Antibaby naplója

Antibaby naplója


Az első éjszaka nélkülünk

2015. március 15. - Antibaby

Úgy terveztük, hogy 3 éves kor után, vagy legalább 2-3 között vezetjük be, hogy Rt a nagyszülőknél aludjon. Mármint éjjel. De mostanra annyira ki vagyunk purcanva, hogy már nem hiszem, hogy jobbat tesz a gyereknek vagy akár nekünk, ha minden éjszakát együtt töltünk annál, hogy minden napközben észnél és jó kedvemben legyek. Úgyhogy kellene pihenni, néhány napra lelépni wellnessbe, masszíroztatni, ásztatni, jókat enni és beszívni a jóféle chi-t. Töltődni.

Így lett, hogy tegnapról mára Rt a nagypapáéknál aludt, próbából. És nem csak, hogy nem volt semmi sírás meg anya-apa keresés este, de még át is aludta az éjszakát (a kis "piszok"). Mi pedig 20 hónap után foglalkoztunk végre egy kicsit egymással. Megvacsoráztunk a kedvenc éttermemben (Alessio), ahol Rt születése előtt néhány nappal jártunk utoljára. Isteni finom 3 fogást ettünk végig kulturált kiszolgálással az étterem hangulatos téli kertjében. Majd teljesen ráérősen kocsikáztunk egyet a városban, sétáltunk egy kicsit a kivilágított Hősök terén, aztán jó korán lefeküdtünk aludni, erősen koncentrálva, hogy nehogy hazaérkezés után "csak rápillantsunk" az internetre, mert az tuti bukó, akkor éjfélig biztos nem alszunk.

Azt hiszem, én már felmérni sem tudom, mennyire vagyok fáradt, mert nem is emlékszem, milyen érzés nem annak lenni. Mindenesetre 12 órát aludtam egyhuzamban, úgy, hogy Dris korábban ébredt, és rámcsukta majd újra kinyitotta a szobaajtót, telefonált, pakolászott, és én ebből az egészből mit sem vettem észre.

A tegnap este szuper volt, és nagyon kellett ez a 12 óra alvás is, de nekem ma egész nap úgy fájt a fejem... nem tudom, hogyan működik ez, mitől van a fejfájás, ha az ember sokat aludt, de már máskor is tapasztaltam ilyet.

 

Mostanában

Hűha, jó rég nem írtam ide. Tudom, mi az oka, az, hogy máshol élem ki a kreativitásomat, és ilyenkor a blogomra sajnos kevesebb energia jut. Pedig, ha belegondolok, nem kevés dolog történt mostanában, amiről beszámolhattam volna.

A vezetésórák még mindig tartanak, időnként olyan érzésem támad, hogy sosem lesz vége. Pedig érzek fejlődést, különösen azóta, amióta másodszor is kinyitottam a számat és "beolvastam" az oktatónak. Egyáltalán nem voltam durva, sőt. Annyira durván beszélt velem, hgoy éreztem, ahogy elpattan az a bizonyos húr bennem. Félreálltam az út szélére, és halkan, kulturáltan elkezdtem mondani neki, hogy ez egy szolgáltatás, amiért fizetek, és nem tartom korrektnek, hogy úgy beszél velem, mintha komplett idióta lennék. Csak úgy folytak belőlem a szavak, és egész büszke voltam magamra, hogy milyen jól megfogalmaztam. Arra meg főleg, hogy nem ideges hangon tettem, nem borultam ki. Csakhogy ettől az érzéstől, hogy huhh, végre kimondtam, amit gondolok, annyira megkönnyebbültem, hogy a végére azért csak elsírtam magam, de még az is belefért, azt hiszem. Az oktató aznap egyébként ritka bunkó volt velem, de miután mindent kimondtam, az óra hátralevő részében valahogy mégis sikerült normálisan viselkednie. És azóta is, most már nem is tudom, talán 3. vagy 4. alkalommal képes velem emberként bánni. Mik vannak?! S láss csodát, azóta mintha fejlődnék, mintha ügyesednék. Bár messze még az a nap, amikor nem leszek ön- és közveszélyes a forgalomban.

Amúgy kipurcantam. Annyira kialvatlan vagyok, hogy sokszor tényleg csak zombi módjára mászkálok jobbra-balra. Szegény gyereknek ilyenkor nem nagyon van kedvem szórakoztató programokat szervezni, de hősiesen tűr. Ő egyébként egy csoda, egész nap bújik, puszilgat, ölelget, próbál szavakat formálni, amit meg nem tud elmondani, azt pantomimmel tudatja, és tényleg bármit elmagyaráz, de tényleg bármit. Rákapott a rajzolásra, nagyon aranyos, ahogy koncentrál, hogy kereket tudjon rajzolni a busznak. Persze nem sikerül pont oda és pont olyan formájút, de elipszist már rajzolt, amit én nagyvonalúan keréknek tituláltam.

Ami a rajzolásnál is jobban megy, az a labdarúgás. Komolyan mondom, hihetetlen tehetségesnek tűnik. Bármilyen pózban, bármilyen helyzetben, akárhonnan jön a labda, beletalál, és jó irányba rúgja tovább, egészen pontosan célozva. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert persze, hogy büszke vagyok meg örülök, hogy valamiben ilyen ügyes, de azért ne legyen focista, ha engem kérdez. Nem kérdez, persze.

A kimerültségünk odáig fajult, hogy hiába nem vagyok híve az ilyen korai magára hagyásnak, felmerült bennem, hogy vajon tudna-e a nagyszülőknél aludni egy-két éjjel, mi meg elmehetnénk pihenni egyet. Wellness, alvás, késői reggeli. Ilyenekről álmodom. Aztán belegondolok, hogy talán csalódott lesz, hogy nem megyünk este érte, és nem alszunk együtt, és másnap sem vagyunk ott... megszokta a nagyszülők lakását, szereti őket nagyon, jól elvan velük, de ezt a több napos verziót még nem próbáltuk. Már előre furdall a lelkiismeretem. De ez tarthatatlan, hogy több, mint két éve nem aludtam egy jót. De az elmúlt 20 hónapban különösen nem.

Ó, és még az is történt, hogy csináltam valamit, amit a tesóm suttyomban megmutatott anyukámnak, és neki meg tetszett. Aztán amikor találkoztunk, mondta nekem is, hogy de jó, és hogy büszke rám. Nekem. Az anyukám. Hová fajul ez a világ?

Nagyszülők, dédi

Sok szülő életébe belelátva azt mondom, összetehetjük a két kezünket, hogy nekünk itt vannak a nagyszülők, még élnek, még nagyon is aktívak, megbizhatóak, és közel is vannak. Ráadásul van egy dédnagyija is Rt-nak, aki 82 éves, és még szintén aktív, szellemileg és fizikailag egyaránt. Nagy kincs ez. Örülök, hogy része lehet a fiam életének.

Ugyanakkor időnként (mondjuk minden találkozáskor és minden beszélgetéskor, vagy legalábbis 10-ből 9-szer) az agyamra mennek. 

Ma pl. a dédi volt egészen érthetetlen viselkedésű. Rt születése óta négyszer jött el látogatóba, szóval nem lehet állítani, hogy túl sokat tud a gyerekről, még akkor sem, ha telefonon mesél neki mindig valaki a legújabb fejleményekről. Na, ma együtt evett a család, Rt is, ugyanazt: rakott krumplit. Dris etette, a dédi meg az asztal túloldaláról instruált, hogy "nyomd össze neki a villával, így nem tudja megenni", meg ilyeneket.

Fogalmam sincs, miből gondolják a távol élő rokonok, vagy bárki más, hogy jobban tudják, hogy kell a gyerekünket etetni, mint mi magunk, akik naponta 5-6 alkalommal enni adunk neki. De úgy tűnik, népszokás, mert majdnem mindenki tolja az ilyen és hasonló instrukciókat.

A másik dolog, ami nagyon bosszant, és most, közel 16 hónap után már egyre kevésbé vagyok türelmes, hogy a nagyszülőket egyáltalán nem érdekli, hogy mi, a szülők mit szeretnénk. Mondjuk, hogy azt légyszi ne csináljátok, ezért meg azért, erre dünnyögnek valamit, hogy "Drissel is így csináltuk", vagy hogy "Vekerdy azt írta..." vagy valami mást, és folytatják tovább úgy, ahogy nem szeretnénk. Mert ők jobban tudják, meg eleve ők mondják meg, mi hogy legyen. Millió témában előfordul ez, az altatástól az etetésen át a pelenkázásig, és amellett, hogy sokszor tiszteletlenségnek és néha még sértőnek is érzem, olyan szokásokat alakítanak ki a gyerekben, amikkel aztán mi szívunk otthon.

Egy nagyobb gyereknek már biztos el lehet magyarázni, hogy ezt a nagyiéknál szabad, de itthon nem, vagy épp fordítva, de ebben a korban (meg korábban) még inkább zavart okoznak az ilyesmivel.

De tudom, tudom, tényleg nagy kincs, hogy vannak. Egy csomó mindent nem tudnék elintézni, és alig lenne szabadidőm, ha nem segítenének, nem vigyáznának Rt-ra hetente akár többször is.

Nyaralásunk margójára

Nyaraltunk egy belföldit. Nagyszülőstül. Hazaértünk, és rájöttem, hogy akármilyen jól is jött a segítség, és hiába tudtam többet pihenni, mintha csak Drissel és RT-val mentünk volna, azért az az igazi, amikor végül becsukjuk magunk mögött a lakásajtót, és hármasban maradunk. A nyaralás vidám volt és viszonylag pihentető, az újra itthonlét pedig meghitt. RT-nak meg szerintem hiányozhattam még úgy is, hogy jelen voltam, de nem csak én foglalkoztam vele, ugyanis az első itthon töltött délután alatt annyit bújt hozzám, mint máskor több hét alatt. Pedig amúgy is bújós gyerek.

A nagyszülőkkel nyaralás még egy fontos dologban vízválasztó volt. Többször felmerült már a közeljövőben szükséges költözésünk kapcsán, hogy praktikus és olcsóbb lenne, ha ikerházba vagy két generációs ingatlanba mennénk, velük együtt. Én ettől mindig ódzkodtam, és szerencsére Drisnek sem kell hosszan magyarázni a hátrányait. Most a nyaralás, és az előtte levő ugyanott, ugyanúgy velük pünkösdölés még jobban megvilágította, hogy milyen nehéz is megőrizni a magánszféránkat és a szabadságunkat, ha közel vannak a szülők. Generációs- és nézetbeli különbségek sokasága bukkan elő ilyenkor is, és ha egy hét még kellemes is lehet így, egy életet nem ebben szeretnék leélni. Nem panaszkodásból mondom, a két kezem összetehetem, hogy ilyen megbízhatóak, segítőkészek és elérhetőek, de a határok szerintem fontosak. A jelenleginél közelebbi kapcsolat és lakótávolság már messze nem lenne egészséges.

Nem új téma ez, időről időre felmerül. Mi mindig hárítjuk az egymás alatt-felett-mellett lakás lehetőségét, finoman vagy konkrétan, mikor hogy. De sajnos még mindig értetlenség és némi sértődés a válasz. Pedig nem hiszem, hogy ők szívesen költöztek volna az anyósuk-apósuk szomszédságába, de ha ezt felvetném, azt mondanák, hogy ők másmilyenek.

Megoldás egyelőre nincs, csak nézegetjük a lehetőségeket. Továbbra is kérdés, hogy maradjunk-e a kerületben, vagy menjünk az agglomerációba. Jó lenne a kert, a nyugi, a csend, de rossz a távolság mindentől, ami "mozog". A nagyszülőkhöz közel, de mégis távol. Közben meg a pénztárcánk és az igényeink elsétálnak egymás mellett, nem látjuk még a megoldást. Pedig biztos itt van valahol, itt kell lennie!

süti beállítások módosítása