Szóval a kiskorú, lázadó, minden környezetben magát kívülállónak érző lány beleszeret a nála valamivel idősebb férfibe, akiről kiderül, meg van kattanva, bűnöző, csaló, hazug, ilyesmi, aztán jön a csitt-csatt, dirr-durr, vérző testek mindenütt. A történet nagyjából ennyi, nem sok váratlan fordulattal, mindenki látta már ZS-kategóriás videofilmeken, Tori Spellinggel, baltás gyilkossal, láncfűrészes Mark Walhberggel, s sorolhatnám még. A Down in the valley-t mégis remek filmnek érzem. A szokásostól pedig két dologban tér el: az emberi érzelmek, kapcsolatok bemutatása és a kidolgozott jellemábrázolás terén.
Most nem írom le, Edward Norton mekkora színészóriás, s hogy játékának hitele a szemében rejlik, mert kicsit unalmas már ismételgetni. De itt van pl. Evan Rachel Wood, aki meglepően hitelesen alakítja October szerepét, s nem mellékesen csodaszép, sugárzó lány. David Morse a szokásos tökéletes mellékszereplő, ahogy a szigorú apát hozza, s rajta kívül jelentős szerep jut még a zaklatott lelkivilágú, megszeppent kisfiúnak, akit Rory Culkin alakít.
A viszonyok egyértelműek, gyermekeit egyedül nevelő, gyakran erőszakot alkalmazó apa, egy csendes, boldogtalan kisfiú és egy szintén boldogtalan, de nem csendes nagylány, na meg az eleinte szimpatikus, aztán egyre furcsább viselkedésű udvarlója.
Az tetszett nagyon, hogy épp olyan feszültségek, dilemmák jelennek meg a filmben, amelyek az életben is. S nagyjából a felénél már érezhető, senkinek sincs igaza, és mindenkinek igaza van a saját szemszögéből. Érthető, ki mit miért tesz, de rosszul kommunikálják egymás között. Szerencsére a fiatal lányt sem az ostoba szerelmes kategóriában mutatja be, folyamatosan érezhető a dilemmája, vajon a szívére vagy az eszére hallgasson-e. Nem a háta mögött zajlanak az események, érzi ő, hogy gond lesz. Sőt, szerintem szeszélyes, szerelmes tinihez képest egész racionális. A film csodálatossága számomra abban rejlik, hogy semmi sincs szájba rágva, apró jelekkel fejezi ki a rendező az érzelmeket, a jellemek finomságait. Valamint abban, hogy nincs jó és rossz, mégha a végére olyan egyszerű is kategórizálni a szereplőket, mégsem jelenhető ki egyik szereplőről sem, hogy maga a megtestesült gonosz, s az ellenkezője sem. Ezért lehetséges, hogy bár a történet utólag nézve kimondottan a szokásos hollywoodi vonalat követi, mégis végig furcsa hangulatot áraszt, s nem tudjuk, mi következhet még, milyen megoldása lesz a problémának. Az apa egyetlen mondatában előrevetíti, szereti és félti, de egyben csodálja is a lányát (amikor arról beszél mulya fiának, hogy valakiben vagy van spiritusz, vagy nincs), s a zord, erőszakra hajlamos férfiben felvillan egy pillanatra az érző lény. Még a Norton alakította fiatalember motivációi is érthetőek, menekül attól, hogy belássa, ő egy senki. Álomvilágot alakít ki magának, amit látszólag higgadtan épít fel, de világlátása torz annyira, hogy mindent elrontson. Alapvetően nem akar rosszat, nem gonosz, csak elismerésre, különlegességre, szeretetre és figyelemre vágyik, s eltorzult világában nem ismeri fel, meddig mehet el. Kétségbeesetten kapaszkodik a lányba, aki végre nem lököttnek látta, és a kisfiúba, aki felnéz rá és vakon bízik benne, annyira, hogy akár saját apjáról is bármit elhisz.
Szinte biztos vagyok benne, hogy nálam kétszer megnézős film. Számtalan jelenetét szeretném újra látni.
