Antibaby naplója


Még egy gondolat a császárról

2013. augusztus 01. - Antibaby

Még egy apró gondolat a császármetszéshez, aztán most már túllépek ezen a témán:

Van ismerősöm, aki szintén császáros volt, és ámuldozik, hogy én milyen lazán kezelem a történteket. Hogy milyen erős lehetek, hogy nem nyavalygok a fájdalom miatt, meg hogy nem pánikoltam be a műtőben. Mondjuk az utóbbin én is csodálkozom, az előbbire viszont csuklóból tudok válaszolni.

Azt ugye tudtuk előre, hogy egyszer majd eljön a szülés napja, tele előre tervezhetetlen részletekkel, kiszámíthatatlan körülményekkel és fájdalommal. Nem halogatható, nem átugorható, így vagy úgy ki fog jönni az a csöpp gyermek. Ezzel együtt vállaltuk, és izgatottan vártuk 9 hónapon át a nagy találkozás napját.
Akik már szültek hüvelyi úton, általában mind azt mondják, semmihez sem hasonlítható, szinte elviselhetetlen fájdalom ez. Még a dokim is úgy vezette elő, hogy ne legyenek illúzióim, a szülés embert próbáló, gyötrelmes és nagyon fájdalmas.
Nos, ehhez képest a császár? Előre tervezhető, és bár utána fájdalommal jár, az messze nem elviselhetetlen. Oké, egy vérvételnél azért jóval komolyabb, de ilyesmire fel voltunk készülve, amikor széttettük a lábunkat (mármint a párunknak) és amellett döntöttünk, hogy nem védekezünk.
Mindent értek a császárosoktól, a lelki megbillenést, amiért nem szülhettek természetesen, a depressziót, amiért nem tudták első pillanattól maximálisan ellátni gyermeküket, de hogy a fájdalom...

A szülés (császármetszés)

Elkezdem bejegyzésekbe szedni az elmúlt egy héten történteket. Nagyon kevés az időm, meg kimerült is vagyok, ezért egyszerre biztos nem fog menni, de talán majd szép apránként, témákba szedve.

Kettős célom van ezzel. Persze, a blog az blog, tehát az a harmadik, hogy itt tartalom legyen, de elsősorban magamnak szeretnék dokumentálni vele, másodsorban pedig segíteni azoknak, akik hasonló események előtt állnak, és ahogy én is korábban, tanácstalanul kutakodnak a neten és nem találnak túl sok olyan cikket, ami bátorítaná őket.

A császármetszés

RT3.jpgEgy nappal későbbre volt programozva a császárom, de hétfő reggel megcsörrent a telefon, és a doki megkérdezte, nem tudnék-e most(!) bemenni. Elsőre pánikba estem, nem voltam még kész lélekben erre, mondtam is neki. Aztán osztottam-szoroztam, és visszahívtam. Oké, gyerünk!

Határozott léptekkel léptem be a kórház kapuján, Dris meg is örökítette egy fotón, mert annyira látszott, hogy én ezt most már nagyon és azonnal akarom. A műtét előtti előkészítés és adminisztráció során beszélgetett felettem a személyzet, és kiderült, hogy valami vezetői nyomásra kellett behívniuk egy nappal előbb. Fura volt, ideges is lehettem volna tőle, de valahogy arra koncentráltam, hogy hamarosan túl leszek rajta és végre találkozni fogok a kisfiammal. Végülis, erre a pillanatra várok 9 hónapja (vagy ha úgy vesszük, 36 éve). Kár lenne elrontani zsörtölődéssel, még ha megalapozott is lenne.

Előkészítettek, a doki még egy utolsó, gyors ultrahangon megállapította, hogy még mindig faros a kicsi, és betoltak a műtőbe. Ott azért paráztam rendesen, nem az a hű, de otthonos és hangulatos környezet, mint a kórház szülőszobái. Igyekeztem se jobbra, se balra nem nézni, nehogy meglássam az orvosi szerszámokat, mert azoktól rosszul leszek. Azért is drukkoltam, hogy a műtét alatt a nevüket is valami holt nyelven mondják majd ki, és én csak bárgyún vigyorogjak közben, nem tudván, hogy éppen vágnak, öltenek, vagy csöveket dugdosnak belém.

Aztán valahogy hirtelen minden megnyugtatóvá vált. Az érzéstelenítő injekció sem fájt, az aneszteziológus extra kedves volt, és akkor már felsóhajtottam, hogy ezután semmi fájdalmas nem érhet. Sem a katéter felhelyezését, sem a spinális érzéstelenítés beadását nem éreztem, aztán persze a műtét további részét sem. Tulajdonképpen végigvigyorogtam az egészet, és kb. még csak 5 perce zajlottak az események, amikor már felmutatták a kicsit a zöld paraván felett, ami a fejemet és a hasamat választotta el. Ott volt véresen és mázosan, majd elszaladhattak vele, mert ahogy felsírt, azt már egy folyosó végéről hallottam. (Császár esetén később sír fel a baba, ezt előre mondta a doki, nehogy bepánikoljak.) Aztán pár perc múlva visszahozták, már letisztítva, és odaemelték a fejemhez. Mivel a műtét ilyenkor még nagyban tartott, cicire nem volt mód ott tenni, de nem sokkal később, a kórtermemben már igen.

Ahogy odahozták még a műtőben, hihetetlen jó érzés volt. Kikerekedett a szemem, hogy ezt a szép babát hozzám hozták, azt hittem, összekeverték. Aztán odabújtam hozzá az arcommal, beszívtam finom illatát. A kezei lilák és ázottak voltak, a szeme és a szája három O-t formált. Nézett rám a kis szemeivel, kíváncsian, csodaszép pillanat volt. Nem sírtam, valahogy nem jött, de nagyon boldog voltam. Aztán megint elvitték, és odaadták Drisnek.

Innentől már csak a faliórát néztem, teltek a másodpercek, a műtétet pedig szépen lassan befejezték rajtam. Összesen 30 percet töltöttem a műtőben, és az első kb. 7-8 percben már kint volt a baba. A személyzet végig bohóckodott nekem, bár nem mindig tudtam értékelni a humorukat, de nem is billentett ki a lelki egyensúlyomból.

A műtét után a kórterembe toltak, és ott rögtön a mellkasomra is kaptam a babát.

Egyágyas szobát kértünk, fizetőset, hogy Dris reggeltől estig bent lehessen velünk. A többágyas szobákban a másik kismamára való tekintettel a látogatók leginkább csak a folyosón fogadhatók. Az egyágyasban viszont akár reggel 6-tól este 10-ig ott lehet a segítő, esetemben Dris.

A császár utáni első órák még érzéstelenítésben teltek. Nem mozdulhattam meg, úgyhogy csak feküdtem, feküdtem, és vártam, hogy teljen az idő. A kicsi velünk volt a szobában, de mégis távolinak éreztem. Fekvő helyzetből alig láttam rá, és ha csak egy hangot is adott, az egész család odaugrott, körbeállta vagy kivette, én meg, aki ugye az édesanyja lennék, nem tudtam ebben részt venni. Szerencsére azonban gyorsan javult az állapotom. Éjszakára beadtak egy bika erős fájdalomcsillapítót, hogy tudjak aludni, de ezzel együtt sem ment, mert kattogott az agyam, újraéltem a kisfiam születésének pillanatait, és próbáltam felfogni, hogy mostantól van egy gyerekem.

Másnap hajnalban felkeltettek az ágyból, mozognom kellett, pedig eléggé fájt a hasam és alig tudtam menni. Görnyedten és csoszogva jutottam el a mosdóig, aztán később a folyosóra is kimerészkedtem. Azonban, ahogy mondták is, minél jobban erőltettem, hogy keljek fel és sétáljak, annál könnyebbé és könnyebbé vált a mozgásom.

A János Kórháznak nem túl jó a híre. Én eddig pozitív véleménnyel voltam róla, a mostani benntartózkodásom alatt meg inkább azt mondom, rosszabbnak ítélem, mint korábban, de azért a fórumokon keringő hírek szerintem túlzóak. Meg hát ugye szülni megy az ember oda, nem luxusszállodára számít, de én is úgy éreztem, hogy a tisztaság, még a fizetős szobákban is, elmarad az elvárhatótól. A csecsemős nővérek hozzáállásáról nem is beszélve.

A császárról összességében - és aztán át is térek majd a következő témára - az maradt meg bennem, hogy nem vészes, és bár a seb fáj a műtétet követő napokban, a baba mindenért kárpótolja az embert. Sőt, a boldogság felülírja a nehézségeket. Én folyton mosolyogtam.

A varratot 7 nap után vették ki, de ez dokifüggő. Aki azon izgul, mint ahogy én is tettem, hogy a varratszedés fáj, annak üzenem, hogy 1 másodpercig tartott és semmit nem éreztem. Azóta mondjuk kicsit görnyedten közlekedek a lakásban, de ez egyéni érzékenységem, azt hiszem.

Fontosnak érzem még elmondani azt a felismerésemet, hogy bár a császármetszést általában természetellenesnek tartjuk, az én esetemben épp a természet megerőszakolásának elkerülésére szolgált. Hálás vagyok az orvosomnak, Dr. Szuromi Andrásnak, hogy nem kezdett művi megfordító hadműveletekbe, illetve engem is próbált lebeszélni a faros baba hüvelyi úton történő megszüléséről. A császár során ugyanis kiderült, hogy kisfiam nyakára kétszeresen is rá volt tekeredve a köldökzsinór. Kockázatos lett volna számára megvárni a méhösszehúzódásokat vagy megpróbálni természetes úton megszülni.

Állítólag sokakban egy életre szóló törést okoz, ha császárral tudják csak világra hozni gyermeküket. Én is csalódott voltam, amikor megtudta, hogy sanszom van rá. Most viszont egyáltalán nem érzek olyat, hogy én nem szültem, meg hogy nem vagyok teljes értékű nő és anya emiatt. Ahogy egy cikkben olvastam, ilyenkor is gyermek és család születik, és jó hozzáállással meg lehet ragadni a helyzet szépségét. Nekem sikerült, szerintem másnak is fog.

Megérkezett

Hétfőn megszületett a kisfiam, ahogy várható volt, császárral. Csodálatos élmény, fantasztikus a kicsi. Mint kiderült, kétszeresen a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, ezért nem tudott befordulni és a medencébe ereszkedni. Így utólag nagyon örülök, hogy a doki nem támogatta a mesterséges megfordítási módszereket és hogy nem kockáztatott a hüvelyi szüléssel. Egyébként a műtétet végigmosolyogtam, és így utólag sincs olyan lelki törés bennem, hogy én nem szültem, "csak" császároztak. Nagyon úgy tűnik, hogy ettől nem fogok depresszióba esni.

Császár után vannak fájdalmak és nehézségek, de mindenért kárpótol a pici. És úgy tűnik, elég gyorsan épülök. Muszáj is erőltetni, hogy ellássam a feladatokat, hiszen nem szeretnék kimaradni a kicsi első napjaiból.

A kórházban nagyon haza vágytunk, úgyhogy a tegnap délutánt már itthon töltöttük. Hát, nem volt egyszerű, sőt, inkább rendkívül kimerítő. A kisfiam viszont hihetetlen aranyos, minden erőfeszítést megér. Tényleg a világ legcsodálatosabb dolga anyának lenni.

A szülésről, meg mindenről majd írok bővebb beszámolót is, érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, de egyelőre nem tudom, mikor lesz rá időm.