Nem, nem kaliforniaálmozom! :) Bocs.
Kicsit félve írom le, nehogy valakit élete legszörnyűbb 2 órájába taszítsak bele, hogy én imádtam a La La Landet. Annyira imádtam, hogy meg akartam mutatni Drisnek is, annak ellenére, hogy ő ideges lesz az ilyen táncos-énekes történetmeséléstől, valahogy bíztam benne, hogy ő is azt fogja érezni, amit én. Sajnos utálta. Én viszont így megnézhettem másodszor is, az ő oldalán, és ugyanúgy tetszett.
Egészen pontosan megnéztem, hogy a 46. percénél vesztem el végérvényesen (akkor kezdődik az a jelenet, amit lent becsatoltam), egyszerűen bekúszott a lelkembe. Mint amikor gyerekkoromban körjátékoztunk a suli aulájában, és egy ideig még igyekeztem a nagyobbakkal simizés (ismeri ezt a szót rajtam kívül valaki?) közben ura lenni a helyzetemnek, aztán kiszaladt a padló a lábam alól és csak szálltam körbe, körbe, gondolkodás nélkül egy ismeretlen nyolcadikosra bízva testi épségemet. Ez történt a La La Land közben is velem, felkapott és magával ragadott.
Az élmény hasonlított nekem a Moulin Rouge-éhoz, amit nagyon szerettem, de az idétlen poénkodása miatt egy jobb verziót is el tudtam képzelni belőle. A La La Land abban mindenképpen hasonlít, hogy a története 1-2 mondatban elmondható, és akkor már részletesek voltunk, a történet egy részét dalban mondják el, sokat táncolnak, néha fel is reppennek. Ugyanakkor keserű, hiába vidám romantikus történetnek álcázza magát, belehasad a szívünk. És amennyire csíptem annak idején Ewan McGregort, ahogy új oldalát mutatja, annyira bírtam most Ryan Goslingot is a laza táncaival. De persze a fő dicsőség Emma Stone-é, nem véletlenül vitte haza az idei Oscart, nagyon jól játszik.
Elvarázsolt az egész, na! Bevallom. Nem a romantikával, nem vagyok oda a csajos filmekért és a szerelmi történetekért alapból, csak ha adnak valami pluszt. A La La Land lenyűgözött, varázslatos élményt adott. De teljesen megértem, ha valaki a pokolba kívánja.
(9,5/10 - Csak saját felelősségre!)