Azt honnan lehet tudni, hogy valakinek csak borzasztó lehetetlen személyisége van (és akkor akadjak ki rajta, jelezzem, hogy nagyon nem oké, ahogy viselkedik, és ha nem változik semmi, lépjek), vagy beteg (és akkor sajnáljam, és tegyek meg mindent a segítése és elfogadása, elviselése érdekében)?

No, hát tényleg az lett, amit sejtettem, a megnyugtató kommenteitek ellenére is. A ki nem bújt bölcsességfogak tolják össze a többit, a másik sorban meg piszkálják a mellettük lévő fogak gyökerét. Beavatkozás nélkül sok év múlva torz fogsor és elhalt gyökerek várhatóak, tehát cselekedni kellene. Nincs kedvem hozzá, gondolom, érthető. Ebből kifolyólag halogatni fogom, és megnézetem másik fogorvossal is. Jaj, nekem.

(Forrás: port.hu)

Mindig nehezen veszem rá magam, hogy a megnézésre váró filmek közül épp egy olyat válasszak ki, ami nem mostani. Nálam ez azt jelenti, hogy a 90-es éveknél korábban forgatták. Na jó, a 80-asnál. Tudom, hogy kincsekre lehet bukkanni a régi mozik közt (pl. Metropolis, 2001 Űrodüsszeia), de sajnos nagyon sok időrabló, szenvedős borzalomba is belefutottam már, és az is előfordul, hogy épp a legfelmagasztaltabb filmek közt van olyan, amitől én kínlódom órákat (pl. ilyen a Diploma előtt). Biztos nem voltak rosszak ezek annak idején, de mostanra nagyon nem állják meg a helyüket, és nem csak a lendület hiánya miatt. Lapos párbeszédek, számomra átérezhetetlen értékrendek, gyenge karakterábrázolás és logikátlan változások a karakterek személyiségében vagy a történetvezetésben. Általában ilyenek ütik fel a fejüket, és nekem elmegy a kedvem az egésztől. Nem szeretem, ha látom, hogy a tenger csak vászonra festett kép a hajó mögött, és 3 stábtag tartja remegő kézzel. Képletesen értem persze. Ilyenektől tartok, amikor válogatok, és egy film adatai közt azt látom, hogy 1971-ben készült.

Valószínűleg ezért halogattam a Harold és Maude-ot is, meg persze nincs is mostanában túl sok szabadidőm filmeket nézni. Úgy jött ki viszont, hogy amik kéznél lettek volna tegnap este, azok mind minimum 2,5 órásak, nekem meg csak rövidebbre jutott időm. Előkerült hát ez a kis nyalánkság, és milyen jó, hogy nem hagyta magát elveszni! Még januárban ajánlotta egy régi ismerősöm, Zoltanek, akinek az ízlésére gyakran támaszkodom, bár nem vakon, mert azért időnként félre visz. Na, de ki nem, hiszen nem vagyunk egyformák, a filmes ízlés is annyiféle, ahány ember él a Földön.

Visszatérve a Harold és Maude-ra, nem sok jót vártam tőle, de gondoltam, ha már egy kellemes kis vidám történet lesz, az már jó így vasárnap estére. Aztán a 10. percben már kidőltem a röhögéstől, és már tudtam, hogy ez az én filmem. Az ilyen egyedi humorral teletűzdelt filmeket általában szeretem, amiben a főszereplő fittyet hány a társadalmi konvenciókra. Ez elég light megfogalmazás a Harold és Maude esetében, Dris egyszerűen betegnek nevezte, és igaza is van.

(9/10, és nem csak azért, mert megnevettetett.)