Elég régóta nem írtam ide semmit, aminek nem az az oka, hogy megfeledkeztem volna a blogról, vagy hogy annyira időhiányban szenvedek, csak egyszerűen nem volt mit megosztanom a közzel. Azt nem állítanám, hogy semmi nem történik, de meglehetősen gyorsan rohannak a napok és szinte mindegyik ugyanúgy telik, apró különbségekkel, amik viszont csak nekünk lehetnek érdekesek. Gondolom, senkinek nem hiányoznak olyan postok, hogy RT először szippantotta vissza önállóan a cumit a szájába, először nyúlt tárgyakért, először mosolygott ránk és hasonlók. Ezek a kis fejlődési lépcsők nekünk bearanyozzák a napjainkat, de félidegeneknek olvasni dög unalmas.

Az mondjuk megér egy fél bekezdést, hogy lehet, hogy mégsem tejérzékeny a gyerek. Miután nem volt hajlandó többé meginni a doktornő által felírt tejmentes tápszert, és ez egy szombat éjjel derült ki, kénytelenek voltunk a még a szekrényben levő korábbi tápból adni neki. És azóta is. Csodák csodájára nincs semmi baja. Esténként fáj ugyan a pocakja, de az mástól lehet, a többi tünet már vagy másfél hete nem jelentkezett.
Ettől függetlenül én továbbra is maradtam a tejmentes diétánál, amíg orvos meg nem erősíti, hogy minden oké, mert ha újra kell kezdeni, megint 2-3 hét, míg kitisztul a szervezetemből. Egyébként nagyon várom a napot, amikor zöld utat kap a tej belém, aznap fogom életem legnagyobb adag fagyiját elfogyasztani. Mint ahogy az is sanszos, hogy a szoptatás befejezése utáni percekben halálra kávézom majd magam.

Egyébként, amellett, hogy változatlanul nagyon boldogok vagyunk, ez a hét iszonyú kimerítő volt. RT keveset evett és keveset aludt, ráadásul folyton karban, vagy még inkább az én vállamon akart lenni. Esténként már majd' összeroskadtam a fáradtságtól. Egy két hónapos kicsivel pedig az éjjel nem a hosszú és mély alvásról szól, úgyhogy napról napra durvább a helyzet. Remélem, nem sokára valami csoda folytán sikerül kialudnom magam.