Antibaby naplója

Antibaby naplója


I'm pregnant and I know it

2015. január 08. - Antibaby

Nem, nem vagyok terhes, csak most találtam rá erre a videóra. Szerintem aranyos.

Az én spirituális élményem

artaszemei.jpgTehát, kevés dolog hiányzik igazán a régi, anyaságom előtti időkből. Talán csak a sok alvás és az, hogy ha ihletem van, írhassak. Utóbbinak hiányát még mindig nem szoktam meg, sok minden mást már igen, az elmúlt 8,5 hónapban. Nem is könnyű, hiszen általános iskolás korom óta írok ilyen-olyan formában, és azóta soha nem fordult elő, hogy ne tudjam leírni azonnal vagy rövid időn belül, ami megfogalmazódik bennem. Ha épp tanórán ültem, ott is elővettem egy füzetet és rótam rá a sorokat. Aztán a tanár vagy elvette (és behívatta anyámat), vagy nem.

No, most pont az a helyzet van, hogy hetek óta tervezek írni valamiről, és nem találom hozzá az alkalmas időt. Márpedig, ha az ihlet megjött, cselekedni kell, mert ugyan a felmerült téma megjegyezhető vagy listába gyűjthető egy post-iton, de az pár nap múlva már csak a téma lesz. Azok a lendületes mondatok, az a hangulat, ami akkor élt bennem, amikor megfogalmazódott a fejemben, sosem térnek vissza.

Így jártam most is, úgyhogy viszonylag tárgyilagos hangvételű bejegyzést kreálok arról, amiről frissen valószínűleg túl patetikusan szólaltam volna meg. Mégpedig nagy felismerésemről, arról, hogy megkaptam a spirituális élményemet.

Na, de menjünk vissza odáig, hogy amikor a szülésre készültem, be voltam tojva, mint szerintem mindenki. Ezért eljártam egy pszichológushoz, ahol többek közt erről is beszélgettünk, lélekben felkészülve minden eshetőségre. Közben azért egyre inkább afelé haladtam, hogy magamban kell rendbe tennem a dolgokat, és akkor akár egy nagy spirituális élmény is lehet belőle. Mármint a szülésből.

Aztán persze nem lett. Amikor megtudtam, hogy császár lesz, pár napig lehangolt voltam tőle, és rettegtem. Aztán elkezdtem arra is felkészíteni magam lélekben, és szerintem jól sikerült. Őszintén szólva, utólag visszanézve nem volt annyira nehéz. Ugyan a szüléstől várt spirituális élményt (ami valószínűleg amúgy sem lett volna meg) nem kaphattam meg a Szent János Kórház műtőjében, de a szülési fájdalomtól kb. kislánykorom óta tartó rettegésemet legalább elengedhettem.

Most, a napokban jöttem rá, hogy bár a császár nem nevezhető spirituális élménynek, mégis megkaptam, amire vágytam, csak máshol és máskor. Az RT születése óta eltelt 8,5 hónapban. Ugyanis, amikor a fiam szemébe nézek, vagy figyelem a reakcióit, a fejlődését, a kommunikációja kibontakozásait, gyakran érzem, hogy ő nagyon sok mindent tud. Igaz, ez a test még új neki, nem tudja koordinálni, és a nyelvünkön sem tudja kifejezni magát, de a szemében ott van minden. Hogy honnan kerül egy ilyen csöppségbe bele az a lélek, amelynek tükre olyan mélynek látszik, nem tudom. Senki sem tudja. De amikor játék vagy mondókázás közben mélyen egymás szemébe nézünk, eláll a szavam. Mit gagyarászok itt tapsi-tapsiról meg csiribiriről, amikor mindketten tudjuk, vagy legalább sejtjük, miért jött ide ő. Hogy valami leckét hozzon nekünk. Aztán megegyezünk, hogy én megtanítom a tapsi-tapsit, aztán ő is tanítson arra, amire "szerződött".

Kíváncsi lennék, más szülőknek is vannak-e ilyen élményeik, vagy csak én látom így a gyermekemet.

Ügyfél született

Amikor RT született, a kórházban nagyon koncentráltam, hogy semmi olyat ne írjak alá, amivel hozzájárulok az adataink reklámcélú felhasználásához. Pont azt szerettem volna elkerülni vele, ami azóta mégis van, azaz hogy mindenféle biztosítók és befektetési tanácsadók hívogassanak és erőszakoskodjanak, amikor pont nyugira vágyunk, vagy épp ezer felé kell szakadnom, és nincs türelmem ilyesmihez. Nagyon cseles a dolog, az első üzletkötő egy rejtett számról hívott, és úgy mutatkozott be, hogy "innen hívom, a szülészetről". Ez volt a neve és a cég, amit képvisel, de igazából életbiztosítást akart eladni a baba születése kapcsán. A második meg valami ilyesmivel kezdte, hogy "Gratulálok a gyermeke születéséhez, biztos nagyon aranyos lehet. Mennyi a havi bevétele a családnak?". Az elsőnél udvariasan hárítottam, de a másodiknál azért egy kicsit bepipultam. Leginkább persze a kórházra, ahonnan ezek szerint hozzájárulás nélkül is kiadják az adatokat. Gondolom, mindenki alá szokta írni a nyilatkozatot, ezért fogták a júliusban szülők listáját, és átküldték a biztosítóknak.

A hormonjaimnak és ennek a csodás időszaknak köszönhetően mostanában konfliktuskerülő vagyok, úgyhogy nem hívtam fel a kórházat, nem hiányzik nekem egy plusz energiaszívó beszélgetés, de azért durva. Szerintem.

Még egy gondolat a császárról

Még egy apró gondolat a császármetszéshez, aztán most már túllépek ezen a témán:

Van ismerősöm, aki szintén császáros volt, és ámuldozik, hogy én milyen lazán kezelem a történteket. Hogy milyen erős lehetek, hogy nem nyavalygok a fájdalom miatt, meg hogy nem pánikoltam be a műtőben. Mondjuk az utóbbin én is csodálkozom, az előbbire viszont csuklóból tudok válaszolni.

Azt ugye tudtuk előre, hogy egyszer majd eljön a szülés napja, tele előre tervezhetetlen részletekkel, kiszámíthatatlan körülményekkel és fájdalommal. Nem halogatható, nem átugorható, így vagy úgy ki fog jönni az a csöpp gyermek. Ezzel együtt vállaltuk, és izgatottan vártuk 9 hónapon át a nagy találkozás napját.
Akik már szültek hüvelyi úton, általában mind azt mondják, semmihez sem hasonlítható, szinte elviselhetetlen fájdalom ez. Még a dokim is úgy vezette elő, hogy ne legyenek illúzióim, a szülés embert próbáló, gyötrelmes és nagyon fájdalmas.
Nos, ehhez képest a császár? Előre tervezhető, és bár utána fájdalommal jár, az messze nem elviselhetetlen. Oké, egy vérvételnél azért jóval komolyabb, de ilyesmire fel voltunk készülve, amikor széttettük a lábunkat (mármint a párunknak) és amellett döntöttünk, hogy nem védekezünk.
Mindent értek a császárosoktól, a lelki megbillenést, amiért nem szülhettek természetesen, a depressziót, amiért nem tudták első pillanattól maximálisan ellátni gyermeküket, de hogy a fájdalom...

11 nap tapasztalatai

Az egy dolog, hogy a császárt szerintem elég jól viseltem, de amikor hazaértünk a kórházból, az első két nap azért iszonyú kemény volt. Nem a fájdalom, hanem a gyerek ellátása miatt. Torkaszakadtából üvöltött egész délután és este, és egyrészt hiába próbáltam ki bármit, amiről korábban olvastam vagy hallottam, semmi nem segített, másrészt még nagyon érzékeny voltam a sírására. Ha csak egy kicsit is behergelte magát és piros volt a feje, én már szar anyának éreztem magam, aki kínozza a gyerekét, és nem tudja, mit kell vele csinálni. Aztán valahogy csak rájöttünk.

Arra is hamar ráeszméltem, hogy nem vagyok ősanya típus. Bármennyire is szeretnék, nem tudok ösztönből megoldani mindent, meg sokszor nem is volt rá lehetőségem, hogy a gyereket igazán megfigyeljem, mert mindig nyüzsgött körülöttünk valaki. Jönnek "segíteni", ami nélkül az első napokban tutira éhen haltunk volna, meg nem lett volna egy árva tiszta ruhánk sem. De így, hogy már 11 napos a kicsi, és jobban belerázódtunk a teendőkbe, már nagyon fontosnak érzem, hogy legyen saját időnk hármasban, amikor nem matat senki a mellemen segítő szándékkal, és nem szól bele a mindenbe. Amikor hárman vagyunk, valahogy minden olyan idilli. Amikor jön valaki segíteni, akkor talán jobban haladunk a feladatokkal, de én eléggé feszültté válok a kéretlen tanácsoktól.

Asszem, Mimke mondta, hogy akármennyit készül, olvas, beszélget az ember a terhesség 9 hónapja alatt, felkészülni akkor sem tud arra, ami várja. Most már tudom, hogy igaza volt. Ennek ellenére a kezdeti nehézségeken szerintem túlléptünk, és már egész jól kitapasztaltuk a kisfiunkat.

A legnagyobb gond a szoptatás. Annyira irigylem azokat a nőket, akiknek ez kapásból megy, vagy akik rögtön az elején olyan segítséget kapnak, ami tényleg szoptatási guruvá teszi őket. Nekem nem volt ekkora mázlim. Szenvedtem vele az első naptól kezdve, végigmentem mindenen, kaptam mindenféle tanácsot, volt hatalmas, beton keménységű, vöröslő mellbedurranásom, aztán kiborulás lett a vége. Amikor már nagyon elakadtam, hívtam szoptatási tanácsadót, kétszer is, mert megéri, ha tényleg van előrelépés. Lett. Egy nagyon ügyes, elkötelezett nőt találtam, aki "megmentett". Ettől függetlenül még mindig csak próbálkozunk, néha több, máskor kevesebb sikerrel. Vannak eredmények, de egyelőre még álom, hogy pusztán anyatejjel táplálhassak.

A sztorim egyébként kísértetiesen hasonlít az ebben a cikkben leírtakhoz, talán csak annyi a difi, hogy nekem nem kislányom van: 
http://www.lll.hu/sajnos_anyuka_az_on_melle_nem_alkalmas_a_szoptatasra

A kicsi sok boldogságot ad, de nagyon kimerültté is tesz. A kialvatlanság brutális szintjét tudjuk produkálni, szinte szétfolyik körülöttem a szoba, félrebeszélek és idiótaságokat csinálok. Fáradt vagyok, na. De a csoda megvan, minden pillanatban.

Dris szuper apuka. Amikor én még fel sem tudtam kelni az ágyból, ő már ezerrel pörgött a kicsi körül. Olyan odaadó és gyengéd vele, amilyen szerintem én nem is tudok lenni, pedig...

Anyukám viszont hozta a szokásos formáját, mint minden fontosabb mérföldkőnél az életemben. Három napig jött a kórházba látogatni, és mindig produkált valami olyasmit, amitől az ember haja az égnek áll. Ez az élethelyzet nem az, amikor nagyon sok energiám lenne ilyesmire, úgyhogy viszonylag hamar kiakadtam rajta, amikor pl. beállított a kórterembe egy hatalmas dinnyével és kért egy nagy kést. Mert szerinte én dinnyevágó késsel járok szülni, banyeg.
A lényeg, hogy harmadik napra, mire hazaengedtek minket a kórházból, Anyukám bedurcizott, mert ez is egy olyan esemény, aminek róla kell szólni, véletlenül sem lehet egyszer, hogy ő legyen türelemmel és tekintettel ránk. Aztán, amikor egy bőgésig feszített telefonbeszélgetés után megírtam neki, hogy nem velem szúr ki, ha gyerekesen megsértődik, hanem magával, mert kimarad az unokája első heteiből, akkor mégis eljött hozzánk, kapott nagymamaélményt (ölbegyerek), aztán megnyugodott.

Nekem is feltűnt, hogy a kicsinek még nincs blogos neve, de egyszerűen semmi használható ötletem nincs rá.

A szülés (császármetszés)

Elkezdem bejegyzésekbe szedni az elmúlt egy héten történteket. Nagyon kevés az időm, meg kimerült is vagyok, ezért egyszerre biztos nem fog menni, de talán majd szép apránként, témákba szedve.

Kettős célom van ezzel. Persze, a blog az blog, tehát az a harmadik, hogy itt tartalom legyen, de elsősorban magamnak szeretnék dokumentálni vele, másodsorban pedig segíteni azoknak, akik hasonló események előtt állnak, és ahogy én is korábban, tanácstalanul kutakodnak a neten és nem találnak túl sok olyan cikket, ami bátorítaná őket.

A császármetszés

RT3.jpgEgy nappal későbbre volt programozva a császárom, de hétfő reggel megcsörrent a telefon, és a doki megkérdezte, nem tudnék-e most(!) bemenni. Elsőre pánikba estem, nem voltam még kész lélekben erre, mondtam is neki. Aztán osztottam-szoroztam, és visszahívtam. Oké, gyerünk!

Határozott léptekkel léptem be a kórház kapuján, Dris meg is örökítette egy fotón, mert annyira látszott, hogy én ezt most már nagyon és azonnal akarom. A műtét előtti előkészítés és adminisztráció során beszélgetett felettem a személyzet, és kiderült, hogy valami vezetői nyomásra kellett behívniuk egy nappal előbb. Fura volt, ideges is lehettem volna tőle, de valahogy arra koncentráltam, hogy hamarosan túl leszek rajta és végre találkozni fogok a kisfiammal. Végülis, erre a pillanatra várok 9 hónapja (vagy ha úgy vesszük, 36 éve). Kár lenne elrontani zsörtölődéssel, még ha megalapozott is lenne.

Előkészítettek, a doki még egy utolsó, gyors ultrahangon megállapította, hogy még mindig faros a kicsi, és betoltak a műtőbe. Ott azért paráztam rendesen, nem az a hű, de otthonos és hangulatos környezet, mint a kórház szülőszobái. Igyekeztem se jobbra, se balra nem nézni, nehogy meglássam az orvosi szerszámokat, mert azoktól rosszul leszek. Azért is drukkoltam, hogy a műtét alatt a nevüket is valami holt nyelven mondják majd ki, és én csak bárgyún vigyorogjak közben, nem tudván, hogy éppen vágnak, öltenek, vagy csöveket dugdosnak belém.

Aztán valahogy hirtelen minden megnyugtatóvá vált. Az érzéstelenítő injekció sem fájt, az aneszteziológus extra kedves volt, és akkor már felsóhajtottam, hogy ezután semmi fájdalmas nem érhet. Sem a katéter felhelyezését, sem a spinális érzéstelenítés beadását nem éreztem, aztán persze a műtét további részét sem. Tulajdonképpen végigvigyorogtam az egészet, és kb. még csak 5 perce zajlottak az események, amikor már felmutatták a kicsit a zöld paraván felett, ami a fejemet és a hasamat választotta el. Ott volt véresen és mázosan, majd elszaladhattak vele, mert ahogy felsírt, azt már egy folyosó végéről hallottam. (Császár esetén később sír fel a baba, ezt előre mondta a doki, nehogy bepánikoljak.) Aztán pár perc múlva visszahozták, már letisztítva, és odaemelték a fejemhez. Mivel a műtét ilyenkor még nagyban tartott, cicire nem volt mód ott tenni, de nem sokkal később, a kórtermemben már igen.

Ahogy odahozták még a műtőben, hihetetlen jó érzés volt. Kikerekedett a szemem, hogy ezt a szép babát hozzám hozták, azt hittem, összekeverték. Aztán odabújtam hozzá az arcommal, beszívtam finom illatát. A kezei lilák és ázottak voltak, a szeme és a szája három O-t formált. Nézett rám a kis szemeivel, kíváncsian, csodaszép pillanat volt. Nem sírtam, valahogy nem jött, de nagyon boldog voltam. Aztán megint elvitték, és odaadták Drisnek.

Innentől már csak a faliórát néztem, teltek a másodpercek, a műtétet pedig szépen lassan befejezték rajtam. Összesen 30 percet töltöttem a műtőben, és az első kb. 7-8 percben már kint volt a baba. A személyzet végig bohóckodott nekem, bár nem mindig tudtam értékelni a humorukat, de nem is billentett ki a lelki egyensúlyomból.

A műtét után a kórterembe toltak, és ott rögtön a mellkasomra is kaptam a babát.

Egyágyas szobát kértünk, fizetőset, hogy Dris reggeltől estig bent lehessen velünk. A többágyas szobákban a másik kismamára való tekintettel a látogatók leginkább csak a folyosón fogadhatók. Az egyágyasban viszont akár reggel 6-tól este 10-ig ott lehet a segítő, esetemben Dris.

A császár utáni első órák még érzéstelenítésben teltek. Nem mozdulhattam meg, úgyhogy csak feküdtem, feküdtem, és vártam, hogy teljen az idő. A kicsi velünk volt a szobában, de mégis távolinak éreztem. Fekvő helyzetből alig láttam rá, és ha csak egy hangot is adott, az egész család odaugrott, körbeállta vagy kivette, én meg, aki ugye az édesanyja lennék, nem tudtam ebben részt venni. Szerencsére azonban gyorsan javult az állapotom. Éjszakára beadtak egy bika erős fájdalomcsillapítót, hogy tudjak aludni, de ezzel együtt sem ment, mert kattogott az agyam, újraéltem a kisfiam születésének pillanatait, és próbáltam felfogni, hogy mostantól van egy gyerekem.

Másnap hajnalban felkeltettek az ágyból, mozognom kellett, pedig eléggé fájt a hasam és alig tudtam menni. Görnyedten és csoszogva jutottam el a mosdóig, aztán később a folyosóra is kimerészkedtem. Azonban, ahogy mondták is, minél jobban erőltettem, hogy keljek fel és sétáljak, annál könnyebbé és könnyebbé vált a mozgásom.

A János Kórháznak nem túl jó a híre. Én eddig pozitív véleménnyel voltam róla, a mostani benntartózkodásom alatt meg inkább azt mondom, rosszabbnak ítélem, mint korábban, de azért a fórumokon keringő hírek szerintem túlzóak. Meg hát ugye szülni megy az ember oda, nem luxusszállodára számít, de én is úgy éreztem, hogy a tisztaság, még a fizetős szobákban is, elmarad az elvárhatótól. A csecsemős nővérek hozzáállásáról nem is beszélve.

A császárról összességében - és aztán át is térek majd a következő témára - az maradt meg bennem, hogy nem vészes, és bár a seb fáj a műtétet követő napokban, a baba mindenért kárpótolja az embert. Sőt, a boldogság felülírja a nehézségeket. Én folyton mosolyogtam.

A varratot 7 nap után vették ki, de ez dokifüggő. Aki azon izgul, mint ahogy én is tettem, hogy a varratszedés fáj, annak üzenem, hogy 1 másodpercig tartott és semmit nem éreztem. Azóta mondjuk kicsit görnyedten közlekedek a lakásban, de ez egyéni érzékenységem, azt hiszem.

Fontosnak érzem még elmondani azt a felismerésemet, hogy bár a császármetszést általában természetellenesnek tartjuk, az én esetemben épp a természet megerőszakolásának elkerülésére szolgált. Hálás vagyok az orvosomnak, Dr. Szuromi Andrásnak, hogy nem kezdett művi megfordító hadműveletekbe, illetve engem is próbált lebeszélni a faros baba hüvelyi úton történő megszüléséről. A császár során ugyanis kiderült, hogy kisfiam nyakára kétszeresen is rá volt tekeredve a köldökzsinór. Kockázatos lett volna számára megvárni a méhösszehúzódásokat vagy megpróbálni természetes úton megszülni.

Állítólag sokakban egy életre szóló törést okoz, ha császárral tudják csak világra hozni gyermeküket. Én is csalódott voltam, amikor megtudta, hogy sanszom van rá. Most viszont egyáltalán nem érzek olyat, hogy én nem szültem, meg hogy nem vagyok teljes értékű nő és anya emiatt. Ahogy egy cikkben olvastam, ilyenkor is gyermek és család születik, és jó hozzáállással meg lehet ragadni a helyzet szépségét. Nekem sikerült, szerintem másnak is fog.

Megérkezett

Hétfőn megszületett a kisfiam, ahogy várható volt, császárral. Csodálatos élmény, fantasztikus a kicsi. Mint kiderült, kétszeresen a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, ezért nem tudott befordulni és a medencébe ereszkedni. Így utólag nagyon örülök, hogy a doki nem támogatta a mesterséges megfordítási módszereket és hogy nem kockáztatott a hüvelyi szüléssel. Egyébként a műtétet végigmosolyogtam, és így utólag sincs olyan lelki törés bennem, hogy én nem szültem, "csak" császároztak. Nagyon úgy tűnik, hogy ettől nem fogok depresszióba esni.

Császár után vannak fájdalmak és nehézségek, de mindenért kárpótol a pici. És úgy tűnik, elég gyorsan épülök. Muszáj is erőltetni, hogy ellássam a feladatokat, hiszen nem szeretnék kimaradni a kicsi első napjaiból.

A kórházban nagyon haza vágytunk, úgyhogy a tegnap délutánt már itthon töltöttük. Hát, nem volt egyszerű, sőt, inkább rendkívül kimerítő. A kisfiam viszont hihetetlen aranyos, minden erőfeszítést megér. Tényleg a világ legcsodálatosabb dolga anyának lenni.

A szülésről, meg mindenről majd írok bővebb beszámolót is, érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, de egyelőre nem tudom, mikor lesz rá időm.

süti beállítások módosítása