Antibaby naplója


A szabadúszás felemelő érzése

2017. augusztus 29. - Antibaby

Phű, sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz magánblogot vezetni, ha amúgy is egész nap írok. Ez nem panasz, mindig is ezt szerettem volna, hogy tollforgatással (hah, a vágyak lassan teljesülnek, azóta már el is felejtettem kézzel írni) keressem a kenyeremet, és még válogathatok is a felkérésekből, piszok jó! I'm happy, sallala.

Ma viszont ott ültem egy tárgyalóban egy fickóval (főőőnök) és a megszeppent alkalmazottjával, és eszembe jutott, hogy ezt bizony ide fogom blogolni, akármi lesz. Azt, hogy mindenki hagyjon fel az alkalmazottságával, és legyen szabadúszó, mert ez nagyon jó. Mármint nem, k..va nehéz, de közben mégis csak felemelő, hogy nem kell ott reszketnem, mint a nyárfalevél egy erősen személyiségzavaros manus mellett.

Én kb. 5 perce ismertem, és pont olyan finoman sértegetett, ahogy annak idején a nagyfőnökök tették a fejem felett, és én annak idején pont úgy be voltam ettől tojva, mint most az a nő ott az asztal túloldalán. De most csak hallgattam hátradőlve, hogy neki ez a tárgyalástechnika, hogy odahív, és pár perc után igyekszik bebizonyítani, hogy ő itt valaki és én semmiképpen nem lehetek jó a szakmámban, még akkor sem, ha azért invitált oda, mert ő nem ért hozzá és szüksége van rám. Mert nincs, tudjam meg, hogy nincs, de azért persze a végén, na jó, egye fene, dolgozhatok egy kicsikét, ha akarok.

A betojás helyett most azt éreztem, hogy nagyon kell koncentrálnom, hogy ne nevessek fel. És hogy milyen jó, hogy ennek az egésznek nincs nagyobb tétje, mint hogy ott vagyok, aztán kijövök, és akkor lesz folytatása, ha akarjuk. Ha meg nem, hát nem. Ott a többi megbízóm.

Rájöttem, hogy alkalmazottként, főnök haragja vagy aktuális szeszélyei miatt aggódva sosem voltam önmagam. Nem mertem az lenni, nem mertem kifejezni, hogy ki vagyok. Most meg nincs más opció. Csak odamegyek, önmagam vagyok, és önmagam is jövök el. Mindegy, hogy egy nőgyűlölő, megalomán, arrogáns ember ült-e az asztal másik oldalán, mert nem tud megváltoztatni. A korábbi főnökeim meg tudtak, és elszomorító belegondolni, hány év, hány évtized repült el abban a szorongásban.

Anya csak egy van

Írtam már? Azt hiszem, még nem.
Anyukámmal egy éve nem tartjuk a kapcsolatot.

Egy gyönyörű május eleji vasárnapon (igen, egészen pontosan Anyák napján) közölte, hogy ő nem akar többet jönni hozzánk. Volt még hozzá nagy kiborulás is, de az mellékes. A lényeg, hogy azóta se a lányára, se az unokájára nem kíváncsi. Egy hétig ideges voltam, mint kb. minden megnyilvánulása után, aztán rájöttem, hogy hihetetlenül megkönnyebbültem. Hogy a lehetséges verziók közül nekem ez jó és biztos neki is. Ugyanakkor mégis csak borzalmas az egész.

Az az érdekes, hogy amikor ez kiderül valamelyik barátunk, rokonunk előtt, mindig rögtön elkezdem magyarázni, hogy miért nincs semmi értelme újra felvennem vele a kapcsolatot. Nyilván valamiféle lelkiismeret-furdalás dolgozik bennem ilyenkor, hogy nem nyüszítek a küszöbén befogadásért. De az érdekes az, hogy ezek a rokonok, barátok, félismerősök sosem ezt firtatják, hogy én miért nem megyek. Hanem azt kérdezik, hogy tényleg nem érdekli őt az unokája meg a lánya? Hogy tényleg nem jelentkezett szülinapra, karácsonyra? Hogy lehet ez?

Nem akarom elhitetni senkivel, hogy nem fájdalmas, és nem jut eszembe gyakran. Leginkább fortyogni szoktam magamban, régi sérelmeken, azokon a dolgokon, amikkel betelt a pohár, amik külön-külön is vérlázítóak egy anyától, egyben meg aztán végképp. És hogy végül ő nem akar jönni hozzánk... Milyen gombot lehet erre varrni?

Hogy milyen érzés? Iszonyú kettős. Ahogy kisgyerekem lett és átéltem, milyen nehéz az anyaság, még úgy is, hogy nekem sok segítségem van, és nem éhbérért dolgozom a bányában, óhatatlanul eszembe jut az anyukám, aki egyedül nevelt fel két gyereket, nem volt, aki keljen éjjel helyette, aki szombat reggel kiosonjon a gyerekkel a nappaliba, hogy ő tovább aludhasson, nem takarított helyette senki és nem vigyázott ránk helyette más. Gürizett a maszeknál alig pénzekért, cserélte éjjel a pisis lepedőnket, ápolt a betegségben... ezekért az évekért nem tudok mást érezni, mint végtelen hálát. De ami 16-17 éves korom körül kezdődött vagy inkább durvult el, azért mérhetetlen haragot érzek iránta, és a legkevésbé sem értem meg, hogy tehet ilyeneket sorozatosan a saját gyerekével egy anya.

Anyák napján, vagy amikor hallgatom a gyereklemezeken egy nap ötvenszer az anyákról szóló szeretetteljes dalokat, összeszorul a szívem. Egyrészt a fiam jut eszembe, hogy neki én vagyok ez az anya, aki neki csak egy van, és aztán óhatatlanul eszembe jut az enyém, akit már nem köszöntök fel Anyák napján.

Ambivalens érzés, ami valószínűleg életem végéig elkísér majd. Az én keresztem.

Nem biztos, hogy túléljük

Rt felült a tévésszekrényre, a hifi mellé, és onnan lógatta lefelé a kis lábait. Írtó cuki volt, össze is néztünk Drissel, és szinte egyszerre kezdtük el mondani:

- Hihetetlen aranyos ez a gyerek, imádnivaló. Csak nem biztos, hogy túléljük.

Aztán, amikor az összes ismerősömtől meghallgattam, hogy "csak szoktatás kérdése", meg hogy "mégis mitől nincs időtök, a 2 és 3 éves kor közötti időszak egy hatalmas ajándék", és már épp kezdtem volna a Duna felé venni az irányt, hatalmas kövekkel a zsebemben... akkor megnéztem ezt a videót, és az az arc, amit Caramel vág 1:25-nél, megmentette az életemet.
Oké, oké, az én gyerekem nem másfél már, és már jó néhány hónapja átalussza az éjszakát, de akkor is nagy kő esett le a szívemről, hogy van, akinek ez az egész nehéz, és ki is mondja.

"Love" is all around

Létezik az a jelenség, amikor egy pár hatalmasat veszekszik, majd átcsapnak vad szeretkezésbe.
Létezik, hogy két ember eleinte borzalmasan ellenszenves egymásnak, majd ellentétük odáig fajul, hogy végül egymásba szeretnek.

Nos, kb. 16 évi internetezés után rájöttem, hogy ez az idegenek közötti kommentcsatában is működik. Az energiák legalábbis nagyon hasonlóak. Hatalmasat vitatkoztok valami fórumon vagy Facebook csoportban, majd a végén késztetést éreztek, hogy ha csak virtuálisan is, de jól megölelgessétek egymást. És már le is googlizod, húzod a kurzort a profilképére, hogy megtudd, ki ez az ember, akivel ekkorát szócsatáztál. Keresed a módját, hogy felruházhasd mindenféle vélt pozitív tulajdonsággal, pedig néhány perce még a hajad égnek állt a hozzá(d)szólásaitól.

Love* is all around.

*love= itt most szeretet 

Bye-bye 2015, welcome 2016!

Először azt akartam írni, hogy a 2015-ös évről nincs mit összegeznem, mert egy folyamatos életben maradásért küzdés volt. Rohanás, ide-oda kapkodás, folytonos időhiány és rendetlenség. Minden, amit 2016-ban másként szeretnék csinálni. Aztán, ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy azért maradt bennem ez az érzés, mert rengeteg mindent csináltam, és ebből időnként tényleg csak a fáradtságot vettem észre, holott:

- vezetés órákra jártam, és végül jogosítványt szereztem,
- tanultam némi fotózást és némi marketinget,
- belekezdtem egy "abszolút enyém" projektbe, amibe rengeteg munkát fektettem,
- majdnem eladtuk a lakást és majdnem elkezdtünk építtetni egy házat magunknak, ami jó sok szervezés és utánajárás volt, majd végül jövőre halasztottuk,
- nagyon-nagyon sokat főztem, amennyit még soha korábban,
- és nem utolsó sorban full-time anyukája voltam egy tündéri, nagy dumás, örökmozgó kisfiúnak.

Igen, sokszor fárasztó és csapongó volt, de nagyon sok mindent vállaltam, és ez ezzel jár.

2016-ban rengeteg mindent szeretnék véghezvinni, de még inkább rendbe szedni. Nem mondhatom, hogy 2015-ben felülmúlhatatlanul boldog voltam, ezért jó lenne rájönnöm, min kellene és min tudnék változtatni annak érdekében, hogy újra jobban érezzem magam a bőrömben. Ez lesz az új év kihívása, meg még néhány apróság. Pl. vegánná válni, a szívvel-lélekkel elindított projektemet fejleszteni, és akár megélhetést varázsolni belőle, a vezetésben rutint szerezni, megtalálni a módot, hogy a megálmodott házunk felépülhessen és elköltözhessünk, többet foglalkozni a férjemmel, és még tudnám sorolni.

Kisfiam

Amikor mondom neki, hogy már nem kell bevennie a köptetőt, mert az orvosság, ő pedig már meggyógyult, akkor köhögést szimulál. Mert szereti a kanalas orvosságot. Együtt nevetünk, tudva, hogy lebukott a műköhögéssel.

Megkérdezi, mit csinálnak az emberek a templomban, és a nagyfiú után a felnőtt jön-e (mármint nagyfiúság után a felnőttség), és mondja, hogy szeretne felnőtt lenni. Miért? Mert anya is az. 

Viccelődik, van humora. Tudja már, mikor készül zsiványságra, és tudja, hogy én is tudom. Lesi a szeme sarkából, mikor nevetem el magam, és ő is nevet.

Odajön, átöleli a nyakam, és azt mondja: "Nagyon szeretlek téged!" Ha a plázában elmegyek a mosdóban (3 perc), mondja apának, hogy "nagyon hiányzik nekem anya". Nyilván tőlünk hallotta, eltanulta, utánozás ez is, de érzem, hogy tudja, mit jelent, és akárhogy is, ezek a szavak nagyon jól tudnak esni.

Már hisztizni is úgy hisztizik, hogy nem lök el, hanem engedi, hogy felemeljem, fogja a nyakam, segít, de közben bömböl ezerrel. Aztán megkérdezem, megnyugodott-e. Igen, mondja tök komoly arccal, mintha mi sem történt volna épp pár perccel korábban.

Kb. egy hónappal ezelőttig azt mondtam, nagyon eleven, alig tudom tartani vele a lépést, nem hallgat rám. Talán elrontottunk valamit? Mostanra meg olyan együttműködő és figyelmes lett, fegyelmezetten ül már a fodrásznál a székben, hagyja a macerát. Hősiesen tűri a vérvételt, együttműködő az orvosnál. Már ő mondja, hogy az utcán a gyerekek a ház felőli oldalon mennek, és nem kell aggódni a fogmosáson, nagyon alaposan megcsinálja magának. 

Azt mondják, az első pár hét az összecsiszolódásról szól. Lehet, hogy ez nem pár hét, hanem akár 2 és fél év?

Bonyolult mondatokat is mond, olyan szavakat használva, mint "valamint", "továbbá", "viszont". Megzabálom. Ismeri a betűket, számokat, próbál logikázni velük. Szivacsként szívja magába a nagyvárosi infókat, már olyan villamosok vonalán is tudja a megállókat és az átszállási lehetőségeket, amelyeken én még soha nem is utaztam.

Talán most élvezem legjobban az anyaságot, de ezzel az érzéssel együtt megérkezett az aggódás is, hogy nemsokára felnő. Ahogy a barátaink, rokonaink gyerekei is, akik tegnap még ugyanekkorák voltak, most meg már iskolába mennek. Épp, mire vissza kellene térni a pénzkeresők közé, és megtanulni eltávolodni kicsit, ha lelkileg nem is, de fizikailag, akkorra érzem, hogy a lehető legtöbb közös időt szeretnék vele.

Itt voltak anyósomék

Tehát itt éltek anyósomék 5 napig a nappalinkban. Ez alatt a pár nap alatt simán el lehet jutni odáig, hogy az ember elgondolkodik, nem lenne-e célszerű Dunának menni. Nem, nem velük volt a gond, ők tökéletesek! Velem van a gond, mert mint kiderült, nem tudok:

- teát főzni (teafiltert megfelelően a vízbe lógatni),
- teregetni,
- teregetés után a ruhaszárítót megfelelően elhelyezni,
- levelestésztát félbehajtani,
- tojást tisztítani,
- tojást főzni,
- mosogatógépbe bepakolni,
- mosogatógépből kipakolni,
- a gyerekemmel bánni,
- szappant nem tönkretenni,
- a gyerekemről megállapítani, hogy mikor kellene aludnia,
- megfelelő időben elaludni (mint a normális emberek),
- megfelelő időben ébredni (mint a normális emberek),
- megfelelő időben enni (mint a normális emberek),
- megfelelő időben nem enni (mint a normális emberek),
- beszédemhez hangerőt választani,
and many many more.

Ja, és nem tudom jól, hogy a 6+7 éve velem élő páromnak ki barátja és ki nem.

Asszem, fel is hívom ünnepek után az ex-pszichológusomat, hogy kezdhetjük előlről az önbizalomszerző terápiámat.

Na jó, ez azért inkább irónia, és enyhe túlzás, mert valójában azt gondolom, hogy aki eljön segíteni és egyébként vendégségben lenni olyan értelemben, hogy más lakásába, más életébe toppan be, az próbáljon már meg egy kicsit alkalmazkodni, kompromisszumot kötni, vagy egy csöpp tiszteletet mutatni az ott élők szokásai és tapasztalatai iránt!

Apának, szeretettel!

A Nekünk bevált oldalának talán eddigi legjobb bejegyzése. Tökéletesen leírja, amit mostanában érzek. Küldöm szeretettel a férjemnek, és minden apukának.

"Drága Szerelmem! Csak szeretném előre elmondani neked, mielőtt még hazaérsz, hogy nagyon jó napunk volt ám és minden rendben. De a feltűnésed valószínűleg drasztikusan megváltoztatja majd a viselkedésemet. Nem szeretném, hogy azt hidd, egész nap ilyen idegbeteg voltam, mert nem. Csak most már kezdek kiakadni, érzem. És ha itt leszel, akkor majd egy pillanat alatt fel fog dühíteni minden megnyilvánulásod, amivel erre utalnál, még ha jószándékúan is teszed, mert tudod, hogy magamtól nem nyílnék meg. Támadásnak fogom venni, hogy végre kiadhassam a feszültségem. Sajnálom! Ez a viselkedés valójában egy segítségért kiáltás volna részemről, amit nem merek nyíltan felvállalni. Mert tudom, hogy te is dolgoztál ma, mi meg kirándulni voltunk a szabadban, és nem is volt semmi különösebb nehézség, kimaradt a délutáni alvás ugyan, de nem pánikolok már rajta, mert öröm együtt lenni a fiúnkkal, de tényleg. És amikor ennek ellenére azt érzem, hogy ha még egyszer oldalba lök, miközben készítem a vacsorát, mert azt akarja, hogy vegyem fel, amit megértek, mert ő (is) nyűgös és onnan lentről nem lát a fazékba..., akkor legszívesebb megfognám és elhajítanám messzire. Vagy ráüvöltenék, hogy a torkomban növekvő feszültség ne bőgessen meg. De nem kiabáltam, mert már elégszer sikerült feltartóztatnom magam és bevillan ilyenkor, hogy ne tovább! Van egy trükköm is, még mielőtt minden kötél szakadna. Énekelni kezdek. Valószínűleg elég hamisan, de mégis csak jobb, mintha elhajítanám. Most éppen egy Kelly Family dal ugrott be, ez már önmagában vicces volt. Felkaptam kicsifiút és táncoltam vele. Közben megkavartam a főzeléket. Aztán letettem és öt perc múlva megint jött, engem akart, belőlem akart, mert ő (is) lemerült. Újra túllépek önmagamon, azért is megcsinálom! — mormolok magamnak, mint egy hosszútávfutó. De közben tudom, hogy amikor megjössz, akkor majd leeresztek és neked fogalmad sem lesz arról, hogy mire voltam képes. Csak az összeesett lufit látod, meg ahogy levegőért kapkodom. Fáradt vagyok, sok volt már ez az elhúzódó betegeskedés, a non-stop együttlét, nekem sok. De hogy kezdjek ebbe bele? Tudom, persze, megértesz, sokszor beszéltünk már erről, de téged is erősen köt még a gyerekkorod, a csaláid minták, amik között letapogattad a valóságod. El sem mondom, mert nem akarom bizonygatni neked, hogy azért jó anya vagyok. Inkább előre szólok, hogy sajnálom, ha feleségnek most nem jó, mert még is csak te vagy az nekem, aki felé kioldódhatok. Persze az igazság az, hogy nem is tudok előre szólni neked, mert nincs időm megírni ezt az üzenetet, 7 óra múlt és meg kell etetnem a gyerekünket..."

Mik történnek éjszaka?

Hátborzongató dolog történt.
Reggel, amikor odaléptem Rt ágyához, azt láttam, hogy bent van mellette 2 pulóver, amiket emlékszem, hogy este egy távolabbi szekrényen hagytam, összehajtva. Rt nem éri el az ágyából, hiába ágaskodik. Kérdezem Drist, hogy ez vajon hogy meg mi... nem tudja-e, hogy kerültek a pulcsik a kiságyba. Erre azt mondja, hogy biztos akkor vitte magával Rt, amikor éjjel hagytam mászkálni a lakásban, majd visszatettem. Néztem rá, mint egy ufóra, mert egyáltalán nem emlékeztem, hogy 
kivettem volna éjjel az ágyból. Meg amúgy sem vall rám, nem szoktam kivenni és engedni sétálni. Legfeljebb, ha nagyon sír valami miatt, akkor próbálom vígasztalni, majd visszateszem, de sétálni nem engedem éjjel. Vígasztalnivaló sírás meg nem volt ma éjjel.
Dris viszont váltig állítja, hogy ő félálomban kinyitotta a szemét, és látta, ahogy a gyerek odasétál ahhoz a szekrényhez, amin a pulcsik vannak, és én meg rászólok, hogy azt hagyja, aztán visszateszem az ágyába.

Kérdeztem Rt-t is:

- Kijöttél éjjel az ágyadból?
- Igen.
- Ki tudsz mászni?
- Nem.
- Valaki kivett?
- Igen.
- Ki?
- Anya.

Komolyan mondom, egy másodpercére sem emlékszem ennek az egésznek. Olyan érzés volt reggel hallani, mintha megbolondultam volna. De leginkább félelmetes, hogy vajon miket csinálok még éjjel a fiammal, amiről nem is tudok.

Dris nyugtatgat, hogy nagyon fáradt vagyok mostanában, és biztos ezért történt. És ez igaz is, több mint két éve nem aludtam ki magam igazán, vagy inkább féligazán sem. Látom is a jeleit, tudom, hogy háromszor kérdezem meg a barátnőmet, hova megy nyaralni, és még utána sem emlékszem rá, és hasonlók. De hogy éjszaka pakolászom a gyereket, hagyom sétálni, és nem is vagyok közben tudatomnál, az azért súlyos.

Ez vajon már az a tudathasadós dolog, amit a gyakori felébresztős kínzással lehet elérni, vagy csak az előszobája?

Budapest, Budapest, te csodás!

Mostanában gyakran rácsodálkozom, milyen gyönyörű város Budapest. Nem tudom, miért új ez nekem, mármint a megélése, hiszen ami tetszik benne, az már a születésemkor is ilyen volt, és azóta is. De mostanában rendszeresen ellágyulok, ha a Duna partján döcögő villamosról nézelődöm, miközben fiamnak mutatom ujjammal a hajókat, a túlparton velünk párhuzamosan haladó másik villamost. Vagy amikor a Várkert lépcsőin felcipelve végre letehetem őt, és megfordulva meglátom az alattunk elterülő várost, a maga csodájával. És örülök a sok felújított köztérnek is, de az igazi a Duna, a két partján sorakozó gyönyörű épületek, a hidak... komolyan meghat mostanában, hogy itt van ez a felfoghatatlan szépség nekünk.

Ma, épp vezetés órám volt, amikor egy 5-6 fős bringás társaság hajtott le egy forgalmasabb budaörsi útról egy kis utcába, és épp ott az egyik fiú alatt kettétört a bicikli váza. Persze segíteni akartunk nekik az oktatómmal, és amíg hívtunk a srácnak egy taxit (a harmadik taxitársaság tudott csak olyan autót küldeni, amivel egy biciklit is el lehet szállítani - éljen a 6x6!), kiderült néhány érdekesség a kis csapatról. Spanyol fiatalok, akik Madridból Németországig vonattal, majd onnan (Ulmból) bringával utaztak egészen idáig. Ezervalahány km-t tettek meg kerékpárral, 12 nap alatt. Kérdeztük, hova mennek innen tovább, amire az volt a válasz, hogy Budapest a végcéljuk, látni szeretnék, mert ez Európa legszebb városa.

Én még messze nem jártam mindenhol Európában, de gyanítom, hogy igazuk van.

Ide passzoló zenei aláfestés:

 

2 éves

lett a manó. Családi ünnepség majd csak jövő hét végén lesz, de ma is ő állt a középpontban. Reggel elmeséltük neki, hogy két éve ezen a napon még bent volt a pocakomban, de már nagyon szűk volt neki a hely, úgyhogy bementem a kórházba és a doktor bácsi segített kijönni neki a pocakomból. Ezután egész nap, ha szóba jött a szülinapja, azt kérdezte: Doktor bácsi hol van? Kénytelenek leszünk jövőre meghívni Dr. Szuromit is.

Két éves anyatapasztalatom van, ami azért már valami, és még mindig azt mondom, nagy csoda egy gyerek (biztos kettő meg három is), de nagyon fárasztó is. Rt mára hatalmas arc lett, egy igazi egyéniség, aki otthon, ahol igazán kinyílik, rendkívül cuki és hihetetlen dolgai vannak. Társaságban még általában meg van szeppenve. És most már nálunk is tombol a jó kis dackorszak. Meddig is tart ez?

"Cirkuszi mutatványok" terén elég jól áll. Simán számol tízig, magától is megszámol dolgokat. Most a szülinapja kapcsán az ujjával kettőt mutat, de a szájával hármat mond hozzá. Hány éves vagy? Hááomm. Furcsa mód a játszótér nem igazán érdekli, nem akar csúszdázni, hintázni is ritkán, a homokozóban egy ideig elvan, de semmi különös lázat nem érzek nála iránta, a gyerekeket nézi, és a kortársainál jóval kevesebb lelkesedéssel mászik mászókára. Sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem mászókázik. Közben viszont szereti az olyan négy fal közötti játékokat, mint a memória kártya. Úgy játszuk, mint a nagyok, lefordítva a 30-40 lap, és kettesével felfordítva memóriából párosít. Szeret rajzolni, matricát ragasztani, ügyes a keze, és főleg ügyesen rúgja a labdát. Nincsenek extra elvárásaim ezekkel a skillekkel kapcsolatban, de persze minden szülő büszke arra, amire lehet. Ha valamiben nagyon le lenne maradva a többi hasonló korú gyerektől, akkor biztos megijednék, mert egy anya már csak ilyen ijedős. Amúgy meg minden akkor történjen, amikor történik.

A beszéd miatt aggódtam egy kicsit, mert valaki a fülembe tette a bogarat, hogy 2 éves korra jó lenne, ha már 3 szavas mondatokat mondana. Tudtam, hogy nem élet-halál kérdés, de azért figyelgettem, és 19-20 hónaposan még nem úgy tűnt, hogy 2 éves korára beszélni fog. Aztán hirtelen jött a táltosodás, 2-3 szavas mondatok, most meg már annyi mindent mond, hogy összeírni sem tudnám.

Rt eleven és nagyon kíváncsi, így nem a legkönnyebb gyerekek egyike, de a legtöbb téren szerintem ez pozitívum, úgyhogy örülök neki. Viszont az alvás, elalvás, altatás a mai napig komoly gond nálunk, viszi az összes energiámat. Már mindent megpróbáltam, altatási tanácsadónak is fizettem, de minimális eredményt értünk csak el. Biztos mindennek meg van az oka, így ennek is. Csak nem mondhatnám, hogy kipihent vagyok. Az is biztos, hogy egyszer ez is elmúlik majd. Ahogy mondani szokták, 18 évesen már mindenki önállóan alszik el és átalussza az éjszakát. Mondjuk azt senki nem teszi hozzá, hogy mióta. 17 és fél éves kora óta, vagy 2 és fél éves kora óta? Nem mindegy. De egyszer biztos lesz egy választóvonal.

Összességében szuper két évünk volt ez, megtanultam Rt-nak köszönhetően főzni, időgazdálkodni, nyilvánosan énekelni pironkodás nélkül, és még biztos egy csomó mást is, amit észre sem veszek. Imádom őt, és remélem, jól csináljuk (neki és nekünk jól), ami a feladatunk.

Közösségi lény

Most hétvégén jöttem rá, hogy az egykori antiszociális vagy annak vélt énem már réges rég átváltozott társaságivá. 

Elmentünk a kánikulai napokra medencés vidékre, és két ismerősbe is beleboltottam. Ha jobban belegondolok, mostanában mindig ez van, és nem csak a fővárosban, hanem akárhova megyek. Már a család is észrevette: nekem mindenhol akad egy-két ismerősöm. Ráadásul örülök is nekik, összemosolygunk, beszélgetünk.

Ez kettőt jelenthet: 1) sok lett az ismerősöm, és 2) sokakkal vagyok már olyanban, hogy megálljunk és odamenjünk egymáshoz dumálni egy kicsit. Régebben ez nem volt így, nagyon nem.

Idegenekkel is gyakran szóba elegyedek, furcsa is, hogy van, aki nem szokott. Gondolom, ezt a gyed is hozta. A játszótéri ismeretlenekkel való, két perc után intim dolgokra terelődő beszélgetések, a látszólag ráérős tempó, de azt hiszem, főleg az a változás, ami bennem az elmúlt években végigment, pszichológussal, mindennel. Nyitottam az emberek felé, ez tény. Nem ma, nem tegnap, valamikor évekkel ezelőtt.

Érdekes, hogy mindez úgy történt meg, hogy egyre kevésbé kötök kompromisszumot.

A helyzet dióhéjban

Jaj, egyébként meg annyira rossz, hogy nem tudok blogot írni... olyan életszakaszban vagyok, amikor millió, számomra fontos dolgot kell beletuszkolnom napi 1-2 óra szabadidőbe, és egyszerűen nem megy jobban, mint most. Ennek a blog látja kárát, és így én is, legalábbis a bennem élő blogger. Él még, igen. Időnként fejben blogolok, aztán sose jutok ide, hogy be is pötyögjem. Pötyögök máshova, talán néha felesleges helyekre is, úgyhogy most letiltottam pl. Facebookon is jó pár oldalt, hátha így egyszer csak visszatérek a mondandómmal ide.

Pofázhatnékom ugyanis gyakran van, hosszabb-rövidebb akármik.

A helyzet dióhéjban:

- Eladtuk a lakást, de még csak szóban, papíron nem.

- Még csak félhalvány elképzelésünk van, hol fogunk majd lakni azután, hogy ki kell költöznünk. Egy napsütéses, két irányba panorámás, füves, teraszos, madárcsicsergéses, kis veteményes kertes, autózaj oda nem hallatszós telket vizionálunk egy kis, sajnos a véges anyagi lehetőségeink miatt nem álomszerű, de vállalható házzal. Szóval valószínűleg belevágunk, és építtetni fogunk magunknak. Már van hely, amibe beleszerettünk. Álltam már üres telek határán és azt hisztiztem bele a nagyvilágba, hogy én itt akarok lakni.

- Nyolcszázmillió órát vettem, majd megvolt az első vezetés vizsgám. Mindenki azt kérdezi, hogy ez a forgalmi vizsga-e, de ők biztos régen csináltak már ilyet, mert mostanság már nincs más, csak a forgalmi. Nem kertelek: megbuktam. Várható volt, és így van jól. Majd újra nekifutok.

- Fotózni tanulok, sokat főzök, belekezdtem egy projektbe, ami remélem, sokkal többé is kinövi majd magát... mindezek csiga lassúsággal alakulnak, mert még egy gyerek mellett is kevés az időm, de már időnként kistestvéren is gondolkodunk.

- Holnap lesz a 7. házassági évfordulónk, amit majdnem elfelejtettem. Mostanában vitatkozunk. Általában apró dolgokon, vagy csak feszültek vagyunk élből, és akkor már mindegy, jön a türelmetlenkedés meg a kötekezés pro és kontra. Nem hiszem, hogy a 7. év miatt van, ha esetleg valakiben felmerült ez a lehetőség, sokkal inkább attól, hogy fáradtak vagyunk, sok a dolog és kevés az idő/energia egymásra. Azért bízom benne, hogy a mélyben minden rendben van. Ripsz-ropsz összehozunk egy lakáseladást, egy házépíttetést, egy kistestvért Rt-nak, egy költözést nagy pocakkal vagy kisbabával, aztán minden klassz lesz.

- Most is az egyébként, a kimerültség ellenére csodálatos napokat élünk. Rt már dumálgat, és egyre öntudatosabb, nagyon aranyos. Nem tudok betelni vele. Az eddigi legjobb időszak ez. Persze nem teljesen rózsaszín, mert már nálunk is megjelentek a kétéves korhoz közeledve a hiszti és a dac jelei. Van, hogy reggel még fekszik az ágyban, de már toporzékol, csak hogy egyet mondjak. Egyszerre idegölő és eszméletlen cuki.

Angyal

Két napja esténként olyan, mintha egy angyal szállt volna be az otthonunkba. Úgy bújik hozzám, úgy simogat meg, úgy fogja aprócska tenyerébe az arcomat, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Nézzük összebújva a Holdat vagy a szemközti ház egyik ablakában maradt kis karácsonyi égőket. Nem mozdulunk, nem szólunk, csak dorombolunk együtt.

Tanulni másoktól

Mostanában érzem, hogy igazán tudok tanulni másoktól. Gondolom, amíg lelkileg nem voltam rendben (annak is már 2-3-4 éve vége), addig lekötötte ezt az energiámat a magamra figyelés és a szorongás, amit folyton éreztem. Persze most nem a klasszikus tanár-diák viszonyra gondolok másoktól tanulás alatt (és főleg nem a vezetés oktatómra), hanem hétköznapi emberi dolgokra, apró értékekre, apró jelzésekre. Amikor megragad benned valami a másikból, és egy adott helyzetben pont jókor jut eszedbe, és az hozzáad az akkori magadhoz. Vagy egy ügyedhez. Így vagyok most, és ez nagyon jó. Várom, hogy összefussak azokkal, akiktől most elleshetek ilyen apróságokat, és majd megköszönhetem nekik.

Egy klassz délután

Azt hiszem, az elmúlt 19 hónap legnagyobb luxusa, hogy ma napsütésben, gyermekem nélkül, ráérősen sétálgattam a Duna partján és az Info Parkban, hatalmasat beszélgetve Blogárral. Nem csak arról, hogy van-e különbség két sárgarépa között, hanem arról is, hogy milyen élettani hatásai lehetnek annak, hogy ugyanahhoz a sárgarépához különböző emberek különböző képzetet társítanak.
Nem tudom, kivel lehetne még ezt.

Vezetésórák #2

Volt egy hetem vezetésóra nélkül, és azalatt összeszedtem minden gondolatomat, kikértem mindenki véleményét, aki számít (a tieteket is, kedves olvasóim), és nagyjából elterveztem, hogyan fogom megoldani a helyzetet. Először úgy voltam vele, hogy kérek másik oktatót, aztán ahogy napról napra csillapodott a felháborodottságom, végül úgy döntöttem, beszélek inkább vele. Nem akarok rosszat neki, hogy rögtön bemószeroljam.

Nem mondom, hogy tükör előtt begyakoroltam, mit fogok mondani, de arra jutottam, kellenek bizonyos kulcsszavak a mondandómba ahhoz, hogy biztosan ugyanazt értse rajta ő is, mint én. Ezekkel a fejemben vágtam neki a következő órának. Először fura volt, mert mintha olvasta volna a blogom, vagy mi, visszafogottabbnak tűnt. Aztán az óra végére már nem volt az, de sikerült megtalálnom egy pillanatot, amikor együtt nevettünk valamin, és akkor ideálisnak tűnt a pillanat. Szép finoman megkértem, hogy ha én elismerem, hogy nem vagyok ügyes, ő cserébe ne beszéljen így velem. Oké, hogy tényleg nem vagyok egy született Fittipaldi, de ez a pedagógiai módszer még inkább lebénít, hasznomra semmiképpen nem válik.

Meglepődött, mert úgy tudja magáról, hogy ő a türelem szobra, de akárhogy nézem, nem az. Nem akadt ki, csak meglepett volt. Aztán adtam néhány tippet, mi lehet a bajom a vezetéssel, és hogy visszaléphetnénk néhány lépcsőfokot. Bizony, velem gyakorolni kell az alapokat még és még és még, amíg nem mennek rutinból, és majd utána pakolni rá a többit, mert egyszerre száz helyre figyelni nem megy. Egyetértett. Együttműködőnek látszott. Nagy kő esett le a szívemről, és bíztam benne, hogy legközelebb már minden más lesz.

Persze nem lett teljesen más, csak valamennyire visszafogja magát. Amikor meg mégis elszakadt a cérnája, akkor azt találta mondani, hogy ő nem tud ennél türelmesebb lenni, úgyhogy legyek én ügyesebb. Micsoda ötlet! Eddig nyilván azért nem voltam az, hogy őt bosszantsam. Ááááá...

Most itt tartunk. Van bennem némi remény, hogy valahogy túlélem ezt az időszakot és egyszer, valamikor lesz majd jogsim, vagy ha nem, akkor egy bizonyosságom, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Az is valami.

Vezetésórák

Egy gyors közvéleménykutatás:

Az természetes velejárója a vezetés tanulásnak, hogy az oktató hepciás, úgy beszél velem, mint egy hülyegyerekkel, és úgy általában úgy tűnik, hogy totál kivannak az idegei attól, hogy a vezetni tanulók nem tudnak vezetni, és ráadásul neki kell megtanítania őket? Érdemes-e egyikről a másikra szállni addig, amíg találok egy olyat, aki normálisan beszél velem? Mármint minden körülmények között. Vagy inkább nyugtatózzam be magam az órák előtt és próbáljam nem úgy felfogni a srác hisztirohamait, mintha nem a pénzemet rabolná? Aztán valahogy majd átcsúszok a vizsgán. Ha nem az elsőn, akkor a valahanyadikon, és valahogy majd próbálok utána is úgy csinálni, mintha tudnék vezetni és nem lennék piszkosul balesetveszélyes?

Olyan érzésem van egyébként, hogy nincs hova ugrálnom, mert az egyik legjobb autósiskolánál vagyok, az egyik legtürelmesebb tanárnál, és tudom, hogy én meg extra érzékeny tudok lenni. De ahogy másoknak mesélem, mik történnek, nem azt jelzik vissza, hogy én vagyok a Marslakó. De vajon tényleg így van, tényleg a legjobb helyen vagyok? Csak mert nem kerül kevésbe, és ha már mélyen a zsebembe nyúlok, szeretem tudni, hogy van is értelme.

Pá-pá 2014!

2014 csodálatos év volt. Jövőre ugyanilyen boldogat kívánok magunknak, és mindenki másnak is! Vár ránk néhány komoly kihívás az új évben, amiket remélem, hogy sikeresen teljesítünk majd. Ha pedig lehetek egy kicsit telhetetlen, az országnak jóval több jót kívánok, mint amiben éppen van. A családom egy csoda, értük hálát érzek. Itthon ugyanez mégegyszer és ezerszer pont jó lesz, köszönöm, köszönöm.

Boldogság

Egyébként meg mostanában olyan szuper már minden, minden nap, minden tevékenység a kis manóval! 99%-ban átalussza szépen az éjszakát, pedig épp 2-3 szemfoga nő, nappal kicsit nyűgös is miattuk. Jól alszik tehát, jól eszik, ügyes egy csomó dologban, már van mellette szabadidőnk, de persze azért fél szemünket mindig rajta tartjuk, nagyon akar beszélni, és napról napra több mindenre alkot saját szót vagy hangot, a teregetéstől a fadíszítésen át a pakolászásig mindenben segíteni akar, ő főzi a kávét (persze felügyelettel), szól, hogy kell bele tej is, meg apa fejére sapka, és ő hajtja be az autónkon a tükröt, amikor kiszállunk, és és és... csodás napjaink vannak, és jelentősen kevesebb a nehézség, mint pár hónappal ezelőtt.
Remélem, nem épp most kiabálom el!

Nem büszke

Azért arról nem volt szó, hogy ha elkezdek vezetés órákat venni, az együtt jár egy kiadós hízókúrával. Ugyanis minden óra után olyan stresszes vagyok, hogy muszáj betérnem a kisboltba egy-két (három-négy) csokiért vagy kakaós csigáért. A helyzetet nehezíti, hogy az oktatóval a találka a kisbolt előtt van, és az óra végén is ott tesz ki. Tegnap előtt meg, ahogy kiszálltam, hihetetlenül kezdtem vágyni valami junk foodra, úgyhogy képes voltam leszállni hazafelé a buszról ott, ahol nem kellett volna, és 30 percet és 1800 Ft-ot elverni a Burger Kingben. Azt a bio-vega-fényevő-egészségközpontú mindenemet! Phfff.

burger.jpg

Minden szép és jó, de...

Tegnap este azzal a gondolattal feküdtem, és ma reggel azzal keltem, hogy mostanában minden milyen tökéletes, már ami az Rt-val töltött napjainkat illeti. Tegnap meg is dicsért a természetgyógyász (antropozófus konkrétan), hogy ilyen pozitív vagyok, és tényleg fülig is ért a szám.

Erre ma belefutottam az utcán egy nőbe, akivel a játszótéren szoktunk együtt ácsorogni, és amikor megkérdezte, hogy mi újság, azt találtam mondani, hogy jaj, nagyon rossz, hogy Rt még mindig ébred éjjel, és milyen fáradt vagyok tőle. Ami egyébként nem is igaz, mert épp ma aludta át az éjszakát, és amikor felébred, akkor sem érzem, hogy a világ vége lenne, megetetem, visszaalszik (előbb vagy utóbb). De mire észbe kaptam, hogy ezt most miért mondtam, amikor minden olyan csodás mostanában, addigra már a csaj lökte az oktatást, hogy mit kellene máshogy csinálnom. Tegyük hozzá, nem az ő gyereke számomra a példaérték.

Hazafelé aztán ezen őröltem magam, hogy miért csinálom mindig ezt. Nem a gyerek a lényeg, hogy most ki az okosabb, meg jobb anya, meg ügyesebb altató, meg a boldogabb anyuka meg ilyenek, hanem hogy én minden területen ezt csinálom. A munkában, a párkapcsolatban, a mindenben. Hogy van 99,9% jóság, és én tutira épp azt a kis 0,1%-os, amúgy senkinek fel nem tűnő negatívat kezdem el emlegetni. Aztán persze kapom a kioktatást, rosszabb esetben a lenézést. Sokszor olyanoktól, akiktől extrán rosszul veszem. Tudod, van az az érzés, amikor olyan utasít vissza a szerelemben, aki nem is tetszett neked. Na, ez is ilyen.

Mostanában tényleg minden kerek, szeretem az életemet, imádom a családomat, de ezen a tulajdonságomon változtatnom kell, mert saját magam ellen teszek vele.

5 havonta picsogás

Az mi, hogy 5 havonta rám tör a depi? Nem írom ki, hogy depresszió, mert nem az a fajta klinikai eset, amikor bogyózni kell, de egyszerűen lemerülök, mindennel bajom van, egy egyszerű feladat is megmászhatatlan hegynek tűnik, szalad a lakás, szalad minden, és ami a legrosszabb, hogy nincs elég türelmem RT-hoz, pedig annyira imádom és úgy szeretek vele lenni, és úgy szeretnék mindig tudatosan működni. Nem mindig megy. Ilyenkor halogatok, átpasszolok, és ostorozom magam. Irdatlan lelkiismeret-furdalással párosul ez az állapot, mert látom, hogy én mekkora mázlista vagyok a közelben lakó, segítőkész, megbízható nagyszülőkkel, a feminista férjemmel, aki ráadásul rugalmasban dolgozik, és amikor hazajön este, nem érdekli focimeccs meg hírportál meg hasonlók, hanem egyenesen megy gyereket fürdetni, és ha látja, hogy lemerült az elem bennem, akkor el is altatja... és mindenben ugyanúgy benne van, mint én, ha nem jobban... és felváltva kelünk éjjel, ha szükséges (márpedig az), és bevásárol, és főz, ha kell, és minden. Piszok mázlista vagyok, mert van lehetőségem takarítónőt fogadni, és anyukám veszi a gyerek ruháit, meg amúgy is annyi mindent kölcsön kaptunk, hogy alig kellett beszerezni pár dolgot, és nem élet-halál, hogy visszamenjek 1 év után dolgozni, és még hosszan sorolhatnám. Tudom, hogy sokaknak nincs segítsége, messze vannak a nagyszülők, vagy használhatatlanok, a férjük szerint a gyerek ellátása és nevelése a nő dolga, meg még az ő kiszolgálásuk is, ezt is hosszan sorolhatnám még. Én meg töredékét csinálom ennek, és mégis ki vagyok időnként. Nem mindig, mert amúgy élvezem, de időről időre beborít ez a negatív hullám.

Dris biztat, hogy lássam már pozitívabban magam, mert amíg én nem tartom a lépést a háztartással vagy a mit tudom én, mivel, addig más meg nem tájékozódik vagy nem foglalkozik a gyerekkel annyit, mint én, és biztos ebben is van igazság. Azonban él bennem egy lista vagy egy halmaz, vagy nem is tudom, mi, amiben vannak a számomra fontos dolgok, meg azok, amik csak másoknak fontosak, és emésztem magam, ha az előbbin sem tudom mindenhova kitenni a pipát. Mindenhova? Ugyan már, végeláthatatlan feladatlistáim vannak elmentve a gépemen, és alig haladok néhány dologgal róluk. Van, hogy lustaságból, de még gyakrabban időhiányból adódóan, és a leggyakrabban meg azért, mert már nincs lelkierőm.

Talán ez is elmúlik, talán hónapról hónapra könnyebb lesz minden, hiszen már most sem olyan nehéz, mint az első 3 hétben, mint az első 3 hónapban, mint az első évben stb. De amikor így magam alatt vagyok, elbizonytalanodom, hogy bírnám-e több gyerekkel. Meg úgy eleve, hogy hogy lesz ez még évekig, évtizedekig. Amikor meg nem vagyok magam alatt, akkor fülig ér a szám, sajnálom a gyerekeket a játszótéren, akiknek türelmetlenek a szülei, és bár akkor sem érem utol magam, de olyankor legalább letojom.

Piccs.
(Ahogy leírtam, már jobb.)