Hogy jót is mondjak, az öcsémre nagyon büszke vagyok. Igazán jó testvérek vagyunk, pedig eléggé különbözünk. Valószínűleg a közös problémák csiszoltak össze minket.
Amikor még otthon laktam vele és anyuval, én vittem el a balhékat, törtem előtte az utat. Neki szinte a hangját sem lehetett hallani, nem is láttuk sokat, begubózott a szobájába. Elköltözésem után szép lassan megváltozott. Az elmúlt hónapban pedig olyan tulajdonságai törtek felszínre, hogy mindenki tátott szájjal bámul rá.
Kezdődött azzal, hogy állást változtatott, egyik hétről a másikra, pedig az ismerősi körünkben mindenki azt hitte, ő innen fog nyugdíjba menni. Velünk csak a tényt közölte, új hely, új e-mailcím, új telefonszám. Aztán bejelentette, aktívan lakást keres és záros határidőn belül elköltözik otthonról, mert nem bírja tovább. Ezt mondjuk megértem, nem is tudom, miért nem lépte meg még eddig. Aztán kinyitotta a száját, és úgy kiosztotta családunk örökké képmutató, bazsalygós, ködösítős és mindig másra mutogatós tagjait, hogy csak lestünk. Wow. Az én kicsi, szerény, csendes öcsikém ilyen is tud lenni?