Sosem érdekelt ez a verseny, mert tiszta giccs és smúzolás az egész, ráadásul egy-két kivételtől eltekintve mindig olyan dalokkal van tele, amelyek egyesével is alkalmasak öngyilkosságba hajszolni a hallgatót, nemhogy harmincasával csokorba szedve. Azért persze én is megnéztem 2 éve Wolf Katit, akiről akkor egy ország gondolta, hogy megnyeri... aztán mégsem.

(A kép forrása: http://www.eurovision.tv)

Idén pár nappal a verseny előtt kezdtem el érzelmileg bevonódni, mert bár az egész verseny és ByeAlex is viszonylag hidegen hagyott (értsd: se nem szerettem, se nem nemszerettem), feltűnt, hogy tele a net a szapulásával. Ilyen gyűlölethadjáratot nem minden nap lát az ember. Megrökönyödtem rajta, hogy sokan energiát áldoznak pl. arra, hogy külföldi weboldalakon vagy Alex youtube videói alatt, ahol más országok kommentelői dicsérik a magyar dalt, saját honfitársukat lehúzzák, és a róla rajongva nyilatkozókat meggyőzzék, hogy márpedig ez egy sz*r. Nem vagyok egy melldöngető nagymagyar, de még nekem is fájt, hogy micsoda rosszindulatról és butaságról tanúskodik ez az egész.

Ennyi mocskolódást, amit ez a srác az utóbbi pár hónapban kapott, a legtöbben igen rosszul viselnének el. Ő viszont elég jól állta a sarat, és ami a legszebb, a szeretetet és a kedvességet viszonozta, a sárdobálást nem. Amivel pedig végképp meggyőzött az intelligenciájáról és realitásérzékéről, az az a félmondat volt, amelyet a döntőbe jutása után eresztett el egy interjúban. Azt mondta, a továbbjutás neki már siker, és örülni fog egy olyan helyezésnek is, amelyet az elmúlt évek magyar versenyzői értek el. Ebben bőven benne volt a finom visszaszólás, hogy akárki akárhogy bántja őt, pl. a magas C-t simán kivágó Wolf Kati sem ért el nagyobb sikert. Tehát le lehet szállni róla.

(A kép forrása: https://www.facebook.com/byealexmusic)

Aztán kiderült, hogy minden kritizálhatósága ellenére (pl. hogy hamisan énekel) mégis szeretik a dalát Európában, és az eddigi Eurovíziós Dalverseny szerepléseink közül a harmadik legsikeresebb az övé. Még az a sokat emlegetett politikai hatás sem rontotta el a kedvet, hiszen pl. a németek neki adták a maximális pontszámot. Nyilván Angela Merkel is tizesével küldte az sms-eket Magyarországra.

Száz szónak is egy a vége: sokféle ízlésű ember van, lehet egy dalt, egy stílust, egy előadót szeretni vagy nem szeretni, megérteni vagy nem megérteni, de az ilyen mértékű mocskolódás után szerintem ByeAlexnek jó néhányaktól kijárna egy bocsánatkérés. Beleértve a sima kommentelőket, bizonyos celebeket és a médiát is.

, csak szőkített a haja, a karjai meg tele vannak tetkókkal. Édesemnek, drágámnak szólít, és folyton rohan. Időnként nem jutni eszébe madzsar szó, mert sokat jár Amerika, you know. Bókol, azt mondja, jól áll nekem a várandósság. Ha mindenkinek mondja, akkor jó színész, mert lelkesnek és őszintének hangzik a szájából. Mondjuk nem bókokért járok hozzá, a pajzsmirigy-bajokról meg viszonylag keveset tudok meg, és most sem lettem nagyon kiokosítva. Pedig még orvosok közül precíznek, alaposnak tűnik. Mindenesetre megnyugtat, hogy azt mondja, időben nyakon csíptük a bajt, nem lesz, nem lehet kihatása a babára.

Ha van emberi tulajdonság, amit irigylek, akkor az biztosan az ilyen mértékű lazaság.

(Forrás: 444.hu)

Blogár szép bejegyzést írt a szülésére készülődve. Kár, hogy nincs nála hozzászólási lehetőség, mert akkor oda is beírtam volna, de aztán rögtön e-mailt "ragadtam", és megköszöntem neki. Ugyanis szerintem fontos témát feszeget, ami engem is foglalkoztat. De kezdjük messzebbről, és akkor itt át is mászok Blogáréból a saját térfelemre.

A szüléssel kapcsolatban, így a harmadik trimeszterben, már biztos minden kismamának hullámvasútaznak az érzelmei. Én sem vagyok ezzel máshogy. A kezdeti teljes relax (első 5 hónap) után jött az ijedség (6. hónap), aztán ahogy egyre többet tudtam meg arról, hogy mi várható, felváltva voltam betojva vagy nem.

Az epidurál is ennek kapcsán merült fel, Dris dobta be az egyik szülésfelkészítő után. Meg akart kímélni a szenvedéstől, fájdalomtól, és el akarta mondani, hogy ő nem várja el tőlem, hogy. Néhány napig benne is volt a bogár a fülemben, gondolkodtam rajta, aztán szép lassan lecsengett. Egyszer csak ijesztőbb lett maga az EDA-beavatkozása, mint maga a szülés és a teljes mértékben átélt fájdalom.

Azt mondják, mindenki szüljön ott, ahol biztonságban érzi magát. Egyetértek. Ezért sem a hozzám legközelebbi kórházat választottam, és ezért sem bízom magam az éppen ügyeletes orvosra és szülésznőre.
Nem vagyok az otthonszülés ellenzője, sőt, de én magam a kórházba "vágyom", ami hülye kifejezés, mert persze nem vágyom kórházi környezetre, de reménykedem benne, hogy meg lehet ott is teremteni azokat a körülményeket, ami a biztonságérzetemhez és az ellazuláshoz szükséges. Azt a hangulatot, amelyben ez nem csak egy kórházi beavatkozás lehet, hanem a fájdalmak és a szúrka-piszka ellenére talán szülésélmény is. Persze tudom, lehet, hogy nagy a szám, aztán jó, ha nem törnek be az üvegek a visításomtól...

A szülésre komolyan készülök. Információszerzéssel, testben és lélekben is. Szülésfelkészítő tanfolyam, terheskönyv, nézek időnként videókat is (csak módjával és válogatva), hamarosan jön az itthoni gátmasszázs ideje, érdeklődve látogatom a témába vágó előadásokat, olvasom a légzőgyakorlatokról szóló cikkeket, és figyelek a kismama jóga órán elhangzókra. Terápiára járok, amit egy integrál pszichológus tart, és ahova már várandósan kerültem. Ott is ez a téma. Meditatív állapotban, imaginális terápiával oldjuk azokat a beidegződéseimet és emlékeimet, amelyek táplálják a félelmeimet. Márpedig állítólag a félelem a legfőbb ellenség.

Az én fő félelmem pedig az, hogy mit hoz ki belőlem ez a helyzet. Mi lesz, amikor elveszítem a kontrollt, kivetkőzöm magamból. Az ismeretlen én, talán ez rettent meg.

A szülés fáj, ez tény. A fájdalom ezer fajta lehet, én pedig ezt a fajtát még nem ismerem, így nyilatkozni róla nem tudok. Viszont azt gondolom, hogy azon túl, hogy fájdalmas, meglehet élni így, úgy vagy amúgy. Segítve vagy akadályozva a természetes folyamatot, csak magunkkal, vagy a babával törődve. Kérdés, hogy én mennyire leszek erre alkalmas, és a kórház hogy áll hozzá.

Ne értse félre senki, nem tudom, mi lesz, mit hoz ki belőlem, és amit előre nagy szájjal állítok, azt majd ott meg tudom-e valósítani, vagy nem. Egyáltalán azt szeretném-e majd ott is, vagy valami egész mást. Nem tudok semmit, de igyekszem előre felkészülni annyira, hogy azon ne múljon. Jó lenne, ha meg tudnám élni a kisfiam születését spirituálisan is. Erre trenírozok.

Tehát egy integrál pszichológussal készülök az élményre, a spirituális részére, vagy legalábbis arra, hogy át tudjam adni magam, félelmemmel ne akadályozzam a folyamatot, el tudjam lazítani a szükséges mértékben magam, és hogy ne okozzon gondot az önkontrollom elvesztése. Át merjem adni az irányítást a természetnek, és ne aggasszon, hogy mi lesz akkor. Nekem ez az utóbbi az igazi félelmem, hogy mi lesz, ha önkívületi állapotba kerülök. Ez pedig korábbi, gyerekkorban a tudatalattimba rögzült dolgokkal van kapcsolatban, ezt oldjuk, egy szerintem elég jó terapeutával.

Kezd körvonalazódni bennem, hogy hogyan is álljak a szüléshez, mit tudok én ebben megélni, mit tudok a babának segíteni, és már az is összeállni látszik, miben fog tudni segíteni Dris. Ő eleinte aggódott, hogy vagy útban lesz, vagy el fog ájulni, most meg, mintha küldetést kapott volna. Elkezdtük látni, hogy akár remek párost is alkothatunk benne, ha készülünk rá. Dris nagyon figyelmes és empatikus, nekem meg olvas a gondolataimban, úgyhogy biztos jó partner lesz.