Antibaby naplója

Antibaby naplója


Gyerekszáj #23

2017. május 17. - Antibaby

- Nézd csak, Rt! Apa és anya ebben az épületben találkozott először.
Rt gondolkodik, gondolkodik, majd értetlenkedve megkérdezi:
- Kivel?

budapest_lurdy-haz_0870.jpg(Forrás: Wikipedia)

Gyerekek, akiket a mozdony füstje megcsapott

A fiam erősen vonatmániás, amit én egyáltalán nem bánok, már csak azért is, mert mi is szeretjük a vonatokat. Megismerkedésünk után egy kevéssel vasútmodelleztünk is, ha erre még emlékszik valaki az olvasók közül... híj, de rég volt az!

Ezek után valószínűleg nem meglepő, hogy elég gyakran járunk a Gyermekvasúthoz. Aki nem, az egyszer majd látogasson el, és figyelje meg az ottani munkamorált. Elképesztő. De nem csak az, hanem hogy nem tudunk olyat kérdezni, amit ne tudnának és akarnának megválaszolni. Volt, hogy csak a peronon állva gondolkodtam hangosan valamiről, és már ugrott is oda egy kissrác, és mondta, hogy hogy is van az pontosan.

Bárcsak így működne sok más intézmény is!

Akit érdekel ez a téma, annak szerintem ez a videó is érdekes lehet:

A Nőnap margójára

Ez egyébként mikor lett? Belegondolva biztos nagy szerepe van a kereskedelemnek is a kislányok álmainak alakításában, de 20-30 év alatt ilyen súlyossá vált a helyzet?

Emlékszem, én kislányként matek tanár akartam lenni. Aztán később az volt az álmom, hogy zenekarokat menedzseljek. Nem volt alkalmas hozzá a személyiségem, de legalább egy álom volt. És 13 évesen még nem kell megvalósítani azokat.

Ezután viszonylag hamar rájöttem már arra, ami mai napig kísér, hogy írni szeretek, talán tudok is, de még tudhatok jobban, és bizony ezzel szeretnék foglalkozni. Akkoriban ez az érzés szakmásítva újságírót jelentett.

Egész gyerekkoromban csupán egyszer voltam tündér a farsangon. Soha semmi rózsaszín meg királylány/hercegnő.

25-30 évvel később, anyaként ott állok a farsang reggelén az óvoda öltözőjében. Azt látom, hogy minden kislány hercegnőnek, tündérnek vagy királylánynak öltözött. Egyetlen egy kislány volt, akinek az anyukája a kedvenc állatának gondolta beöltöztetni az 5 évesét, de ahogy a gyerek meglátta az öltözőben, hogy mindenki csillámos rózsaszín szoknyában pompázik, elkezdett sírni és nem akarta felvenni a saját, fekete jelmezét.

Mondta neki vajon a nap folyamán valaki, hogy nem kell ám mindenkinek hercegnőnek lenni? Hogy nem menőbb az semmivel sem, mint egy vagány cica, cápa vagy doktor néni jelmez? Nem tudom, hogy van ez, hogy lett ez, de ilyenkor örülök, hogy nekem fiam van. Nem lehet könnyű a szülőknek, ha nem tetszik nekik az ár és szembe szeretnének úszni vele úgy, hogy a gyerekük ne érezze periférián magát a kortársai között.

Látok mondjuk olyanokat, akik maguk gerjesztik anyaként ezt a helyzetet. Egy FB-csoportban akadt meg a szemem egy poston, amiben anyuka a kislányok szó helyett a hercegnők, a kisfiúk szó helyett a hercegek kifejezést használta. Csak nekem áll ettől fel a szőr a hátamon?

Nem tudom, ha az oviban, suliban ez a fő vonal, akkor hogy nevelném arra a kislányomat, hogy nőnek lenni nem azt jelenti, hogy várjuk a herceget fehér lovon. Kicsit persze azt, de abban az egymillió évben, amíg nem jön, klassz lenne valami "melléktevékenységgel" kitölteni az üresjáratot.

"Minek az ilyennek...?"

Lejárt a mosógép, kiteregettem. Dolgozik a mosogatógép, rend van a lakásban, megírtam minden szöveget, amit mára terveztem, és még maradt időm. Nem is tudom, volt-e ilyen az elmúlt 3-4 évben. Igaz, még főzhetnék, mert vacsorára csak hideg van, de inkább próbálok ebbe a magára hagyott blogba egy kis életet lehelni. Írnivalóm rengeteg van, csak hát ugye...

playground-1702072_640.jpg(Fotó: pixabay)

Régóta szeretnék például már arról szólni, hogy mennyire elszaporodtak a kisgyerekesek körében az egymásról ítélkező - már nem is csak suttogások, hanem - blogbejegyzések, sőt nagy olvasottságú online magazinok megjelenő cikkek. Nem szeretnék glóriát álmodni a fejem fölé, nekem is megvan a véleményem időnként egyes szülőkről, mint ahogy azt is látom, hogy rám is rosszallóan néznek egyesek. De az a szint, amikor valaki kétségbe vonja a másik ember jogát a szülővé váláshoz, megijeszt. Pedig egyre több helyen hallom, olvasom, hogy egyesek úgy érzik, mások annyira rosszul végzik szülői teendőiket (ami sokszor csak annyi, hogy nem úgy, ahogy ő jónak gondolja), hogy nem is kellett volna gyereket hozniuk erre a világra. Nem való ez mindenkinek, jogosítvány kellene ehhez is - mondják. Egy dologra nem gondolnak, amikor ezt kijelentik: hogy egy szülő úgy lesz szülő, hogy lesz egy gyereke. Vagy több. Amikor azt mondjuk egy már szülővé vált emberre, hogy nem kellett volna szülővé lennie, egyben azt is mondjuk, hogy annak a gyereknek ott a homokozóban, a babakocsiban, az óvodában nem kellett volna megszületnie. Az a gyerek nekünk, vadidegeneknek, más értékrendűeknek nem kell. Csak mert nem tetszik valami az anyja, apja viselkedésében.

Csak én érzem magam rosszul ettől a gondolattól?

Gyerekszáj #16

Piacosat játszunk, Rt az eladó.

Rt: - Anya, mit kérsz? Harcsát, busát vagy turmixot?
Én: - Turmixot.
Rt: - Busát is?
Én: - Köszönöm, nem kérek. Én nem eszem meg az állatokat.

Rt. elgondolkodik, majd megszólal:
- Jó, akkor te leszel az árus.

(és persze levontam a tanulságot: ő csak játszani akar, ne keverjek ebbe ideológiát!)

Nem biztos, hogy túléljük

Rt felült a tévésszekrényre, a hifi mellé, és onnan lógatta lefelé a kis lábait. Írtó cuki volt, össze is néztünk Drissel, és szinte egyszerre kezdtük el mondani:

- Hihetetlen aranyos ez a gyerek, imádnivaló. Csak nem biztos, hogy túléljük.

Aztán, amikor az összes ismerősömtől meghallgattam, hogy "csak szoktatás kérdése", meg hogy "mégis mitől nincs időtök, a 2 és 3 éves kor közötti időszak egy hatalmas ajándék", és már épp kezdtem volna a Duna felé venni az irányt, hatalmas kövekkel a zsebemben... akkor megnéztem ezt a videót, és az az arc, amit Caramel vág 1:25-nél, megmentette az életemet.
Oké, oké, az én gyerekem nem másfél már, és már jó néhány hónapja átalussza az éjszakát, de akkor is nagy kő esett le a szívemről, hogy van, akinek ez az egész nehéz, és ki is mondja.

Kisfiam

Amikor mondom neki, hogy már nem kell bevennie a köptetőt, mert az orvosság, ő pedig már meggyógyult, akkor köhögést szimulál. Mert szereti a kanalas orvosságot. Együtt nevetünk, tudva, hogy lebukott a műköhögéssel.

Megkérdezi, mit csinálnak az emberek a templomban, és a nagyfiú után a felnőtt jön-e (mármint nagyfiúság után a felnőttség), és mondja, hogy szeretne felnőtt lenni. Miért? Mert anya is az. 

Viccelődik, van humora. Tudja már, mikor készül zsiványságra, és tudja, hogy én is tudom. Lesi a szeme sarkából, mikor nevetem el magam, és ő is nevet.

Odajön, átöleli a nyakam, és azt mondja: "Nagyon szeretlek téged!" Ha a plázában elmegyek a mosdóban (3 perc), mondja apának, hogy "nagyon hiányzik nekem anya". Nyilván tőlünk hallotta, eltanulta, utánozás ez is, de érzem, hogy tudja, mit jelent, és akárhogy is, ezek a szavak nagyon jól tudnak esni.

Már hisztizni is úgy hisztizik, hogy nem lök el, hanem engedi, hogy felemeljem, fogja a nyakam, segít, de közben bömböl ezerrel. Aztán megkérdezem, megnyugodott-e. Igen, mondja tök komoly arccal, mintha mi sem történt volna épp pár perccel korábban.

Kb. egy hónappal ezelőttig azt mondtam, nagyon eleven, alig tudom tartani vele a lépést, nem hallgat rám. Talán elrontottunk valamit? Mostanra meg olyan együttműködő és figyelmes lett, fegyelmezetten ül már a fodrásznál a székben, hagyja a macerát. Hősiesen tűri a vérvételt, együttműködő az orvosnál. Már ő mondja, hogy az utcán a gyerekek a ház felőli oldalon mennek, és nem kell aggódni a fogmosáson, nagyon alaposan megcsinálja magának. 

Azt mondják, az első pár hét az összecsiszolódásról szól. Lehet, hogy ez nem pár hét, hanem akár 2 és fél év?

Bonyolult mondatokat is mond, olyan szavakat használva, mint "valamint", "továbbá", "viszont". Megzabálom. Ismeri a betűket, számokat, próbál logikázni velük. Szivacsként szívja magába a nagyvárosi infókat, már olyan villamosok vonalán is tudja a megállókat és az átszállási lehetőségeket, amelyeken én még soha nem is utaztam.

Talán most élvezem legjobban az anyaságot, de ezzel az érzéssel együtt megérkezett az aggódás is, hogy nemsokára felnő. Ahogy a barátaink, rokonaink gyerekei is, akik tegnap még ugyanekkorák voltak, most meg már iskolába mennek. Épp, mire vissza kellene térni a pénzkeresők közé, és megtanulni eltávolodni kicsit, ha lelkileg nem is, de fizikailag, akkorra érzem, hogy a lehető legtöbb közös időt szeretnék vele.

Titkok vagy hazugságok?

2,5 éves lesz nemsokára a fiam, és ha hasonló korú gyerekek szüleivel beszélgetek így az ünnepek körül, gyakran szóba kerül, ki hogy áll a "hazudjunk"-e a gyerekeknek Mikulást, Jézuskát, csodát témával.

Nekünk ehhez középutas a hozzáállásunk. Mikulás például jön hozzánk, titokban csempészi be az ajándékot a cipőbe az éjszaka leple alatt, Rt-val előtte levelet is írtunk neki, hogy minek örülne, és bedobjuk az igazi postaládába. De nincs riogatás a Mikulással, nem mondjuk, hogy egész évben figyeli, és ha rosszul viselkedik, akkor nem hoz ajándékot, vagy virgács lesz a cipőben. A mi Mikulásunk minden gyereket egyformán szeret.

A karácsonnyal voltunk nagyobb gondban. Egyrészt azért, mert nem vagyunk vallásosak, így mi Drissel sem Jézusra gondolunk ilyenkor, másrészt így is elég nehéz egy ilyen eleven gyerekkel mindent megoldani az ünnepek előtt, nemhogy még, ha titokban kellene intéznünk. Idén ráadásul semmi segítségünk nem volt a karácsonyi készülődéshez. Betegség, kórház után kimerültnek éreztük magunkat, és mivel Dris szülei két nappal Szenteste előtt vették át újonnan felépült házukat, és épp a beköltözéssel vannak elfoglalva, ezért nem láttuk esélyét, hogy Rt nélkül vegyük meg a fenyőt. Meg amúgy sem akartuk azt mondani, hogy manók vagy angyalkák hozzák és díszítik. Együtt mentünk el kiválasztani, együtt kötöztük fel az autó tetejére, aztán együtt tettük ki az erkélyre. Rt december 24-én reggel úgy ébredt, hogy "Díszítsük össze a karácsonyfát!" Ezután együtt állítottuk a talpba és együtt aggattuk rá a díszeket. Majd, amikor kész lettünk, felnézett a csillogó-villogó fára és azt mondta: Télapó hozta. És azóta mindenkinek így meséli. Az ajándékokról is azt mondja, Télapó hozta. Úgyhogy ő demokratikus jogával élve kiválasztotta, milyen mesét szeretne hallani, jelezve, hogy igenis szüksége van erre a fantáziajátékra. Nem hazugságokra, hanem csodákra és titkokra. Mostantól ehhez tartjuk magunkat.

Decemberünk betegen, kórházzal megspékelve

Kicsit zűrösre sikerült az év vége, de lehet, hogy épp ez adja majd meg az ünnep különlegességét és olyan nyugalomban tudunk majd lenni hármasban, mint még soha. A helyzet az, hogy december eleje óta betegek vagyunk, felváltva, elcsúsztatva, párhuzamosan, mindenhogy. Kezdtem én egy kis köhögéssel, amit nem vettem komolyan, azt hittem, kijövök belőle lábon, egész nap pörögve 48 óra alatt, ahogy szoktam. De nem jöttem, csak rosszabbul lettem, aztán megint rosszabbul, míg végül az lett, hogy majdnem egy hétig feküdtem, és nem nagyon volt erőm semmit sem csinálni. Szerencsére van nekem egy szuper férjem, aki ilyenkor itthon marad, gyereket ellát, teát főz, orvosságot kever, szellőztet, betakar, kitakar, tehermentesít. Így telt egy hetünk, majd egy éjjel, amikor még nem igazán éreztem magam olyan jól, hogy aktív legyek, Rt furcsa köhögésre ébredt. Az a bizonyos kutyaugatásra hasonlító, fuldokló köhögés volt, amiről tudtuk, hogy nem jó jel. Bejátszottuk a telefonba az ügyeletnek, mondták, menjünk gyorsan a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára. Ahol meg bent tartottak minket. Krupp, igen.

Két napig bent feküdtünk, azaz én feküdtem volna, de Rt másnap már igen aktívnak bizonyult, és mivel nagyon kedves ott mindenki, nyeregben is érezte magát. Rohangált a kórházi folyosón, ismerkedett a dokikkal, metróajtósat játszott a szobák tolóajtajával. Egy nagy játéknak fogta fel az egészet, és én ennek piszkosul tudtam örülni. 

A bent töltött két nap sok mindenre rávilágított. Láttunk nagyon beteg és közepesen beteg gyerekeket, a végletekig elnyűtt szüleikkel, és összetettem a két kezem, hogy az én fiam csak köhög. Rávilágított arra is, hogy totál felesleges idegeskednem, hogy nem lesz kész semmi, amit decemberre terveztem, mert nem lesz kész és ezen úgysem tudok változtatni. Rávilágított arra is, hogy a bajban mennyire csak egymásnak vagyunk. Rt-val nagyon összekovácsolódtunk abban a 2 napban, az apukája támogatása nélkül meg nagyon elárvultak lettünk volna ott bent, ahol kaptunk ugyan vega kaját, de ehetetlen volt, és ahol a szülőknek egy másik épületbe kell átmenni mosakodni vagy wc-zni, mint ahol az osztály található. Ha Dris nem hozza be a hazai ízeket, és nem jön váltani engem, hogy szusszanhassak, kilettünk volna. Pedig mi csak két napot voltunk, és megismerkedtünk ott olyan anyukával is, akinek senkije nincs, aki leválthatná, és már 10 napja bent voltak a kislányával.

Egyébként a kórház és az orvosok, nővérek előtt le a kalappal, egyáltalán nem voltak olyan elnyűttek és nem voltak olyan táboriak a körülmények sem, mint ahogy azt sok cikkben olvasni lehet, és bizonyára sok kórházra igazak is.

Az csak véletlen, hogy a krupp épp a karácsony előtti héten érte Rt-t, ezért megtapasztalhattuk, milyen ilyenkor a tartósan bent levők élete. Itt most leginkább arra gondolok, hogy karácsony címén jönnek a celebek és a cégek "jótékonykodni", ami rendkívül kiábrándító volt. Egy nagy push-ulás az egész, gyorsan végigrohannak a gyerekeken, hogy meglegyen a videófelvétel meg a fotó, közben egyáltalán nem foglalkozva vele, hogy a gyerek mire hogy reagál, vagy pl. éppen a délutáni alvásából verik-e fel. Elárasztanak egy csomó ajándékkal, ami nagyon kedves tőlük, de nem hinném, hogy a fél raklapnyi csokira és a hármasával érkező, gigaméretű játékmunkagépekre van ezeknek a gyerekeknek a legnagyobb szükségük. Azoknak a gyerekeknek biztos sokat jelent egy-egy ilyen látogatás, akik az egész évet bent töltik - szegénykéim. De akik pár napra jöttek be, nem élnek rossz körülmények között, nincs különösebb bajuk, azoknak ez inkább kínos. Vagy a szülőknek. Mi a kapott ajándékok 80 %-át végül továbbadtuk egy valóban rászoruló családnak, csak hogy az a sok pénz, ami ebben a halom haszontalan dologban áll, legalább valamennyire hasznossá váljon.

Uh, ezt túlmorogtam megint, bocs.

Most már itthon vagyunk, lélekben készülve a "már csak kettőt kell aludni"-nyira levő karácsonyra, de Rt beteg, én sem vagyok még 100-as, a férjem meg annyira elfáradt, hogy elhívta a szüleit, akik 5 napig itt laktak nálunk a nappaliban, és piszok sokat segítettek, de legalább annyit piszkálódtak is. Közben anyukám is megbetegedett, nála karácsonyoztunk volna 25-én, így viszont nem lesz kész, és nem is merem összehozni Rt-val, akinek most nem hiányzik még egy betegség. Úgyhogy érdekes ünnep elé nézünk, valószínűleg eltoljuk az egészet egy héttel, vagy az össznépi gyógyulás utánra.

Fát azért állítunk, spontán főzünk majd valamit, jókat nevetünk és összebújunk hármasban a kanapén. A többi meg majd alakul.

Betegség, hiszti, siker

Nem bírok beszélni, nincs hangom, közben a fiam ma eddigi legnagyobb hisztijét verte ki a Hősök terén, mert azt vétettem ellene, hogy nem engedtem a sötétben rohangálni az autók mellett 2 centire. Nem emeltem fel a hangom, nem beszéltem vele gorombán, meg semmi ilyesmi, csak miután nem állt meg, és láttam, hogy totál nem hallgat rám, mert épp annyira be van pörögve a szaladgálásától, hogy nem lát, nem hall, akkor megfogtam a kezét, aztán amikor azt teljes erejével kirántotta a kezemből, végül felvettem a karomba. Persze közben folyamatosan próbáltam a lelkére beszélni, észérvek, satöbbi, de végül elszakadt nála a cérna, és egy betonon fetrengős nagyjelenet lett belőle, amire persze jöttek a szúrós tekintetű, homlokráncolt emberek, akik biztosan jobban tudják nálam, hogy mit vétettem. Hangom akkor még egy kicsi volt, de estére már semmi, de így is ez a legszebb nap az utóbbi időben, mert:

végre levizsgáztam vezetésből!

Már nagyon vágytam rá, hogy vezethessek. Megszerettem. A második tanárom nagyon jó volt, talán a legjobb, aki nekem lehet. És bár a Kreszt akkor kezdtem, amikor Rt-val még terhes sem voltam, és a vezetés óráimnak is kb. most ülhetném az első évfordulóját, végülis nagyon örülök, hogy úgy sikerült levizsgáznom, hogy tényleg tudom, amit tudok. Ráadásul betegen és a szerintem legnehezebb útvonalat húzva, nem pedig tanárt és vizsgabiztost lefizetve, "majd a férjed megtanít a kis utcákon" útravalóval elengedve.

Szóval most örülök és már várom, hogy a kis kártyát is megkapjam és beülhessek a tök másmilyen (diesel például) autónk kormánya mögé.

Épp most kellett visszautalnom

a BFK Egészségbiztosítási akármilyének majdnem egy havi gyesemnek megfelelő összeget, mert kiderült számukra, hogy anyává válásom előtt 20 évig folyamatos volt a biztosítotti jogviszonyom, és azért ez mégis csak több a soknál. Akkor nem jár ám annyi pénz, mintha csak a gyerek születése előtti egy évben dolgoztam volna, előtte meg egy év kimaradt volna. Igazságos, családbarát törvények...

Apának, szeretettel!

A Nekünk bevált oldalának talán eddigi legjobb bejegyzése. Tökéletesen leírja, amit mostanában érzek. Küldöm szeretettel a férjemnek, és minden apukának.

"Drága Szerelmem! Csak szeretném előre elmondani neked, mielőtt még hazaérsz, hogy nagyon jó napunk volt ám és minden rendben. De a feltűnésed valószínűleg drasztikusan megváltoztatja majd a viselkedésemet. Nem szeretném, hogy azt hidd, egész nap ilyen idegbeteg voltam, mert nem. Csak most már kezdek kiakadni, érzem. És ha itt leszel, akkor majd egy pillanat alatt fel fog dühíteni minden megnyilvánulásod, amivel erre utalnál, még ha jószándékúan is teszed, mert tudod, hogy magamtól nem nyílnék meg. Támadásnak fogom venni, hogy végre kiadhassam a feszültségem. Sajnálom! Ez a viselkedés valójában egy segítségért kiáltás volna részemről, amit nem merek nyíltan felvállalni. Mert tudom, hogy te is dolgoztál ma, mi meg kirándulni voltunk a szabadban, és nem is volt semmi különösebb nehézség, kimaradt a délutáni alvás ugyan, de nem pánikolok már rajta, mert öröm együtt lenni a fiúnkkal, de tényleg. És amikor ennek ellenére azt érzem, hogy ha még egyszer oldalba lök, miközben készítem a vacsorát, mert azt akarja, hogy vegyem fel, amit megértek, mert ő (is) nyűgös és onnan lentről nem lát a fazékba..., akkor legszívesebb megfognám és elhajítanám messzire. Vagy ráüvöltenék, hogy a torkomban növekvő feszültség ne bőgessen meg. De nem kiabáltam, mert már elégszer sikerült feltartóztatnom magam és bevillan ilyenkor, hogy ne tovább! Van egy trükköm is, még mielőtt minden kötél szakadna. Énekelni kezdek. Valószínűleg elég hamisan, de mégis csak jobb, mintha elhajítanám. Most éppen egy Kelly Family dal ugrott be, ez már önmagában vicces volt. Felkaptam kicsifiút és táncoltam vele. Közben megkavartam a főzeléket. Aztán letettem és öt perc múlva megint jött, engem akart, belőlem akart, mert ő (is) lemerült. Újra túllépek önmagamon, azért is megcsinálom! — mormolok magamnak, mint egy hosszútávfutó. De közben tudom, hogy amikor megjössz, akkor majd leeresztek és neked fogalmad sem lesz arról, hogy mire voltam képes. Csak az összeesett lufit látod, meg ahogy levegőért kapkodom. Fáradt vagyok, sok volt már ez az elhúzódó betegeskedés, a non-stop együttlét, nekem sok. De hogy kezdjek ebbe bele? Tudom, persze, megértesz, sokszor beszéltünk már erről, de téged is erősen köt még a gyerekkorod, a csaláid minták, amik között letapogattad a valóságod. El sem mondom, mert nem akarom bizonygatni neked, hogy azért jó anya vagyok. Inkább előre szólok, hogy sajnálom, ha feleségnek most nem jó, mert még is csak te vagy az nekem, aki felé kioldódhatok. Persze az igazság az, hogy nem is tudok előre szólni neked, mert nincs időm megírni ezt az üzenetet, 7 óra múlt és meg kell etetnem a gyerekünket..."

Snickers

Az én kicsi fiam, akit igyekszünk minél tovább cukormentesen táplálni, de már néhányszor nyalt fagyit, evett házi csokitortából pár falatot, de nem ismeri a bolti csokikat... és az én kicsi fiam, aki sosem hisztizik nyilvános helyen, csak a családi fészek meghitt ölelésében... nos, a hétvégén egy benzinkút pénztáránál olyan igazi, youtube-on osztogatós, toporzékolós-vergődős hisztit vágott le, mert apa nem vette meg neki a gyerekarc magasságba odapolcpénzezett Snickers-t. Nem tudja, mi rejlik a csomagolásban, és szerintem azt sem, hogy egyáltalán eszik vagy isszák, de úgy csinált, mintha az élete további része teljesen kilátástalan lenne, ha nem kapja meg most azonnal.

Még 275 nap van hátra a dackorszakból. 100-tól lehet vágni a centit, igaz?

Mik történnek éjszaka?

Hátborzongató dolog történt.
Reggel, amikor odaléptem Rt ágyához, azt láttam, hogy bent van mellette 2 pulóver, amiket emlékszem, hogy este egy távolabbi szekrényen hagytam, összehajtva. Rt nem éri el az ágyából, hiába ágaskodik. Kérdezem Drist, hogy ez vajon hogy meg mi... nem tudja-e, hogy kerültek a pulcsik a kiságyba. Erre azt mondja, hogy biztos akkor vitte magával Rt, amikor éjjel hagytam mászkálni a lakásban, majd visszatettem. Néztem rá, mint egy ufóra, mert egyáltalán nem emlékeztem, hogy 
kivettem volna éjjel az ágyból. Meg amúgy sem vall rám, nem szoktam kivenni és engedni sétálni. Legfeljebb, ha nagyon sír valami miatt, akkor próbálom vígasztalni, majd visszateszem, de sétálni nem engedem éjjel. Vígasztalnivaló sírás meg nem volt ma éjjel.
Dris viszont váltig állítja, hogy ő félálomban kinyitotta a szemét, és látta, ahogy a gyerek odasétál ahhoz a szekrényhez, amin a pulcsik vannak, és én meg rászólok, hogy azt hagyja, aztán visszateszem az ágyába.

Kérdeztem Rt-t is:

- Kijöttél éjjel az ágyadból?
- Igen.
- Ki tudsz mászni?
- Nem.
- Valaki kivett?
- Igen.
- Ki?
- Anya.

Komolyan mondom, egy másodpercére sem emlékszem ennek az egésznek. Olyan érzés volt reggel hallani, mintha megbolondultam volna. De leginkább félelmetes, hogy vajon miket csinálok még éjjel a fiammal, amiről nem is tudok.

Dris nyugtatgat, hogy nagyon fáradt vagyok mostanában, és biztos ezért történt. És ez igaz is, több mint két éve nem aludtam ki magam igazán, vagy inkább féligazán sem. Látom is a jeleit, tudom, hogy háromszor kérdezem meg a barátnőmet, hova megy nyaralni, és még utána sem emlékszem rá, és hasonlók. De hogy éjszaka pakolászom a gyereket, hagyom sétálni, és nem is vagyok közben tudatomnál, az azért súlyos.

Ez vajon már az a tudathasadós dolog, amit a gyakori felébresztős kínzással lehet elérni, vagy csak az előszobája?

süti beállítások módosítása