A freeblog főoldalon találtam ezt a bejegyzést, amely Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? című könyvéhez íródott. Én persze ezt a művet nem (sem) olvastam, de két dolog jutott eszembe róla.
Az egyik, hogy én hasonlóképpen írtam 5-ös fogalmazásokat egész általános és középiskolában soha el nem olvasott kötelezőkről. Anyukám tanította a technikát, egy izzasztó augusztusi délutánon. Feküdtünk a csepeli strandon, (amit még a kötelező olvasmányoknál is jobban utáltam), és próbáltam magamba gyömöszölni A Kőszívű ember fiai-t. Anyu rámnézett, s nem tudom, milyen szenvedő arcot vághattam, de rögtön látta, hónapok alatt sem fogok eljutni a regény végére. Pláne, hogy korábban már az Egri csillagok-kal is így jártam. Aztán megemlítette, Jókait ő sem bírta elolvasni. Ezzel azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert tudtam, kitűnő tanuló volt. 18-20 éves voltam, amikor elkezdtem élvezni a kötelezővé tett irodalmat is. Legalábbis bizonyos darabjait. Elkezdtem falni a könyveket, mindenféle műfajból. Aztán kb. 25 évesen az olvasási kedvem alább hagyott. Most épp töltődési időszak van, jobban lekötnek cikkek, blogok, ilyesmi. Évente talán 2 könyvet teszek magamévá mostanában, de már érzem, kezdek megint érdeklődni, épp tegnap tettem ígéretet valakinek Nick Hornby regények olvasására.
Apropó, a másik, ami eszembe jutott: amikor heti több tucat filmet néztem meg, ugyanígy tudtam beszélni arról a kevésről is, amit az akkoriak közül nem láttam. A plakátjuk, a szereposztás, a rendező és még talán a filmstúdió neve alapján egész kis hibaszázalékkal be lehetett lőni, melyik hollywoodi sablon érvényesül rá, mik lehetnek az erősségei és hibái. Amelyik meg egy picit is egyéninek tűnt, azt úgyis rohantam megnézni.