Antibaby naplója

Antibaby naplója

Filmajánló: Wiplash

2015. augusztus 23. - Antibaby

(Kép forrása: port.hu)

Nem nézek sok filmet mostanában, és ha mégis befér a napjaimba egy-egy, nem választok túl jól. Oké, nem tragikusak, de nem hoznak ki belőlem semmit, nem érintenek meg annyira, hogy pl. bejegyzést írjak róluk.
Most elkezdek írni mégis egyről, nem tudom, még mi fog kisülni belőle, csak azt, hogy tutira tele lesz spoilerrel. Én szóltam.

Ez egy olyan film, amit többen is nagyon ajánlottak, de amikor elkezdtem nézni, szinte bosszantóan sok klisét láttam benne, lapos párbeszédekkel, eltúlzott gesztikulációval. Aztán, bár a klisék a végkifejlet előtti percekig megmaradtak, azért mégis elkapott a hangulata.

Nem tartom a filmművészet csúcsának. Idegesítően sok sablonos megoldás és erőltetett jelenet van benne, de ezekkel együtt is azt mondom, hogy elgondolkodtatott, és végre egy film, amiről gondolkodni és beszélni kell utána.

Olvasom a filmes portálokon a véleményeket. Egyetértek, nem értek egyet.
Talán tényleg életszerűtlen, hogy a jazzoktatásban ilyen előfordul(hat), talán nem. Én sosem jártam konzervatóriumba, nem ismerem az ott dívó módszereket. Azt viszont tudom, hogy a sportban van ilyen kegyetlen stílusú edző szép számban. Van ilyen tanár az iskolákban, és van ilyen filmrendező és pop zenei manager is, aki hasonlóan kegyetlen módon hozza ki a maximumot a pártfogoltjaiból. Utálatos, igaz, de pont ez a film gondolkodtatott el rajta, hogy a cél viszont szent. A sportban sosem értettem, miért olyan fontos, hogy minden időnket, erőnket feláldozva legyőzzünk másokat, aztán kiöregedjünk 28 évesen... De ez a film azért megértette, hogy van egy másfajta szemlélet is, mint az enyém. És ez egyaránt lehet tanáré és diáké, bármilyen műfajban, bármilyen területen.

Én pl. nem tartom egyértelműen pszichopatának Fletchert, a zenetanárt, bár az ég mentsen meg tőle, hogy ilyen emberrel kelljen dolgoznom valamilyen célomért. Zavart kicsit, hogy pont a zenével hozták ezt a témát össze, mert számomra az egy laza dolog, ami akkor jó, ha a zenész is maximálisan élvezi, a vidám zenét vidáman, a komolyat komolyan adja elő, de nem rettegve, befeszülve, halálos depresszióba kergetve magát.

Véleményem szerint igaza van a fő mellékszereplő tanárnak, Fletchernek, hogy az "elég jó"-val nem lehet kihozni a nagy tehetségből az igazán rendkívüli teljesítményt. De hogy csak az ő embertelen módszere lenne a megoldás, azt kétlem. Bizonyos embertípusnak talán motiváló, ha sértegetik és leüvöltik a fejét. Ha folyton veszélyben érzi a pozícióját. Más embertípus meg csak úgy tud igazán nagy teljesítményt elérni, ha érzi a támogatást és a szeretetet.

A film nagy erénye szerintem, hogy nem egyértelműen gonoszként állítja be Fletchert, megvillantja itt-ott a kedves, támogató, emberi oldalát is. (Én legalábbis így érzem, bár a kommenteket olvasva ezzel szinte egyedül vagyok.) És a dobos srácot sem egyértelműen jónak... azért ő sem angyal, lássuk be! Micsoda nagyképűsködései vannak, meg akaratoskodásai, és gázol át mindenen, csak hogy elérje a célját. Kívülállóként időnként totálisan érthetetlen, hogy miért olyan fontos neki.

A srác végig billeg abban, hogy utálja vagy kövesse Fletchert, hogy felnyomja vagy együttműködjön vele, hogy elutasítsa vagy bízzon benne és vele tartson-e. Itt lövöm le a poént: Végül kiderül, mindketten ugyanazt akarták.

Ilyen sablonos filmbe ilyen jól elültetve ezt az egész dilemmát... ilyet még nem láttam. 

És a zene... a zene... hát az csodálatos. Az adja minden szépségét és feszültségét is. Szerintem ne alvó kétéves mellett nézzétek, minimál hangon, ha tehetitek! 

(7/10, ami nem egy kiemelkedő érték, mégis érdemes megnézni.)

Mik történnek éjszaka?

Hátborzongató dolog történt.
Reggel, amikor odaléptem Rt ágyához, azt láttam, hogy bent van mellette 2 pulóver, amiket emlékszem, hogy este egy távolabbi szekrényen hagytam, összehajtva. Rt nem éri el az ágyából, hiába ágaskodik. Kérdezem Drist, hogy ez vajon hogy meg mi... nem tudja-e, hogy kerültek a pulcsik a kiságyba. Erre azt mondja, hogy biztos akkor vitte magával Rt, amikor éjjel hagytam mászkálni a lakásban, majd visszatettem. Néztem rá, mint egy ufóra, mert egyáltalán nem emlékeztem, hogy 
kivettem volna éjjel az ágyból. Meg amúgy sem vall rám, nem szoktam kivenni és engedni sétálni. Legfeljebb, ha nagyon sír valami miatt, akkor próbálom vígasztalni, majd visszateszem, de sétálni nem engedem éjjel. Vígasztalnivaló sírás meg nem volt ma éjjel.
Dris viszont váltig állítja, hogy ő félálomban kinyitotta a szemét, és látta, ahogy a gyerek odasétál ahhoz a szekrényhez, amin a pulcsik vannak, és én meg rászólok, hogy azt hagyja, aztán visszateszem az ágyába.

Kérdeztem Rt-t is:

- Kijöttél éjjel az ágyadból?
- Igen.
- Ki tudsz mászni?
- Nem.
- Valaki kivett?
- Igen.
- Ki?
- Anya.

Komolyan mondom, egy másodpercére sem emlékszem ennek az egésznek. Olyan érzés volt reggel hallani, mintha megbolondultam volna. De leginkább félelmetes, hogy vajon miket csinálok még éjjel a fiammal, amiről nem is tudok.

Dris nyugtatgat, hogy nagyon fáradt vagyok mostanában, és biztos ezért történt. És ez igaz is, több mint két éve nem aludtam ki magam igazán, vagy inkább féligazán sem. Látom is a jeleit, tudom, hogy háromszor kérdezem meg a barátnőmet, hova megy nyaralni, és még utána sem emlékszem rá, és hasonlók. De hogy éjszaka pakolászom a gyereket, hagyom sétálni, és nem is vagyok közben tudatomnál, az azért súlyos.

Ez vajon már az a tudathasadós dolog, amit a gyakori felébresztős kínzással lehet elérni, vagy csak az előszobája?

süti beállítások módosítása