Antibaby naplója

Antibaby naplója

Kiscipők

2014. március 22. - Antibaby

Miután RT a tutyikat már lerúgja magáról, és séta közben kb. 2 percenként rohan utánunk valaki, hogy "álljon meg, anyuka, leesett a cipő", áttértem arra, hogy dupla zoknit húztam a lábára és be is takartam. Csakhogy a zokni is lecsúszott, meg elég furán mutatott a gyerek a köztéri hintában cipő nélkül, úgyhogy kénytelen voltam belátni, hogy eljött az idő, amikor ún. kocsicipő kell. Az első párat, amit kölcsön kaptunk, kb. 15 perc alatt sikerült ráadnom, majd lementünk 5 percre hintázni, de megérte. Aztán végül beruháztam saját példányokba, így lett, hogy a Meskáról rendeltem, azaz méretre készíttettem ezt a két pár tavaszi csukát. Szerintem cukik. Öööö, azaz szépek.

P1220531fbra.jpg

Ringató

Annyira elegem lett abból, hogy bárki, akivel az utcán, boltban, játszótéren szóba állok, pár perc ismeretség után felteszi a kérdést, hogy "Na, és jártok Ringatóra/Babaúszásra?"*, hogy fogtam magam, meg a gyereket, és jól elmentem egy ilyen dalolós-mondókázós valamire. Felénk nem Ringatónak hívják, de én igen. Kicsit a Vidám Vasárnapra emlékeztetett, mert amint a terembe léptünk, valahogy átszellemültünk, szándékra, nemre, korra való tekintet nélkül, és 30 percen át lemoshatatlan vigyor ült az arcunkon, majd utána újra kialvatlan zombikká vált az összes anya, karikás szemekkel, nagyokat ásítva tolták ki a babakocsikat az épületből.
Tulajdonképpen jól éreztük magunkat, a picur és én is, úgyhogy még megyünk, csak egy kicsit sokallom az árát, meg pont alvásidőre esik, de megoldjuk. Az első, és eddig egyetlen alkalomra például úgy értünk oda, hogy Forma-1-es csapatok kerékcseréjét megszégyenítő gyorsasággal öltöztettem fel a gyereket, miután felébredt, és 10 perc múlva már a sétányon döngettünk a művház felé. Ahol minden babakocsis szép lassan andalog, mi elmosódott csíkokká váltunk. És odaértünk. Eddig ez volt a rekordunk elindulásban.

Egyébként most, hogy tavasz lett, és én is szívesebben teszem ki a lábam a lakásból, meg RT-t sem kell már szkafanderbe öltöztetve beleszorítani a mózeskosárba, hanem vidáman tud mozogni és nézelődni a sportülésből, elhatároztam, hogy sok programra fogom vinni. Még nem tudom, hova, de azt vettem észre, hogy nagyon szereti az idegeneket, főleg a gyerekeket, és igényli a társaságukat. Ha meglát egy kisgyereket vagy babát messzebb, hangosan odakurjongat neki. A közelebbieknek próbálja lehúzni a zokniját. De sajnos nem nagyon hederítenek rá. Nem gyakran találkozunk olyan kicsivel, aki viszonozza az érdeklődést. Van egy kispajtása, aki sajnos messze lakik, ezért csak 3-4 hetente tudnak találkozni, és nekem a szívem szakad meg, amikor ott ülünk egy kávézóban, ami ráadásul gyerekbarát hely, tele kisebbekkel-nagyobbakkal, és ő csak csalódottan kurjongat nekik. Úgyhogy megyünk társaságba, keresünk haverokat.

* Fogalmam sincs, miért ekkora hype ez, de ha nem jársz, az stigma.

Fogyok!

Az úgy kezdődött, hogy ajánlottak egy orvost, aki nem csak diagnosztizálja és szinten tartja a pajzsmirigybetegséget, hanem ki is tud gyógyítani belőle. Bejelentkeztem hozzá, de a gyógyulás mellett fontos volt az is, hogy szeretnék visszafogyni a terhesség előtti súlyomra, de rólam még egy deka sem ment le az elmúlt 8,5 hónapban. Állítólag a pajzsmirigy-alulműködés miatt, azzal nehéz fogyni. Írtam már erről, most nem részletezem.

Amíg vártam, hogy eljöjjön a nap, amikor mehetek az új dokihoz, életemben először fogyókúrába kezdtem. Elkezdtem a 160 g szénhidrát diétát, mert sokan esküdtek rá. Nem is volt vele gond, egész könnyen ráhangolódtam, 2 nap után pedig már éhes sem voltam. Viszont veszettül fájt a fejem, estefelé pedig még annál is veszettebbül. Rosszat sejtettem, és amikor végül bejutottam az orvoshoz, mondtam neki, hogy mi a helyzet. Kiderült, nem kell nekem egy csomó szabály ebből a diétából, nem vagyok cukorbeteg, úgyhogy nem kell időre enni és a 160 g CH lehet 180 g is, vagy amennyivel el tudok működni egy nap, lényeg, hogy alacsony szénhidráttartalmú ételeket válasszak, ne egyek répacukrot, ne igyak tejet, tejszínt, és ne fogyasszak vöröshúst. Ezen kívül este 6 és reggel 6 óra között csak folyadékot fogyasszak, de ne gyümölcslevet, hanem mondjuk vizet vagy ízesítetlen teát. Ezeket nem nehéz betartanom, azt már jobban, hogy időre egyek, RT mellett mindig elcsúszom a saját kajálásommal. Úgyhogy az este 6-ból néha 7 lesz, akkor vacsorázom, aztán már egy falatot sem eszem. Ja, és ami érdekes, hogy lefekvés után 20 percig melegítenem kell a májamat, napközben meg szépen elkortyolgatni fél liter csalánteát.

Summa summarum: 11 nap után (amiből 5 nap az én 160 g CH magánszámom volt) ráálltam a mérlegre, és alig hittem a szememnek, mert 2 kg-mal kevesebbet mutatott. Aznap még ráálltam kétszer, hogy biztos legyek benne, nem álmodtam, de tényleg úgy néz ki, megindult valami. Hurrá!

Most már annyira lelkes vagyok, hogy nem is a terhesség előtti súlyomat, hanem annál 3 kg-mal kevesebbet írtam elő magamnak végcélnak. Hozzáteszem, mozogni a diéta mellé egyáltalán nem tudok, pedig még arra is hajlandó lennék, de még mindig fáj a térdem, nagyon.

Tudom, sokszor morgok az emberekre

, hogy ilyenek meg olyanok. Ezért most a fair play jegyében azt is leírom, hogy az utóbbi időben jó példákkal is találkozom.

Pl. ebben a hónapban már a második taxist fogom ki, aki nem fogadja el a teljes viteldíjat, mert kisbabával vagyok, és biztos van helye a pénznek. Pár száz forintot engednek el, plusz a borravalót, nem nagy összeg, de nagy gesztus.
Aztán ott van a gyógytornász is (a nemsírtatós), akinél a héten voltunk utoljára, mert RT most már sínen van mozgásfejlődésileg, és hiába volt messze meg sok pénzbe került, mégis úgy sajnálom, hogy nem megyünk többet. Mert Zsófi nem csak abban volt jó, hogy kezei közt RT megtáltosodott és ráadásul folyton mosolygott, hanem mindig foglalkozott velünk is, szülőkkel. Ápolta a lelkünket, mindig vidám, de nem felszínes stílusával minden csütörtököt feldobott.

Most csak ez a két példa jut eszembe, de ha jön egy újabb jel, hogy az emberek még nem váltak mind pénzhajhászó robottá, jegyezni fogom.

Az én spirituális élményem

artaszemei.jpgTehát, kevés dolog hiányzik igazán a régi, anyaságom előtti időkből. Talán csak a sok alvás és az, hogy ha ihletem van, írhassak. Utóbbinak hiányát még mindig nem szoktam meg, sok minden mást már igen, az elmúlt 8,5 hónapban. Nem is könnyű, hiszen általános iskolás korom óta írok ilyen-olyan formában, és azóta soha nem fordult elő, hogy ne tudjam leírni azonnal vagy rövid időn belül, ami megfogalmazódik bennem. Ha épp tanórán ültem, ott is elővettem egy füzetet és rótam rá a sorokat. Aztán a tanár vagy elvette (és behívatta anyámat), vagy nem.

No, most pont az a helyzet van, hogy hetek óta tervezek írni valamiről, és nem találom hozzá az alkalmas időt. Márpedig, ha az ihlet megjött, cselekedni kell, mert ugyan a felmerült téma megjegyezhető vagy listába gyűjthető egy post-iton, de az pár nap múlva már csak a téma lesz. Azok a lendületes mondatok, az a hangulat, ami akkor élt bennem, amikor megfogalmazódott a fejemben, sosem térnek vissza.

Így jártam most is, úgyhogy viszonylag tárgyilagos hangvételű bejegyzést kreálok arról, amiről frissen valószínűleg túl patetikusan szólaltam volna meg. Mégpedig nagy felismerésemről, arról, hogy megkaptam a spirituális élményemet.

Na, de menjünk vissza odáig, hogy amikor a szülésre készültem, be voltam tojva, mint szerintem mindenki. Ezért eljártam egy pszichológushoz, ahol többek közt erről is beszélgettünk, lélekben felkészülve minden eshetőségre. Közben azért egyre inkább afelé haladtam, hogy magamban kell rendbe tennem a dolgokat, és akkor akár egy nagy spirituális élmény is lehet belőle. Mármint a szülésből.

Aztán persze nem lett. Amikor megtudtam, hogy császár lesz, pár napig lehangolt voltam tőle, és rettegtem. Aztán elkezdtem arra is felkészíteni magam lélekben, és szerintem jól sikerült. Őszintén szólva, utólag visszanézve nem volt annyira nehéz. Ugyan a szüléstől várt spirituális élményt (ami valószínűleg amúgy sem lett volna meg) nem kaphattam meg a Szent János Kórház műtőjében, de a szülési fájdalomtól kb. kislánykorom óta tartó rettegésemet legalább elengedhettem.

Most, a napokban jöttem rá, hogy bár a császár nem nevezhető spirituális élménynek, mégis megkaptam, amire vágytam, csak máshol és máskor. Az RT születése óta eltelt 8,5 hónapban. Ugyanis, amikor a fiam szemébe nézek, vagy figyelem a reakcióit, a fejlődését, a kommunikációja kibontakozásait, gyakran érzem, hogy ő nagyon sok mindent tud. Igaz, ez a test még új neki, nem tudja koordinálni, és a nyelvünkön sem tudja kifejezni magát, de a szemében ott van minden. Hogy honnan kerül egy ilyen csöppségbe bele az a lélek, amelynek tükre olyan mélynek látszik, nem tudom. Senki sem tudja. De amikor játék vagy mondókázás közben mélyen egymás szemébe nézünk, eláll a szavam. Mit gagyarászok itt tapsi-tapsiról meg csiribiriről, amikor mindketten tudjuk, vagy legalább sejtjük, miért jött ide ő. Hogy valami leckét hozzon nekünk. Aztán megegyezünk, hogy én megtanítom a tapsi-tapsit, aztán ő is tanítson arra, amire "szerződött".

Kíváncsi lennék, más szülőknek is vannak-e ilyen élményeik, vagy csak én látom így a gyermekemet.

süti beállítások módosítása