Nem, nem történt semmi tragikus pénteken, meg utána sem. Egy hang még időben szólt, hogy nem lenne jó nekem a dutyiban, még a végén kicsavarnák kezemből a fényképezőgépet, pedig nélküle mostanában a vécére sem vagyok hajlandó menni.
Szóval jól vagyok, egyetlen estére szóló idegbaj volt, s már csak azt szeretném tudni, hova tűnt a hétvége, mert az nagyon nem volt. Még fel sem keltem, s már vége lett. Így meg miről blogoljon a blogger, ugye.
Most is csak azért jöttem, hogy üzenjek Puskás Petinek: azon kívül, hogy rendszeresen előttem vagy mögöttem áll valamelyik sorban, eszébe ne jusson találkozni vagy megismerkedni velem, soha, sehol, semmilyen okból és körülmények között - majd ragasztok egy piros pöttyöt a homlokomra, hogy messziről lássa a veszélyt -, mert valószínűleg menthetetlenül belehabarodnék. Pont az a típus ugyanis, akitől érdemes menekülnöm. De direkt választottam ezt a szót, nem is szerelem lenne az, hanem habarodás. Csak nézném és pislognék és kapkodnám a fejem és szédülnék és nevetnék és pörögnék és repülnék és felszállnék és betonhoz csapódnék... s végül persze nagyon fájna.
Na, ezt most csak úgy. Túl komolyan vevőket moderálás sújtja.