Antibaby naplója


40 lettem

2017. április 19. - Antibaby

40 éves lettem. Egészen pontosan már 3 hete 40 éves vagyok.
Egyáltalán nem furcsa érzés 40-nek lenni. Az már annál inkább, hogy a 20 évesek 20 évvel fiatalabbak nálam.

Vidéki maca lettem

Júliusban eladtuk az első saját, szerintem nagyon szép és jó helyen levő, de már kinőtt és nekünk túl zajos lakásunkat, és augusztusban a budai agglomerációba költöztünk. Ez itt most albérlet, nem álmaink netovábbja, de ideiglenes hajléknak nagyon kellemes. Bútorunk kevés van, ellenben helyünk rengeteg, mivel tetőtéri a lakás, és a hasznos területe is legalább 70 nm, Rt meg ugye az alacsonyabb falrészek mentén sem veszi észre, hogy már a nem hasznosban jár. :)

A vidéki élet rengeteg változást hozott, és amúgy is minden alaposan megváltozott. 

Rt szeptember óta óvodás, egy szuper helyre jár, nagy megkönnyebbülés, hogy sikerült elintéznünk, és megoldanunk azóta is hónapról hónapra. Hihetetlen jól vette a beszoktatást, nagyon büszke voltam rá, és meg is hajlok az óvodai dolgozók előtt, bár szerintük meg a siker legalább 50%-a, hogy én jól felkészítettem előre. 

Azzal, hogy ovi van, az én életem végre olyan lett, amilyet szerettem volna. Legalábbis abból a szempontból, hogy végre kreatívkodhatok, foglalkozhatok a fejemben megszülető ötletek megvalósításával, és a napom egy részét szabadon osztom be. Közben pedig őt jó helyen tudhatom.

A 3 itthon, gyerekkel töltött évemből 1,5-ben erről álmodtam. Azt hittem, majd én leszek a világ legboldogabb nője, aki szereti a munkáját, szabadon dolgozik itthonról, sikerre viszi a kis dédelgetett vállalkozását, közben minden nap friss ételt főz, annak jegyében, hogy csak egészséges és jó minőségű táplálék kerüljön a fia és férje szájába, és persze üde lesz, jól öltözött, mindig maximálisan ápolt, mosolygós, kiegyensúlyozott... ja, és fitt, feszes, mert hetente legalább 3 nap lecsippent a munkaidőből 1-1 órát tornára. 

Háááááttt.... mit ne mondjak, ezeknek csak egy nagyon kicsi része valósult meg. Az igaz, hogy szeretem a munkámat és nagyon örülök, hogy szabad lehetek, de ha rajtam múlna, ebből még éhen halnánk. Az ötleteimnek csak egy részét tudom megvalósítani idő, tőke, energia hiányában, vagy mert "kicsi vagyok én ehhez". 

Ami nagy változás, hogy szeptember óta napi szinten vezetek. 3 településsel arrébb hordom Rt-t oviba, amitől nem kell megijedni, mindössze 15 perc az út, ha traktor kerül elénk, akkor 20. Többet eltöltünk ott a szüttyögéssel az öltözőben. Viszont így viszonylag kisforgalmú helyen tudtam belejönni napról napra a vezetésbe.

Mondjuk ezzel együtt is kétszer törtem az autót. Egyszer egy padkának ugrott neki a kerék, máig nem tudom, hogy sikerült, de 10 cm-es lyuk lett a gumin és eltörött mindkét dísztárcsa azon az oldalon, máskor pedig a szokásos parkolóhelyemre akartam beállni popsi helyett orral... se előtte, se utána nem tűnt jó ötletnek, csak épp abban az egy percben, amikor behorpasztottam vele az éppen lejárt Casco-jú autónk oldalát. Azon a napon oldódott fel a "gyerek előtt nem káromkodunk" szabály.

De azért elvezetgetek. Budapesten is, vidéken is. Néha szidom magam, néha szidok másokat, de eddig mindig épségben célba értem. Ja, és szeretem, csak még sokszor izgulok, hogy mi lesz, ha váratlan helyzetbe kerülök.

Budapesti jogsitlanként sosem értettem, mitől esnek pánikba az autósok, ha lehull 2 mm hó. Most már értem. :)

A vidéki élet meg sok mindenben más, mint a korábbi fővárosi. Csend van és nyugalom, általában. Pedig egy állítólag forgalmas út mellett lakunk, még a távolsági busz is itt jár, de mi ez a Bartók Béla út forgalmához képest!? Semmi. Ha kinézek az ablakon, ellátok messze a szántóföldekre, és a mögöttük levő hegyekre. Nem a szemközti lakó erkélyére kihágyt lomokat kell néznem. Minden este naplementében gyönyörködhetünk, és minden este más és más az ég, ahogy a Nap végül lebukik a hegyek mögött. Csodás látvány.

Vásárolni kicsit messzebbre kell mennünk, mint eddig, de ezt részben magunknak választottuk, mert nem szólít meg a sarki kisbolt meg a Coop kínálata. Ugyanakkor autóútban nem lakunk messzebb Budapest központi részeitől, mintha valamelyik külső kerületében élnénk. Teljesen oké a távolság.

Azért nem itt fogunk megöregedni, remélem. Ha körülnézek itt a társasházban vagy a környéken, hát, gondban lennék, ha barátokat szeretnék találni. De szerencsére azok már vannak, és még bőven elérhető távolságban.

Nincs új a Nap alatt

A múlt héten feltaláltam a tápszerkészítő gépet, amit kb. úgy képzeltem el, mint egy automata kávéfőzőt, amibe be van töltve a táp meg a víz, és a kisbaba életkorát valami tárcsával vagy gombbal kiválasztva elkészíti frissen a megfelelő mennyiségű és hőmérsékletű alapanyagokból a tápszert. Nem kell öntögetni, melegíteni, aztán esetleg hűteni, hajnalban adagolókanalakat számolni, meg összerázni sem. Gondoltam, ez kellene még a kényelmes fogyasztói társadalomnak, nesztek.
Azért nem gondoltam vészesen komolyan, ami abból is látszik, hogy mindenkinek meséltem, de tetszett nekik az ötlet, biztattak, csináljam meg, mert nagy ötlet.
Most lett időm, mondom keresek egy mérnököt, aki elkészíti a műszaki dokumentációt, azt' megkeresek vele külföldön valami ide vágó céget.
Na, erre nem az első google-zásnál kiderült, hogy már feltalálták? Svájcban és Franciaországban forgalmazza a Nestlé. (What else?)

Ide kattintva lehet megtekinteni.

És, ha jól értem, távirányítós is. Lehet az ágyból nyomatni. Vagy a játszótérről hazafelé tartva. Ez azért hiánypótló funkció. Nem is értem, a Nespresso kávéfőzőkön miért nincs ilyen.

Na, tehát ennyit a találmányomról. Most törhetem tovább a fejem, hogy miből multicsilliárdosodjak meg.

Hozzátáplálás

Megkezdtük az első szilárd (sokszor persze inkább folyékony, de nem anyatej, nem tápszer) táplálék bevezetését. Az első héten vagyunk túl, és én felváltva ugrottam ki a bőrömből a boldogságtól és kaptam kis híján idegbajt.

Soha nem gondoltam, hogy ilyen nagy öröm, amikor a gyereked először nyel le egy kiskanálnyi almalevet. Hát még, amikor a kis szájában megforgat egy kevés reszelt almát. Piszkálgatja a nyelvével, látom, hogy ízlik neki, nem fintorog, nem köpi ki, de nem igazán tudja, mit kellene kezdeni vele. Hihetetlenül aranyos. Egész héten ezen izgultam, pozitív értelemben, és nagyon örültem, amikor láttam, hogy érdeklődik az evés iránt.

Az idegbaj meg az elkészítéssel kapcsolatban jött rám. Sehol nem találtam normális leírást, hogy hogyan is kell elkészíteni a gyümölcs- és zöldségpépeket. Bonyolultabb ételeket simán vagy félsimán megcsinálok, de egy kis céklapároláson és burgonyapasszírozáson elvéreztem. Anyósom jött, tartott nekem gyorstalpalót, ami után felbátorodtam, és amikor sétálni vitték RT-t, nekiugrottam a melónak. Gondoltam, ripsz-ropsz összedobok egy jó nagy adagot, amit le lehet fagyasztani, aztán még alszom is egyet. Hát, majdnem így történt.
Két óra alatt lettem kész a krumplival, amit párolás után is baromi nehéz (nekem legalábbis) összenyomkodni és szitán áttörni. Majd' leszakadt a kezem, úgy éreztem magam, mint azok a nők, akik a folyóban mosnak egy deszkán sikálva a ruhákat. Vagy ahogy gondolom, hogy érezhetnék magukat, ha már egyébként automata mosógépen szocializálódtak volna, és utána kitennék őket a folyópartra, hogy "mossatok, de makulátlan legyen ám!". Nem akarom, nem akartam elhinni, hogy 2013-ban nincs ennél modernebb megoldás, mint villával összenyomkodni és szitán átpaszírozni. Persze a gyerekért megcsinálom, ha kell, de ha létezik egyszerűbb és kényelmesebb módja, miért ne választanám azt!? Aztán, amikor már tiszta vörös volt a kezem a sok nyomkodástól, leesett, hogy mekkora hülye is vagyok. Bohózatba illő jelenetet rendezek a konyhában, amikor úgy kellett volna kezdenem, hogy összeturmixolom (botmixerelem), és utána, folyósan passzírozom. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen béna, és mindenki másnak ez már elsőre is ujjgyakorlat? Most már bele fogok jönni, de nagy hibám, hogy ha valamit nem élvezek annyira és szeretnék gyors eredményt látni, aztán mégsem sikerül olyan könnyen, akkor ideges leszek tőle. Ez is ilyen volt.