Biztos mindenki emlékszik, hogy áprilisban nem volt a legszebb idő, az évszakhoz képest kimondottan hideg napokkal volt teli a hónap, leszámítva talán a hó végi egyhetes kánikulát. A hozzánk viszonylag közeli Etele téren így elég feltűnő lett a fagyizó előtt kanyargó hosszú sor. Csak elsuhanva, kocsiból láttam, de hazaérve rögtön a google segítségét kértem, mégis mit osztanak a sarki cukrászdában, amiért ilyen sokan várakoznak. A neten találtam pár blogbejegyzést, amely a főváros legjobb fagyijai között emlegeti az Etele térit (Erdős és fiai Cukrászda), meg is jegyeztem, hogy ide nyáron el kell menni.

No, tegnap történt meg ez az első - és szerintem egy ideig utolsó - látogatás. A jelekből, a kiírásból (kézműves fagylalt), az árából és a hosszú sorból azt hittem, kb. Fragola-szintű élményben lesz részem, de nem. Már a kínálat is olyan volt, hogy alig tudtam két adagot (nem gombócos, hanem kenős, de ez jó jelnek tűnt) kiválasztani. Valahogy majdnem mindegyikben volt valami, ami már túlzás. Végül az egyszerű csoki-citrom és csoki-zöldalma közt vacilálva az utóbbi mellett döntöttem. Sajnos. A csoki jó volt, de azért nem agyeldobós. Krémes állagú, pont elég édes, pont elég kakaós. A zöldalma azonban közönséges, műízű, jeges, kásás... Négyen voltunk, mind különböző ízeket választottunk, és nagyjából végig is kóstoltuk az aznapi választékot. Egymás kis tálkájából meg mindbe bele is nyalakodtunk, szóval nem egyetlen rossz választás alapján mondom: ez egy lufifagyi. Azaz sokkal gyengébb, mint amilyennek láttatni szeretné magát. A Bocskai Cukrászda fagyija kb. hasonló, de ha arról írnék bejegyzést, dicsérném. Ugyanaz a szint, csak az Etele téri a 230 Ft/adagjával erősen túldicsért és túlárazott, míg a Bocskai Cukrászda fagyija 100 Ft-ért lazán megéri.

Mindenesetre én maradok a Fragolánál, amiért hajlandó vagyok átmenni Pestre. Mert ha így nézzük, nincs is olyan közel az Etele tér.

, ha jól értem, a gyerek megfordulásának akkor van a legnagyobb esélye, ha négykézláb mászkálok a lakásban bugyira csiptetett kulcscsomóval vagy kiscsengővel, és közben egy elemlámpát tartok a pocakom alsó feléhez.
Kell mondanom, hogy mennyire vicces?
Érdemes lenne róla egy fotót készíteni...

Intézem a Tgyás indítását, úgyhogy már papírom is van róla, hogy 28 nap van hátra a szülés várható időpontjáig. Ha arra gondolok, hogy egy hónap múlva már lehet, hogy itt szuszog a pici mellettünk, a kiságyában, akkor tele vagyok kellemes izgalommal. Ha meg arra, hogy közeleg a szülés napja, akkor némi félelemmel. Nem parázok azért annyira, de az ismeretlenbe tartok, szerintem mindenki (minden nő) tudja, hogy ez érzelmileg mit jelent.

Belegondolva, hogy már a célegyenesben vagyok, összeszedtem, milyen apró, külön posztba nem illő, de azért érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, mik merültek fel bennem az elmúlt 8 hónapban.

1. Nem is igaz, hogy az emberek nem adják át a helyet a tömegközlekedési eszközökön, és hogy elfordulnak, ha meglátják a domborodó pocakot. Igaz, láttam ilyet is, de végül is egy villamosnyi emberből elég, ha egyetlen egy úgy gondolja, hogy felemeli a fenekét. És egy szinte mindig van. Talán 2 eset volt, amikor nem pattant fel senki, de megmondom őszintén, én ezen nem tudtam dühöngeni. Biztos veszélyesebb nagy pocakkal állni, mint ülni, de mivel csak ritkán volt olyan nap, amikor rosszul éreztem magam, nem tartottam olyan fontosnak.

Az emberek egyébként velem szinte kivétel nélkül nagyon kedvesek. Van, aki csak megszólít, ad egy-két jó tanácsot, szól, hogy ne idegeskedjek amiatt, hogy 20 perce nem jön a villamos, vagy elmeséli a saját szüléstörténetét (mondjuk volt, akiét szívesen kihagytam volna). Mások segítenek a szupermarketben felpakolni a kasszánál a szalagra. Még hogy segítenek... nem hagyják, hogy akár egy csomag papírzsebkendőt is egyedül felemeljek.

2. A terhességem előtt azt hittem, nagyon fognak idegesíteni a kérdezés nélkül hassimogatók. Ehhez képest egyrészt nincsenek olyan nagyon sokan, másrészt nem is zavar igazán. Az biztos sokat számít, hogy csak az elején jártam be a munkahelyemre, így mire nagy lett a pocakom és érezhetővé vált a mozgás, addigra nem volt kinek taperolnia, max. a családtagok közeledtek hozzá, ők meg nem zavartak.

3. Ami még egy érdekes tapasztalat, és a terhesség előtt az ellenkezőjét feltételeztem volna: bámulnak a férfiak. Mármint azzal a bizonyos "úgy" nézéssel. Akkor is, amikor már bálnának érzed magad és alig bírsz totyogni. Jó, nyilván nem minden férfinek jön be ez sem, de úgy látom, van azért egy kismamákra fogékony réteg.

4. Az eddigi legnagyobb fájdalom a hónapokkal ezelőtt, kb. másfél napig tartott karfájásom volt, valamint most, az utolsó időkben, az éjszakai megfordulások. Nem is hinné az ember, hogy az egyik oldaláról a másikra fordulni micsoda tortúra. Mindig mondom Drisnek a találmányötleteimet, hátha valamelyikre rákap és megvalósítja. Ilyen volt télen a konzervnyár (még nem csapott le rá), és most ajánlgatom neki, hogy találjon fel egy kismamamegfordító gépet, tuti siker lenne. Piaci rés.

A fájdalmakról és nehézségekről jut eszembe, hogy ugyan még nem tudom, mi várható a 9. hónap végéig, de az eddigiek alapján összetehetem a két kezem, mert semmi kínkeserveset nem éreztem. Voltak 1-2 napig tartó valamicskék, de mikor elmúltak, szinte le is felejtettem őket.

(Update: Ennek a bejegyzésnek a többi részét már pár napja megírtam, de igényel egy kis kiegészítést. A mai ultrahang-vizsgálaton kiderült, hogy a kicsi fiú farfekvéses. 7-8 hónapig végig lent volt a feje, most az utolsó két vizsgálaton pedig fent. A múltkor még reménykedtem, hogy újra fejre áll, de most már a doki nem kábított azzal, hogy nem marad végig így. Persze még történhet bármi, de meg kell barátkoznom a császár gondolatával is, ami elsőre eléggé elszomorított. Nem erre készültem eddig, szinte átlapoztam a könyvekben a műtétről szóló részeket. Tudom, hogy bármi történhet még egy hüvelyinek induló szülés folyamán is, ami miatt a műtőben kell folytatni, de akkor is...
Elszontyolódtam. Nem is tudom pontosan, hogy miért. Nem gondolom, hogy ettől nem vagyok alkalmas anyának, vagy hogy még szülni sem tudok, hiszen ez a mostani magzatpóz tőlem független állapot. De akkor sem vagyok vidám.
Persze tudom, a császárnak is vannak előnyei. Meg hátrányai is. És ha így kell lennie, meg így biztonságosabb a babának, akkor én nem fogok erőszakoskodni.)

5. Ami még tapasztalat a jövőre nézve: Ha egyszer újra terhes leszek, kevésbé fogom igénybe venni Dris asszisztenciáját. Babaféltésből, meg a saját magam féltéséből sokszor óvatosabb voltam és jobban kíméltem magam az elmúlt hónapokban, főleg az elején, mint indokolt volt. Most meg itt állok a 9. hónap első napjaiban, és egy-két nyűgösebb napot leszámítva telve vagyok energiával.

6. Érdekesség volt még, de inkább a dühítő fajtából, az az eluralkodott nézet, hogy 30 felett rossz, nehéz, problémás és nagyon veszélyes kismamának lenni. Nem hittem a szememnek, de több internetes fórumon is olvastam, hogy orvosok elhajtják, azaz nem vállalják a 30 év feletti nőket. Volt olyan, akit egyenesen felelőtlennek titulált a nőgyógyásza, amikor teherbe esett.

Ezzel szemben az én környezetemben nem nagyon hangzott el ilyesmi. Mármint nekem személyesen nem volt ilyen tapasztalatom, a dokim és a védőnő is az első alkalommal kijelentette, hogy szerinte hülyeség a 35 feletti kismamákat automatikusan veszélyeztetett terhesként kezelni, és senkitől nem hallottam, hogy felelőtlennek tartaná, hogy 36+-osként gyereket várok.

Most érzékenyebb vagyok erre a témára, úgyhogy megfigyeltem, mennyire nyomatja ezt a média is. Hát, nagyon. A hírességeknek nagy felelősségük van szerintem ebben is, beszélnek össze-vissza, a nézők meg isszák szavaikat. Pl. egy kedves műsorvezető hölgy, aki 20 évesen hordott már ki gyereket, most meg 32 évesen várandós, több helyen is lenyilatkozza, hogy 30 felett mennyivel nehezebb.

Nekem ugye mindkét terhességem 30 felett ért, az egyik ráadásul 35 felett. Nem voltam se 18 éves koromban várandós, se a 20-as éveimben, tehát ilyen jellegű összehasonlítási alapom nincs, de a két 30 felettit össze tudom nézni. Annyit pedig tudok, hogy minden terhesség más és más. És innentől kezdve szerintem ez nem korfüggő. Az egyik babával sokat van rosszul a nő, konkrétan teherként élheti meg a 9 hónap viszontagságait, aztán a másikkal alakulhat teljesen máshogy is. Nekem pl. az első babával megélt 10 hét folyamatos rosszullét volt. A második terhességem meg eddig easy going. Az, hogy valaki történetesen az egyiknél még szinte tinédzser, és talán lazább és "felelőtlenebb" is, a másiknál meg érettebb, és több az aggodalma, meg persze mások a lelki és testi tünetei, még nem jelenti azt, hogy a 30 felettieket meg kell bélyegezni. Örülök, hogy engem ilyen atrocitás az egészségügyben nem ért, de ha ért volna, biztos dokit / kórházat váltottam volna.