Az mi, hogy 5 havonta rám tör a depi? Nem írom ki, hogy depresszió, mert nem az a fajta klinikai eset, amikor bogyózni kell, de egyszerűen lemerülök, mindennel bajom van, egy egyszerű feladat is megmászhatatlan hegynek tűnik, szalad a lakás, szalad minden, és ami a legrosszabb, hogy nincs elég türelmem RT-hoz, pedig annyira imádom és úgy szeretek vele lenni, és úgy szeretnék mindig tudatosan működni. Nem mindig megy. Ilyenkor halogatok, átpasszolok, és ostorozom magam. Irdatlan lelkiismeret-furdalással párosul ez az állapot, mert látom, hogy én mekkora mázlista vagyok a közelben lakó, segítőkész, megbízható nagyszülőkkel, a feminista férjemmel, aki ráadásul rugalmasban dolgozik, és amikor hazajön este, nem érdekli focimeccs meg hírportál meg hasonlók, hanem egyenesen megy gyereket fürdetni, és ha látja, hogy lemerült az elem bennem, akkor el is altatja... és mindenben ugyanúgy benne van, mint én, ha nem jobban... és felváltva kelünk éjjel, ha szükséges (márpedig az), és bevásárol, és főz, ha kell, és minden. Piszok mázlista vagyok, mert van lehetőségem takarítónőt fogadni, és anyukám veszi a gyerek ruháit, meg amúgy is annyi mindent kölcsön kaptunk, hogy alig kellett beszerezni pár dolgot, és nem élet-halál, hogy visszamenjek 1 év után dolgozni, és még hosszan sorolhatnám. Tudom, hogy sokaknak nincs segítsége, messze vannak a nagyszülők, vagy használhatatlanok, a férjük szerint a gyerek ellátása és nevelése a nő dolga, meg még az ő kiszolgálásuk is, ezt is hosszan sorolhatnám még. Én meg töredékét csinálom ennek, és mégis ki vagyok időnként. Nem mindig, mert amúgy élvezem, de időről időre beborít ez a negatív hullám.

Dris biztat, hogy lássam már pozitívabban magam, mert amíg én nem tartom a lépést a háztartással vagy a mit tudom én, mivel, addig más meg nem tájékozódik vagy nem foglalkozik a gyerekkel annyit, mint én, és biztos ebben is van igazság. Azonban él bennem egy lista vagy egy halmaz, vagy nem is tudom, mi, amiben vannak a számomra fontos dolgok, meg azok, amik csak másoknak fontosak, és emésztem magam, ha az előbbin sem tudom mindenhova kitenni a pipát. Mindenhova? Ugyan már, végeláthatatlan feladatlistáim vannak elmentve a gépemen, és alig haladok néhány dologgal róluk. Van, hogy lustaságból, de még gyakrabban időhiányból adódóan, és a leggyakrabban meg azért, mert már nincs lelkierőm.

Talán ez is elmúlik, talán hónapról hónapra könnyebb lesz minden, hiszen már most sem olyan nehéz, mint az első 3 hétben, mint az első 3 hónapban, mint az első évben stb. De amikor így magam alatt vagyok, elbizonytalanodom, hogy bírnám-e több gyerekkel. Meg úgy eleve, hogy hogy lesz ez még évekig, évtizedekig. Amikor meg nem vagyok magam alatt, akkor fülig ér a szám, sajnálom a gyerekeket a játszótéren, akiknek türelmetlenek a szülei, és bár akkor sem érem utol magam, de olyankor legalább letojom.

Piccs.
(Ahogy leírtam, már jobb.)

Mindenképpen szerettem volna eljutni RT-val egy Halász Judit koncertre, bár azt gondoltam, hogy neki még korai lesz. Nekem viszont mégiscsak a gyerekkoromat jelenti, és emlékszem, 20-as éveimben volt egy olyan időszakom, amikor szerettem volna összegyűjteni az összes lemezét (kazettáját?), hogy majd a gyerekeim életéből se maradjon ki. Erre itt vagyunk most, én viszonylag későn belecsapva a babázásba, és Jutka néni még mindig aktív és friss és üde és bájos és kedves és minden. 72 éves lesz októberben, le a kalappal előtte, ahogy szökell a színpadon és tolja a dalokat egymás után. Bár ilyen hálás közönsége keveseknek van, ezért feltételezem, hogy az egyik legjobb meló lehet ebben az országban Halász Juditnak lenni.

Megdöbbentem, amikor kiszámoltam, hogy már akkor is 35 éves volt, amikor én megszülettem, és mire rendszeresen jártam a koncertjeire, már túl volt a negyvenen. Már csak azért is fura, mert őt mindig is fiatalnak éreztem, bezzeg a környezetismeret tanáromat bácsinak láttam, pedig később tudtam meg, hogy még 25 sem volt, amikor tanított minket.

A mai, Gesztenyés kerti koncert volt tehát RT első Halász Judit koncertje, de remélem, nem az utolsó. Fél óráig bírta karban, addig mozdulatlanul fülelte a dalokat, néha tapsikolt, nevetett, bólogatott a ritmusra. Én meg bőgtem, úgy meghatódtam. Most kivételesen nem a saját gyerekemtől, hanem az egész hangulatától, az ismerős és új daloktól, és attól, hogy én is ilyen kis manó lehettem anyukám oldalán valahol, valamikor, egy Halász Judit koncerten.

Aki ezen még nem sírt, annak talán itt az ideje: 

Felnőtt szemmel nyilván mást látok már egy ilyen programon. A csodát is jobban észreveszem benne, vagy talán máshogy, mint gyerekként, de azért a kevésbé tetszetős körítés sem kerüli el a figyelmemet. A nyugtát nem adó CD-árus, a koncert elején bejátszott "videófelvétel készítése tilos" hangfelvétel, Jutka néni sales-es percei, a választási kampány beszivárgása, meg hogy a gesztenye rajzpályázat nyerteseinek nyereménye, hogy felengedhetnek az égre egy csomó reklámlufit Pokorni polgármester bácsival (őt nem repítették el, csak ő is eregetett)... Hát, nem akartam belegondolni, milyen volt ez anno a Kádár-rendszerben.

Néztem a lufikat, szépek voltak, színesek, a dalok meg ismerősek, és mivel RT-nak ez volt az első ilyen élménye, megpróbáltam erre koncentrálni. Nem volt nehéz, élvezni fogom én ezeket a gyerekes programokat, érzem.

Én: Egész héten a Eurythmics CD-t hallgattam.
Anyukám: Halász Judit?
Én: ???
Anyukám: Azt mondtad, Judit mix, nem?