Ami a családi életünket illeti, az elmúlt két hétben nagyon sok minden történt, csak épp nem maradt időm leírni, most meg már olyan nehéz lépésről lépésre végigvenni... Messzire jutottunk a két héttel ezelőtti helyzettől. Olyan ez, mint azok a filmek, amelyek közben tüsszentesz egyet, s már el is vesztetted a fonalat. Pár hétig nincs időm minden nap blogolni, és már le is marad a napló az élettől. Pedig dokumentálni kell, mindenképpen.
A lényeget úgy tudnám összefoglalni, hogy édesanyám valószínűleg végérvényesen "bekattant". S nem tudom, ezt most irónikusan vagy vérkomolyan mondom-e. Elkezdődött valami családi belháború nálunk, csak anyukám még nem tudja, hogy én nem fogok visszalőni. Sőt, senki nem fog tudomást venni a lövöldözéséről. Szép csendben összepakolunk, mi, mindannyian, és elhagyjuk a csatamezőt.
Nem is tudom, hogy lehettem olyan naív, hogy elhittem, jó szándék vezérli és tényleg tenni akar valamit annak érdekében, hogy még egyszer az életben családnak nézzünk ki. Többször találkozóra hívott mostanában, mindig nyilvános helyre, és eleinte igyekezett barátnős beszélgetést folytatni velem. Tényleg kezdtem bedőlni, ezért mentem el újra és újra. Hagytam, és örültem, végre ő is próbál javítani a kapcsolatunkon. Hiába mondta öcsikém, hogy otthonról nézve nem így tűnik, én hittem a csodában.
A múlt hét közepén ismét találkára hívott, a lehető legforgalmasabb helyre, a West End kellős közepére. Több mint 3 órán keresztül, magamhoz képest eszméletlen nagy türelemmel hallgattam, a cigányozásait, buzizásait, mindenki szidását. Nem szóltam egy szót sem ellene, és már tudom, hogy ez bosszantotta. Nem szereti, ha nem tud kihozni a sodromból. Végül megtalálta azt a bizonyos pontot, ahol szakad a húr. Elkezdte a semmiből szapulni Drist, de olyan stílusban és olyan gúnyos arccal, amit szerintem senki nem viselne el. A legdurvább az, miközben a legprimitívebb sértéseket hallgattam, ráadásul azt hazudta, hogy mindezt Dris mondta neki, amiről teljesen egyértelmű volt, hogy nem igaz. Ráadásul belekevert egy jó adag rosszindulattal valami olyasmit, hogy mi nem lehetünk egy pár (nem tudom, hol volt az elmúlt 7 évben), mert vallási elentét van köztünk, s a Dris-fajták (!) nem vegyülnek a mi fajtánkkal. Elsőre le sem esett, miről beszél. Aztán, amikor nagyjából leesett, szerintem teljesen érthető módon elöntötte az agyam a lila köd. Dris pont ebbe csörgött bele. Kedves hangon mondta, nála van egy kocsi, szívesen hazaviszi anyukámat a város másik végébe, ne kelljen cipekednie meg fagyoskodnia az utcán. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, de aztán gondoltam egyet, oké, vigye csak, hátha anyunak feltűnik a kontraszt az ő Dris-képe és a valóság közt, s mondjuk ég egy picit az arca majd, amikor épp furikázzák. Engedte, hogy hazavigyük, de a búcsúzásnál már ő volt megsértődve, köszönés nélkül hagyott ott minket. Utána nem tudom, mi játszódott le a fejében, de pár nap alatt totálisan megfordult a világ. Az öcsém felhívott, hogy nem bírja tovább, akármi lesz, ő elköltözik, már nem tudnak aludni (ő és a barátnője) és ugyanolyan tüneteket produkálnak, mint én kb. 7-8 évvel ezelőtt, amikor még náluk lakva az idegösszeomlás szélén álltam. Kicsivel később felhívott anyu testvére is, hogy kétségbe van esve, nem tudja, mit kellene tenni, de nagyon gáz dolgok történnek mostanában. (Mostanában? Közel 20 éve.)
Mindeközben minden jel arra mutat, hogy anyu valami bosszúhadjáratot tervez indítani. Hogy ki vagy mi ellen, azt senki nem érti, mert őt aztán nem bántottuk. A minap még adtam egy esélyt a békülésnek, s felhívtam. Semmilyen kérdésemre nem válaszolt, viszont monoton hangon fenyegetett kisebb és nagyobb dolgokkal. Bár inkább nagyobbakkal. Ismerem ezeket a játékait, csak már végletekig elfáradtam bennük. Nem hagyom sem az én, sem a szerelmem, sem az öcsém, sem a leendő gyerekeim idegeit tönkretenni. A következő év első felének terve, többek közt, hogy összeszedem mindenem és elhúzok innen. Minden mást megpróbáltunk már. Mindent. Mindenki figyelmeztette, még a saját testvére is, hogy ez lesz a vége, elűzi maga mellől azokat, akik valaha is szerették vagy legalábbis mellette maradtak. Erre az volt a válasza, gúnyos mosollyal kísérve, hogy ő ilyen; lételeme, hogy tüskét nyom az emberekbe, és nem akar változtatni. Oké, akkor változtatunk mi. Eltűnünk az életéből.
Az a pár dolog, ami még hátravan, úgysem érdekli. A sikereim, az önmegvalósításom mindig is bántották a szemét, úgyhogy ezentúl nem kell néznie. Az esküvőmre biztos nem lesz kíváncsi, hiszen a barátaimra sem volt soha. Az unokáiról már kifejtette a véleményét, szerinte én ne szüljek, mert a mai fiatalok csak odadobják a nagyszülőknek a gyereket, és csak a karrierjükkel foglalkoznak, ráadásul ugye azt is mondta már, hogy vörös, szeplős unoka neki nem kell, mert randa. Egyetlen dolgot sem tudok megemlíteni, amiért akár neki, akár nekünk jó lenne, hogy ez a kapcsolat megmaradjon. Csak az idegeinket tesszük tönkre.
Köszönöm neki, hogy megszült és nem hagyott éhen halni. Minden más lépését egy élet alatt sem fogom megérteni. Pedig nagyon igyekszem. Eddig kb. 15-20 évem van benne.