Basszus, ma törölnöm kellett valakit a Facebook ismerőseim közül. Nagyon ritkán van ilyen, de egyszerűen nem tudom nézni, ahogy a mosolygós profilképe mellé kiírja, hogyan ölne meg más embereket vagy írtana ki családokat, akikről semmit nem is tud. Véleménykülönbségek, politikai nézetek ide vagy oda, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy juthat ide egy ember. Néztem a profilképét és arra gondoltam, hogy tegnapig én még azt a kisfiút láttam benne, aki annak idején az öcsémmel rúgta a bogyót a csepeli játszótéren. De ez az ember már nyilvánvalóan nem az az ártatlan kisfiú.

Mérhetetlenül szomorú vagyok.

Bizonyos dolgokban maradi ember vagyok, vagy vén, mindenki döntse el maga. Például nagyon nem tudtam megszokni a média felhigulását. Én még abban az időben szocializálódtam, és akkoriban tanultam az újságíró iskolában, amikor a tévében Kepes András, Vitray Tamás és Vámos Miklós voltak a "sztárok". Amikor a műsorok között még bemondókat és bemondónőket láttunk, akik ugyan nem hiperintelligens emberekkénk éltek a köztudatban, mégis nagyon szépen beszéltek. Maguk írták a szövegeiket, és ha kellett, fél napot is eltöltöttek azzal, hogy a megfelelő virágcsokrot kiválasszák, ami majd 20 másodpercig látható lesz mellettük az asztalon, miközben felkonferálják a tévétornát. Ezt maga Kertész Zsuzsa mesélte egyszer, aki az egyik legismertebb tévébemondónő volt.

Forrás: youtube

Mindeközben a nyomtatott sajtóban minden szónak súlya volt. Nem azt mondom, hogy nem jelenhettek meg ferdítések vagy hazugságok, hanem hogy helyesen írtak, helyesen fogalmaztak, ismerték és betartották a magyar nyelv szabályait. Mindeközben pedig nem jelentek meg egy lapon belül tizesével butaságok, és ha mégis véletlenül becsúszott egy, azért millió helyen kellett elnézést kérni, vagy akár a jó hírnevével is fizethetett a szerző.

Maradi ember vagyok, mert nem tudtam megszokni a rengeteg elütést, a pongyola fogalmazást, a helyesírási hibákkal teli cikkeket az online és offline médiában. Nem a blogokról beszélek, biztos én is elütök időnként valamit és a többi, hanem a hivatalos médiáról. Nem sikerült megszoknom azt sem, hogy félrefordítások és félreértelmezések alapján születnek cikkek, aztán ha valaki szólni mer, leharapják a fejét és jön a személyeskedés. 

Sajnos én szólni szoktam. Bár időnként bírok magammal, fejlődőképes vagyok. Esküszöm, hogy igyekszem. Amikor mégsem tudom kihagyni, akkor úgy kezdem, hogy nem kötözködésből, de ez vagy az az adat nem pontos. Nem anyázom, nem mondom, hogy minek ír az ilyen, csak hogy nem helyes, amit odavetett.

Mindig meglepődöm, hogy megsértődnek. Felkapják a vizet vagy pikírt stílusban válaszolnak. Sosem értem, mit lehet azon megsértődni és nekem támadni, hogy Emmanuelle Béart nem Emmanuelle Seigner, hogy Matt Damon nem színész-rendező, mert nem rendezett semmit, vagy hogy az osztrák császármorzsa nem darával készül, hanem liszttel. Mindig azt hiszem, hogy a szerzőnek örülnie kellene, hogy szól valaki, hiszen valószínűleg azért ír cikkeket, mert szeretné az olvasóit tájékoztatni, információval ellátni. Helyessel.

Senki sem tévedhetetlen, nem ezt mondom, de nyitott lehetne a javító szándékú észrevételekre.

(Mondom ezt úgy, hogy biztos épp most van tele hibával a bejegyzésem.)

Én vagyok a tükör görbe, ugye?

Esküszöm, próbáltam megbarátkozni vele. Nem tartottam jó ötletnek ugyan, de úgy álltam hozzá, hogy hamar megszokjuk majd, hiszen pl. Bécsben sincsenek vasárnap nyitva az üzletek, és senki nem halt éhen, meg mi sem szoktunk, ha épp vasárnap járunk arrafelé. De most, fél év tapasztalata után azt mondom, nekem bizony gondot okoz a vasárnapi zárva tartás.

Meg is mondom konkrétan, mi a bajom. Az Ikea és a ruhaboltok. A kenyér meg a zöldség le van tojva, be tudom szerezni bármikor. Persze úgy, hogy én spéci eset vagyok, egyrészt hétköznapokon napközben el tudok csoszogni a zöldségeshez, másrészt amúgy is a szombati bio piacon vesszük meg a heti élelmünk 95%-át, úgyhogy ebbe semmit, de semmit nem zavart be a vasárnapblokkoló rendelet.

Na, de amióta ez életbe lépett, semmit nem tudunk haladni pl. a lakberendezéssel. Valahogy Ikeába nem úgy járunk, hogy ooops, beugrik a férjem munka után 15 percre. És én sem tudom egyedül elintézni, gyerekkel, autó nélkül... de még ha lenne is kocsi, jogsi, az ilyen jelentős döntéseket akkor is együtt szeretjük meghozni. 

A szombat délelőtt a piacé, aztán ebéd, ebéd után a gyereknek alvás (vagy legalább egy tétova kísérlet rá), aztán uzsonna, és már vége is a napnak. Mire kivergődünk Budaörsre az áruházba, minimum 17 óra, de inkább 17:30 van, 19-19:30-tól pedig már kezdődik az esti rutin, vacsora-fürdetés-alvás. Másfél-két óra - engem is meglep, de így van - édes kevés egy ikeázáshoz.

A ruhavásárlással ugyanez. Gyerekkel egyszerűen nem lehet üzletről üzletre járni órákig, és átnézni a kínálatot. Az én fiam meg nem is próbafülke-kompatibilis. Le nem merném venni a nadrágomat, hogy felpróbáljak valamit, mert tuti akkor szaladna ki, nem csak a fülkéből, de az üzletből is... ő ilyen elszaladós. Én meg bugyiban utána? Hogy csinálják ezt vajon a "nagyok"? A szuperanyukák?

Ruhát amúgy sem egyedül szeretek vásárolni, jó, ha ki tudom kérni Dris véleményét. Ez sem ez a munka után beszaladós, gyorsan vállfáról lekapkodós, belebújós, hazavivős tevékenység. Amennyi időt és figyelmet szeretnénk szánni rá, az egyszerűen nem jut rá ilyen nyitvatartási idő mellett. 

Tudom, hogy nem elegáns ezen nyekeregni, de nekem bizony hiányzik a vasárnapi vásárlási lehetőség. Persze ez nem jelenti azt, hogy nyitástól zárásig, minden vasárnap ezzel tölteném az időmet.

(Forrás: port.hu)

Csak röviden: a Django szerintem elég jó film. Annyira szórakoztató... el sem hiszem, hogy úgy indultam neki, hogy "áhh, nem vagyok oda Tarantinoért". Azon gondolkodom, mennyire nehéz lehet egy ilyen témával viccelődni Amerikában, hogy tutira ne csússzon félre, de ez nem csúszik. Sőt, épp a humora teszi lehetővé, hogy olyan durva jeleneteket is megmutassanak, amiket komolyabb hangvételű filmekben talán már nem bírna el a gyomrunk. Kemény mű, nem finomkodik, de közben sokat lehet nevetni, és remek színészi játékokat nézni. Christoph Waltz, Jamie Foxx, Samuel L. Jackson zseniális benne. DiCaprio meg rendszeresen lubickol az ilyen velejükig romlott emberek szerepében.
És a film zenéjét, betétdalait is szerettem.

(9/10, soha rosszabbat!)

(Kép forrása: port.hu)

Nem nézek sok filmet mostanában, és ha mégis befér a napjaimba egy-egy, nem választok túl jól. Oké, nem tragikusak, de nem hoznak ki belőlem semmit, nem érintenek meg annyira, hogy pl. bejegyzést írjak róluk.
Most elkezdek írni mégis egyről, nem tudom, még mi fog kisülni belőle, csak azt, hogy tutira tele lesz spoilerrel. Én szóltam.

Ez egy olyan film, amit többen is nagyon ajánlottak, de amikor elkezdtem nézni, szinte bosszantóan sok klisét láttam benne, lapos párbeszédekkel, eltúlzott gesztikulációval. Aztán, bár a klisék a végkifejlet előtti percekig megmaradtak, azért mégis elkapott a hangulata.

Nem tartom a filmművészet csúcsának. Idegesítően sok sablonos megoldás és erőltetett jelenet van benne, de ezekkel együtt is azt mondom, hogy elgondolkodtatott, és végre egy film, amiről gondolkodni és beszélni kell utána.

Olvasom a filmes portálokon a véleményeket. Egyetértek, nem értek egyet.
Talán tényleg életszerűtlen, hogy a jazzoktatásban ilyen előfordul(hat), talán nem. Én sosem jártam konzervatóriumba, nem ismerem az ott dívó módszereket. Azt viszont tudom, hogy a sportban van ilyen kegyetlen stílusú edző szép számban. Van ilyen tanár az iskolákban, és van ilyen filmrendező és pop zenei manager is, aki hasonlóan kegyetlen módon hozza ki a maximumot a pártfogoltjaiból. Utálatos, igaz, de pont ez a film gondolkodtatott el rajta, hogy a cél viszont szent. A sportban sosem értettem, miért olyan fontos, hogy minden időnket, erőnket feláldozva legyőzzünk másokat, aztán kiöregedjünk 28 évesen... De ez a film azért megértette, hogy van egy másfajta szemlélet is, mint az enyém. És ez egyaránt lehet tanáré és diáké, bármilyen műfajban, bármilyen területen.

Én pl. nem tartom egyértelműen pszichopatának Fletchert, a zenetanárt, bár az ég mentsen meg tőle, hogy ilyen emberrel kelljen dolgoznom valamilyen célomért. Zavart kicsit, hogy pont a zenével hozták ezt a témát össze, mert számomra az egy laza dolog, ami akkor jó, ha a zenész is maximálisan élvezi, a vidám zenét vidáman, a komolyat komolyan adja elő, de nem rettegve, befeszülve, halálos depresszióba kergetve magát.

Véleményem szerint igaza van a fő mellékszereplő tanárnak, Fletchernek, hogy az "elég jó"-val nem lehet kihozni a nagy tehetségből az igazán rendkívüli teljesítményt. De hogy csak az ő embertelen módszere lenne a megoldás, azt kétlem. Bizonyos embertípusnak talán motiváló, ha sértegetik és leüvöltik a fejét. Ha folyton veszélyben érzi a pozícióját. Más embertípus meg csak úgy tud igazán nagy teljesítményt elérni, ha érzi a támogatást és a szeretetet.

A film nagy erénye szerintem, hogy nem egyértelműen gonoszként állítja be Fletchert, megvillantja itt-ott a kedves, támogató, emberi oldalát is. (Én legalábbis így érzem, bár a kommenteket olvasva ezzel szinte egyedül vagyok.) És a dobos srácot sem egyértelműen jónak... azért ő sem angyal, lássuk be! Micsoda nagyképűsködései vannak, meg akaratoskodásai, és gázol át mindenen, csak hogy elérje a célját. Kívülállóként időnként totálisan érthetetlen, hogy miért olyan fontos neki.

A srác végig billeg abban, hogy utálja vagy kövesse Fletchert, hogy felnyomja vagy együttműködjön vele, hogy elutasítsa vagy bízzon benne és vele tartson-e. Itt lövöm le a poént: Végül kiderül, mindketten ugyanazt akarták.

Ilyen sablonos filmbe ilyen jól elültetve ezt az egész dilemmát... ilyet még nem láttam. 

És a zene... a zene... hát az csodálatos. Az adja minden szépségét és feszültségét is. Szerintem ne alvó kétéves mellett nézzétek, minimál hangon, ha tehetitek! 

(7/10, ami nem egy kiemelkedő érték, mégis érdemes megnézni.)

Mostanában gyakran rácsodálkozom, milyen gyönyörű város Budapest. Nem tudom, miért új ez nekem, mármint a megélése, hiszen ami tetszik benne, az már a születésemkor is ilyen volt, és azóta is. De mostanában rendszeresen ellágyulok, ha a Duna partján döcögő villamosról nézelődöm, miközben fiamnak mutatom ujjammal a hajókat, a túlparton velünk párhuzamosan haladó másik villamost. Vagy amikor a Várkert lépcsőin felcipelve végre letehetem őt, és megfordulva meglátom az alattunk elterülő várost, a maga csodájával. És örülök a sok felújított köztérnek is, de az igazi a Duna, a két partján sorakozó gyönyörű épületek, a hidak... komolyan meghat mostanában, hogy itt van ez a felfoghatatlan szépség nekünk.

Ma, épp vezetés órám volt, amikor egy 5-6 fős bringás társaság hajtott le egy forgalmasabb budaörsi útról egy kis utcába, és épp ott az egyik fiú alatt kettétört a bicikli váza. Persze segíteni akartunk nekik az oktatómmal, és amíg hívtunk a srácnak egy taxit (a harmadik taxitársaság tudott csak olyan autót küldeni, amivel egy biciklit is el lehet szállítani - éljen a 6x6!), kiderült néhány érdekesség a kis csapatról. Spanyol fiatalok, akik Madridból Németországig vonattal, majd onnan (Ulmból) bringával utaztak egészen idáig. Ezervalahány km-t tettek meg kerékpárral, 12 nap alatt. Kérdeztük, hova mennek innen tovább, amire az volt a válasz, hogy Budapest a végcéljuk, látni szeretnék, mert ez Európa legszebb városa.

Én még messze nem jártam mindenhol Európában, de gyanítom, hogy igazuk van.

Ide passzoló zenei aláfestés:

2 évesem lapozgatja az üzleti magazint. Minden arcra rámutat: "Bácsi... bácsi... bácsi..." Az újság kb. felénél egyszer csak felháborodva megáll: "Néni hóóó vam?"
Fején találta a szöget. Neki már feltűnik, hogy nincs balance.

Aztán csak találtunk a lapban, nagy keresgélés árán néhány nénit. Egy reklámoldalon egy félmeztelen, a melle elé luxustáskát ölelő Mihalik Enikőt. Szintén egy reklámoldalon egy icipici Liptai Claudia fotót. Meg Détár Enikőt, ahogy a késmentes arcplasztikájáról nyilatkozik, nyilván hirdetés ez is. Volt még két hölgy, akik a vállalkozásukról beszélnek. És nagyon sok bácsi... bácsi... bácsi.
Kívánom, hogy mire Rt felnő, legyen más az arány! 

Épp írni készültem arról, hogy milyen megdöbbentő, amikor a sokadik óvoda nyílt napján jársz, és mindenhol azt kérdezi a többi szülő, hogy milyen külön órákra viszik a gyerekeket, van-e népi tánc, úszás, karate, dráma foglalkozás, na és persze nyelvoktatás, de amikor te szóba hozod az egészséges étkezést, 40 szempár mered rád döbbenten, még előtted is hátrafordulnak, hogy jól megnézzék, ki is ez a bolond, aki nem kakaós csigát kíván a 3 évesének. (A majdani 3 évesének.) Szóval postolni készültem róla, de a nagy részét épp megírta Blogár is. Tudnám még cifrázni, talán meg is írom majd külön.

Az új vezetés oktatóm, aki egyébként az autósiskola vezetője is, tök jó. És számítok rá, hogy legalább ő megfelelően tudja képviselni az iskolát, az elvet, amit beiratkozáskor hirdet. Most, mellette derült ki igazán, mennyi gond volt a másik sráccal, és a bennem motoszkáló rossz érzés vele kapcsolatban teljesen jogosnak tűnik. És ő még a nagy magyar átlaghoz képest szerintem egész türelmes és normális.
Sajnálom, hogy nem korábban váltottam, de azt talán még jobban, hogy sokan mennyire rossz helyen tanulhatnak, és mennyi frusztrációt tehetnek beléjük a vezetéssel kapcsolatban, mire kikerülnek egyedül a forgalomba. Persze, tudom, vannak elégedett és vezetni szerető tanulók is, hurrá!

Emlékszem, hogy gyerekkoromban már a 8.-osok is olyan nagynak tűntek, de a 25-30 évesek kimondottan öregnek. Most meg itt vagyok 38 évesen, cseppet sem érzem magam vénségnek, de időnként szembesülök vele, hogy a fiatalok fejében mi járhat ezzel kapcsolatban.

A fodrászlány, akihez járok, és aki kb. 22-24 éves, max. 25, mesélte, hogy Slash koncerten járt, és hogy milyen öreg az a pasi, minimum 65, de inkább 70 éves szerinte. A haja alól kikandikáló borostáján látszott is, hogy ősz. Értetlenkedtem, számolgattam, hogy Slash már akkor is felnőtt volt, amikor én gyerek (11 voltam, amikor a Sweet Child O'Mine és a Paradise City volt a fő rocksláger), de azért 70 talán még sincs. Rákerestem, és basszus, 49 éves. Nemsokára 50. A huszasoknak meg 70-nek tűnik? Akkor engem is tutira öregasszonynak látnak. 

Kihasználom, hogy van egy kis szabadidőm, így 23:40-kor, és írok azért ide is valamit. Végeláthatatlan listám van témákból, csukott szemmel bökök egyet: Vezetés.

Sajnálom, hogy nem mentem be tél végén, tavasz elején panaszkodni az oktatómra az autósiskola vezetőjéhez, mert akkor most talán előrébb lennék, meg jó pár tízezer forinttal beljebb. No, de késő bánat ebgondolat. Most viszont érdekes dolog történt, és ennek hatására csak megléptem azt az oktatóváltást, még ha jó későn is.

Az történt ugyanis, hogy bár a téli stílusából jelentősen visszavett az oktatóm, miután kétszer is szóltam neki, hogy ez így nem lesz jó, de mostanra teljesen egyértelmű, hogy le sem tojja a fejemet. Kedélyesen elbeszélgetünk magánéletről, lakáscseréről, egészséges táplálkozásról, de ami a vezetést illeti, nem tesz meg mindent azért, hogy megtanuljam. Ehhez  most jó pár sztorit elmesélhetnék, mikor és hogyan nem volt ügyfélközpontú a hozzáállása, és akkor még finoman fogalmazok, de a lényeg, hogy betelt a pohár nálam. Esélyét sem látom, hogy levizsgázzak, ha vele maradok. És már több, mint 7 hónapja járok hozzá.

De menjünk vissza egy kicsit az időben. Ugyanis én már egyáltalán nem akartam váltani meg főnöknél bemószerolni, de két héttel ezelőtt elmentünk hosszú hétvégézni a családdal egy medencés helyre, és mit ad Isten, ott süttette magát az autósiskola vezetője is a napon. Kicsi autósiskoláról van szó, személyesen ismeri az összes diákot. Úgyhogy már messziről integetett, kikászálódott a napágyból és jött érdeklődni, hogy megy a vezetés, elégedett vagyok-e a tanárral. Én valószínűleg nem is mondtam volna túl rosszakat, inkább zavarba jöttem a váratlan helyzettől, de a kérdezősködésére Dris a hátam mögött krákogott egy jelentőségteljeset. Ebből egyértelművé vált a srácnak, hogy bizony nincs minden rendben és otthon szoktam panaszkodni. Döcögősen indult a beszélgetésünk, de végül csak kiböktem, hogy nem vagyok elégedett, és az egyik, ha nem a legdrágább autósiskolától nem erre a bánásmódra számítottam.

A lényeg: a suli vezetője eléggé értette, mi a bajom, és nem csak igazat adott nekem, de még tett is rá néhány lapáttal. Sorolta, mi mindenben kellett volna az oktatómnak feloldania a feszültségemet. Én ennyi hibát nem is róttam volna fel neki, de igaz ami igaz, odatehette volna jobban is magát. A medenceszéli beszélgetést aztán telefonbeszélgetések sora követte, és végül szépen (nem, nem annyira szépen) szakítottam az addigi oktatómmal, és a következő vizsgámra a suli vezetője fog felkészíteni.

Kíváncsi leszek, mit hoz ki belőlem ez a váltás, és mikorra lesz végül jogsim. Örülök, hogy végül így alakult, de utólag azt mondom, jobb lett volna hamarabb lépni.

Zsörtölődtem múltkor a Kosztolányi Dezső téri lámán, azóta pedig rájöttem, hogy ez lesz az új vesszőparipám. Amikor az Ökokörbe jártam, ott mesélték más anyukák, hogy náluk a gyermek érkezése volt a fordulópont, akkoriban kezdtek el zöldülni. Nekünk az ökoszemlélet sokkal hamarabb jött, mint Rt, de azért durvult már az ő ittléte alatt. Úgyhogy aláírom, hogy azokat, akik erre fogékonyak, bizony el tudja indítani a változás útján egy gyerek születése.

Én számtalan dolgot veszek észre magamon, ami azóta zavar nagyon, amióta a fiamnak igyekszem megmutatni a világot, apró lépésekben. Természetesen ezek főleg azokban a helyzetekben jönnek elő, amikben nekünk eleve más a felfogásunk, mint másoknak. Persze nem általánosítási szándékkal állapítom ezt meg, csak abból, amit magam körül látok, tapasztalok. Ami eddig kicsit zavart, mert én máshogy csinálom, gondolom vagy érzem, mint a nagy többség, az most, a gyereknek mutogatva hatványozódik.

Itt van pl. az állatok, növények megismertetése. Én valahogy úgy képzelem ezt, hogy meglátunk egy virágot kirándulás közben, és megnézzük. A szemünkkel. Aztán tovább sétálunk, egy másik növényt keresve. Mások meg úgy, hogy ott egy növény, tépjük le! Vidd oda anyának ezt a szép pipacsot, százszorszépet, akármit! Tudom, tudom, a pipacs gyomnövény, nem kell aggódni miatta, de én meg úgy érzem, hogy ha azt leszakíttatjuk a 2 évessel, akkor nem fogja tudni, hogy a nempipacsot meg nem kellene.

Állatokkal ugyanez. Én úgy mutatnám meg a tóparton ücsörgő békát, hogy pár lépés távolságban megállunk, rámutatok az ujjammal, nézd, az ott egy béka. Próbálunk nem sokat mozogni, és megfigyeljük. Mások meg úgy, hogy jé, ott egy béka, piszkáljuk meg bottal, merjük ki lapáttal a tóból, hogy a kisgyerek megismerje. Pl. ez a nagyszülői hozzáállás is nálunk.
Egyszerűen nem értem, miért kell inzultálni az állatokat a "megismerésre" hivatkozva.
De van olyan ismerősöm is, aki konkrétan azt tanította a kicsi gyerekének, hogy "Mit kell csinálni a hangyával? Eltaposni.".

Őszintén szólva én nem is tudtam, hogy állatvédő vagyok. Mármint persze, nem eszem húst, és nem hordok bundát, és ellenzem a kozmetikai cégek állatkísérleteit. Amióta az eszemet tudom, taszít az állatkert (sokan kérdezgetik is, mikor megyünk már el Rt-val is) és minden cirkuszi állatos produkció. Sosem kötöttem vajas kenyeret egyetlen macska hátára sem, hogy kipróbáljam azt a nagyon vicceset. De nem tudtam, hogy ennyire napi szinten kerül ez benne az életemben a gyereknevelés kapcsán, hogy naponta fog összeugrani ettől a gyomrom valamilyen program közben.

Vasárnap például a Belvárosi Fesztiválon jártunk a Szabadság téren. Gyerekprogram, Halász Jutka néni, játékok... ami kell. No meg állatsimogató. Persze, hogy odakeveredtünk. Nézd csak, egy szamár, ott meg egy bárány, egy póni, az a pici meg egy boci.

Nem tudom, látszik-e a képeken, hogy bár kerítés is körbevette őket, még olyan rövid pórázra is voltak kötve, hogy szinte egyáltalán nem tudtak mozogni. Pl. felállni, felemelni a fejüket rendesen. Körbefordulni meg aztán végképp nem. Állatsimogató? Kiírhatnák inkább, hogy állatkínzó.

Persze, a gyerekem ezt még nem érti. Örül, hogy nem csak könyvben lát szamarat. Iiii-áááá! - mondja fülig érő szájjal. De ha majd ennél többet is beszélgetünk az állatokról, nem fogom hagyni, hogy az a kép alakuljon ki benne, hogy ez a bánásmód normális. Nehéz ügy, mert riogatni és félelmet kelteni sem helyes. Nem fogok neki 3 éves korában vágóhídról fotókat mutatni. Meg kell találni a megfelelő módját., mint ahogy az állatok, növények megismertetésének is. Szerintem ez a város közepére odaerőltetett "állatsimogató" és hasonlók nagyon nem az.

Addig is, amíg nincs időm blogot írni, hadd ajánljak egyet!

Az egyik Facebook-csoportban, ahol kíváncsiskodó tag vagyok, ennyit postolt egy nagyon helyes lány: "Sziasztok, elindultunk a nagyvilágba gyümölcsöt enni, írok blogot róla."

A blog itt található (minden bejegyzés alatt magyar fordítás is van), a mindenkiben felmerülő első kérdésekre pedig így foglalta össze a lány a választ:

"Kik vagyunk? Mi ez az egész?

nemdohányzás nem nagyon akar szokásba jönni.

A Müpában koncertteremben (leszámítva a babakoncertet) még nem jártam, de most pótolhattam. Egyik nagy kedvencem Sinead ugye, hát úgy éreztem, ott a helyem. Születésnapomra kaptam a jegyet, jó kis ajándék. A koncert viszont nem lett életem legnagyobb élménye, ami nem baj, mert nem lehet mindegyik az, de azért tényleg volt néhány kifogásolható részlet, úgy érzem. Pl. Európa talán legjobb koncerttermében csak a negyedik számra bírták beállítani a technikát, addig összevissza sípolt, rezonált, elment a hang, visszajött, elég gáz volt. Azt tudom, hogy Sinead "shy", és meglehetősen puritán is, nem szereti a felhajtást, a show-elemeket stb. Bírom ezt benne, mindig önazonos, hiteles, igazi. De hogy sájságában napszemüvegben fog fellépni, azt nem gondoltam volna. Különösen azért fura ez, mert a turné eddigi állomásain, legalábbis a youtube videók tanúsága szerint pl. Bécsben, nem volt rá szüksége. Kicsit bosszantott ez a hozzáállás. Meg úgy az egész koncert kb. 3/4 gőzzel ment, mintha valamiért visszafogták volna magukat az énekesnő és a zenekar is.

Nem akarom lehúzni, kellemes este volt, főleg, hogy nem jártam már koncerten majdnem 3 éve (leszámítva Halász Jutkát), és ez a zene ráadásul nagyon enyém, Sinead pedig eszméletlen jól énekel. De rövid buli volt, és a katarzis ezúttal elmaradt. Még úgy is, hogy legeslegutolsó alkalommal adta elő fő slágerét, a Nothing compares 2U-t, és emiatt előre beharangozta a Facebook-on, hogy ez ilyen különleges nap lesz, és még filmes stábot is hozott, hogy felvegyék.

Ha valakit érdekel, fotókat itt lehet megtekinteni: vs.hu

A volt Budai Parkszínpadnál ma belebotlottam egy csomó állatba. Lovak mentek körbe-körbe, kicsit távolabb pedig nyulak, kecskék, bárányok álldogáltak körülkerítve. És egy láma. A kb. 2x2 méteres placcon szinte mozdulni sem tudott. A 2x2 méteresen még volt egy szamár, egy kisláma és valami kecskeféleség.
Otthonosan mászkált ott az állatok között egy köpcös pasas, hát megkérdeztem, mi az apropója ennek itt. Föld Napja, mondta.

Azóta ezen gondolkodom, vajon hogy szolgálja ez a Földet. De szerintem ők sem tudják.

Ma nyílt napon voltam a Rogers Óvodában, és úgy jöttem el, hogy semmibe nem tudok belekötni. Nincs, amiről meg kellene győzniük, mert totál egyetértünk. Épp csak egy árnyalattal lehetne még jobb. Majd talán a Montessori...

Egykor szerettem volna filmkritikus lenni. Talán emiatt tetszik ez a cikk annyira, és nevettem rajta nagyokat. És a fotóválasztás is remek.

Van valami, amin nem tudok felülemelkedni, úgyhogy kiírom magamból, hátha úgy jobb lesz.

Egy ismerősömnek meghalt az anyukája egy hete. Azóta kb. naponta megemlékező bejegyzéseket tesz ki a saját Facebook timeline-jára, meg a temetés időpontját, meg mindent. Még a saját profilképét is átállította az anyukája egykori fotójára, és valahogy az egész messziről sugallja, még ha valaki egy betűt sem olvas el, akkor is, hogy haláleset történt.

Ezen kívül az ismerősöm az anyukája Facebook profiljába is be tudott lépni, ott is kitett múlt héten és azóta összesen 3 postot, hogy anyuka elhunyt, mikor lesz a temetés, bazi nagy fekete-fehér fotóval ráadásul, az egyiken még gyertya is ég.

Ma lett volna az ismerősöm anyukájának a 65. szülinapja. Mit csinálnak a Facebookozó ismerősei? Kaptak emlékeztetőt a szülinapról, úgyhogy mennek a falára és írják be sorban, hogy nagyon boldog születésnapot, meg Isten éltessen sokáig... úgy, hogy annyira sem érdekli őket az az ember, akinek éppen nyalnak, hogy legalább a legfelső bejegyzésre rápillantsanak. Az ismerősöm az első három jókívánsághoz még hozzászólt, hogy köszi, de anyu múlt héten elhunyt, köszi, anyu múlt héten elhunyt, köszi, anyu múlt héten elhunyt. Aztán ő is megunta.

Tudom, tudom, hogy lehet a kezdőoldalról rögtön az illető üzenőfalára piszkítani, körülnézés nélkül, de akkor is furcsa (jelen esetben nekem kissé ijesztő is), hogy ennyire érzéketlenség és közöny van, hogy már oda sem kattintanak az emberek, rá sem néznek arra, akihez beszélnek.

Én ugye 36 elmúltam, amikor Rt született, úgyhogy mi "késői" gyerekvállalóknak minősülünk, asszem. Azok az ismerőseim, akik egy jó tizessel fiatalabbak nálam, és gyerekük van, általában arra panaszkodnak, hogy a korábbi társaságukat elvesztették. A régi barátaik nem értik meg, miért nem tudnak mindenhol ott lenni, ahol ők is, miért nem tudják garantálni, hogy 4-re leérnek a Balatonra, miért nem tudnak akármeddig maradni a partin, ha egyáltalán elmennek, és hogy lehet fontosabb dolguk annál, minthogy őket felhívta-e az a pasi, akit múlt pénteken ismertek meg.

Nálunk ilyen probléma nincs, a rokonságunkban és a barátainknál is 0-5 év közötti gyerekek sorakoznak, mindenki megért minden ilyesmit. Nincs harag, ha két napig nem tudjuk visszahívni egymást, ha késik valaki egy órát és társai. Van viszont valami, ami engem (minket) egyre jobban kezd zavarni.

Ahogy összejárunk minden gyerekessel, és ahogy növögetnek a fiúk-lányok, úgy jönnek elő a nevelésbeli különbségek. Nincsenek ebből viták, elvileg senki nem szól bele, hogy a másik milyen elveket követ, pedig van közöttünk nagyon laza, teljesen napirend és szabályok nélküli család, meg nálunk sokkal szigorúbb, táblázatból élő is. Nem is ez a gond, mindenki úgy csinálja, ahogy neki megfelel, és ahogy ők együtt boldogok. 

Van viszont egy család, akikkel rendszeresen összejárunk, szeretjük őket, és valószínűleg ők is minket, mert maguktól is felhívnak, meghívnak, ránk szánják az amúgy is rövidke hétvégéjük egyik felét... szóval ó kis társaság, és jó útmutató lennének, hiszen gyereknevelésben évekkel előttünk járnak. De mostanában valami megváltozott náluk. Elkezdték azt, hogy amikor ott vagyunk náluk vendégségben, és a gyerekükkel van valami nézeteltérésük, vagy valamit nem csinált úgy, ahogy gondolták, megpofozzák. Hetek óta gondolkodom, hogyan lehet ezt úgy leírni, hogy átmenjen, mennyire kellemetlen helyzet ez nekünk, akik vendégségben vagyunk ott. Kb. az történik, hogy ülünk az étkezőasztalnál, kedélyesen beszélgetünk, aztán valami történik, a gyerek fején pofon csattan, majd visszafordulnak hozzánk: "Mit mondtál, hány cukrot kérsz a kávédba, Antibaby?" Én meg hirtelen köpni-nyelni nem tudok.
Mert ugye nem szólunk bele, semmibe. De azért a gyerekverés mégis csak a családon belüli erőszak egy formája, de minimum agresszivitás a kicsi, védtelen, gyengébb felett. Kétségbeesett eszköz. Nem beleszólni akarok, hanem azt szeretném, hogy ne történjen meg. És ha már mégis, akkor ne tudjak róla, ne előttünk csinálják. Borzasztó kellemetlen, hogy ilyenkor az ember elnéz a távolba, ki az ablakon, mintha észre sem vette volna. És közben ott a gyerekük is, akivel azért nekünk is kapcsolatunk van, ismerjük a születése óta, és néz ránk, nagy szemekkel, összezavarodva, hogy most mi van. Ez az ő és a mi kapcsolatunkról is szól, és akkor fordítsam félre a fejem? Adjam neki azt a jelet, hogy ez normális így és asszisztálok hozzá? Vagy tegyem szóvá, keljek a védelmére, és a szülők "tekintélyét" (phfff) ássam alá? Az utóbbi nem fog megtörténni, mert nem szólunk bele, nem szólunk bele, nem szólunk bele. Na de akkor?

Már többször előfordult ez mostanában. Korábban nagyon szívesen mentem át hozzájuk, de amióta ez van, nincs már olyan nagy kedvem.

Hogy lehet ezt kezelni?

Ez egyszerre aranyos, szomorú és zavarba ejtő.

(Innen: TVE)

Volt egy hetem vezetésóra nélkül, és azalatt összeszedtem minden gondolatomat, kikértem mindenki véleményét, aki számít (a tieteket is, kedves olvasóim), és nagyjából elterveztem, hogyan fogom megoldani a helyzetet. Először úgy voltam vele, hogy kérek másik oktatót, aztán ahogy napról napra csillapodott a felháborodottságom, végül úgy döntöttem, beszélek inkább vele. Nem akarok rosszat neki, hogy rögtön bemószeroljam.

Nem mondom, hogy tükör előtt begyakoroltam, mit fogok mondani, de arra jutottam, kellenek bizonyos kulcsszavak a mondandómba ahhoz, hogy biztosan ugyanazt értse rajta ő is, mint én. Ezekkel a fejemben vágtam neki a következő órának. Először fura volt, mert mintha olvasta volna a blogom, vagy mi, visszafogottabbnak tűnt. Aztán az óra végére már nem volt az, de sikerült megtalálnom egy pillanatot, amikor együtt nevettünk valamin, és akkor ideálisnak tűnt a pillanat. Szép finoman megkértem, hogy ha én elismerem, hogy nem vagyok ügyes, ő cserébe ne beszéljen így velem. Oké, hogy tényleg nem vagyok egy született Fittipaldi, de ez a pedagógiai módszer még inkább lebénít, hasznomra semmiképpen nem válik.

Meglepődött, mert úgy tudja magáról, hogy ő a türelem szobra, de akárhogy nézem, nem az. Nem akadt ki, csak meglepett volt. Aztán adtam néhány tippet, mi lehet a bajom a vezetéssel, és hogy visszaléphetnénk néhány lépcsőfokot. Bizony, velem gyakorolni kell az alapokat még és még és még, amíg nem mennek rutinból, és majd utána pakolni rá a többit, mert egyszerre száz helyre figyelni nem megy. Egyetértett. Együttműködőnek látszott. Nagy kő esett le a szívemről, és bíztam benne, hogy legközelebb már minden más lesz.

Persze nem lett teljesen más, csak valamennyire visszafogja magát. Amikor meg mégis elszakadt a cérnája, akkor azt találta mondani, hogy ő nem tud ennél türelmesebb lenni, úgyhogy legyek én ügyesebb. Micsoda ötlet! Eddig nyilván azért nem voltam az, hogy őt bosszantsam. Ááááá...

Most itt tartunk. Van bennem némi remény, hogy valahogy túlélem ezt az időszakot és egyszer, valamikor lesz majd jogsim, vagy ha nem, akkor egy bizonyosságom, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Az is valami.

Egy gyors közvéleménykutatás:

Az természetes velejárója a vezetés tanulásnak, hogy az oktató hepciás, úgy beszél velem, mint egy hülyegyerekkel, és úgy általában úgy tűnik, hogy totál kivannak az idegei attól, hogy a vezetni tanulók nem tudnak vezetni, és ráadásul neki kell megtanítania őket? Érdemes-e egyikről a másikra szállni addig, amíg találok egy olyat, aki normálisan beszél velem? Mármint minden körülmények között. Vagy inkább nyugtatózzam be magam az órák előtt és próbáljam nem úgy felfogni a srác hisztirohamait, mintha nem a pénzemet rabolná? Aztán valahogy majd átcsúszok a vizsgán. Ha nem az elsőn, akkor a valahanyadikon, és valahogy majd próbálok utána is úgy csinálni, mintha tudnék vezetni és nem lennék piszkosul balesetveszélyes?

Olyan érzésem van egyébként, hogy nincs hova ugrálnom, mert az egyik legjobb autósiskolánál vagyok, az egyik legtürelmesebb tanárnál, és tudom, hogy én meg extra érzékeny tudok lenni. De ahogy másoknak mesélem, mik történnek, nem azt jelzik vissza, hogy én vagyok a Marslakó. De vajon tényleg így van, tényleg a legjobb helyen vagyok? Csak mert nem kerül kevésbe, és ha már mélyen a zsebembe nyúlok, szeretem tudni, hogy van is értelme.

Egy dokumentumfilmet ajánlok most. Mindenkinek. Rendkívüli, mert ilyet nem szoktam. Szándékosan nem linkelem, hogy hol találtam, mert olyan előítéleteket gerjesztene, ami után már valószínűleg nem  mindenki nézné meg. Nehéz lenne elvonatkoztatni a körítéstől. Ez a dokumentumfilm Az igazi Mao címet viseli, és akár a youtube-on is megtalálható. Mindössze 53 és fél perc, érdemes figyelmesen végignézni, viszont tilos előtte google-zni róla, hozzászólásokat vagy kritikákat olvasni! Hogy a port.hu-ra se legyen érdemes felnézni előtte, elárulom, hogy jelenleg 9,5/10-es az értékelése.
Jó szórakozást!