Eljött a nap, amikor úgy éreztem, nem tudok tovább fotóállvány (tripod, höhh) nélkül élni. A bazi nagy áruházban szerintem majdnem fél órán át pakolásztam magam köré a különböző méretű, színű és feliratú háromlábúakat. Kinyitottam, összecsuktam, forgattam, emelgettem, (pszt, dobáltam is, hátha nem elég stabil,) jobb kezembe ez, bal kezembe az, vajon melyik a könnyebb... egy pár méterre álló, eladónak látszó srác meg nagyon nézegetett felém. Gondoltam, ég a vágytól, hogy segíthessen némi információval a döntésem meghozatalában, csak biztos gátlásos szegény, úgyhogy némi tétovázás után átvettem a kezdeményezést. Azzal a frappánssal indítottam, hogy "te itt dolgozol?" Ön, maga. Kapásból hárított. Igen, de. Nem ért az állványokhoz. "Akkor mihez értesz?" Fotózáshoz, kamerákhoz. Hm, ma is tanultam valamit - gondoltam magamban -, ezek szerint a fotózás és az állvány között jól érzékelhető szakadék húzódik. Ez biztos olyan, mint a szeretlek, de nem úúúgy.
Nem baj, kb. 2 másodperc alatt előkerített nekem egy mosolygós tripod-szakértőt, aki még elmondta azt a két apró dolgot, amit az előző félórában nem nyomoztam ki magamnak, s már viharzottam is a pénztár felé, hogy új barátom végre meg tudjon állni a saját lábán.
Felállítottam a lakás közepén. Újszaga van, és meglepően jól áll a szobának. Össze sem csuktam azóta.
Drissel éjjel igazolványkép-készítőset játszottunk. Ki tud sittesebb képet vágni. Most igazán sajnálom, hogy arctalanok vagyunk a blogban.
Végül álomba ringatott a zársebesség, rekeszérték, optikai képstabilizátor, lencsetisztító szett...