Meghívtunk - a világ legnagyobb nyugalmával - egy menő gasztrobloggert a családjával magunkhoz, mert barátságféle van kialakulóban közöttünk. Na jó, erős haverságosdi. Utána estem pánikba, mert enni is kell adni nekik valamit, ugyebár. Egy könyves, 10.000+ lájkos gasztrobloggernek.

Az ő könyvéből mégsem főzhetek, ahogy egyébként szoktam, mert azokat az ételeket ő mind sokkal jobban készíti nálam. Nem tudom, mi lesz. Szerintem felvágok egy chips-es zacskót és mosolygok hozzá.

Hogy hogy megy a vezetés? Azt érzem, egyre jobban, már nagyon élvezem, bár az ismeretlen helyektől és a váratlan helyzetektől, amikor hirtelen kell döntenem, még tartok.

Na, de ezt meg kell mutatnom.

A képen a szürke autót vezettem én, és azért fotóztam le, mert amikor kiszálltam, rám tört a röhögés. Az autóm orra egy kukához ér, centinként játszottam be ide a kocsit. Hátra nem mertem már tovább menni, mert a volánnál ülve úgy láttam, hogy nincs hely. Ezt a szép, csillogó fehér autót meg nem akartam összetörni. Nyilván nem oldotta a feszültséget az sem, hogy az utca túloldalán pont Rendőrség van.

Aztán... kiszálltam, és amikor megláttam, mennyi hely volt még mögöttem... Na, hát ezért vártam én 39 évet a jogsi megszerzésével. Nem akartam elkapkodni.