Phű, sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz magánblogot vezetni, ha amúgy is egész nap írok. Ez nem panasz, mindig is ezt szerettem volna, hogy tollforgatással (hah, a vágyak lassan teljesülnek, azóta már el is felejtettem kézzel írni) keressem a kenyeremet, és még válogathatok is a felkérésekből, piszok jó! I'm happy, sallala.

Ma viszont ott ültem egy tárgyalóban egy fickóval (főőőnök) és a megszeppent alkalmazottjával, és eszembe jutott, hogy ezt bizony ide fogom blogolni, akármi lesz. Azt, hogy mindenki hagyjon fel az alkalmazottságával, és legyen szabadúszó, mert ez nagyon jó. Mármint nem, k..va nehéz, de közben mégis csak felemelő, hogy nem kell ott reszketnem, mint a nyárfalevél egy erősen személyiségzavaros manus mellett.

Én kb. 5 perce ismertem, és pont olyan finoman sértegetett, ahogy annak idején a nagyfőnökök tették a fejem felett, és én annak idején pont úgy be voltam ettől tojva, mint most az a nő ott az asztal túloldalán. De most csak hallgattam hátradőlve, hogy neki ez a tárgyalástechnika, hogy odahív, és pár perc után igyekszik bebizonyítani, hogy ő itt valaki és én semmiképpen nem lehetek jó a szakmámban, még akkor sem, ha azért invitált oda, mert ő nem ért hozzá és szüksége van rám. Mert nincs, tudjam meg, hogy nincs, de azért persze a végén, na jó, egye fene, dolgozhatok egy kicsikét, ha akarok.

A betojás helyett most azt éreztem, hogy nagyon kell koncentrálnom, hogy ne nevessek fel. És hogy milyen jó, hogy ennek az egésznek nincs nagyobb tétje, mint hogy ott vagyok, aztán kijövök, és akkor lesz folytatása, ha akarjuk. Ha meg nem, hát nem. Ott a többi megbízóm.

Rájöttem, hogy alkalmazottként, főnök haragja vagy aktuális szeszélyei miatt aggódva sosem voltam önmagam. Nem mertem az lenni, nem mertem kifejezni, hogy ki vagyok. Most meg nincs más opció. Csak odamegyek, önmagam vagyok, és önmagam is jövök el. Mindegy, hogy egy nőgyűlölő, megalomán, arrogáns ember ült-e az asztal másik oldalán, mert nem tud megváltoztatni. A korábbi főnökeim meg tudtak, és elszomorító belegondolni, hány év, hány évtized repült el abban a szorongásban.

(Forrás: http://www.myfilmviews.com)

Ettől egy icipicit többet vártam. Vagy lehet, hogy pár évvel ezelőtt kellett volna ezt a filmet megcsinálniuk, hogy igazán meghasson. Így sem rossz, messze a top 10-ben idén eddig.

Hangulatát tekintve hasonlít a Hogyan nevezzelek? és a Polanski-féle Az öldöklés istene című filmekre, de igazából mindkettőt jobban csíptem, mint ezt. Nem is tudom, min fanyalgok - szerintem semmin, épp csak durranhatott volna valamivel nagyobbat. 

Az alap sztori ötlete nagyon jó, csak hát ugye az már a traileréből is kiderült. 

(8/10 - Néznivaló!)

- Nézd csak, Rt! Apa és anya ebben az épületben találkozott először.
Rt gondolkodik, gondolkodik, majd értetlenkedve megkérdezi:
- Kivel?

(Forrás: Wikipedia)

Nem, nem kaliforniaálmozom! :) Bocs.

Kicsit félve írom le, nehogy valakit élete legszörnyűbb 2 órájába taszítsak bele, hogy én imádtam a La La Landet. Annyira imádtam, hogy meg akartam mutatni Drisnek is, annak ellenére, hogy ő ideges lesz az ilyen táncos-énekes történetmeséléstől, valahogy bíztam benne, hogy ő is azt fogja érezni, amit én. Sajnos utálta. Én viszont így megnézhettem másodszor is, az ő oldalán, és ugyanúgy tetszett.

Egészen pontosan megnéztem, hogy a 46. percénél vesztem el végérvényesen (akkor kezdődik az a jelenet, amit lent becsatoltam), egyszerűen bekúszott a lelkembe. Mint amikor gyerekkoromban körjátékoztunk a suli aulájában, és egy ideig még igyekeztem a nagyobbakkal simizés (ismeri ezt a szót rajtam kívül valaki?) közben ura lenni a helyzetemnek, aztán kiszaladt a padló a lábam alól és csak szálltam körbe, körbe, gondolkodás nélkül egy ismeretlen nyolcadikosra bízva testi épségemet. Ez történt a La La Land közben is velem, felkapott és magával ragadott.

Az élmény hasonlított nekem a Moulin Rouge-éhoz, amit nagyon szerettem, de az idétlen poénkodása miatt egy jobb verziót is el tudtam képzelni belőle. A La La Land abban mindenképpen hasonlít, hogy a története 1-2 mondatban elmondható, és akkor már részletesek voltunk, a történet egy részét dalban mondják el, sokat táncolnak, néha fel is reppennek. Ugyanakkor keserű, hiába vidám romantikus történetnek álcázza magát, belehasad a szívünk. És amennyire csíptem annak idején Ewan McGregort, ahogy új oldalát mutatja, annyira bírtam most Ryan Goslingot is a laza táncaival. De persze a fő dicsőség Emma Stone-é, nem véletlenül vitte haza az idei Oscart, nagyon jól játszik.

Elvarázsolt az egész, na! Bevallom. Nem a romantikával, nem vagyok oda a csajos filmekért és a szerelmi történetekért alapból, csak ha adnak valami pluszt. A La La Land lenyűgözött, varázslatos élményt adott. De teljesen megértem, ha valaki a pokolba kívánja.

(9,5/10 - Csak saját felelősségre!) 

Apa: - Hűha, le van zárva a Lánchíd, nem tudunk átmenni rajta.
Rt: - Biztos azért zárták le, mert most töltik.
Apa, Anya: - ???
Rt: - Árammal. Hogy este tudjon világítani.

(Forrás: pixabay.com)

Írtam már? Azt hiszem, még nem.
Anyukámmal egy éve nem tartjuk a kapcsolatot.

Egy gyönyörű május eleji vasárnapon (igen, egészen pontosan Anyák napján) közölte, hogy ő nem akar többet jönni hozzánk. Volt még hozzá nagy kiborulás is, de az mellékes. A lényeg, hogy azóta se a lányára, se az unokájára nem kíváncsi. Egy hétig ideges voltam, mint kb. minden megnyilvánulása után, aztán rájöttem, hogy hihetetlenül megkönnyebbültem. Hogy a lehetséges verziók közül nekem ez jó és biztos neki is. Ugyanakkor mégis csak borzalmas az egész.

Az az érdekes, hogy amikor ez kiderül valamelyik barátunk, rokonunk előtt, mindig rögtön elkezdem magyarázni, hogy miért nincs semmi értelme újra felvennem vele a kapcsolatot. Nyilván valamiféle lelkiismeret-furdalás dolgozik bennem ilyenkor, hogy nem nyüszítek a küszöbén befogadásért. De az érdekes az, hogy ezek a rokonok, barátok, félismerősök sosem ezt firtatják, hogy én miért nem megyek. Hanem azt kérdezik, hogy tényleg nem érdekli őt az unokája meg a lánya? Hogy tényleg nem jelentkezett szülinapra, karácsonyra? Hogy lehet ez?

Nem akarom elhitetni senkivel, hogy nem fájdalmas, és nem jut eszembe gyakran. Leginkább fortyogni szoktam magamban, régi sérelmeken, azokon a dolgokon, amikkel betelt a pohár, amik külön-külön is vérlázítóak egy anyától, egyben meg aztán végképp. És hogy végül ő nem akar jönni hozzánk... Milyen gombot lehet erre varrni?

Hogy milyen érzés? Iszonyú kettős. Ahogy kisgyerekem lett és átéltem, milyen nehéz az anyaság, még úgy is, hogy nekem sok segítségem van, és nem éhbérért dolgozom a bányában, óhatatlanul eszembe jut az anyukám, aki egyedül nevelt fel két gyereket, nem volt, aki keljen éjjel helyette, aki szombat reggel kiosonjon a gyerekkel a nappaliba, hogy ő tovább aludhasson, nem takarított helyette senki és nem vigyázott ránk helyette más. Gürizett a maszeknál alig pénzekért, cserélte éjjel a pisis lepedőnket, ápolt a betegségben... ezekért az évekért nem tudok mást érezni, mint végtelen hálát. De ami 16-17 éves korom körül kezdődött vagy inkább durvult el, azért mérhetetlen haragot érzek iránta, és a legkevésbé sem értem meg, hogy tehet ilyeneket sorozatosan a saját gyerekével egy anya.

Anyák napján, vagy amikor hallgatom a gyereklemezeken egy nap ötvenszer az anyákról szóló szeretetteljes dalokat, összeszorul a szívem. Egyrészt a fiam jut eszembe, hogy neki én vagyok ez az anya, aki neki csak egy van, és aztán óhatatlanul eszembe jut az enyém, akit már nem köszöntök fel Anyák napján.

Ambivalens érzés, ami valószínűleg életem végéig elkísér majd. Az én keresztem.

- Pf, Anya! A George Michael már jó rég felment az égbe. Biztos visszajött már.
- Vissza?
- A Földre. Új életet kezdeni.

Fogalmam sincs, honnan veszi ezeket.

40 éves lettem. Egészen pontosan már 3 hete 40 éves vagyok.
Egyáltalán nem furcsa érzés 40-nek lenni. Az már annál inkább, hogy a 20 évesek 20 évvel fiatalabbak nálam.

- Itt tüntetsz, amikor otthon meg van egy gyereked?
- Vagy épp azért. Érte is tüntetek. A jövőjéért.
- Nem kellene hagyni, hogy ő döntse el? Miért kell ráerőltetni?
- Amíg az én kenyeremet eszi... Majd ha 18 éves lesz, és nem tetszik neki a rendszer, visszacsinálhatja.

Rt szerint:

"Szójalegénynek,
hej, a szegénynek,
de kevés vacsora."

Sok-sok filmet meg kell ahhoz nézni, hogy találjak valami kincset, ami igazán tetszik. Nem panaszból mondom, szeretek mindenfélét (majdnem) megnézni, még ha nem is tökéletes, de amikor végre olyanra bukkanok, ami igazán nagy hatással van rám, így vagy úgy, annak nagyon tudok örülni.

Így vagyok most az Elle-lel. Egy beteg sztori, finom fekete humorral, sok fordulattal. Annyira tetszett, hogy még az utolsó 2 percet is igyekszem megbocsátani, bár igazán nem értem, miért van erre mindig szükség... nem akarok spoilerezni, úgyhogy ezt nem fejtem ki.

Némelyik jelenet hosszú időre belém ivódott. (minispoiler következik) Pl. az, amikor Michelle lakásnézőben jár fiával és annak barátnőjével, és ott családi perpatvar alakul, nagyon hiteles, szerintem remekül megmutat ebben a rövid pár percben is egy valóságos viszonyrendszert anyós, meny és a fiú között.

Emma Stone Oscarját nem vitatom el, már csak azért sem, mert még nem láttam a La La Landet, és mert egyébként nagyon bírom őt, de Isabelle Huppert annyira erős az Elle-ben, hogy szerintem meg kellett volna kapnia az Oscart is. Már csak azért is, mert tudjuk, hogy rendszeresen meg tudja ugrani... már az eddigi karrierjével is kiérdemelte, szerintem.

Amit még meg kell említenem, az az, hogy sok-sok ilyen jó női szerepre lenne szükség a filmek világában. Olyan kevés az igazán ütős szerep, és érdekes módon azokat is mindig Isabelle Huppert kapja :) (túlzással persze, de több is van neki, gondoljunk csak a Zongoratanárnőre). Aztán kellene még sok-sok színésznő, aki el is vállalja őket, és hasonló minőségben játssza, mint Huppert.

(Kép forrása: http://www.thecitizen.in)

(10/9 - Azoknak (is) ajánlom, ha ajánlhatom, akiknek bejött a Holtodiglan beteg krimi jellege, vagy a Harold és Maude illetve a Nem vénnek való vidék humora.)

Most 15 hónapja vagyok vegán, előtte 20+ évig vegetáriánus, és azt hiszem, már nem nagyon tudnak kérdéssel meglepni az emberek. Vagy csak nagyon ritkán. Mindenre van a fejemben egy válasz, bizonyos részüket persze másoktól tanultam, mert annyira jobban megfogalmazták, mint ahogy én tudtam volna. Azt hiszem, emiatt olvasgatok még mindig vegán tartalmakat, olyanokat, amiknek a mondanivalóját elvileg már ismerem, de a megfogalmazás, az érzékeltetéshez használt hasonlatok feldobnak, megnevettetnek. 

Steiner Kristóf szakácskönyve a legszórakoztatóbb olvasmány ilyen szempontból. Olyan dumák vannak benne, hogy gurultam a kanapén, amikor olvastam őket. De hát tudjuk, Kristóf nagyon jól ír és nagyon jól mesél.

Most egy teljesen kristóftalan oldalon olvastam bele egy mézről szóló cikkbe, és ilyen megfogalmazást találtam benne: 

"Ha megkérdezik, miért nem eszem mézet, azt szoktam válaszolni, „ugyanazért, amiért a koldus papírpoharából sem veszem ki az aprót, noha néha jól jönne: mert nem nekem gyűjtötte.”"
(forrás: Vegán Állatvédelem)

(Kép forrása: pixabay.com)

Aztán így folytatódik: "Ahogy Alice Walker megfogalmazta: Az állatok saját céljaikért léteznek ezen a földön, nem pedig az emberek céljainak és igényeinek kielégítésére. Ugyanúgy, ahogy a feketék sem a fehérek szolgálatára, és a nők sem a férfiak szolgálatára vannak."

A fiam erősen vonatmániás, amit én egyáltalán nem bánok, már csak azért is, mert mi is szeretjük a vonatokat. Megismerkedésünk után egy kevéssel vasútmodelleztünk is, ha erre még emlékszik valaki az olvasók közül... híj, de rég volt az!

Ezek után valószínűleg nem meglepő, hogy elég gyakran járunk a Gyermekvasúthoz. Aki nem, az egyszer majd látogasson el, és figyelje meg az ottani munkamorált. Elképesztő. De nem csak az, hanem hogy nem tudunk olyat kérdezni, amit ne tudnának és akarnának megválaszolni. Volt, hogy csak a peronon állva gondolkodtam hangosan valamiről, és már ugrott is oda egy kissrác, és mondta, hogy hogy is van az pontosan.

Bárcsak így működne sok más intézmény is!

Akit érdekel ez a téma, annak szerintem ez a videó is érdekes lehet:

Rt építkezést játszik:

- Ez a teherautó hozza a földet, ez a téglát, ez a tetőt... ez pedig az áramot.

:D

Ez egyébként mikor lett? Belegondolva biztos nagy szerepe van a kereskedelemnek is a kislányok álmainak alakításában, de 20-30 év alatt ilyen súlyossá vált a helyzet?

Emlékszem, én kislányként matek tanár akartam lenni. Aztán később az volt az álmom, hogy zenekarokat menedzseljek. Nem volt alkalmas hozzá a személyiségem, de legalább egy álom volt. És 13 évesen még nem kell megvalósítani azokat.

Ezután viszonylag hamar rájöttem már arra, ami mai napig kísér, hogy írni szeretek, talán tudok is, de még tudhatok jobban, és bizony ezzel szeretnék foglalkozni. Akkoriban ez az érzés szakmásítva újságírót jelentett.

Egész gyerekkoromban csupán egyszer voltam tündér a farsangon. Soha semmi rózsaszín meg királylány/hercegnő.

25-30 évvel később, anyaként ott állok a farsang reggelén az óvoda öltözőjében. Azt látom, hogy minden kislány hercegnőnek, tündérnek vagy királylánynak öltözött. Egyetlen egy kislány volt, akinek az anyukája a kedvenc állatának gondolta beöltöztetni az 5 évesét, de ahogy a gyerek meglátta az öltözőben, hogy mindenki csillámos rózsaszín szoknyában pompázik, elkezdett sírni és nem akarta felvenni a saját, fekete jelmezét.

Mondta neki vajon a nap folyamán valaki, hogy nem kell ám mindenkinek hercegnőnek lenni? Hogy nem menőbb az semmivel sem, mint egy vagány cica, cápa vagy doktor néni jelmez? Nem tudom, hogy van ez, hogy lett ez, de ilyenkor örülök, hogy nekem fiam van. Nem lehet könnyű a szülőknek, ha nem tetszik nekik az ár és szembe szeretnének úszni vele úgy, hogy a gyerekük ne érezze periférián magát a kortársai között.

Látok mondjuk olyanokat, akik maguk gerjesztik anyaként ezt a helyzetet. Egy FB-csoportban akadt meg a szemem egy poston, amiben anyuka a kislányok szó helyett a hercegnők, a kisfiúk szó helyett a hercegek kifejezést használta. Csak nekem áll ettől fel a szőr a hátamon?

Nem tudom, ha az oviban, suliban ez a fő vonal, akkor hogy nevelném arra a kislányomat, hogy nőnek lenni nem azt jelenti, hogy várjuk a herceget fehér lovon. Kicsit persze azt, de abban az egymillió évben, amíg nem jön, klassz lenne valami "melléktevékenységgel" kitölteni az üresjáratot.

Egy filmmániás ismerősömmel néhány hónapja nekiálltunk, hogy összeszedjük egy közös listára azokat a filmeket, amiket - szerintünk - mindenkinek látni kellene egyszer az életében. Az én listám még máig sem készült el, bár fel tudnék sorolni jó pár fontos alkotást. Az ő listáját látva pedig nem tudunk egy egységes top10-et össszehozni, semmi közös nincs az övében és az enyémben. Valószínű, hogy mindenki máshogy látja, hogy mit kellene mindenkinek látnia.

Nekem most a legfrissebb "élményem", ami alatt 100%-ig úgy éreztem, hogy ezt mindenkinek látnia kell: az Earthlings.

Magyar címe Földlakók, rendszeresen vannak ingyenes nyilvános vetítések belőle, de fent van magyar felirattal a Youtube-on is.

A gond csak az, hogy bár úgy gondolom, mindenkinek látnia kellene, én magam második nekifutásra sem voltam képes végignézni. 55 percig jutottam, aztán rám tört a zokogás. Már 15-nél is majdnem, de mazochista vagyok, és tájékozott szerettem volna lenni egy ilyen sokat emlegetett filmben.

Van egyáltalán, aki képes végignézni a másfél órát? Oké, most senkinek sem a kedvét akarom elvenni, hogy neki se kezdjen. Kezdjen csak! Erőltesse, ha nem csúszik! Ha nem is megy a végéig, az első 15 perc már nagyon sokat átad. Nézzünk szembe önmagunkkal! Aztán tanítsuk a gyerekeinket valami másra!

Hol lehet kapni anyós ellen anyósfűt?

Túl vagyunk a vendégségen, ami szerintem kimondottan jól sikerült. De nem azért, mert a vendéglátásunk olyan felülmúlhatatlan színvonalú volt (konkrétan nincs asztalterítőnk, szalvétánk, de még két egyforma poharunk sem nagyon), hanem mert egyszerűen tök jó ez a csapat így, gyerekestül, kajástul, gondolkodásmódostul. Kissé vicces, hogy végül két "semmi különös" ételt készítettünk, és szerintem mindkettőt elrontottuk, de a gasztroblogger vendég előző nap bedobta, hogy tesztelnie kellene 2 receptet, és milyen jól jönne ehhez az én gáztűzhelyes konyhám, úgyhogy süssünk-főzzünk együtt. Ekkor már éreztem, hgoy nem lesz a menünk túlstresszelve. Nem is lett, elkészültünk, amivel elkészültünk, éhen nem maradt senki, amúgy meg jót beszélgettünk, főztünk és szerencsére full lazaság volt végig.

Érdekes, hogy félve nevezzük őket még barátainknak, pedig nincs az ismerőseink közt senki, akinek a gondolkodásmódja közelebb állna a miénkhez, mint az övék.

Szerintem ez most már hivatalos. Ő az! Az új szupersztár, az a legnagyobb fajta, amilyen Michael Jackson, Elvis vagy  Prince volt.

Sajnos a felvétel nem túl jó minőségű.

"Itt van a Jutka néni füzetén [CD-borító], a cseresznyébe, aki belemars. És az apukája, aki beleküldi."

Szerintem nyelvész lesz a gyerek, ha nagy lesz! :)

- hangzik a közhely. Bizonyos dolgokra tényleg igaz. Még volt bennük anyag.

Lehet, kicsit bizarr téma egy blogba, de az egyik alvós pólómat szeretném megmutatni, mert ahogy ma reggel megpillantottam a fürdőszobatükörben, rájöttem, hogy banyeg, ez egy 22 éves darab. Egy póló, nem is akármilyen, hanem reklám póló. Amit csak úgy osztogatnak, hogy terjedjen a cég logója, beégjen a retinákba. Az ember (nem mindenki, tudom), viszont pont az ilyenekben nem megy ki az utcára. Nemhogy nem járul hozzá a logó retinákba égetéséhez, de még rejtegeti is, hiszen általában nem is csinos darabok ezek, ráadásul mindenki tudja, hogy ingyen volt. Futáshoz szerintem még ér üdítőitalos meg mobiltelefon-márkás felsőt venni, de azért legtöbben takarításhoz, alváshoz használják. Vagy csak én vagyok helikopter?

A lényeg a lényeg: van nekem egy Pannon GMS-es (igen, Az élvonal!) pólóm. 18 évesen kaptam, amikor két hónapig faxolóként (!) dolgoztam a cég budaörsi központjában. Őszintén szólva fogalmam sem volt akkoriban, mi az a mobiltelefon, nekem 23-24 évesen lett először saját készülékem. De egy faxolónak végülis elég volt a faxmasinához érteni.

A póló tehát 22 éves, és semmi, de semmi baja. Jó, most a fotó kedvéért nem vasaltam ki, ezzel biztos olvasókat veszítek, de se a mintája nem kopott meg, se a varrásnál nem foszlott el. Sőt, nem csavarodott el az anyaga a mosásban, és az a sárgás színe sem az évek alatt került rá, hanem eleve ilyen homokszínű volt. 

Manapság a 10 ezerért vett póló is 2 mosás után el lesz tekeredve, az ingyenes reklám ruhadarabokat meg hártya vékony anyagból gyártják. Hát, ez nem abból készült.

Ugye, ez elég bizonyíték rá, hogy régen minden jobb volt? 

Meghívtunk - a világ legnagyobb nyugalmával - egy menő gasztrobloggert a családjával magunkhoz, mert barátságféle van kialakulóban közöttünk. Na jó, erős haverságosdi. Utána estem pánikba, mert enni is kell adni nekik valamit, ugyebár. Egy könyves, 10.000+ lájkos gasztrobloggernek.

Az ő könyvéből mégsem főzhetek, ahogy egyébként szoktam, mert azokat az ételeket ő mind sokkal jobban készíti nálam. Nem tudom, mi lesz. Szerintem felvágok egy chips-es zacskót és mosolygok hozzá.

Hogy hogy megy a vezetés? Azt érzem, egyre jobban, már nagyon élvezem, bár az ismeretlen helyektől és a váratlan helyzetektől, amikor hirtelen kell döntenem, még tartok.

Na, de ezt meg kell mutatnom.

A képen a szürke autót vezettem én, és azért fotóztam le, mert amikor kiszálltam, rám tört a röhögés. Az autóm orra egy kukához ér, centinként játszottam be ide a kocsit. Hátra nem mertem már tovább menni, mert a volánnál ülve úgy láttam, hogy nincs hely. Ezt a szép, csillogó fehér autót meg nem akartam összetörni. Nyilván nem oldotta a feszültséget az sem, hogy az utca túloldalán pont Rendőrség van.

Aztán... kiszálltam, és amikor megláttam, mennyi hely volt még mögöttem... Na, hát ezért vártam én 39 évet a jogsi megszerzésével. Nem akartam elkapkodni.

Hogy képesek nők olyan férfivel élni, aki szerint az autóvezetés nem nőknek való...? Leginkább ne vezessenek a nők, kivéve persze, amikor ők isznak, na akkor meg zokszó nélkül álljanak készenlétben (ők egy kortyot se igyanak), fuvarozzák őket, csak közben egyetlen pillanatra se felejtsék el, hogy rosszul fuvaroznak ám!

Komolyan, még kívülállóként hallgatni is szörnyű. Milyen lehet ebben élni?!

Imádom a fiam gondolkodását!
Gyermekem gerjeszti magát a boltban, halad a hiszti felé, mert pont az a cucc kell neki, amit mi semmiképpen nem akarunk megvenni. Mondja is neki az apja, hogy: "Innentől idáig a polcon bármelyiket választhatod. De azt a vacakot nem vagyok hajlandó kifizetni."
Erre Rt abbahagyja a hisztit, elgondolkodik és azt mondja:
- Akkor csipogni fogunk a kijáratnál?