Csütörtök estére kipurcantam. Egyszerűen lemerült az elem. Este hét körül rámtört a rosszullét, és bezuhantam az ágyba. Kicsivel előtte adtam le a cikket, és már nem volt energiám megvárni a telefont, hogy meghallgassam a "még azon kellene változtatni..." kezdetű mondatokat. Csak másnap délelőtt lettem elérhető, a szerkesztő pedig hívott is. Igen, igen (értsd: YESSSSS!), tetszik neki az írás, jó lesz, csak bocsi, meg fogja húzni. Erre az első pillanattól kezdve számítottam. Az a piszok sok telefonbeszélgetés, megszerzett adat, megszólaltatott ember, összegyűjtött érdekesség végül egy-másfél flekkre tömörül. Egyik szemem sír, másik nevet, de tulajdonképpen teljesen normális, hogy így kezdenek tesztelni. Aztán majd, ha ott lesz a kezemben, nyomtatásban, mindkét szemem nevetni fog.
Ez a kezdet nehéz volt, nehezebb, mint eddig bármelyik újságnál, de ígéretet kaptam arra, hogy januárban beavatnak a lap helyi specialitásaiba, a nyelvezetébe, s megtanítják az arculatba illeszkedést (kíváncsi vagyok, mennyire fog sikerülni az én esetemben). Tehát beszélünk a jövőről, ami talán van nekünk, nem is akármilyen: közös. Vesztenivalóm nincs, úgyhogy csak figyelek és mozdulok, ha kell.

Amúgy extra hulla vagyok. A túlcsorduló lelkesedésem teszi, ezer dolgot csinálok egyszerre, és már egyre gyakrabban villog a "battery low". Eredetileg pihenést terveztünk a hétvégére, de mégis inkább az új iroda (mert időközben az is lett) felújítása és megdizájnolása lesz a prgoram. Ehhez persze sok vásárlás, utánajárás, intézkedés, rohanás, cipelés, miegymás társul. És a lelkesítő kreatívkodás. Most kiélhetem a fantáziámat. Hétfőtől alkalmazottakat interjúztatok ugyanoda. Bevallom, lubickolok a feladatban. Tele a lakás idegen emberek fényképével és önéletrajzával, amitől megcsapott a felelősségérzet szele... Komolyan veszem a feladatomat, de azért némelyiknél nem bírom ki, nevetnem kell.