Nagyon örülök, hogy nyertem, sosem szoktam, és meg sem fordult a fejemben, hogy fanyalogjak, amiért csak egy jegyet kaptam. Elmentem, és nagyon jól éreztem magam. Igaz, nem bírtam tovább két és fél óránál, de az tömör érdekesség volt, vagy inkább szórakozás. Bár azt nem tudom, miért éri meg ez az egész bárkinek is a közel hatezer forintos jegyet (meg a 2 dl üdítő az 500 Ft-ot), de jó sok néző volt.
Már amikor beléptem a Kongresszusi Központba, valami furcsa dinamizmus volt a levegőben, amitől aztán fel-le sétáltam lendületesen, mindenhova benéztem, mindenkire mosolyogtam, ők meg vissza, nem is értem. A bejáratnál mindenki kap egy sípot, amivel onnantól kezdve megállás nélkül sípol. Ha kell, ha nem. Elvileg a reklámfilmek végén, tetszésnyilvánításra kellene használni, de még a klotyón is fújták, én meg biztos öreg vagyok, de egy zárt térben, több ezer sípot kb. 5 percig bírok mosolyogva elviselni. Utána fogösszeszorítva. Mindegy, ez volt az egyetlen negatívum, bár alapvetően poén.
A Kongresszusi Központ folyosóin reklámstandok, a szokásosnál ötletesebb kivitelben. Volt például egy úgynevezett Reklámzabáló Gép, ami egy falat jelent, rajta egy kis ablakkal, és ha betolsz rajta egy akármilyen reklámcuccot (pl. szórólapot), cserébe kiad egy ajándékot. Recycle cuccokat. Én egy "hulladékanyagból készül ékszer" nevet viselő kitűzőt kaptam, számítógép-billentyű van rajta. Aztán hagytam magam belerángatni valami baromságba, fánkkal teli szájjal belemondtam egy mikrofonba valami szlogent, és ez állítólag jó lesz (nekik, nekem biztos nem), majd összevágják és benne leszek a tévében. Ekkor jöttem rá, te jó ég, egyedül vagyok és feloldódva. Semmi, de semmi feszültség, nagyon sok idegen ember között, mikor még "szerepelnem" is kell - ez szokatlan dolog.
A legjobban a Mini standja tetszett, illetve az a feltűnő reklámötlet, ami ott fogadott. Egy ficakban berendeztek egy régies, kopottas, nagyon kispolgárias szobát, és ott volt a hús-vér család, kontyos idős néni, háziasszonyruhába öltözött feleség, egy copfos, szeplős kislány, és egy apa, szemüveges, okostojás arckifejezésű, barna kötött kardigánú fickó. Ebben a környezetben, neonsárga ruhás szórólaposztók közt nagyon feltűnő volt. Lehetett velük fotózkodni, és bárki odaállt, elég éles kontrasztban állt, de még be is öltöztek egyesek pl. Elvisnek, az a része nekem nem jött be. Viszont ez a család nagyon ki volt találva. Mindenkinek megvan az az "élmény", amikor egy vadidegen fárasztó ember leszólítja az utcán, és a létező legrészletesebben elmeséli az egész dögunalmas életét, ugye? No, ez volt átültetve figyelemfelkeltőbe. Vigyorogtam, mint a tejbetök. A bőrpapucsos, kardigános okoskodó apuka leszólította az arra járkálókat, és elkezdte mesélni a nagy semmit, de azt jó bő lére eresztve. Bemutatta a feleségét, az anyósát, mindegyikhez hosszú sztorit fűzve, aztán odahívta a gyereket, "Kislányom, köszönj szépen a néninek!", és elmondatott vele egy verset, amit most tanultak az iskolában... Ez a full real élethelyzet, amiben mindenki kellemetlenül érzi magát, de úgy tűnik, sosem lesz vége. :) Jó színészek alakították a családtagokat, mindenki odasereglett.
Aztán, amikor úgy tűnt, hogy már mindent láttam, beültem a nagy terembe a vetítésre. Reklámfilmek egymás után, tematikus blokkokba rendezve, közöttük pedig Hajós András műsorvezetett. Ilyen dumákkal, hogy "aki feljön a színpadra, annak szívesen adok autogrammot a mellére". Ennél voltak sokkal jobbak is, csak elfelejtettem őket. :) Mint ahogy a reklámfilmekből sem sokra emlékszem, mert annyira töményen adagolták, egyik a másik után... csak annyi ugrik be, hogy kb. negyedóránként belehaltam a röhögésbe. Ja, ja, ja, nem is én lennék, ha abban a hatalmas teremben nem épp a nemszeretem exfőnököm mellé huppantam volna le. Összességében nagyon jól szórakoztam, aztán amikor Jamie Winchester-ék belekezdtem a Pannon-reklámdalokba, Antibaby jobbra el.
Néhány reklámfilm, amelyre emlékszem:
Sony Bravia
Krisproll
BMW
Viking fűnyíró
Life insurance
Central Beheer 
Vittel