A halottak napja kapcsán jutott eszembe, mennyire különbözően gondolkodnak népek a temetésről, megemlékezésről. Nálunk szinte szentségtörés, ha nem sírunk a halál hallatán, ugyanakkor könnyeinket és kivörösödött szemünket napszemüveg mögé rejtjük. Ha csak elmosolyodunk a temetőben, már szúrós tekinteteket kapunk. Vannak kultúrák, ahol illik nagyon látványosan gyászolni, egy évig feketében járni, tartózkodni mindenféle szórakozástól, vidámságtól. Mi talán a középutat képviseljük az előbbi és aközött, ahol a temetésen vidáman énekelve, mosolyogva idézik fel az elhunyttól kapott kellemes órákat, éveket, egy-egy kedves tulajdonságát, s a szertartás után partit rendeznek a tiszteletére.
A gyász, a temetés, a halottakra való emlékezés formája mindenkinek magánügye kellene, hogy legyen. Én személy szerint nem vagyok a temető híve. Megmondom őszintén, egyetlen temetésen sem vettem részt eddigi életemben. Biztos, hogy ez változni fog, de nem azért, mert nekem fontos, hanem mert a szeretteim közül néhányan így szeretnék. Két kezemen meg tudom számlálni, hányszor jártam eddig temetőben, de egy százlábú összes végtagja sem lenne elég, ha azt kellene összeadnom, hányszor keveredtem ebben a témában vitába másokkal. Legtöbbször a családommal, mert nem tudták tiszteletben tartani a véleményemet. (Sőt, anyukám azt is mondta, szégyent hozok rá a többi rokon előtt, ha nem megyek. Rá? Nem értettem, akkor ezt most nem a halottról szól?) Rám próbálták erőltetni azt, ami csak és kizárólag belső indíttatásból működhet. Sehogy máshogy.
S mielőtt félreértésbe keverednék, természetesen a halált minden esetben szörnyűnek tartom és bár még nagyon közeli ismerősöm szerencsére nem halt meg, azért alaposan meg tud viselni, ha valaki, akit kedvelek, szeretek, vagy csak figyelemmel kísértem az életét, nincs többé. Csakhogy ez az érzés nem hozza magával a temetőt. Egy olyan helyet, amerre sosem jártunk korábban, amihez semmi közünk, ahol beosztás vagy kiosztás szerint lehet építkezni... Ott csak egy földkupac található, gaz vagy éppen gondozott növényzet, de nem az, akit én tiszteltem és szerettem. Az az ember a lelkemben, a szívemben, az emlékeimben van. Nem csak november 1-jén és 2-án, hanem mindig. Naponta, hetente eszembe jut, s életemben ott van az ő életének hatása. Ahhoz, hogy szeretettel emlékezzek meg róla, vagy hogy hiányozzon, nem szükséges a virágosnál sorban állnom, és a kijelölt másfél négyszetméteren gereblyéznem, naptár szerint jelzett időpontban. Megállok, gondolok rá, és elraktározom a szívemben.
Én így vagyok ezzel, s tiszteletben tartom, ha mások máshogyan.
