alakítanak ki a gyerekben, amikkel aztán mi szívunk otthon.

Egy nagyobb gyereknek már biztos el lehet magyarázni, hogy ezt a nagyiéknál szabad, de itthon nem, vagy épp fordítva, de ebben a korban (meg korábban) még inkább zavart okoznak az ilyesmivel.

De tudom, tudom, tényleg nagy kincs, hogy vannak. Egy csomó mindent nem tudnék elintézni, és alig lenne szabadidőm, ha nem segítenének, nem vigyáznának Rt-ra hetente akár többször is.

Orvos kontra házi diagnosztizálás

Be kell vallanom, jó sok mindenről megváltozott a véleményem, amióta anyuka vagyok. Arról már írtam, hogy gyermektelenül mennyire "tökéletes" képem volt a gyereknevelésről, és hogy megvolt a véleményem mások etetési, altatási szokásairól, s csak kevés esetben hajlott pozitívba. Rt születése után néhány héttel már egész máshogy láttam az elveket meg a becsúszó hibákat is, sokkal jobban megértettem a millió féle szülői magatartást.

Most egy másik területen jöttem rá, hogy nem megfelelő a hozzáállásom, és csak remélni tudom, hogy valahogy a családot is rá tudom ébreszteni, hogy vegyük komolyabban, amit eddig nem.

Hadd meséljem el, hátha tanulságos másnak is, bár nem lesz túl izgalmas a sztori, csak piszok hosszú (én szóltam):

Kb. három hete elkezdett folyni Rt orra, de mivel nem volt láza, nem volt rossz kedve, nem lett sárga az orrváladéka, nem aggódtam. Aztán lett láza, lett betegesnek tűnő széklete, rossz étvágya, rossz kedve és köhögött is. Már annyira szenvedett, hogy végül elvittem az orvoshoz. Ennyi tünet alapján azt gondoltam, valami komolyabb influenzáról van szó, és ilyenkor elég gyorsan fel szoktuk keresni az orvost, mivel homeopata doktornőnk van, és minél hamarabb megyünk, annál nagyobb az esély, hogy még megfogható a betegség, és nem kell durvább gyógyszereket is beszedni. Elmentünk hát, és betegségre számítottam, erre kiderült, hogy csak a szemfogak és az őrlőfogak szeretnének kibújni, és azok okoznak ennyi galibát.

Eltelt két hét azóta. Múlt hét csütörtökön elkezdett folyni Rt orra, de mivel nem volt láza, nem volt rossz kedve, nem lett sárga az orrváladéka, nem volt beteges a széklete stb., nem aggódtam. Gondoltam, megint a fogzás. Épp egy másik kisgyerekes családhoz mentünk volna aznap látogatóba. Felhívtam őket, hogy most mi legyen, de ők sem ijedeztek, úgyhogy mondták, menjünk nyugodtan, ennyi "betegséget" a nagytestvér is hazahoz a családi napköziből. El is mentünk hozzájuk. Rt-nak másnapra sem lett láza és semmilyen tünete az orrfolyáson kívül, max. néha köhintett egyet. Dris viszont mondogatta, hogy menjek el vele az orvoshoz, ne maradjunk hétvégére így, hogy nem tudjuk, mi a helyzet. Őszintén bevallom, nem értettem egyet vele. Nem akartam a csak fogzós gyereket ismét betegek közé vinni és a fél délutánt az SZTK-ban tölteni vele. Aztán annyit mondogatta Dris, hogy végül csak elmentem Rt-val a doktornőhöz, tökéletes nyugalommal, hogy semmi baja. Erre kiderült, hogy vírusos hólyagos torokgyulladása van. Kapott is rá homeopátiás bogyókat. Szombatra egész jól lett, mintha egy csapásra elmúlt volna az orrfolyás, orrdugulás. Vasárnap és hétfőn viszont visszatértek a tünetek, és már erősen köhögött is. Mivel a homeo bogyókat csak három napig kellett szednie, ma (kedden) visszavittem az orvoshoz. Megvizsgálta és azt mondta, hogy Rt-nál a hétvége során lezajlott egy mandulagyulladás is, és még a torokgyulladás sem múlt teljesen el, úgyhogy most még 3 napig egy másik bogyót is szednie kell.

Csak azért írom ezt le, mert nagyon sokaktól hallom, hogy "Á, csak egy kis orrfolyás, adok neki Nurofent, és alszik, mint a bunda". De igazából laikusként nem lehet tudni, hogy amikor csak ilyen orrfolyósdik vannak, és nem jár a betegség lázzal és egyéb látványos tünettel, akkor mi bújkál a háttérben. Ők még nem tudják megmondani, ha fáj a fejük, ha hányingerük van vagy szédülnek, vagy ha fáj a torkuk, ezért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak annyi tünetük van, amit mi is érzékelünk. Ja, és házilag, saját fejünk után menve diagnosztizálni meg kezelni. Gyógyszereket adni neki, amikor azt sem tudjuk pontosan, mi a baja. Én ilyesmit nem csinálok, de tényleg nagyon sokaknál látom.

Én igazán orvosellenes szoktam lenni, magam sem rohanok egy kis náthával a házi orvoshoz, maximum akkor, ha igazolás kell a munkahelyemre. De most, a gyereket figyelve felülvizsgálom ezt az elvemet.

Nem az a célom, hogy bárkit is meggyőzzek, hogy egy tüsszentéssel is már rohanjon az ügyeletre. De úgy tiszta a lelkiismeretem, ha ezt leírom, hátha valakinek jól jön. Én annyira meglepődtem, hogy nálunk ez most nem egy sima fogzás vagy max. egy nátha volt, hogy megfogadtam, ezentúl mindig el fogom vinni a gyereket a doktornőhöz, ha valami tünetet produkál.

Spontán, low budget játékötletek

Most, hogy itt az ősz, és már az időjárás sem mindig kedvez a sétának vagy a homokozó szélén ücsörgésnek, kicsit több időt töltünk Rt-val kettesben, a lakásban, a játékaival és egymással, mint máskor. Ilyenkor előfordul, hogy hamarabb megunja az összes eddigi bevált játékot (legyen az tárgy vagy valami közös mókázás), mint máskor. Próbálok bevetni mindent, hogy lekössem, legalábbis jobb napjaimon. Az is fontos, hogy engem is lekössön, amit csinálunk, mert unatkozni én sem szeretek.

Az elmúlt hetekben 3 olyan játékötletem támadt, amit úgy gondoltam, megosztok itt is, hátha másnak is segítséget jelent.

1. Próbáltam egy kis "prezentációt" tartani Rt-nak a színekről. Ez mondjuk jobban szórakoztatott engem, mint őt, de talán valamit nála is ér. Külön csoportokba pakoltam a piros, a kék, a zöld és a sárga játékait, aztán beszélgettünk róluk. Azaz én duruzsoltam a fülébe, ő pedig ilyenkor nagy szemekkel figyel. 

jatekotlet1.jpg
2. Eszembe jutott, hogy egyszer általános iskolában az volt a házi feladat, hogy készítsünk valami hangszert mi magunk. Én egy ilyen gumizott dobozkát vittem be (anyukám ötlete volt, nem az enyém, de asszem, ezt már bevallhatom, elévült azóta). Nagy sikert aratott, ezért Rt-nál is bepróbálkoztam vele. Eleinte nagyon jónak tűnt, pengette a gumihúrokat a kis ujjaival. Aztán elvadult a buli, Jimmy Hendrix reinkarnációjának gondolta magát, és a fogával kezdte tépni a húrokat. Akkor elmondtam 161x, hogy nem szabad, majd végül kénytelen voltam elvenni tőle a hangszert, mielőtt kicsúzlizza valamelyik szemét.

jatekotlet2.JPG
3. Pohártartós gumimatracba sokaknál lapul a szekrényben, azt hiszem. Lehet dugdosni, pakolászni bele kis játékokat, aztán újra kivenni őket és áttenni másik lyukba. Érdekes, mert ahogy rámászik a gyerek a gumimatracra, az egyensúlyát is máshogy tudja megőrizni, mint a padlón. Ezzel még akkoriban játszottunk, amikor járni nem tudott. A legjobban az tetszett neki benne, amikor le kellett ereszteni a gumimatracot. Segített kinyomni belőle a levegőt, és eléggé belelovalta magát, visongatja dobálta magát rajta.

P1230950.JPG

Szívesen fogadok további ötletek szobában töltött órákra, low budget-s, rögtönözhető játékokra. Kint nagyjából megvannak a standard biciklitologatós, labdázós, trambulinban bólogatós szokások, de egyre több a hideg nap, egyre gyakrabban vizes a fű, úgyhogy fogynak a kinti lehetőségek.

Kincsek a múltból

Megtaláltam az én csecsemőkori egészségügyi kiskönyvemet, meg anyukám várandós kiskönyvét. Miket nem tud meg egy ilyenből magáról, az édesanyjáról és a letűnt korról az ember... Őrület. A családi szennyest ezúttal nem teregetem ki, de maradjunk annyiban, hogy vannak benne újdonságok. Vajon mindenkinek megvan ez még? Érdemes beleolvasni. Különös érzés 37,5 év távlatából ilyesmit tartani a kezemben. 

Azért vannak publikus érdekességek is, pl. az, hogy "anyatejet és hozzátáplálást kapott 11 hétig". Tehát rögtön együtt kaptuk akkoriban az almát a cicivel? Tudom, hogy korán kezdték anno a hozzátáplálást, és hogy már cukros kakaót is ittunk pár hónaposan, de azért ez így meglepett. Vagy ott vannak például az oltásaim, csak kicsit tér el az akkori lista a mostani kötelezőkétől. Az oltottságom ellenére nekem szinte minden betegségem volt, a szalmonelláról a mumpszon át a rubeoláig. Na jó, szerencsére durvábbak nem.

A kórházi karszalagom is megvan. Megszagoltam, de nincs sem kórházszaga, sem csecsemőillata. Pedig kíváncsi lettem volna, milyen illatom volt 3 naposan, de ez most kimarad. A karszalag egyszerűen csak gézszagú.

A kiskönyv borítója egy komplett időutazás. Azok ott bizony a korabeli tápszeres dobozok, és a korabeli csecsemő-szépségideálok. Na meg az anyukák, klipsszel a fülükben és szalaggal a hajukban. Vicces.

bébinapló.jpg

5 havonta picsogás

Az mi, hogy 5 havonta rám tör a depi? Nem írom ki, hogy depresszió, mert nem az a fajta klinikai eset, amikor bogyózni kell, de egyszerűen lemerülök, mindennel bajom van, egy egyszerű feladat is megmászhatatlan hegynek tűnik, szalad a lakás, szalad minden, és ami a legrosszabb, hogy nincs elég türelmem RT-hoz, pedig annyira imádom és úgy szeretek vele lenni, és úgy szeretnék mindig tudatosan működni. Nem mindig megy. Ilyenkor halogatok, átpasszolok, és ostorozom magam. Irdatlan lelkiismeret-furdalással párosul ez az állapot, mert látom, hogy én mekkora mázlista vagyok a közelben lakó, segítőkész, megbízható nagyszülőkkel, a feminista férjemmel, aki ráadásul rugalmasban dolgozik, és amikor hazajön este, nem érdekli focimeccs meg hírportál meg hasonlók, hanem egyenesen megy gyereket fürdetni, és ha látja, hogy lemerült az elem bennem, akkor el is altatja... és mindenben ugyanúgy benne van, mint én, ha nem jobban... és felváltva kelünk éjjel, ha szükséges (márpedig az), és bevásárol, és főz, ha kell, és minden. Piszok mázlista vagyok, mert van lehetőségem takarítónőt fogadni, és anyukám veszi a gyerek ruháit, meg amúgy is annyi mindent kölcsön kaptunk, hogy alig kellett beszerezni pár dolgot, és nem élet-halál, hogy visszamenjek 1 év után dolgozni, és még hosszan sorolhatnám. Tudom, hogy sokaknak nincs segítsége, messze vannak a nagyszülők, vagy használhatatlanok, a férjük szerint a gyerek ellátása és nevelése a nő dolga, meg még az ő kiszolgálásuk is, ezt is hosszan sorolhatnám még. Én meg töredékét csinálom ennek, és mégis ki vagyok időnként. Nem mindig, mert amúgy élvezem, de időről időre beborít ez a negatív hullám.

Dris biztat, hogy lássam már pozitívabban magam, mert amíg én nem tartom a lépést a háztartással vagy a mit tudom én, mivel, addig más meg nem tájékozódik vagy nem foglalkozik a gyerekkel annyit, mint én, és biztos ebben is van igazság. Azonban él bennem egy lista vagy egy halmaz, vagy nem is tudom, mi, amiben vannak a számomra fontos dolgok, meg azok, amik csak másoknak fontosak, és emésztem magam, ha az előbbin sem tudom mindenhova kitenni a pipát. Mindenhova? Ugyan már, végeláthatatlan feladatlistáim vannak elmentve a gépemen, és alig haladok néhány dologgal róluk. Van, hogy lustaságból, de még gyakrabban időhiányból adódóan, és a leggyakrabban meg azért, mert már nincs lelkierőm.

Talán ez is elmúlik, talán hónapról hónapra könnyebb lesz minden, hiszen már most sem olyan nehéz, mint az első 3 hétben, mint az első 3 hónapban, mint az első évben stb. De amikor így magam alatt vagyok, elbizonytalanodom, hogy bírnám-e több gyerekkel. Meg úgy eleve, hogy hogy lesz ez még évekig, évtizedekig. Amikor meg nem vagyok magam alatt, akkor fülig ér a szám, sajnálom a gyerekeket a játszótéren, akiknek türelmetlenek a szülei, és bár akkor sem érem utol magam, de olyankor legalább letojom.

Piccs.
(Ahogy leírtam, már jobb.)

Egy Halász Judit koncert margójára

Mindenképpen szerettem volna eljutni RT-val egy Halász Judit koncertre, bár azt gondoltam, hogy neki még korai lesz. Nekem viszont mégiscsak a gyerekkoromat jelenti, és emlékszem, 20-as éveimben volt egy olyan időszakom, amikor szerettem volna összegyűjteni az összes lemezét (kazettáját?), hogy majd a gyerekeim életéből se maradjon ki. Erre itt vagyunk most, én viszonylag későn belecsapva a babázásba, és Jutka néni még mindig aktív és friss és üde és bájos és kedves és minden. 72 éves lesz októberben, le a kalappal előtte, ahogy szökell a színpadon és tolja a dalokat egymás után. Bár ilyen hálás közönsége keveseknek van, ezért feltételezem, hogy az egyik legjobb meló lehet ebben az országban Halász Juditnak lenni.

Megdöbbentem, amikor kiszámoltam, hogy már akkor is 35 éves volt, amikor én megszülettem, és mire rendszeresen jártam a koncertjeire, már túl volt a negyvenen. Már csak azért is fura, mert őt mindig is fiatalnak éreztem, bezzeg a környezetismeret tanáromat bácsinak láttam, pedig később tudtam meg, hogy még 25 sem volt, amikor tanított minket.

A mai, Gesztenyés kerti koncert volt tehát RT első Halász Judit koncertje, de remélem, nem az utolsó. Fél óráig bírta karban, addig mozdulatlanul fülelte a dalokat, néha tapsikolt, nevetett, bólogatott a ritmusra. Én meg bőgtem, úgy meghatódtam. Most kivételesen nem a saját gyerekemtől, hanem az egész hangulatától, az ismerős és új daloktól, és attól, hogy én is ilyen kis manó lehettem anyukám oldalán valahol, valamikor, egy Halász Judit koncerten.

Aki ezen még nem sírt, annak talán itt az ideje: 

Felnőtt szemmel nyilván mást látok már egy ilyen programon. A csodát is jobban észreveszem benne, vagy talán máshogy, mint gyerekként, de azért a kevésbé tetszetős körítés sem kerüli el a figyelmemet. A nyugtát nem adó CD-árus, a koncert elején bejátszott "videófelvétel készítése tilos" hangfelvétel, Jutka néni sales-es percei, a választási kampány beszivárgása, meg hogy a gesztenye rajzpályázat nyerteseinek nyereménye, hogy felengedhetnek az égre egy csomó reklámlufit Pokorni polgármester bácsival (őt nem repítették el, csak ő is eregetett)... Hát, nem akartam belegondolni, milyen volt ez anno a Kádár-rendszerben.

halaszjudit.jpg

Néztem a lufikat, szépek voltak, színesek, a dalok meg ismerősek, és mivel RT-nak ez volt az első ilyen élménye, megpróbáltam erre koncentrálni. Nem volt nehéz, élvezni fogom én ezeket a gyerekes programokat, érzem.

Nevelési tanácsok a telefonközpontostól

Annyira bírom, hogy az SZTK-ban mindig kapok néhány gyereknevelési tanácsot, amikor időpontot szeretnék foglalni valamelyik rendelésre. A betegirányító pult mögött ülő férfi/nő, vagy aki felveszi a telefont minden alkalommal kioktat valamivel kapcsolatban.

Mondták már, hogy pár hónapos gyereket simán lehet éhgyomorra végzendő vizsgálatra vinni 10:30-ra, nem értik, mi a gondom ezzel az időponttal. De ennél is jobb az "éhgyomorra, de teli hólyaggal tessék hozni a gyereket" ukász. Lehet, hogy valami kivételesen ügyetlen fiam van, de ha neki tele a hólyagja, azt nem hordozza semeddig sem, hanem beleereszti a tartalmát a pelusba.

Vagy, hogy ha 14-20 óráig van rendelés, menjek csak oda a gyerekkel 14 órára, és várjak. Ugyan nem ígérik, hogy 16-17 óra előtt bejutunk, de "a doktornő azt mondta, hogy a pici babákat a rendelés elejére hívjuk". Mondom: 14 órakor alvásidő van. Ha akkor tud fogadni a doktornő, akkor megoldjuk, de ha csak a 2-3 órás várakozást ígérik akkorra, úgy, hogy egyébként RT otthon aludna, akkor inkább máskor mennénk. Flegma cuppogás a vonal végén, és hallom, ahogy halkan mondja: majd alszik máskor.

Tudom, hogy nem lehet millió ember extra igényeihez illeszkednie egy amúgy is túlterhelt egészségügyi intézménynek, de azért néha a stílus és a mondandójuk tartalma együtt kiveri nálam a biztosítékot.

Ezzel szemben a Budai Gyermekkórház szemészete előtt le a kalappal. Oda sem kaptunk konkrét időpontot, de amíg ott voltunk, csupa kedvesség vett körül minket. A betegirányító hölgytől az asszisztensen át a doktornőig mindenki bűbáj volt. Nagyon értenek a gyerekek nyelvén, egy pillanat alatt ráhangolódnak bármelyikükre, a beindult mindent szétpakolóstól kezdve a durcás-nyűgösig. A regisztrációs pultra, a rendelőben a polcokra kedves játékokat készítettek, és mind tisztának is tűnik. Ezek szerint így is lehet.

Gyerek a vegetáriánus családban 2. - Vegetáriánus Fesztivál 2014.

Most hétvégén tartották a XVIII. Vegetáriánus Fesztivált, a vasárnapi előadások nagy részét én is meghallgattam. Még egyszer sem mentem el erre a rendezvényre, most is elsősorban az vitt oda, hogy 3 előadás is a várandósság és a kisgyerekkor alatti vega illetve vegán életmóddal foglalkozott. A helyszín lesújtó színvonala és némi szervezési bibi ellenére elég jól éreztem magam, és annyira nem akartam eljönni onnan, hogy még beültem plusz témákra is, amikre eredetileg nem is terveztem.

A nap hozadéka: sok tapasztalat, felismerés, és jó néhány új információ. Már az sem utolsó érzés, hogy az ember hasonló gondolkodásúak között lehet, még akkor is, ha pont ugyanannyi dologban különbözik is a többiektől, mint amennyiben nem. Meg ugye vegetáriánus és vegán emberből is millióféle él a Földön. Sok-sok irányzat, sok-sok motiváció, egyéni történetek állnak a háttérben. Szóval nem homogén közeg ez, de valami felszabadultság mégis van abban, amikor faltól falig embereket látsz, és tudod, senki sem fogja megkérdezni, hogy "miért sanyargatod magad?", és hasonlókat. Amikor nem arról szólnak az előadók, hogy egyél vagy ne egyél húst, és hogy ez jó vagy rossz neked. Hanem az már alap, hogy nem eszel, ez a kiindulópont, és innen kezdünk el beszélni, beszélgetni. 

Arra mindenképpen rájöttem ezen a rendezvényen, hogy kimondottan jól informáltnak számítok a témában. Persze az előadók meg nekem mondtak újdonságokat, jegyzeteltem is vadul, de a beszélgetős szobákban elhangzott kérdések és felvetések alapján azt szűrtem le, hogy én már bőven nem az út elején járok. Ez a felismerés feltöltött energiával.

De nem ezért mentem oda, hanem hogy RT táplálásával kapcsolatban betömjem a hézagokat a tudástáramban. Ő ugye most kvázi vegán lett, orvosi előírásra, vagyis se húst, se tejtermékeket nem fogyaszt, csak a tojás maradt az állati eredetű alapanyagok közül. Dris meg gluténmentes diétán van. Én mindkettőjükkel szolidarítva kipróbálom, milyen a tejtermékeket és a glutént is nélkülözni. Az is erősen motivál a glutén- és tejmentes étkezésben, hogy így csak egy félét kell főznünk, és azt ehetjük mindhárman. Nem mondom, hogy könnyű a kezdet, de izgalmas, és én amúgy is szeretek ezzel foglalkozni.
Tehát ezért mentem el, meghallgatni, elég-e a tojás RT-nak, vagy kell-e különösebben figyelnünk valamilyen hiányállapot kialakulására, és persze megelőzni.
Kiderült, hogy a tojás bőven elég, minden oké így, hogy azt eszik. Mondjuk mi amúgy is igyekszünk fehérjét komplettálni, meg a természetes forrásból származó vitaminok bevitelére figyelni, pedig mi Drissel ettünk eddig tejtermékeket, még időnként halat is, úgyhogy nem lett volna muszáj.
Azt is megtanultam most már, hogy nem mondunk olyat, hogy "pótlás", mert az azt sugallja, hogy a húsos étrendhez képest bármit is pótolni kellene. Pedig nem kell, csak egy vega illetve vegán étrend más összeállítású, egy kis odafigyeléssel teljes értékű.

A fesztivál másnapján letisztáztam a jegyzeteimet és összegereblyéztem a gondolataimat, és nagyon lelkes lettem. Rájöttem, hogy valamilyen formában ezzel szeretnék foglalkozni. Sajnos nálam vannak ilyen fellángolások, amikből aztán nem lesz semmi, de ebből egyszer talán mégis. Dédelgetek egy kis álmot, ami ehhez a témához kapcsolódik, és remélem, sikerül is megvalósítanom. Majd meglátjuk.

Apuka goes to haverozni

Dris péntek este elment vidékre, egy barátjához "csak holnap jövök haza" felkiáltással. Mondom oké, biztos buliznak, vagy lightos sörözésből vad sörözésbe beszélgetik magukat. RT-val talán ez volt az első olyan éjszakánk, amit nélküle töltöttünk. Esti lefektetések már voltunk kettesben, de teljes éjszaka, és reggeli Dris nélkül ébredés az elmúlt 14 hónapban nem fordult elő.
Másnap reggel még épp, hogy felébredtünk és elkezdtünk reggelizni, Dris akkor ért haza. Egyik karján egy csomag pelenkával, másik karjában 3 palack babavízzel.
Nagyon szeretem a férjemben, hogy lelkesen kiveszi a részét a család körüli feladatokból, de ettől már én is zavarba jöttem.

Elindult

Nem szoktam minden fejlődési lépcsőt kiposztolni, és nem írtam már büszke mami bejegyzést hónapok óta, de most minden nap eszembe jut, hogy blogolni, blogolni, blogolni.

RT egy csoda kis fickó, és tudom, hogy a saját gyereke mindenkinek az, és hogy a másé (úgy értem, idegeneké) meg esetleg csak egy gyerek a sok közül, akinél egyáltalán nem érdekes, hogy jé, feláll, ül, integet vagy fogakat növeszt, de mégis itt van bennem a vágy, hogy mindent az égre írjak, a világba kiáltsak. Olyan büszke vagyok rá, olyan boldoggá tesz és olyan sok csodálnivalót találok rajta.

RTjar.jpg

Pár hete indult el. Először csak tett néhány tétova lépést kapaszkodás nélkül, aztán napról napra többet és többet. Majd egyszer csak nekiiramodott, és most már ott tartunk, hogy lazán fordul a tengelye körül, amikor keresi a lábánál a labdát, és elég magabiztos is. Hihetetlen aranyos, ahogy totyog. Minden nap rácsodálkozom, pedig ma már nem újdonság.

Nagyon örülök, hogy hallgattunk a gyógytornászra, meg Vekerdy-re és a szülői ösztöneinkre, és nem erőltettük neki a járást, amikor még nem tudott magától, nem vezettük kézen fogva, derékból előre dőlve. Nem állítottuk kanapé mellé megtámasztva, amikor még nem tudott állni, és nem támasztottuk ki párnákkal a hátát, amikor még nem tudott önállóan ülni. Hagytuk, hogy akkor csináljon mindent, amikor neki komfortos. Meglepett, hogy ilyesmin nézeteltérésbe (enyhén szólva, de inkább sértődésnek mondanám) lehet keveredni régi barátokkal, de kitartottunk az elv mellett, hogy nem járatjuk, amíg nem tud magától. Most látom, milyen jól tettük. Akkor indult el, amikor biztonságban érezte magát. Ezért most ügyes, jól korrigál, ha meginog. Ha elveszti az egyensúlyát, és már nem tudja visszanyerni, akkor popsira csücsül vagy maga előtt leteszi a kezét. Igazi esése, taknyolása nincs. Egy eset volt, amikor tényleg elnyalt és megütötte magát, de az azért történt, mert a kis mohómnak mindkét kezében volt egy-egy játék, és az egyensúlya megborulásakor sem engedte el őket.

A kézen fogva járkáltatás azért sem praktikus, mert aztán a szülő görnyedhet hónapokig a gyerek felett. Nálunk ez kimarad, de most veszem csak észre, mennyien csinálják. Eddig azt hittem, ez a görnyedés, sétáltatás törvényszerű, pedig dehogy.
Az ő dolguk, persze, nem azért mondom. Amúgy is nehéz dolog mások ügyében "állást foglalni", mert én soha ne akarok beleszólni senkinek a gyereknevelésébe, nem osztogatok kéretlen tanácsokat, mivel én sem szeretem, ha bárki is beleszól, de pont most mondta egy anyuka, hogy neki meg jó lett volna, ha hamarabb szólok, mert ezt a kézen vezetést nem tudta, hogy nem jó, és már bánja, hogy csinálta. Hát, nehéz felismerni, ki veszi szívesen és ki nem az "okoskodást".

Na, de a lényeg, hogy jár a gyerek, és imádom nézni, ahogy csinálja.

Játszótéri mizériák 2.

Visszatérve még egy rövid időre a játszótéri mizériákhoz és a házunk belső udvarának előnyeihez: Bevallom, hogy én rosszul vagyok attól, amikor a játszótérre odapisiltetik meg odakakiltatják a gyerekeket. Nem csak a higiénia, de a szokás rögzülése miatt is. Már nem mehet be kutya, nem szabad dohányozni, éjszakára zárják a játszótereket, de Pistike oda ürít a fű szélére minden nap háromszor. Nem szólok, nem vagyok én olyan, de magamban mindig hátrahőkölök, amikor ilyet látok. Ha mégis valakinek baráti körben beszélek erről, általában megkapom, hogy rossz fej vagyok, mert nem lehet hazaérni a wc-re ilyen gyorsan. Igazuk is van, biztos, és nem tudom, én hogy fogom csinálni, amikor majd már nem pelusban jár RT. Ad némi ötletet, hogy időnként mégis találkozom olyan szülőkkel, akik meg tudják oldani.

Például az egyik unokahúgom 3,5 éves kisfia elég régóta nem hord már pelenkát. Ha szól, hogy wc-znie kell, és mindenféle illemhelytől távol vannak, akkor anyuka ráad egy padon vagy a füvön egy pelust, a kisfiú beleereszti, amit kell, aztán leveszik, zacskóba teszik és kidobják.

Egy másik ismerősöm papírbilit hord a táskájában.

Ma pedig, a házunk belső udvarában egy elég kulturált megoldást fedeztem fel. A kis faházikó mögött (amúgy is oda mennének a gyerekek pisilni, kakilni) egy műanyag bili, kis wc áll, benne zacskóval. A gyerek belecsinálja a belecsinálnivalót, aztán az a zacskóval együtt mehet a szemetesbe. A bili alatt van pótzacsi, tehát a következő szükséghelyzetbe kerülő gyereket már a tiszta zacskóval ellátott illemhely várja:

WP_20140808_001.jpg

Ilyet persze csak olyan helyen lehet felállítani, ahol mindenki betartja a kimondatlan szabályokat. Tehát pl. nem lopja el a bilit, nem hagyja ott a kakit, nem felejti el az új zacskót beletenni. Sőt, ha ő használta el az utolsót vagy látja, hogy fogytán van, esetleg beruház egy újabb tekercsbe. Egy tekercs kis méretű szemeteszsák kb. 150 Ft. Tehát ez kb. csak olyan zárt közösségben megvalósítható, amilyen a mi társasházunk is. Itt baromi sok lakás van, nem ismer mindenki mindenkit, sőt. Mégis rendben tartják a dolgokat, a saját érdekükben is.

Biztos nem könnyű és nem túl kényelmes a szülőnek, de azért törekedni jó lenne. Egy kis odafigyelés csodákat tesz.

Anyukámról és a belső kertről

De durva, hogy olyan érzésem van, mintha két napja írtam volna utoljára bejegyzést ide, erre kiderül, hogy már több, mint egy hete! Sajnos szétforgácsolom magam. Azt a kevés posztolható napi akármit is máshova tolom, és kicsit bánom, mert legjobb lenne ide a blogba, csak ugye "itt" és "ott" mások a játékszabályok. Az általam szabottak.

Meg tiszta hülye is vagyok, mert kicsit befalaztam magam, belezuhantam a napi teendőkbe és azt éreztem, hogy sosincs vége, és ezért soha nem jut időm kimozdulni. Aztán rájöttem, hogy úgy sincs otthon sem idő a gyerek mellett sok mindenre, vele foglalkozni meg pont tudok ott is, ahol süt a nap és fű van, úgyhogy elvonszoltam magam egészen a társasházunk belső udvaráig, ahol egy jó nagy zöld terület fekszik, közepén egy aranyos játszótérrel. Voltam már itt többször, persze, hiszen itt lakom uszkve 6 éve, de most jöttem rá, hogyan kellene használnom, hogy igazán jó legyen. Úgyhogy tulajdonképpen elmondható, hogy felfedeztem, van nekünk kertünk meg nyugink, csak máshol, mint ahol kerestem. Anyukámat is vittem magammal, ő egyenesen szanatóriumnak érezte a belső kert hangulatát, de ő nem mérvadó, mert a Széna térnél lakik, ráadásul most épp gyárépület-bontás szomszédságában. Azért örültem, hogy tetszett neki.

Ki kell hangsúlyoznom, hogy a mai délután anyukámmal különlegesre sikerült. Annyiszor panaszkodtam már rá, annyiszor mondtam, hogy nehéz vele kijönni, hogy amikor ilyen boldog napokat okoz nekünk, mint a mai, akkor kötelességem erről is megemlékezni. Eleve egészen megváltozott, amióta RT megszületett, de ma bebizonyította azt is, hogy sok aggodalmam felesleges vele kapcsolatban. Vannak még mindig nehezen befogadható dolgai, de azt is el kell ismerni, hogy oda tudja tenni magát, ha az unokájáról van szó. Nem aggódik túl sokat, de tudja, mikor van tényleg vész. Nem szól bele annyira a dolgainkba, mint bárki más. Vannak elgondolkodtató meglátásai, és pl. amikor én már kifogytam a játékötletekből, ő előkap valami teljesen hétköznapi cuccot, és őrületet kelt vele. Egy közönséges szemüveggel, vagy a táskájából előkerülő fornettis zacskóval úgy tud figurázni, hogy RT dől a röhögéstől. Miközben nehéz ember, van néhány ritka tulajdonsága is, amik megtartották őt örök bolondozónak. Ezt értékelem benne, igazán.

Csak én nem tudtam

, hogy a Windows Intézőben lehet a fájlokat címkézni? A még nem egészen 13 hónaposom világosított fel, amikor is véletlenül megkaparintotta Dris laptopját, rátenyerelt a billentyűzetre, és hopp, látom, hogy épp címkéz. Hm. Mondjuk a hifin is olyan demókat meg mittoménmiket szokott elindítani, amikről addig nem is tudtunk.

Játszótéri mizériák 1.

Bevallom, előítéletes voltam a játszóterekkel, de még inkább az ott zajló közösségi élettel szemben. Erre kiderült, vannak egész jók, nem is kevés, a környékünkön például egy csomó kicsi-nagy, felújított vagy új található. Egy-két brutál ellenszenves szülőt vagy nagyszülőt leszámítva pedig egész jó fejek az emberek. Nem csak a főzésről meg a kakiról megy a pletyka, hanem időnként kialakulnak értelmesen, érdekes témákról társalgó körök is, és nem is mindig a gyerek áll a középpontban. Na nem azért, mintha én bármelyik ilyen társaságnak is tagja lennék, csak "véletlenül" elkaptam egy-két beszélgetést. Mi még csak percekre járunk játszózni, egy kis hinta, két-három lecsúszás a csúszdán, aztán homokozás a második lapátnyalásig, majd el onnan (fürdeni). Ez az idő meg vészesen kevés ahhoz, hogy beépüljek. (Pedig mifelénk még rocksztár apukával is lehet homokozni meg gyed-szabályozásról diskurálni.) Na, de majd egyszer!

jatszoter.jpg(Forrás: jatszoterek.info)

Ami viszont ezek alatt a rövid időszakok alatt is zavar, az az, hogy a legtöbb játszótéren alig van árnyék. Mostanában harminc fok felett van a nappali hőmérséklet, tűz a nap ezerrel, ott a szép nagy játszótér, és képtelenség használni. Kong az ürességtől, vagy mindenki szenved, és harc megy az árnyékosabb hintákért, csúszdákért. Kivételek persze vannak, az egyik jó, csupa fás játszótér pl. épp a mi utcánk végébe épült. De szerintem a sok biztonsági és EU-s előírás mellé, ami a játszóterek kialakítására vonatkozik, bekívánkozik az árnyékolás is. Jó lenne, ha alap lenne. Nem csak azért, mert a tűző napon megfő a gyerek (dél körül amúgy is kiürül minden játszótér), hanem mert felforrósodnak a játékok, és még a kevésbé napos órákban sem lehet őket normálisan használni. Kéne még egy-két fa vagy valami, na! Meg nem fém csúszda.

Az út

Pár hónapja rám tört a tettvágy, hogy valami mást is csinálnék a gyerekezésen kívül, akkor posztoltam is róla. Most jelentem: viszonylag elmúlt. Kezdem megszokni, hogy csak hébe-hóba van időm olyasmire, amit hobbinak lehet nevezni. Az megy, hogy eljussak fodrászhoz, kozmetikushoz, és este tíz után már rá tudok nézni a Facebook-ra is, és gyerekkel jóformán csak rajtam múlik, hova szeretnék eljutni napközben (azért nem egészen, de színezzük így!). Azt pedig elfogadtam, hogy nincs heti 4 filmnézés meg hasonlók, amik korábban. Ezek az évek most RT-ról szólnak, aztán, ha a sors megadja nekünk, akkor a kistesójáról. Most ez az első, neki szenteljük minden figyelmünket. Ugyanakkor nyilván kell időnként töltődni egy kicsit. Nem bulira gondolok meg ilyesmi, csak egy fél délután egyedül vagy a férjemmel kettesben... a nagyszülői segítség ilyenkor aranyat ér.

Tulajdonképpen nekem az a fő "bajom", hogy nem a gondoskodás a hobbim. Komolyan. Ha pl. imádnék takarítani, vagy hogy egy hihetőbbet mondjak: főzni, akkor elmondhatnám, hogy minden este a szenvedélyemnek hódolhatok. Ezt kellene elsajátítanom. Kifejleszteni a képességet, hogy amit épp csinálnom kell, arra vágyakozzam is. Hogy fáradtság, időhiány és minden ellenére nagy élvezettel szippantsak bele a friss petrezselyembe, mielőtt beleturmixolom RT kajájába. Ez valamennyire meg is van, mert szeretek neki kísérletezgetni, és szeretem, ha jóízűen eszi a főztömet, de a saját kajánk elkészítéséhez már kevésbé lelkesen kezdek hozzá, ha egyáltalán.

Pedig milyen igaza van Blogárnak, aki azt mondta egyszer, hogy az utat magát kell élveznünk. Valószínűleg ez a titok nyitja.

Az már nagyon jól megy, hogy élvezzem a hétköznapokat. RT-nak minden apró dolog újdonság és kaland, és én imádok ebben részt venni. Látni, ahogy először ül a fodrászszékben, ahogy először lát galambot, ahogy először érzi meg a nyelve a hideg fagyit, ahogy először ül metrón, és figyel. Általa megtanulok odafigyelni a részletekre, amelyek mellett felnőtt létemre már elrohanok. Ma pl. ide-oda ugráló tekintettel tanulmányozta a wc-lehúzást. Nézte komoly, vizsgálódó arccal, hogy anya mit nyom meg, arra mit csinál a víz, mit hova dobunk, hova hajtunk. Én pedig közben két dolgot tanulmányoztam szintén. Őt, ahogy először találkozik ezzel a jelenséggel, és magamat, arra eszmélve, hogy még sosem figyeltem meg elég alaposan a wc-lehúzás folyamatát. Ez persze csak egy példa, de így tudom napközben "hobbivá" varázsolni a néha monoton, néha piszok fárasztó pillanatokat is. Aztán persze nekem is van, nem is kevésszer, hogy lerogyok a kanapéra este tízkor, a szekrénybe hajtogatásra váró ruhák kupaca mellé, és nem értem, hogy fogom magam utolérni. Ilyenkor elkeseredek. Majd másnap reggel, amikor meglátom a kópé kipihent mosolyát, alig várom, hogy ott legyek, amikor aznap is felfedez valami újat, valamit először.

Végül is minden nap egyre jobb és jobb, egyre könnyebb és könnyebb.

Az 1. szülinap

RT egy éves lett! A napot ugyan a szobában töltöttük, mert kint szakadt az eső, de nagy volt a boldogság. Milliószor megölelgettük, énekeltem neki Happy Birthday-t, és készítettünk neki Drissel közösen tortát. Utóbbiból ez még csak a próbaverzió volt, az élesre majd a hétvégén lesz szükség, amikor jön a család. Ami azt illeti, még van mit gyakorolnunk. De ha azt vesszük, hogy még soha nem csináltam tortát senkinek, és hogy ez ráadásul speciális recept, mert RT glutén-, tojás-, tejtermék- és húsmentes diétán van, akkor nem is lett olyan rossz. Az íze nagyon klassz, csak csukott szemmel kell enni. Mire a vendégek jönnek, kikupálom.

Kettős ünnep ez legbelül. Szerintem minden szülő érzi, hogy amikor a gyereke első születésnapját ünnepli, de a kicsi még ebből semmit nem fog fel, akkor igazából magát is ünnepli egy kicsit. Ahogy sokan, mi is visszaemlékeztünk, mi és hogy volt tavaly ilyenkor, és mi minden történt azóta velünk. Egyrészt nagyon gyorsan elrepült ez a 12 hónap, és RT hatalmasat nőtt, másrészt meg nem tudom elhinni, hogy tavaly ilyenkor, illetve egy nappal előtte nem volt még velünk. Távoliak már azok az idők, amikor csak kettesben laktuk be ezt a lakást, és olyan magától értetődő, hogy RT itt van velünk... Nagyon jó döntés volt ez a kisfickó! Csodálatos figura, én pedig szeretek anyuka lenni.

Írogattam neki leveleket, és nagyjából most értem utol magam velük. Már nem emlékezetből szedem össze a korábbi hónapok eseményeit, hanem amikor valami mérföldkőhöz érünk, azonnal beírom, hónap végén meg átolvasom, szerkesztem, olvasmányossá teszem. Ha lesz időm, színezem neki fényképekkel, de annyira hosszú a to do listám, hogy fogalmam sincs, erre mikor kerül majd sor.

Nyaralásunk margójára

Nyaraltunk egy belföldit. Nagyszülőstül. Hazaértünk, és rájöttem, hogy akármilyen jól is jött a segítség, és hiába tudtam többet pihenni, mintha csak Drissel és RT-val mentünk volna, azért az az igazi, amikor végül becsukjuk magunk mögött a lakásajtót, és hármasban maradunk. A nyaralás vidám volt és viszonylag pihentető, az újra itthonlét pedig meghitt. RT-nak meg szerintem hiányozhattam még úgy is, hogy jelen voltam, de nem csak én foglalkoztam vele, ugyanis az első itthon töltött délután alatt annyit bújt hozzám, mint máskor több hét alatt. Pedig amúgy is bújós gyerek.

A nagyszülőkkel nyaralás még egy fontos dologban vízválasztó volt. Többször felmerült már a közeljövőben szükséges költözésünk kapcsán, hogy praktikus és olcsóbb lenne, ha ikerházba vagy két generációs ingatlanba mennénk, velük együtt. Én ettől mindig ódzkodtam, és szerencsére Drisnek sem kell hosszan magyarázni a hátrányait. Most a nyaralás, és az előtte levő ugyanott, ugyanúgy velük pünkösdölés még jobban megvilágította, hogy milyen nehéz is megőrizni a magánszféránkat és a szabadságunkat, ha közel vannak a szülők. Generációs- és nézetbeli különbségek sokasága bukkan elő ilyenkor is, és ha egy hét még kellemes is lehet így, egy életet nem ebben szeretnék leélni. Nem panaszkodásból mondom, a két kezem összetehetem, hogy ilyen megbízhatóak, segítőkészek és elérhetőek, de a határok szerintem fontosak. A jelenleginél közelebbi kapcsolat és lakótávolság már messze nem lenne egészséges.

Nem új téma ez, időről időre felmerül. Mi mindig hárítjuk az egymás alatt-felett-mellett lakás lehetőségét, finoman vagy konkrétan, mikor hogy. De sajnos még mindig értetlenség és némi sértődés a válasz. Pedig nem hiszem, hogy ők szívesen költöztek volna az anyósuk-apósuk szomszédságába, de ha ezt felvetném, azt mondanák, hogy ők másmilyenek.

Megoldás egyelőre nincs, csak nézegetjük a lehetőségeket. Továbbra is kérdés, hogy maradjunk-e a kerületben, vagy menjünk az agglomerációba. Jó lenne a kert, a nyugi, a csend, de rossz a távolság mindentől, ami "mozog". A nagyszülőkhöz közel, de mégis távol. Közben meg a pénztárcánk és az igényeink elsétálnak egymás mellett, nem látjuk még a megoldást. Pedig biztos itt van valahol, itt kell lennie!

Anyatej-donor

Ma személyesen is megismerkedtem az egykori anyatej-donorunkkal. Nagyon aranyos lány, egy hatalmas, vidám, vegán kisfiúval, aki csak egy hónappal fiatalabb RT-nál. Na, de a lényeg, hogy ez a lány a saját babája gondozása mellett minden éjjel 3-tól fejte a tejet az én kisfiamnak, mert akkor volt rá ideje, és semmi fizetséget nem fogadott el cserébe. Ma meghívtam egy ásványvízre, mert nem tudtak neki visszaadni a pénztárnál, de kb. ennyi, amit eddig elfogadott. És még ő szerénykedik, hogy ez az éjszakai fejés neki is jó volt, mert nőtt a tejhozama, meg hogy miért kért volna bármit is, hiszen neki is ajándékba adta a természet... Le a kalappal előtte, komolyan! Nekem nem lett volna az első hónapokban erre energiám, az biztos.
Szerintem össze fogunk még járni, sétálgatni együtt, mert elég sok közös témát találtunk és a gyerekek is hamar egymásra hangolódtak.

Szuper mininyaralás

Eljöttünk egy mininyaralásra a Szelidi-tóhoz. Hirtelen jött a hír, pikk-pakk csomagoltunk, és itt teremtünk. Pár éve találtuk ezt a kis házat, jól éreztük magunkat, és azóta minden évben kibéreljük egy időre. RT-val még nem jártunk ilyen távolságra otthonról, és nem aludt még éjjel máshol, csak a saját ágyában, ezért kicsit aggódtam, de nagyon élvezte az utat is, az új autósülését is, és a szállást is. Itt minden újdonság neki, csupa-csupa új nézni, fogdosni, ízlelni való. Először ért tó vize a bőréhez, először látott hullámot, először evett cseresznyét, és egy csomó mindent sorolhatnék még.

Iszonyú sok cuccot kell egy gyereknek csomagolni, én el sem hittem, amikor gyülekeztek a táskák a nappaliban, pedig még próbáltam praktikusan is gondolkodni, hogy pl. babakádat nem viszünk, néhány napra megfelel a zuhanyzás is, nem pakoltam külön tusfürdőt vagy szappant sem, mindannyian RT-éval tisztálkodunk, de még így is rengeteg csomagunk lett. Régen, ha Drissel mentünk valahova, akár hetekre is, 2 közepes méretű táskában elfért mindenünk.

szelid.jpg

Itt vannak a nagyszülők is, illetve pontosabban nekik köszönhetjük, hogy el tudtunk jönni. Először fenntartásaim voltak, mert már vannak rossz tapasztalataim, és most is beigazolódott, hogy napról napra idegesítőbbek, viszont az is igaz, hogy rengeteget foglalkoznak az unokájukkal, és nekünk csak így van lehetőségünk igazán jót pihenni. Ha úgy adódik, reggel csak kiadjuk a hálószoba ajtaján a gyermeket, ők átpelusozzák, megetetik, szórakoztatják, amíg mi alszunk tovább. Ma pl. 9:30-ig szunyókáltam. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. De napközben is le tudunk dőlni, ha épp úgy szeretnénk, meg nem kell azonnal ugrani, ha RT bekakil, éhes, szomjas vagy ledobta a játékát, 4 felnőtt jut azokra a feladatokra, amiket máskor egyedül tolok napközben, vagy Drissel együtt reggel-este-hétvégén.

Mondhatom, én még ennyire felszabadult nem voltam, amikor elutaztunk valahova. Egész más, amikor munkából vesz ki szabadságot az ember, és az első napok még a stressz lebontásával telnek. Most meg az eleve jó hangulatból jöttünk a még jobba, lazulni. Így működik igazán.

Bírnék egy ilyen házat, egy ilyen kertet, egy ilyen környezetet, ilyen közel a tóval. Időnként elábrándozom ezen, mert tényleg szép, gondozott, jó az atmoszférája. De ha belegondolok, hogy itt kellene élni, akkor mégis annyi az ellene szóló érv... De így, üdülésként szuper. Ülünk a kertben vagy a teraszon, és arra gondolok, hogy nekem ez itt a felhőtlen boldogság. Nem hiányzik más, csak egy jó kávé (legközelebb becsomagoljuk a kávéfőzőnket is, akármilyen nevetséges). És ha még egy vetítővászon is lenne a kertben, amin este filmeket lehet nézni, maga lenne a Paradicsom.

süti beállítások módosítása