Antibaby naplója

Antibaby naplója


Pszichiátriai eset?

2014. szeptember 11. - Antibaby

Azt honnan lehet tudni, hogy valakinek csak borzasztó lehetetlen személyisége van (és akkor akadjak ki rajta, jelezzem, hogy nagyon nem oké, ahogy viselkedik, és ha nem változik semmi, lépjek), vagy beteg (és akkor sajnáljam, és tegyek meg mindent a segítése és elfogadása, elviselése érdekében)?

Anyukámról és a belső kertről

De durva, hogy olyan érzésem van, mintha két napja írtam volna utoljára bejegyzést ide, erre kiderül, hogy már több, mint egy hete! Sajnos szétforgácsolom magam. Azt a kevés posztolható napi akármit is máshova tolom, és kicsit bánom, mert legjobb lenne ide a blogba, csak ugye "itt" és "ott" mások a játékszabályok. Az általam szabottak.

Meg tiszta hülye is vagyok, mert kicsit befalaztam magam, belezuhantam a napi teendőkbe és azt éreztem, hogy sosincs vége, és ezért soha nem jut időm kimozdulni. Aztán rájöttem, hogy úgy sincs otthon sem idő a gyerek mellett sok mindenre, vele foglalkozni meg pont tudok ott is, ahol süt a nap és fű van, úgyhogy elvonszoltam magam egészen a társasházunk belső udvaráig, ahol egy jó nagy zöld terület fekszik, közepén egy aranyos játszótérrel. Voltam már itt többször, persze, hiszen itt lakom uszkve 6 éve, de most jöttem rá, hogyan kellene használnom, hogy igazán jó legyen. Úgyhogy tulajdonképpen elmondható, hogy felfedeztem, van nekünk kertünk meg nyugink, csak máshol, mint ahol kerestem. Anyukámat is vittem magammal, ő egyenesen szanatóriumnak érezte a belső kert hangulatát, de ő nem mérvadó, mert a Széna térnél lakik, ráadásul most épp gyárépület-bontás szomszédságában. Azért örültem, hogy tetszett neki.

Ki kell hangsúlyoznom, hogy a mai délután anyukámmal különlegesre sikerült. Annyiszor panaszkodtam már rá, annyiszor mondtam, hogy nehéz vele kijönni, hogy amikor ilyen boldog napokat okoz nekünk, mint a mai, akkor kötelességem erről is megemlékezni. Eleve egészen megváltozott, amióta RT megszületett, de ma bebizonyította azt is, hogy sok aggodalmam felesleges vele kapcsolatban. Vannak még mindig nehezen befogadható dolgai, de azt is el kell ismerni, hogy oda tudja tenni magát, ha az unokájáról van szó. Nem aggódik túl sokat, de tudja, mikor van tényleg vész. Nem szól bele annyira a dolgainkba, mint bárki más. Vannak elgondolkodtató meglátásai, és pl. amikor én már kifogytam a játékötletekből, ő előkap valami teljesen hétköznapi cuccot, és őrületet kelt vele. Egy közönséges szemüveggel, vagy a táskájából előkerülő fornettis zacskóval úgy tud figurázni, hogy RT dől a röhögéstől. Miközben nehéz ember, van néhány ritka tulajdonsága is, amik megtartották őt örök bolondozónak. Ezt értékelem benne, igazán.

Az út

Pár hónapja rám tört a tettvágy, hogy valami mást is csinálnék a gyerekezésen kívül, akkor posztoltam is róla. Most jelentem: viszonylag elmúlt. Kezdem megszokni, hogy csak hébe-hóba van időm olyasmire, amit hobbinak lehet nevezni. Az megy, hogy eljussak fodrászhoz, kozmetikushoz, és este tíz után már rá tudok nézni a Facebook-ra is, és gyerekkel jóformán csak rajtam múlik, hova szeretnék eljutni napközben (azért nem egészen, de színezzük így!). Azt pedig elfogadtam, hogy nincs heti 4 filmnézés meg hasonlók, amik korábban. Ezek az évek most RT-ról szólnak, aztán, ha a sors megadja nekünk, akkor a kistesójáról. Most ez az első, neki szenteljük minden figyelmünket. Ugyanakkor nyilván kell időnként töltődni egy kicsit. Nem bulira gondolok meg ilyesmi, csak egy fél délután egyedül vagy a férjemmel kettesben... a nagyszülői segítség ilyenkor aranyat ér.

Tulajdonképpen nekem az a fő "bajom", hogy nem a gondoskodás a hobbim. Komolyan. Ha pl. imádnék takarítani, vagy hogy egy hihetőbbet mondjak: főzni, akkor elmondhatnám, hogy minden este a szenvedélyemnek hódolhatok. Ezt kellene elsajátítanom. Kifejleszteni a képességet, hogy amit épp csinálnom kell, arra vágyakozzam is. Hogy fáradtság, időhiány és minden ellenére nagy élvezettel szippantsak bele a friss petrezselyembe, mielőtt beleturmixolom RT kajájába. Ez valamennyire meg is van, mert szeretek neki kísérletezgetni, és szeretem, ha jóízűen eszi a főztömet, de a saját kajánk elkészítéséhez már kevésbé lelkesen kezdek hozzá, ha egyáltalán.

Pedig milyen igaza van Blogárnak, aki azt mondta egyszer, hogy az utat magát kell élveznünk. Valószínűleg ez a titok nyitja.

Az már nagyon jól megy, hogy élvezzem a hétköznapokat. RT-nak minden apró dolog újdonság és kaland, és én imádok ebben részt venni. Látni, ahogy először ül a fodrászszékben, ahogy először lát galambot, ahogy először érzi meg a nyelve a hideg fagyit, ahogy először ül metrón, és figyel. Általa megtanulok odafigyelni a részletekre, amelyek mellett felnőtt létemre már elrohanok. Ma pl. ide-oda ugráló tekintettel tanulmányozta a wc-lehúzást. Nézte komoly, vizsgálódó arccal, hogy anya mit nyom meg, arra mit csinál a víz, mit hova dobunk, hova hajtunk. Én pedig közben két dolgot tanulmányoztam szintén. Őt, ahogy először találkozik ezzel a jelenséggel, és magamat, arra eszmélve, hogy még sosem figyeltem meg elég alaposan a wc-lehúzás folyamatát. Ez persze csak egy példa, de így tudom napközben "hobbivá" varázsolni a néha monoton, néha piszok fárasztó pillanatokat is. Aztán persze nekem is van, nem is kevésszer, hogy lerogyok a kanapéra este tízkor, a szekrénybe hajtogatásra váró ruhák kupaca mellé, és nem értem, hogy fogom magam utolérni. Ilyenkor elkeseredek. Majd másnap reggel, amikor meglátom a kópé kipihent mosolyát, alig várom, hogy ott legyek, amikor aznap is felfedez valami újat, valamit először.

Végül is minden nap egyre jobb és jobb, egyre könnyebb és könnyebb.

Hipnoház

Ha vannak itt esetleg olyanok, akik régebb óta olvasnak, még a freeblogos időkből, és azoknak is a derekáról, akkor talán emlékeznek, hogy jártam egy időben hipnoterápiára. Nem is olyan röpke ideig, uszkve 4-5 évig. Na, az egyik ilyen hipnózisos élményem még szinte a terápiám elején egy faház volt, az én házam a tudatalattimban. Az "én házam" nem azt jelenti, hogy az én ízlésemnek megfelelő álomotthonom, hanem egy épület, ami szimbólumként jeleníti meg a tudatalattimban létező dolgokat, vagyis csak egy részüket. (Vajon érthetően mondom? Remélem.) Az én faházam elég nyomasztó látványt nyújtott, kívülről és belülről is. A leginkább arra emlékszem, hogy az ablaküvegek teljesen feketék voltak, nem lehetett kilátni rajtuk. Nem részletezem tovább, de az ilyen élmény élénken él az ember fejében sokáig, talán élete végéig is.

Ma, a szokásos lakás-ház-telek hirdetések böngészése közben egyszer csak nem hittem a szememnek: megláttam annak a tudatalatti szimbólumháznak a hasonmását. Szinte teljes az egyezés, egy kis különbség van csupán, mert az enyémen a keskeny terasz körbefutott a ház körül, de amúgy egészen ilyesmire emlékszem. Nem jelent ez semmit, szerintem, nem rohanok megvenni a telket a lebontandó bungalóval, de azért érdekes.

Erről van szó:

a hazam.JPG(Forrás: http://www.oc.hu/)

Nyaralásunk margójára

Nyaraltunk egy belföldit. Nagyszülőstül. Hazaértünk, és rájöttem, hogy akármilyen jól is jött a segítség, és hiába tudtam többet pihenni, mintha csak Drissel és RT-val mentünk volna, azért az az igazi, amikor végül becsukjuk magunk mögött a lakásajtót, és hármasban maradunk. A nyaralás vidám volt és viszonylag pihentető, az újra itthonlét pedig meghitt. RT-nak meg szerintem hiányozhattam még úgy is, hogy jelen voltam, de nem csak én foglalkoztam vele, ugyanis az első itthon töltött délután alatt annyit bújt hozzám, mint máskor több hét alatt. Pedig amúgy is bújós gyerek.

A nagyszülőkkel nyaralás még egy fontos dologban vízválasztó volt. Többször felmerült már a közeljövőben szükséges költözésünk kapcsán, hogy praktikus és olcsóbb lenne, ha ikerházba vagy két generációs ingatlanba mennénk, velük együtt. Én ettől mindig ódzkodtam, és szerencsére Drisnek sem kell hosszan magyarázni a hátrányait. Most a nyaralás, és az előtte levő ugyanott, ugyanúgy velük pünkösdölés még jobban megvilágította, hogy milyen nehéz is megőrizni a magánszféránkat és a szabadságunkat, ha közel vannak a szülők. Generációs- és nézetbeli különbségek sokasága bukkan elő ilyenkor is, és ha egy hét még kellemes is lehet így, egy életet nem ebben szeretnék leélni. Nem panaszkodásból mondom, a két kezem összetehetem, hogy ilyen megbízhatóak, segítőkészek és elérhetőek, de a határok szerintem fontosak. A jelenleginél közelebbi kapcsolat és lakótávolság már messze nem lenne egészséges.

Nem új téma ez, időről időre felmerül. Mi mindig hárítjuk az egymás alatt-felett-mellett lakás lehetőségét, finoman vagy konkrétan, mikor hogy. De sajnos még mindig értetlenség és némi sértődés a válasz. Pedig nem hiszem, hogy ők szívesen költöztek volna az anyósuk-apósuk szomszédságába, de ha ezt felvetném, azt mondanák, hogy ők másmilyenek.

Megoldás egyelőre nincs, csak nézegetjük a lehetőségeket. Továbbra is kérdés, hogy maradjunk-e a kerületben, vagy menjünk az agglomerációba. Jó lenne a kert, a nyugi, a csend, de rossz a távolság mindentől, ami "mozog". A nagyszülőkhöz közel, de mégis távol. Közben meg a pénztárcánk és az igényeink elsétálnak egymás mellett, nem látjuk még a megoldást. Pedig biztos itt van valahol, itt kell lennie!

Csodás napjaink vannak

Csodás napjaink vannak. Ma éjjel Dris átvállalta az etetést és a visszaaltatást, ami azt jelenti, hogy aludtam egyben 7 órát. Reggel vigyorogva pattantam ki az ágyból, és úgy éreztem magam, mintha egy hete a wellnessben masszíroznának. Aztán megláttam, milyen gyönyörű idő van, és mentünk sétálni, amint el tudtunk indulni. Rövid ujjúban, mindketten mosolygósan. És nem morogtam magamban azokon az anyukákon sem, akik lépten-nyomon megszólítanak, és ugyanazt a 10 kérdést teszik fel mindig. Mosolyogtam rájuk, válaszoltam, visszakérdeztem, bevártam őket, elkísértem őket a sarokig, és még az is elhagyta a számat búcsúzóul, hogy "remélem, még találkozunk". Pff, tiszta nyál, mi?
Aztán vettem pogácsát, RT-t meg hazafelé még meghintáztattam a játszótéren. Visongat mindig örömében, ha beleültetem, meg persze nyalogatja, fekete a szája a mocsoktól, én meg nem győzöm ismételgetni, hogy nem szabad, nem szabad, nem szabad. Pont, mint a konnektorokra. Be van dugva gyerekbiztos dugóval mind, de akkor is próbálom arra nevelni, hogy a konnektorral nem konnektálunk. Hogy mekkora sikerrel? Hát ekkorával:

RT és a konnektor.jpg

Miért olyan furcsa érzés leírni, hogy boldog vagyok?

Dicséret

8,5 hónap kellett ahhoz, hogy valaki azt mondja nekünk: "Ügyesek vagytok, jól csináljátok!". Mármint ezt az egészet a gyerekkel. Nem egy közeli hozzátartozónk szájából hangzott el a dicséret, hanem egy orvoséból, aki nem mellékesen a lelkünkre is figyel. Bearanyozta vele a napunkat.

Mindig csak a kritizálás, a kéretlen tanácsok, a fura, áthallásos megjegyzések... De jó lenne, ha rendszeresen tudnánk egymásnak azt mondani. "Ügyes vagy, jól csinálod!"

Az én spirituális élményem

artaszemei.jpgTehát, kevés dolog hiányzik igazán a régi, anyaságom előtti időkből. Talán csak a sok alvás és az, hogy ha ihletem van, írhassak. Utóbbinak hiányát még mindig nem szoktam meg, sok minden mást már igen, az elmúlt 8,5 hónapban. Nem is könnyű, hiszen általános iskolás korom óta írok ilyen-olyan formában, és azóta soha nem fordult elő, hogy ne tudjam leírni azonnal vagy rövid időn belül, ami megfogalmazódik bennem. Ha épp tanórán ültem, ott is elővettem egy füzetet és rótam rá a sorokat. Aztán a tanár vagy elvette (és behívatta anyámat), vagy nem.

No, most pont az a helyzet van, hogy hetek óta tervezek írni valamiről, és nem találom hozzá az alkalmas időt. Márpedig, ha az ihlet megjött, cselekedni kell, mert ugyan a felmerült téma megjegyezhető vagy listába gyűjthető egy post-iton, de az pár nap múlva már csak a téma lesz. Azok a lendületes mondatok, az a hangulat, ami akkor élt bennem, amikor megfogalmazódott a fejemben, sosem térnek vissza.

Így jártam most is, úgyhogy viszonylag tárgyilagos hangvételű bejegyzést kreálok arról, amiről frissen valószínűleg túl patetikusan szólaltam volna meg. Mégpedig nagy felismerésemről, arról, hogy megkaptam a spirituális élményemet.

Na, de menjünk vissza odáig, hogy amikor a szülésre készültem, be voltam tojva, mint szerintem mindenki. Ezért eljártam egy pszichológushoz, ahol többek közt erről is beszélgettünk, lélekben felkészülve minden eshetőségre. Közben azért egyre inkább afelé haladtam, hogy magamban kell rendbe tennem a dolgokat, és akkor akár egy nagy spirituális élmény is lehet belőle. Mármint a szülésből.

Aztán persze nem lett. Amikor megtudtam, hogy császár lesz, pár napig lehangolt voltam tőle, és rettegtem. Aztán elkezdtem arra is felkészíteni magam lélekben, és szerintem jól sikerült. Őszintén szólva, utólag visszanézve nem volt annyira nehéz. Ugyan a szüléstől várt spirituális élményt (ami valószínűleg amúgy sem lett volna meg) nem kaphattam meg a Szent János Kórház műtőjében, de a szülési fájdalomtól kb. kislánykorom óta tartó rettegésemet legalább elengedhettem.

Most, a napokban jöttem rá, hogy bár a császár nem nevezhető spirituális élménynek, mégis megkaptam, amire vágytam, csak máshol és máskor. Az RT születése óta eltelt 8,5 hónapban. Ugyanis, amikor a fiam szemébe nézek, vagy figyelem a reakcióit, a fejlődését, a kommunikációja kibontakozásait, gyakran érzem, hogy ő nagyon sok mindent tud. Igaz, ez a test még új neki, nem tudja koordinálni, és a nyelvünkön sem tudja kifejezni magát, de a szemében ott van minden. Hogy honnan kerül egy ilyen csöppségbe bele az a lélek, amelynek tükre olyan mélynek látszik, nem tudom. Senki sem tudja. De amikor játék vagy mondókázás közben mélyen egymás szemébe nézünk, eláll a szavam. Mit gagyarászok itt tapsi-tapsiról meg csiribiriről, amikor mindketten tudjuk, vagy legalább sejtjük, miért jött ide ő. Hogy valami leckét hozzon nekünk. Aztán megegyezünk, hogy én megtanítom a tapsi-tapsit, aztán ő is tanítson arra, amire "szerződött".

Kíváncsi lennék, más szülőknek is vannak-e ilyen élményeik, vagy csak én látom így a gyermekemet.

Fehér Balázs és a biciklirengeteg

Egyszer, sok évvel ezelőtt arról beszélgettem valakivel, hogy a hírességek közül Brad Pittet tartom a legjobb pasinak (ma már azért vannak versenytársai). Az illető azt válaszolta, hogy persze, persze, Brad nagyon jóképű és formás a feneke. Ez persze mind igaz volt, de azt gondoltam, kit érdekel a feneke, amikor olyanokat nyilatkozik, amilyeneket. Pl. a nőkről. Lehet persze, hogy csak nagyon jó self-marketingből, és piszkosul tudja, mit szeretne hallani több millió nő a világban, de ha így van, az is egy érdem.

Mostanában sokszor szóba jön az ismerőseim körében Fehér Balázs. Azt mind tudják rólam, hogy kimondottan szeretem, amit a The Carbonfools zenekar csinál, de amikor megemlítem, hogy külön Fehér Balázs dolgait is figyelemmel követem, uram bocsá' olvasom a Facebook-bejegyzéseit, megint csak azt válaszolják, mint Brad Pitt esetében: persze, persze, Balázs nagyon jóképű. Pont.

Hát, jó, nem mondom, hogy nem, meg amit a színpadon művelni tud, az még a férjem szerint is magával ragadó... de annyi jóképű fickó van, akikről nem mondanám, hogy érdekesek is. Fehér Balázsnak akkor sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, amikor először olvastam el egy interjúját. Vagy videóinterjú volt? Már nem is emlékszem. A lényeg, hogy a helyes modellfiúkról alkotott sztereotípiát elég hamar lerombolta. Pl. arról beszélt, hogy részt vett egy Vipassana meditációban, amiről egyszer én is betettem ide egy videót, és amiről fontos tudni, hogy több napig tart, akár egy hétig vagy hónapig is, és ezalatt az időszak alatt a résztvevők nem beszélnek. Meg persze sok minden mást sem csinálnak. Egy hónap elvonulás a világ zajától. Ekkor kaptam fel először a fejem, és ezután már figyeltem a srác dolgait. Okos, számomra szimpatikus a világnézete, és hatalmas szíve lehet.

A hatalmas szíve meg elvitte őt januárba Haitire, hogy egy ottani árvaházban önkéntesként dolgozzon. Nem tudom, a média mennyire veri ezt nagy dobra, mert jó ideje nem nézek tévét és nem hallgatok rádiót, de sejtésem szerint biztosan nagyobb publicitást kapna, ha mondjuk előkerülne egy régi pornóvideója vagy hasonló fontos dologban lenne érintett.

A The Carbonfools-szal még decemberben tartottak itthon egy jótékonysági koncertet, a bevételből pedig Balázs bevásárolt a Haiti-i árváknak:

(Forrás: Fehér Balázs Facebook oldala)

Tudom, hogy marslakónak számítok ebben a témában, már sok nőtől megkaptam, hogy miért nem érdekel engem egy kigyúrt férfitest vagy egy széles fogpasztamosoly, legalábbis önmagában. De ez van, engem ilyen fából faragtak. A "jópasiság" nekem valami ilyen pluszt jelent, mint ami pl. Fehér Balázsban is van.

Apu

Ma lenne 59 éves az apukám. És már 20 éve halott. Szomorú.
Furcsa érzés ez nekem. Vele közös élményem nincs túl sok, nagyjából ugyanaz a pár emlék jön elő újra és újra. De ahogy elnézem anyukámat és Dris szüleit, azon sokat szoktam gondolkodni, hogy mi lenne, ha még most is élne. Mi történt volna vele azóta, és hogyan hatna a mi életünkre? Tartanánk-e egyáltalán a kapcsolatot? Örülne-e az unokájának? Megváltoztatna-e rajta bármit is, hogy nagypapa lett? Szeretném, ha kizárólag szép dolgok jutnának ilyenkor eszembe, de a realista énem sajnos mindig felülkerekedik. Ettől függetlenül olyan jó lenne, ha itt lehetne és RT rámosolyoghatna a kis ártatlan, mindenkit feltétel nélkül elfogadó mosolyával!

Proud Mommy Day

Kell nekünk egy Proud Mommy Day? Vagy nem kell? Mindenesetre jó tudni, hogy ilyen is létezik. Ahogy a régi Libresse reklám mondta, "de megtehetném". Azaz, nem muszáj, de aki szeretne, holnap postolhat egy büszkét. Nem hiszem, hogy kevesen vannak, akik nem merik kimondani, hogy időnként szinte emberfeletti, amit anyaként véghez visznek, és ráadásul van, ami még jól is sikerül, teszem azt, büszkék rá.

PMD.png

A Proud Mommy kifejezésnek számomra kettős jelentése van. Az egyik, hogy büszke vagy a gyermekedre... és valljuk be, mind azok vagyunk! Nem igaz? A másik, hogy büszke vagy magadra, mint anyára, azért, amit megteszel a gyermekedért, a családodért.

Én hosszú idő óta ma voltam először büszke magamra.

Egy ideje aggaszt már, hogy rossz irányba haladunk RT altatási "ceremóniájával", pedig a születése után jól kezdtük, és akkor még határozottan tartottam magam az elveimhez. Ez az volt, hogy a kiságyában, vagy legalábbis ne a karunkban aludjon el. Most meg itt állunk, hogy a 7 kilós gyereket már nem sokáig tudom karban ringatni, és nem is szeretném, hogy a jelenleginél jobban megszokja. Valamint aggaszt az is, hogy már születésétől fogva nyűgösködik (enyhén szólva), ha enni kell, és nem szeretném, ha negatív élményei maradnának a kajálással kapcsolatban.
Tegnap némi extra nyűgösséggel párosulva csúcsosodott ki ez a két probléma, úgyhogy megráztam magam és újult erővel és türelemmel kezdtem el foglalkozni RT-val. Főleg az evés-alvás terén, de ez kb. le is fedi a napjaink nagy részét. Azt vettem észre, hogy már ez az egy nap is, amikor a szokásosnál is jobban próbáltam figyelni az anyai ösztöneimre és ráhangolódni a kisfiamra, sokkal közelebb hozott minket egymáshoz. Érzem a szeretetét, amit egyre inkább ki tud már fejezni, és érzem, hogy bízik bennem, nálam keres nyugalmat. Persze, ez természetes, hiszen az édesanyja vagyok, de az elmúlt 6 hónapban még sosem éreztem ilyen intenzíven, mint most. Szóval elhatároztam, a "helyes útra"* terelem, ami még nincs ott, és bár biztos nem lesz könnyű menet, legalább elkezdtem haladni az úton, és elsőre elég jól ment.

A Proud Mommy Day-jel kapcsolatban még itt is lehet informálódni, hangulatba jönni: Nekünk Bevált

*Hogy mi a helyes, az persze mindenkinek mást jelent, nem is szeretném definiálni.

Emberundor

Azon gondolkodtam, hogy 9 hónapja vagyok itthon, és mások ilyenkor már vágyni szoktak a munkába, vagy legalábbis felnőtt emberek közé. Nekem meg, bevallom, egy kis kétoldali "emberundorom" van. Először azt hittem, késve érkező szülés utáni depresszió (Gwyneth Paltrow-nál 10 év után jelentkezett (: ). Nekem végül is nem hullott csomóban a hajam, mint más kismamáknak, nem vesztettem fogat sem... valaminek lennie kell, nem?

Elkezdtem megfigyelni magam, és kiderült, hogy nem erről van szó. Egyrészt azokra a barátokra nem vonatkozik az "emberundor", akiket igazán szeretek, és akik tudnak velem mit kezdeni akkor is, ha nem vagyok feltétel nélkül kedves. Másrészt amikor magunkban vagyunk, kis családommal, akkor felhőtlenül boldog vagyok, márpedig depresszió idején valószínűleg ez sem lenne így. Úgyhogy nem tudom, mi okozhatja, a hormonokra vagy a befelé (jelen esetben ez a kis családunk 3 tagja) figyelésre tudok gyanakodni.

Egyszer már éreztem így magam, csak akkor a boldogság nem volt ezzel az érzéssel párhuzamosan jelen az életemben. Ez pedig a vetélésem utáni hónapokban történt. Akkoriban nagyon sokakhoz nem volt türelmem, mint ahogy most sincs. Valahogy azt vettem észre, hogy amik korábban is idegesítettek az emberekben, azokhoz nem tudok már jó képet vágni. Hogy a legszívesebben mindent kimondanék kendőzetlenül, amit sokan beszólogatásnak vennének. Nincs sok értelme, meg azt is tudom, hogy később megbánnám.

Találkoztam egyébként mostanában új emberekkel is, akiket megkedveltem, és velük sincs ez az "emberundor" érzésem, csak úgy általánosságban húz egy vékony hártyát a napjaimra ez az érzés. Tehát azért annyira depressziós mégsem lehetek, de hogy akkor mi ez, azt nem tudom.

Még jó, hogy közben boldog vagyok.

5. hónap

P1210732.JPGAz ötödik hónap úgy repült el, mintha csak kettőt pislogtam volna. Ha így haladunk, épp 2 pillarezzenés múlva lesz fél éves a csöppség.

Azért elég eseménydús lett ez a két pislantásnyi hónap is, leírom szép sorjában, mi minden töltötte meg.

Nem is gondoltam korábban, hogy ekkora boldogság lesz, amikor a gyerekem lenyeli az első falat gyümölcsöt. Vagy a levét. Tisztára be vagyok zsongva ettől, jó értelemben. A kezdeti bénázás után belejöttünk az elkészítésbe is, mostanra ott sorakoznak a mélyhűtőben a fagyasztott kis egységnyi zöldségek és gyümölcsök: cékla, sárgarépa, szőlő, és frissen az alma, körte. A burgonyát kidobtam, mert kásás lett, tényleg. Mire megtudtam, már késő volt. De már az sem baj, ha frissen kell összedobni RT kajáját, pikk-pakk megvan. Feleslegesen duzzogtam a lábos felett az első nap, bár már akkor is tudtam. Ráadásul RT hozzátáplálása visszavonzott minket a biopiacra, minden héten ki kell ugrani valamiért, és ez is olyan jó! Szeretem a légkörét, olyan kedvesek az árusok és közvetlenek a vásárlók. Meg persze szép és finom az áru, csak rohadt hideg tud lenni.

Na de visszatérve RT 5. hónapjához, ennyi gyerekkacajt én még nem éltem... Ha nem éhes, nem álmos és nem fáj valamije, ami tippem szerint a növekvő foga vagy a zöldségekhez, gyümölcsökhöz edződő pocakja, akkor folyton fülig ér a szája, hangosan kacarászik, időnként visítva tesztelgeti a hangját, no meg az ablaküveg teherbíró képességét. A mi idegeinkét nem, mert mi csak állunk és nézünk rá mosolyogva ilyenkor, mint ahogy akkor is, amikor kaparássza a körmével a kanapé kárpitját. Dris megállapította egyik nap, hogy ez az, amit senki másnak nem tűrnénk, de RT-tól olyan aranyos. Ezen kívül forgolódik oda-vissza, hasra-hátra, és már nem kell nagy lendületet sem vennie hozzá, valahogy olyan nagyfiúsan rutinos lett benne. Előfordul, hogy egyszerre szeretné megfogni a két kicsi kezével az összes játékát, olyankor csücsörít és nagyon koncentrál, de persze nem sikerül nem elejteni valamit.
A legújabb mutatvány, hogy folyton fel akar ülni. Ha karban tartom, majdnem vízszintesen, akkor hasizomból ülésbe húzza magát. Tegnap meg fürdetés közben vette fel ezt a pozíciót egyszer csak. Nagyon szeretne ülni, látszik rajta, úgyhogy a hátát megtámasztva naponta egy kicsit engedjük neki. Nem tudom pontosan, jó-e ez a gerincének ilyen fiatalon, úgyhogy csak nagyon rövid ideig ültetjük, de ha azt nem kapja meg, addig erőlteti, míg beadjuk a derekunkat. Legközelebb megkérdezem erről a dévényes gyógytornászt, merthogy hozzá is járunk, de erről talán majd egy külön bejegyzés fog szólni.

Hihetetlen, hogy még néhány hét, és fél éves lesz. Már az is furcsa, hogy itt van a nyakunkon az első közös karácsony, a rokonok kérdezgetik, milyen ajándékot hozzanak RT-nak, én meg csak hárítok, hogy ki tudja, mekkora ruha kell majd akkor neki és milyen játékok fogják érdekelni... aztán észbe kapok, hogy nincs az olyan messze, két hét meg egy kicsi.

Sok nehézséget éltem át, de emellett elmondhatom magamról, hogy többször voltam már igazán boldog is életemben. Mind más-más fajta boldogság volt, a pillanatnyitól a hónapokig tartó felhőkön szökdelésig minden megvolt. De most ez, amit RT-val élek át, egészen másfajta boldogság. Olyan, ami mellett minden eltörpül. Főleg persze a gondok, mert olyan nincs, hogy minden tökéletes, de ki nem sz*rja le, amikor puha, illatos RT bújik a nyakához. Az ember hajlamos általában úgy élni, hogy mindig csak várja, hogy majd jó lesz. Jó lesz, majd ha meglesz a diplomám, majd ha dolgozni fogok, majd ha többet fogok keresni, majd ha saját lakásom lesz, majd ha megtalálom a szerelmet... az élet meg hajlamos rá, hogy elszalad így, mindig a majdra várva. S jó esetben legalább utólag észreveszi az ember, hogy de jó is volt akkor, amikor.
Előfordult velem is hasonló, nem is egyszer, de ezt a boldogságot, amit RT okoz, és amit Dris teljesít ki, meg tudom élni a jelenben, és ez fantasztikus érzés.
Egy ismerősöm e-mailt írt nemrég nekem. Két gyereke van, és el akarta mondani nekem, hogy ő nem értékelte eléggé azt az időszakot, amikor még otthon lehetett velük. Későn jött rá, hogy milyen szép is volt, persze minden nehézségével együtt, és visszavágyott dolgozni, de most, hogy ott ül a munkahelyén, már úgy látja, jobban kellett volna díjaznia a gyerekeivel töltött napokat. Ez az e-mail naponta eszembe jut, amikor valami rutint csinálunk épp, pl. amikor kb. 900. alkalommal emelem RT szájához a cumisüveget, vagy cserélem ki a kakis pelenkáját. Sokat hozzátesz a napjaimhoz, tudom élvezni az apró dolgokat is, amiket együtt csinálunk a kisfiammal, miközben elvarázsol a nagyokkal, azokkal az újdonságokkal, amiket naponta bedob.   

Azt is el kell mesélnem, hogy RT már négy és fél hónaposan a tudománynak szentelte magát (iróniajel). Kaptunk mi is levelet a CEU-tól, hogy babafejlődési kutatáshoz keresnek csecsemőket. Én már voltam hasonlón egyszer, felnőtt pszichiátriai kutatáshoz hozzájárulva, és az nagyon érdekes tapasztalatként maradt meg bennem, úgyhogy jelentkeztünk erre is. Következő hétre már be is hívtak, ami azt hiszem, nincs mindig így, először csak adatbázisba írják be az embert, aztán majd értesítik, ha van a korcsoportnak megfelelő vizsgálat. Amikor a felnőtt verzión vettem részt, az egy egész napon át tartott, a babás viszont szerencsére csak 15 perc, bemelegedéssel együtt legfeljebb 20. RT nagyon aranyos volt, és igazán komolyan viselkedett. Dris előre felkészítette, elmondta neki itthon, hogy majd egy labirintusban kell szaladgálnia, a kijáratot keresve, de végül egész más történt. Beültették egy autósülésbe, elfüggönyözve tőlem és mindentől, hogy ne zavarja meg a környezet. Egy monitor felé volt fordítva, ahol saját magát látta, akár csak egy tükörben, de a feje nem volt a képen. Azt vizsgálták, hogy rájön-e, hogy azokat a mozdulatokat, amiket a monitoron lát, tulajdonképpen ő irányítja. Egy másik képen pedig ugyanezt a fejnélküli tükörképét látta, csak időben egy kicsit késleltetve. Tehát, ha pl. intett a kezével, a képmása egy másodperc múlva visszaintett. Lehetett volna így kommunikálniuk, de nem tudom, végül ez mennyire valósult meg.
Gőzöm nincs, végül le tudnak-e szűrni majd valamit abból, amit RT csinált, mert én úgy láttam, hogy alig mozdult meg. Stírölte a képeket a kivetítőn, nagyon figyelt, és közben megszakítás nélkül aranyos volt, de mivel elég nyugodt gyerek, fizikailag nem nagyon aktivizálta magát. Érdekelne, mire jutnak a kutatók, de valószínűleg azt már nem fogom megtudni.
 

Az ötödik hónap hozta azt az újdonságot is, hogy kipróbáltuk, milyen, ha nagypapáék vigyáznak RT-ra. Mármint úgy, hogy mi nem vagyunk ott Drissel. Amikor először felmerült az ötlet, én még korainak tartottam, de aztán beadtam a derekamat. Azóta többször is kipróbáltuk, és jól működik. Így volt időm aludni egy kicsit egyik délután, illetve így tudtunk elmenni ketten együtt 2-3 óra alatt gyorsan elintézni egy csomó vásárlást. 4 hónapja nem ültem elől autóban, és kb. 1 éve nem ültem elől övleszorító nélkül, úgyhogy most valami rég elfeledett érzés tért vissza.

Szintén ebben a hónapban tört ránk Sziszamiszával a felismerés, hogy ha folyton arra várunk, hogy egyszerre érjünk rá, és egyikünk közelében se legyen senki beteg, hogy meg ne fertőzze a másik gyerekét, akkor ebben az életben már nem sokszor fogunk tudni találkozni. Úgyhogy bevezettük a gyerekek nélküli kimenőt, hetente egy estére, amiből eddig két heti találka lett, de így is remek. Jókat beszélgetünk, már hiányzott.

Kimenő

Lett havi, kétheti vagy heti kimenőm, ahogy igénylem. Tök jó. Egy nem is olyan hosszú beszélgetés eredménye ez Drissel. Rájöttünk (tudom, nem ez a spanyol viasz), hogy az őrli fel az embert, ha folyamatosan neki kell felügyelnie, készenlétben állni a kicsi közelében. Sosem érettem, miért jobb annak a szülőfélnek, aki dolgozni jár, miközben otthon meg ott a gyerek. Hát azért, mert addig lekerül róla ez a felelősség. Nem vágyom vissza a munkába, félreértés ne essék! De ha csak elmegyek egyedül fodrászhoz vagy venni egy kenyeret, már az kikapcsol. Hihetetlen, milyen rövid idő alatt is fel tudok töltődni.

Múlt pénteken kismama csoporttalálkozón voltam egyedül, tegnap meg Sziszamiszával vacsoráztunk egyet a Leroyban, úgy, mint régen. Ha minden jól megy, hetente, kéthetente tudunk ilyet csinálni. RT olyankor már alszik, Dris felügyeli, de ha nincs egyetlen ébredés sem, akkor ő is zavartalanul tud netezni vagy valami ilyesmi.

Sulni vagy nem sulni?

Olyan szívesen foglalkoznék valami ilyesmivel! Már középiskola után is játszadoztam a gondolattal, hogy pszichológus legyek, még egyetemi előkészítőre is jártam, aztán valahogy mindig elmentem a lehetőség mellett. Hol ezért, hol azért. Először bevezették, hogy a nyelvvizsga alapkövetelmény, nekem meg még nem volt meg. Aztán azt nem tudtam vállalni, hogy minden este munka után még 4 órát a suliban üljek. Később pedig már az állami helyett inkább a fizetős iskolák kezdtek tetszeni, de ugyanígy a sok esti, hétvégi óra és a tandíj tántorított el.

Ez a képzés az integrál pszichológián alapszik, és az engem nagyon érdekel. Mégis megint gyártom a kifogásokat. Egyrészt, ha jól számolom, 1 millió felett van a 2 éves képzés díja, amit egyszerűen nem tudnék előteremteni, meg nem is látom a "garanciát", ami megalapozná a bizalmamat a suli iránt. Másrészt, ami leginkább gond, hogy nem akarom túlvállalni magam. Olyan sokan tanulnak, amikor gyerekkel vannak otthon, és olyan jó érzés lenne, ha én is ilyen fasza csaj lennék, de ismerve magamat félő, hogy nem szánnék rá annyi időt, mint kellene (értsd: lógnék, nem tanulnék a vizsgákra stb.).

Egy barátom egyszer azt kérdezte, amikor arról beszéltem neki, hogy szívesen lennék terapeuta, hogy tényleg segíteni szeretnék, vagy csak a szerep tetszik-e. Hm, elég jó kérdés.

Van viszont más tervem is. A jövő év első felében megszerezni a jogsit, tavasztól vehetnék is vezetésórákat. Aztán, ha az megvan, felfejleszteni az angol nyelvtudásomat, mert abban már sok év, sok energia és sok pénz fekszik, és már megint a konyhanyelvnél tartok.

"Mindenki majdnem mindenkit szeret"*

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy milyen kedvesek az emberek, akármerre járunk RT-val. Ha csak megállunk egy liftre várva, vagy beszaladok valamiért a gyógyszertárba, kisebb csődület keletkezik a babakocsi körül. Mindenki kérdez, gügyög, mosolyog, és nem csak RT-val, hanem velem is ilyen barátságosak. Azt nem tudom, hova teszik ezt az oldalukat az emberek úgy egyébként, amikor nem lóg kisember rajtam... Hogy miért nem lehet amúgy is ilyen a világ. Mindenesetre most nagyon jól esik, próbálok lubickolni benne és energiát meríteni arra a kb. 40-50 évre, amit RT csecsemőkorból kinövése után "ki kell bírni" még az emberek között.

(Van ebben persze valami önirónia is, nehogy bárki is azt higgye, hogy egy szenvedés az életem a Földön, és elküldjön a sunyiba, vagy legalábbis egy remetelakba!)

Az emberekbe vetett hitem mások miatt is visszatér. Pl. új postásunk van, aki nem fogad el borravalót. Igen, nem elírás, a postás. Aztán ott van a gyermekorvosunk, aki egy hihetetlenül bájos és normális nő. Az első két találkozásunk után csak ültem a kanapén, hosszan magam elé nézve, és azt mondogattam, hogy "nem hiszem el, nem hiszem el, hogy ilyen emberek is léteznek". 

* Kardos-Horváth János (KAFKAZ) - Földlakó

Anyukámról

Anyukám feltűnően aranyos mostanában, be van zsongva az unokázásra. Az első három, kórházban töltött nap után ugyan volt egy borzasztó megsértődéses időszaka, amivel úgy felidegesített, mint csak nagyon régen, de azt rendeztük, és azóta csupa vidámság és segítőkészség. Persze a maga módján, de teljesen alapjaiban már biztosan nem fog megváltozni. A lényeg, hogy szereti RT-t, és velem is egész máshogy viselkedik, mint korábban.

Azt hiszem, kicsit meg is van hatódva. Mondta, hogy fura látnia, ahogy a lánya anyává válik. És kimondottan meglepő egy anyának, amikor a lányát szoptatni látja. Belegondoltam, és tényleg érdekes lehet. A nagy belegondolás közepette pedig rájöttem, hogy nekem is változik a képem őróla. Máshogy viszonyulok hozzá, amióta nekem is gyerekem van. Amikor potyognak a könnyeim a boldogságtól a kisfiamat nézve, vagy amikor iszonyú fáradtan próbálom a türelmemet megőrizni hajnalban a kiságyra támaszkodva, mindig eszembe jut, hogy ezt ő is mind végigcsinálta, velem. És akárhogy is elromlott a kapcsolatunk tizenéves koromban, azért ő nagyon szeretett, szeret minket, és az élete egy jelentős részét áldozta rám és az öcsémre.

És az is eszembe jut sokszor, amikor akár Dris szüleit, akár az én anyukámat boldognak látom unokázás közben, hogy az anyaságnak van egy ilyen vetülete is. Nem csak magunknak hordtam ki ezt a kicsit, hanem nekik is. És látom, hogy mindannyiuknak szebb lett az élete általa. Jó érzés, hogy én ajándékozhatom meg őket egy ilyen szép élménnyel.

Hm, ha jól csináljuk, ebből a hangulatból kialakulhat egy viszonylag normális család is.

11 nap tapasztalatai

Az egy dolog, hogy a császárt szerintem elég jól viseltem, de amikor hazaértünk a kórházból, az első két nap azért iszonyú kemény volt. Nem a fájdalom, hanem a gyerek ellátása miatt. Torkaszakadtából üvöltött egész délután és este, és egyrészt hiába próbáltam ki bármit, amiről korábban olvastam vagy hallottam, semmi nem segített, másrészt még nagyon érzékeny voltam a sírására. Ha csak egy kicsit is behergelte magát és piros volt a feje, én már szar anyának éreztem magam, aki kínozza a gyerekét, és nem tudja, mit kell vele csinálni. Aztán valahogy csak rájöttünk.

Arra is hamar ráeszméltem, hogy nem vagyok ősanya típus. Bármennyire is szeretnék, nem tudok ösztönből megoldani mindent, meg sokszor nem is volt rá lehetőségem, hogy a gyereket igazán megfigyeljem, mert mindig nyüzsgött körülöttünk valaki. Jönnek "segíteni", ami nélkül az első napokban tutira éhen haltunk volna, meg nem lett volna egy árva tiszta ruhánk sem. De így, hogy már 11 napos a kicsi, és jobban belerázódtunk a teendőkbe, már nagyon fontosnak érzem, hogy legyen saját időnk hármasban, amikor nem matat senki a mellemen segítő szándékkal, és nem szól bele a mindenbe. Amikor hárman vagyunk, valahogy minden olyan idilli. Amikor jön valaki segíteni, akkor talán jobban haladunk a feladatokkal, de én eléggé feszültté válok a kéretlen tanácsoktól.

Asszem, Mimke mondta, hogy akármennyit készül, olvas, beszélget az ember a terhesség 9 hónapja alatt, felkészülni akkor sem tud arra, ami várja. Most már tudom, hogy igaza volt. Ennek ellenére a kezdeti nehézségeken szerintem túlléptünk, és már egész jól kitapasztaltuk a kisfiunkat.

A legnagyobb gond a szoptatás. Annyira irigylem azokat a nőket, akiknek ez kapásból megy, vagy akik rögtön az elején olyan segítséget kapnak, ami tényleg szoptatási guruvá teszi őket. Nekem nem volt ekkora mázlim. Szenvedtem vele az első naptól kezdve, végigmentem mindenen, kaptam mindenféle tanácsot, volt hatalmas, beton keménységű, vöröslő mellbedurranásom, aztán kiborulás lett a vége. Amikor már nagyon elakadtam, hívtam szoptatási tanácsadót, kétszer is, mert megéri, ha tényleg van előrelépés. Lett. Egy nagyon ügyes, elkötelezett nőt találtam, aki "megmentett". Ettől függetlenül még mindig csak próbálkozunk, néha több, máskor kevesebb sikerrel. Vannak eredmények, de egyelőre még álom, hogy pusztán anyatejjel táplálhassak.

A sztorim egyébként kísértetiesen hasonlít az ebben a cikkben leírtakhoz, talán csak annyi a difi, hogy nekem nem kislányom van: 
http://www.lll.hu/sajnos_anyuka_az_on_melle_nem_alkalmas_a_szoptatasra

A kicsi sok boldogságot ad, de nagyon kimerültté is tesz. A kialvatlanság brutális szintjét tudjuk produkálni, szinte szétfolyik körülöttem a szoba, félrebeszélek és idiótaságokat csinálok. Fáradt vagyok, na. De a csoda megvan, minden pillanatban.

Dris szuper apuka. Amikor én még fel sem tudtam kelni az ágyból, ő már ezerrel pörgött a kicsi körül. Olyan odaadó és gyengéd vele, amilyen szerintem én nem is tudok lenni, pedig...

Anyukám viszont hozta a szokásos formáját, mint minden fontosabb mérföldkőnél az életemben. Három napig jött a kórházba látogatni, és mindig produkált valami olyasmit, amitől az ember haja az égnek áll. Ez az élethelyzet nem az, amikor nagyon sok energiám lenne ilyesmire, úgyhogy viszonylag hamar kiakadtam rajta, amikor pl. beállított a kórterembe egy hatalmas dinnyével és kért egy nagy kést. Mert szerinte én dinnyevágó késsel járok szülni, banyeg.
A lényeg, hogy harmadik napra, mire hazaengedtek minket a kórházból, Anyukám bedurcizott, mert ez is egy olyan esemény, aminek róla kell szólni, véletlenül sem lehet egyszer, hogy ő legyen türelemmel és tekintettel ránk. Aztán, amikor egy bőgésig feszített telefonbeszélgetés után megírtam neki, hogy nem velem szúr ki, ha gyerekesen megsértődik, hanem magával, mert kimarad az unokája első heteiből, akkor mégis eljött hozzánk, kapott nagymamaélményt (ölbegyerek), aztán megnyugodott.

Nekem is feltűnt, hogy a kicsinek még nincs blogos neve, de egyszerűen semmi használható ötletem nincs rá.

Gyeplő

A terápiámon meg kibújt a szög a zsákból: nem megy könnyen átadnom a gyeplőt másnak. Semmilyen tekintetben. Mindig kontroll alatt kell tartanom, amit kontroll alatt kell tartanom, mert különben megborulok. Néhány hónappal szülés, gyerekvállalás, évekig való eltartatás előtt ez hatványozódik. Legalábbis az anyagiakban. Ezen dolgoznom kell.

süti beállítások módosítása