Várok a Batthyány téren, odajön egy néni. Szép, tiszta ruhái vannak, de látszik, hogy az unokái kinőttjeiben jár. Olyan tépőzáras fehér-rózsaszín boxcipő-forma van a lábán, amit hatvan felett biztos nem vesz meg az ember, pláne, hogy nem is olcsó. Fénytelen gombszemével rám néz, és halkan kérdezi, lenne-e egy kis apróm. Rutinból vágom oda, hogy nincs. Csalódottan, sőt hitetlenül néz. Olyan lassan botorkál el, hogy még utána tudok szólni. Mert a fenébe, hát hogyne lenne nálam, épp pizzázni megyünk, az a kis apró igazán nem fog hiányozni.
Mi a baj? - kérdezem tőle. Egy kis zsemle kellene neki estére. Kotorászom, adok neki 200 Ft-ot. Nekem apró, de ő zavarba jön. Magához sem húzza, abban a távolságban marad kinyújtva a karja, ahogy odaadtam neki a pénzt. "Ilyen sokat?"- kérdezi jóságos hangon. Ettől aztán én még nála is jobban zavarba jövök. "Adjak vissza?" - mert nem hiszi, hogy papírpénzt kapott.  De milyen lenne már visszakérni mondjuk 150-et?
Rázom a fejem. A néni megköszöni, odatotyog a pékséghez és tényleg zsemléket vesz.