Ez az utolsó hetünk kettesben Drissel. Fura érzés, tele vagyunk várakozással. Meg persze izgalommal, az én izgalmam pedig kettős. Egyrészt nagyon boldogító, hogy valamivel több, mint egy hét múlva találkozom a kisfiunkkal. Másrészt viszont nem minden nap műtenek, úgyhogy kicsit tartok az ismeretlentől meg a kórházi mindenfélétől.
A doki nagyon rendes, biztat, hogy ez a műtét nem olyan, mint amikor valami szervi baja van az embernek, de azért mégis az ismeretlenbe tartok, nem minden napos dolog az ilyesmi. Abban mondjuk biztos vagyok, hogy amint meglátom a babánkat, el is felejtem, hogy mi történik éppen.
A lakás kész, nincsenek már kábelen himbálózó villanykörték, fogantyú nélküli szekrények, sarokba halmozott költöztetődobozok. A kelengyelista nagy és fontosabb része beszerezve. A baba lakrésze kész.
Cumisüvegek és a mellszívó alkatrészei sterilizálva... bár nem teljesen értem, hogy is definiálódik ez, hiszen ha kinyitom a sterilizálót, és kiveszem belőle a cuccokat, rögtön nem lesznek "érintetlenek". Ha hagyom őket megszáradni maguktól, akkor állnak a nem steril levegőben (porosodnak), ha meg megtörölgetem őket valamivel, az a másik fele. Arról nem beszélve, hogy beteszem egy tiszta, de nem steril zacskóba őket, és azzal együtt bekerülnek a sokat látott utazótáskába, amivel a kórházba megyünk. Hogy maradnak így sterilek? Vagy vigyem a mikrót is magammal?
A kelengyelistán levő "gyógyszertári steril vatta" ugyanez a kategória. Kb. abban a pillanatban veszti el sterilitását, hogy kibontom. Lehet, hogy túl van ez lihegve?
Na mindegy, visszatérve az eredeti témára: szinte minden kész a kicsi fogadására, és mivel már nem vagyok túl szaladgálós kedvemben, csak várom a nagy napot. Érdekes lesz, hogy nem itt, a pocakomban mocorog, hanem kint. Meg az is érdekes, hogy ott lesz a karunkban egy kis ember, akiről tudjuk, a világon a legfontosabb számunkra, de igazából még nem is ismerjük.