Antibaby naplója


Betegség, hiszti, siker

2015. december 10. - Antibaby

Nem bírok beszélni, nincs hangom, közben a fiam ma eddigi legnagyobb hisztijét verte ki a Hősök terén, mert azt vétettem ellene, hogy nem engedtem a sötétben rohangálni az autók mellett 2 centire. Nem emeltem fel a hangom, nem beszéltem vele gorombán, meg semmi ilyesmi, csak miután nem állt meg, és láttam, hogy totál nem hallgat rám, mert épp annyira be van pörögve a szaladgálásától, hogy nem lát, nem hall, akkor megfogtam a kezét, aztán amikor azt teljes erejével kirántotta a kezemből, végül felvettem a karomba. Persze közben folyamatosan próbáltam a lelkére beszélni, észérvek, satöbbi, de végül elszakadt nála a cérna, és egy betonon fetrengős nagyjelenet lett belőle, amire persze jöttek a szúrós tekintetű, homlokráncolt emberek, akik biztosan jobban tudják nálam, hogy mit vétettem. Hangom akkor még egy kicsi volt, de estére már semmi, de így is ez a legszebb nap az utóbbi időben, mert:

végre levizsgáztam vezetésből!

Már nagyon vágytam rá, hogy vezethessek. Megszerettem. A második tanárom nagyon jó volt, talán a legjobb, aki nekem lehet. És bár a Kreszt akkor kezdtem, amikor Rt-val még terhes sem voltam, és a vezetés óráimnak is kb. most ülhetném az első évfordulóját, végülis nagyon örülök, hogy úgy sikerült levizsgáznom, hogy tényleg tudom, amit tudok. Ráadásul betegen és a szerintem legnehezebb útvonalat húzva, nem pedig tanárt és vizsgabiztost lefizetve, "majd a férjed megtanít a kis utcákon" útravalóval elengedve.

Szóval most örülök és már várom, hogy a kis kártyát is megkapjam és beülhessek a tök másmilyen (diesel például) autónk kormánya mögé.

Vezetésórák #4

Az új vezetés oktatóm, aki egyébként az autósiskola vezetője is, tök jó. És számítok rá, hogy legalább ő megfelelően tudja képviselni az iskolát, az elvet, amit beiratkozáskor hirdet. Most, mellette derült ki igazán, mennyi gond volt a másik sráccal, és a bennem motoszkáló rossz érzés vele kapcsolatban teljesen jogosnak tűnik. És ő még a nagy magyar átlaghoz képest szerintem egész türelmes és normális.
Sajnálom, hogy nem korábban váltottam, de azt talán még jobban, hogy sokan mennyire rossz helyen tanulhatnak, és mennyi frusztrációt tehetnek beléjük a vezetéssel kapcsolatban, mire kikerülnek egyedül a forgalomba. Persze, tudom, vannak elégedett és vezetni szerető tanulók is, hurrá!

Vezetésórák #3

Kihasználom, hogy van egy kis szabadidőm, így 23:40-kor, és írok azért ide is valamit. Végeláthatatlan listám van témákból, csukott szemmel bökök egyet: Vezetés.

Sajnálom, hogy nem mentem be tél végén, tavasz elején panaszkodni az oktatómra az autósiskola vezetőjéhez, mert akkor most talán előrébb lennék, meg jó pár tízezer forinttal beljebb. No, de késő bánat ebgondolat. Most viszont érdekes dolog történt, és ennek hatására csak megléptem azt az oktatóváltást, még ha jó későn is.

Az történt ugyanis, hogy bár a téli stílusából jelentősen visszavett az oktatóm, miután kétszer is szóltam neki, hogy ez így nem lesz jó, de mostanra teljesen egyértelmű, hogy le sem tojja a fejemet. Kedélyesen elbeszélgetünk magánéletről, lakáscseréről, egészséges táplálkozásról, de ami a vezetést illeti, nem tesz meg mindent azért, hogy megtanuljam. Ehhez  most jó pár sztorit elmesélhetnék, mikor és hogyan nem volt ügyfélközpontú a hozzáállása, és akkor még finoman fogalmazok, de a lényeg, hogy betelt a pohár nálam. Esélyét sem látom, hogy levizsgázzak, ha vele maradok. És már több, mint 7 hónapja járok hozzá.

De menjünk vissza egy kicsit az időben. Ugyanis én már egyáltalán nem akartam váltani meg főnöknél bemószerolni, de két héttel ezelőtt elmentünk hosszú hétvégézni a családdal egy medencés helyre, és mit ad Isten, ott süttette magát az autósiskola vezetője is a napon. Kicsi autósiskoláról van szó, személyesen ismeri az összes diákot. Úgyhogy már messziről integetett, kikászálódott a napágyból és jött érdeklődni, hogy megy a vezetés, elégedett vagyok-e a tanárral. Én valószínűleg nem is mondtam volna túl rosszakat, inkább zavarba jöttem a váratlan helyzettől, de a kérdezősködésére Dris a hátam mögött krákogott egy jelentőségteljeset. Ebből egyértelművé vált a srácnak, hogy bizony nincs minden rendben és otthon szoktam panaszkodni. Döcögősen indult a beszélgetésünk, de végül csak kiböktem, hogy nem vagyok elégedett, és az egyik, ha nem a legdrágább autósiskolától nem erre a bánásmódra számítottam.

A lényeg: a suli vezetője eléggé értette, mi a bajom, és nem csak igazat adott nekem, de még tett is rá néhány lapáttal. Sorolta, mi mindenben kellett volna az oktatómnak feloldania a feszültségemet. Én ennyi hibát nem is róttam volna fel neki, de igaz ami igaz, odatehette volna jobban is magát. A medenceszéli beszélgetést aztán telefonbeszélgetések sora követte, és végül szépen (nem, nem annyira szépen) szakítottam az addigi oktatómmal, és a következő vizsgámra a suli vezetője fog felkészíteni.

Kíváncsi leszek, mit hoz ki belőlem ez a váltás, és mikorra lesz végül jogsim. Örülök, hogy végül így alakult, de utólag azt mondom, jobb lett volna hamarabb lépni.

Mostanában

Hűha, jó rég nem írtam ide. Tudom, mi az oka, az, hogy máshol élem ki a kreativitásomat, és ilyenkor a blogomra sajnos kevesebb energia jut. Pedig, ha belegondolok, nem kevés dolog történt mostanában, amiről beszámolhattam volna.

A vezetésórák még mindig tartanak, időnként olyan érzésem támad, hogy sosem lesz vége. Pedig érzek fejlődést, különösen azóta, amióta másodszor is kinyitottam a számat és "beolvastam" az oktatónak. Egyáltalán nem voltam durva, sőt. Annyira durván beszélt velem, hgoy éreztem, ahogy elpattan az a bizonyos húr bennem. Félreálltam az út szélére, és halkan, kulturáltan elkezdtem mondani neki, hogy ez egy szolgáltatás, amiért fizetek, és nem tartom korrektnek, hogy úgy beszél velem, mintha komplett idióta lennék. Csak úgy folytak belőlem a szavak, és egész büszke voltam magamra, hogy milyen jól megfogalmaztam. Arra meg főleg, hogy nem ideges hangon tettem, nem borultam ki. Csakhogy ettől az érzéstől, hogy huhh, végre kimondtam, amit gondolok, annyira megkönnyebbültem, hogy a végére azért csak elsírtam magam, de még az is belefért, azt hiszem. Az oktató aznap egyébként ritka bunkó volt velem, de miután mindent kimondtam, az óra hátralevő részében valahogy mégis sikerült normálisan viselkednie. És azóta is, most már nem is tudom, talán 3. vagy 4. alkalommal képes velem emberként bánni. Mik vannak?! S láss csodát, azóta mintha fejlődnék, mintha ügyesednék. Bár messze még az a nap, amikor nem leszek ön- és közveszélyes a forgalomban.

Amúgy kipurcantam. Annyira kialvatlan vagyok, hogy sokszor tényleg csak zombi módjára mászkálok jobbra-balra. Szegény gyereknek ilyenkor nem nagyon van kedvem szórakoztató programokat szervezni, de hősiesen tűr. Ő egyébként egy csoda, egész nap bújik, puszilgat, ölelget, próbál szavakat formálni, amit meg nem tud elmondani, azt pantomimmel tudatja, és tényleg bármit elmagyaráz, de tényleg bármit. Rákapott a rajzolásra, nagyon aranyos, ahogy koncentrál, hogy kereket tudjon rajzolni a busznak. Persze nem sikerül pont oda és pont olyan formájút, de elipszist már rajzolt, amit én nagyvonalúan keréknek tituláltam.

Ami a rajzolásnál is jobban megy, az a labdarúgás. Komolyan mondom, hihetetlen tehetségesnek tűnik. Bármilyen pózban, bármilyen helyzetben, akárhonnan jön a labda, beletalál, és jó irányba rúgja tovább, egészen pontosan célozva. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert persze, hogy büszke vagyok meg örülök, hogy valamiben ilyen ügyes, de azért ne legyen focista, ha engem kérdez. Nem kérdez, persze.

A kimerültségünk odáig fajult, hogy hiába nem vagyok híve az ilyen korai magára hagyásnak, felmerült bennem, hogy vajon tudna-e a nagyszülőknél aludni egy-két éjjel, mi meg elmehetnénk pihenni egyet. Wellness, alvás, késői reggeli. Ilyenekről álmodom. Aztán belegondolok, hogy talán csalódott lesz, hogy nem megyünk este érte, és nem alszunk együtt, és másnap sem vagyunk ott... megszokta a nagyszülők lakását, szereti őket nagyon, jól elvan velük, de ezt a több napos verziót még nem próbáltuk. Már előre furdall a lelkiismeretem. De ez tarthatatlan, hogy több, mint két éve nem aludtam egy jót. De az elmúlt 20 hónapban különösen nem.

Ó, és még az is történt, hogy csináltam valamit, amit a tesóm suttyomban megmutatott anyukámnak, és neki meg tetszett. Aztán amikor találkoztunk, mondta nekem is, hogy de jó, és hogy büszke rám. Nekem. Az anyukám. Hová fajul ez a világ?

Vezetésórák #2

Volt egy hetem vezetésóra nélkül, és azalatt összeszedtem minden gondolatomat, kikértem mindenki véleményét, aki számít (a tieteket is, kedves olvasóim), és nagyjából elterveztem, hogyan fogom megoldani a helyzetet. Először úgy voltam vele, hogy kérek másik oktatót, aztán ahogy napról napra csillapodott a felháborodottságom, végül úgy döntöttem, beszélek inkább vele. Nem akarok rosszat neki, hogy rögtön bemószeroljam.

Nem mondom, hogy tükör előtt begyakoroltam, mit fogok mondani, de arra jutottam, kellenek bizonyos kulcsszavak a mondandómba ahhoz, hogy biztosan ugyanazt értse rajta ő is, mint én. Ezekkel a fejemben vágtam neki a következő órának. Először fura volt, mert mintha olvasta volna a blogom, vagy mi, visszafogottabbnak tűnt. Aztán az óra végére már nem volt az, de sikerült megtalálnom egy pillanatot, amikor együtt nevettünk valamin, és akkor ideálisnak tűnt a pillanat. Szép finoman megkértem, hogy ha én elismerem, hogy nem vagyok ügyes, ő cserébe ne beszéljen így velem. Oké, hogy tényleg nem vagyok egy született Fittipaldi, de ez a pedagógiai módszer még inkább lebénít, hasznomra semmiképpen nem válik.

Meglepődött, mert úgy tudja magáról, hogy ő a türelem szobra, de akárhogy nézem, nem az. Nem akadt ki, csak meglepett volt. Aztán adtam néhány tippet, mi lehet a bajom a vezetéssel, és hogy visszaléphetnénk néhány lépcsőfokot. Bizony, velem gyakorolni kell az alapokat még és még és még, amíg nem mennek rutinból, és majd utána pakolni rá a többit, mert egyszerre száz helyre figyelni nem megy. Egyetértett. Együttműködőnek látszott. Nagy kő esett le a szívemről, és bíztam benne, hogy legközelebb már minden más lesz.

Persze nem lett teljesen más, csak valamennyire visszafogja magát. Amikor meg mégis elszakadt a cérnája, akkor azt találta mondani, hogy ő nem tud ennél türelmesebb lenni, úgyhogy legyek én ügyesebb. Micsoda ötlet! Eddig nyilván azért nem voltam az, hogy őt bosszantsam. Ááááá...

Most itt tartunk. Van bennem némi remény, hogy valahogy túlélem ezt az időszakot és egyszer, valamikor lesz majd jogsim, vagy ha nem, akkor egy bizonyosságom, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Az is valami.

Vezetésórák

Egy gyors közvéleménykutatás:

Az természetes velejárója a vezetés tanulásnak, hogy az oktató hepciás, úgy beszél velem, mint egy hülyegyerekkel, és úgy általában úgy tűnik, hogy totál kivannak az idegei attól, hogy a vezetni tanulók nem tudnak vezetni, és ráadásul neki kell megtanítania őket? Érdemes-e egyikről a másikra szállni addig, amíg találok egy olyat, aki normálisan beszél velem? Mármint minden körülmények között. Vagy inkább nyugtatózzam be magam az órák előtt és próbáljam nem úgy felfogni a srác hisztirohamait, mintha nem a pénzemet rabolná? Aztán valahogy majd átcsúszok a vizsgán. Ha nem az elsőn, akkor a valahanyadikon, és valahogy majd próbálok utána is úgy csinálni, mintha tudnék vezetni és nem lennék piszkosul balesetveszélyes?

Olyan érzésem van egyébként, hogy nincs hova ugrálnom, mert az egyik legjobb autósiskolánál vagyok, az egyik legtürelmesebb tanárnál, és tudom, hogy én meg extra érzékeny tudok lenni. De ahogy másoknak mesélem, mik történnek, nem azt jelzik vissza, hogy én vagyok a Marslakó. De vajon tényleg így van, tényleg a legjobb helyen vagyok? Csak mert nem kerül kevésbe, és ha már mélyen a zsebembe nyúlok, szeretem tudni, hogy van is értelme.