Kitörölte a számomat, mert nem akar már tőlem semmit, aztán üzenget, mint az óvodások. Idehozza a mocskát, a bűzét, a pszichopatáját, a - még nem fejtettem meg, miből táplálkozó - gőgét. Hibáztat, hibáztatom, hárít, másra, az épp jelen nem lévőre. Üvölt, üvöltök, szégyellem. Azt mondja, kitörölt az életéből, de még hozott olívazöld tojástartót olívazöld kiskanállal, de már megszűntem, megszűntünk létezni neki. Azért, ha van haverunk, markos legény, csinálja már meg ezt + azt. Pofám leszakad. Ő már tőlünk semmit, meg eddig se. Ne mondjam már, hogy adtam, hogy támogattam. Rendben, ezentúl nem is fogom, majd észreveszi a különbséget. Na persze, sértődik, most csesszek ki vele, az lesz a jó. Hogy tudnék kicseszni azzal, hogy megvonok valamit, amit szerinte eddig nem is adtam? Sehogy, de nem érti, nem is hallja, nem hall semmit magán kívül, csak mondja, mondja. Hogy ő már kitörölt, és nem érdekli, kussoljak, ő csak méregetni jött meg belém rúgni, az ő lakása, joga van, de még jó lenne, ha maradnék, mert nem tud kétfelé fizetni. Ráció nuku, logika dettó.
Dettónuku.

Muszáj babrálnom valamivel, különben megfojtom. Gépelek, zoomolok, szortírozom a lemezeket, mögöttük kis fém teásdobozban találok sok aprót. 1 és 2 forintosok, kiöntöm, szétválogatom, megszámolom, felírom, újraszámolom, visszaöntöm a dobozba. Méricskélek ezt, méricskélek azt, csak ne maradjon üresen a kezem, ne álljon meg, mert olyat fogok tenni, amit magam is megbánok.
Életemben először érzem bárkivel kapcsolatban is, hogy gyűlölöm. Soha többé nem akarom ezt érezni. Hogyan kerülhetnek ilyen távol egymástól, kik egykor egy test voltak?