Próbálkoztam vele, hogy jól összekarmolom Drist napközben, hátha akkor nekem is levágja a körmömet éjszaka, amíg alszom. Nem jött be. 

Az ötödik hónap úgy repült el, mintha csak kettőt pislogtam volna. Ha így haladunk, épp 2 pillarezzenés múlva lesz fél éves a csöppség.

Azért elég eseménydús lett ez a két pislantásnyi hónap is, leírom szép sorjában, mi minden töltötte meg.

Nem is gondoltam korábban, hogy ekkora boldogság lesz, amikor a gyerekem lenyeli az első falat gyümölcsöt. Vagy a levét. Tisztára be vagyok zsongva ettől, jó értelemben. A kezdeti bénázás után belejöttünk az elkészítésbe is, mostanra ott sorakoznak a mélyhűtőben a fagyasztott kis egységnyi zöldségek és gyümölcsök: cékla, sárgarépa, szőlő, és frissen az alma, körte. A burgonyát kidobtam, mert kásás lett, tényleg. Mire megtudtam, már késő volt. De már az sem baj, ha frissen kell összedobni RT kajáját, pikk-pakk megvan. Feleslegesen duzzogtam a lábos felett az első nap, bár már akkor is tudtam. Ráadásul RT hozzátáplálása visszavonzott minket a biopiacra, minden héten ki kell ugrani valamiért, és ez is olyan jó! Szeretem a légkörét, olyan kedvesek az árusok és közvetlenek a vásárlók. Meg persze szép és finom az áru, csak rohadt hideg tud lenni.

Na de visszatérve RT 5. hónapjához, ennyi gyerekkacajt én még nem éltem... Ha nem éhes, nem álmos és nem fáj valamije, ami tippem szerint a növekvő foga vagy a zöldségekhez, gyümölcsökhöz edződő pocakja, akkor folyton fülig ér a szája, hangosan kacarászik, időnként visítva tesztelgeti a hangját, no meg az ablaküveg teherbíró képességét. A mi idegeinkét nem, mert mi csak állunk és nézünk rá mosolyogva ilyenkor, mint ahogy akkor is, amikor kaparássza a körmével a kanapé kárpitját. Dris megállapította egyik nap, hogy ez az, amit senki másnak nem tűrnénk, de RT-tól olyan aranyos. Ezen kívül forgolódik oda-vissza, hasra-hátra, és már nem kell nagy lendületet sem vennie hozzá, valahogy olyan nagyfiúsan rutinos lett benne. Előfordul, hogy egyszerre szeretné megfogni a két kicsi kezével az összes játékát, olyankor csücsörít és nagyon koncentrál, de persze nem sikerül nem elejteni valamit.
A legújabb mutatvány, hogy folyton fel akar ülni. Ha karban tartom, majdnem vízszintesen, akkor hasizomból ülésbe húzza magát. Tegnap meg fürdetés közben vette fel ezt a pozíciót egyszer csak. Nagyon szeretne ülni, látszik rajta, úgyhogy a hátát megtámasztva naponta egy kicsit engedjük neki. Nem tudom pontosan, jó-e ez a gerincének ilyen fiatalon, úgyhogy csak nagyon rövid ideig ültetjük, de ha azt nem kapja meg, addig erőlteti, míg beadjuk a derekunkat. Legközelebb megkérdezem erről a dévényes gyógytornászt, merthogy hozzá is járunk, de erről talán majd egy külön bejegyzés fog szólni.

Hihetetlen, hogy még néhány hét, és fél éves lesz. Már az is furcsa, hogy itt van a nyakunkon az első közös karácsony, a rokonok kérdezgetik, milyen ajándékot hozzanak RT-nak, én meg csak hárítok, hogy ki tudja, mekkora ruha kell majd akkor neki és milyen játékok fogják érdekelni... aztán észbe kapok, hogy nincs az olyan messze, két hét meg egy kicsi.

Sok nehézséget éltem át, de emellett elmondhatom magamról, hogy többször voltam már igazán boldog is életemben. Mind más-más fajta boldogság volt, a pillanatnyitól a hónapokig tartó felhőkön szökdelésig minden megvolt. De most ez, amit RT-val élek át, egészen másfajta boldogság. Olyan, ami mellett minden eltörpül. Főleg persze a gondok, mert olyan nincs, hogy minden tökéletes, de ki nem sz*rja le, amikor puha, illatos RT bújik a nyakához. Az ember hajlamos általában úgy élni, hogy mindig csak várja, hogy majd jó lesz. Jó lesz, majd ha meglesz a diplomám, majd ha dolgozni fogok, majd ha többet fogok keresni, majd ha saját lakásom lesz, majd ha megtalálom a szerelmet... az élet meg hajlamos rá, hogy elszalad így, mindig a majdra várva. S jó esetben legalább utólag észreveszi az ember, hogy de jó is volt akkor, amikor.
Előfordult velem is hasonló, nem is egyszer, de ezt a boldogságot, amit RT okoz, és amit Dris teljesít ki, meg tudom élni a jelenben, és ez fantasztikus érzés.
Egy ismerősöm e-mailt írt nemrég nekem. Két gyereke van, és el akarta mondani nekem, hogy ő nem értékelte eléggé azt az időszakot, amikor még otthon lehetett velük. Későn jött rá, hogy milyen szép is volt, persze minden nehézségével együtt, és visszavágyott dolgozni, de most, hogy ott ül a munkahelyén, már úgy látja, jobban kellett volna díjaznia a gyerekeivel töltött napokat. Ez az e-mail naponta eszembe jut, amikor valami rutint csinálunk épp, pl. amikor kb. 900. alkalommal emelem RT szájához a cumisüveget, vagy cserélem ki a kakis pelenkáját. Sokat hozzátesz a napjaimhoz, tudom élvezni az apró dolgokat is, amiket együtt csinálunk a kisfiammal, miközben elvarázsol a nagyokkal, azokkal az újdonságokkal, amiket naponta bedob.   

Azt is el kell mesélnem, hogy RT már négy és fél hónaposan a tudománynak szentelte magát (iróniajel). Kaptunk mi is levelet a CEU-tól, hogy babafejlődési kutatáshoz keresnek csecsemőket. Én már voltam hasonlón egyszer, felnőtt pszichiátriai kutatáshoz hozzájárulva, és az nagyon érdekes tapasztalatként maradt meg bennem, úgyhogy jelentkeztünk erre is. Következő hétre már be is hívtak, ami azt hiszem, nincs mindig így, először csak adatbázisba írják be az embert, aztán majd értesítik, ha van a korcsoportnak megfelelő vizsgálat. Amikor a felnőtt verzión vettem részt, az egy egész napon át tartott, a babás viszont szerencsére csak 15 perc, bemelegedéssel együtt legfeljebb 20. RT nagyon aranyos volt, és igazán komolyan viselkedett. Dris előre felkészítette, elmondta neki itthon, hogy majd egy labirintusban kell szaladgálnia, a kijáratot keresve, de végül egész más történt. Beültették egy autósülésbe, elfüggönyözve tőlem és mindentől, hogy ne zavarja meg a környezet. Egy monitor felé volt fordítva, ahol saját magát látta, akár csak egy tükörben, de a feje nem volt a képen. Azt vizsgálták, hogy rájön-e, hogy azokat a mozdulatokat, amiket a monitoron lát, tulajdonképpen ő irányítja. Egy másik képen pedig ugyanezt a fejnélküli tükörképét látta, csak időben egy kicsit késleltetve. Tehát, ha pl. intett a kezével, a képmása egy másodperc múlva visszaintett. Lehetett volna így kommunikálniuk, de nem tudom, végül ez mennyire valósult meg.
Gőzöm nincs, végül le tudnak-e szűrni majd valamit abból, amit RT csinált, mert én úgy láttam, hogy alig mozdult meg. Stírölte a képeket a kivetítőn, nagyon figyelt, és közben megszakítás nélkül aranyos volt, de mivel elég nyugodt gyerek, fizikailag nem nagyon aktivizálta magát. Érdekelne, mire jutnak a kutatók, de valószínűleg azt már nem fogom megtudni. 

Az ötödik hónap hozta azt az újdonságot is, hogy kipróbáltuk, milyen, ha nagypapáék vigyáznak RT-ra. Mármint úgy, hogy mi nem vagyunk ott Drissel. Amikor először felmerült az ötlet, én még korainak tartottam, de aztán beadtam a derekamat. Azóta többször is kipróbáltuk, és jól működik. Így volt időm aludni egy kicsit egyik délután, illetve így tudtunk elmenni ketten együtt 2-3 óra alatt gyorsan elintézni egy csomó vásárlást. 4 hónapja nem ültem elől autóban, és kb. 1 éve nem ültem elől övleszorító nélkül, úgyhogy most valami rég elfeledett érzés tért vissza.

Szintén ebben a hónapban tört ránk Sziszamiszával a felismerés, hogy ha folyton arra várunk, hogy egyszerre érjünk rá, és egyikünk közelében se legyen senki beteg, hogy meg ne fertőzze a másik gyerekét, akkor ebben az életben már nem sokszor fogunk tudni találkozni. Úgyhogy bevezettük a gyerekek nélküli kimenőt, hetente egy estére, amiből eddig két heti találka lett, de így is remek. Jókat beszélgetünk, már hiányzott.

Tulajdonképpen nekem ebben az évben nem voltak rossz élményeim, vagy legalábbis mindet elhomályosította rövid időn belül RT érkezése és tartós itt tartózkodása. Még alig egy hónap lett volna hátra, erre nem elkezdenek jönni a bajok!? Mindennapossá vált, hogy rendőrségről és feljelentésről beszélgetünk vacsora vagy reggeli közben itthon.

Az úgy kezdődött, hogy a hét elején Anyukámat, aki soha nem fél egyedül az utcán sötétben, akár későn sem, és mindig is túlparázottnak tartotta (velem együtt egyébként) ezt a nagy rettegést, ki akarta rabolni egy fickó. Ez önmagában sem mindennapi esemény, és persze nagyon aggódom érte, de a "csattanó" az, hogy Anyukám tök vagány volt és elhajtotta. Mondjuk ő nem így mesélte, hanem úgy, hogy nagyon be volt tojva, de a lényeg, hogy ilyen helyzetben sem esett pánikba, hanem egészen megőrizte a lélekjelenlétét és ügyesen cselekedett... bár, ha az embert ki akarják rabolni, nem biztos, hogy a legnagyobb biztonságot az adja, ha így tesz, mégis felnézek most rá. Okos volt, mert amikor felismerte a helyzetet, hogy az őt követő férfi megfenyegette, nem folytatta útját a sötét és kihalt utcába befelé, hanem a fickót kicsalta a forgalmasabb sarokra, ahol van utcavilágítás és kamera, még ha valószínűleg nem is működött, mert egy rég bezárt játékterem tulajdonosai felejtették ott a ház oldalára rögzítve. Meg én nem is hiszek a kamerázásban, de az tény, hogy ebben az esetben a rablót elriasztotta, hogy Anyukám tudatosan oda vitte őt, és rámutatott a masinára. Másnap persze rendőrség, és feljelentést tett, de mivel végül nem történt meg a rablás, "csak" a fenyegetés, beírták a jegyzőkönyvbe, hogy a hölgy nagyon meglepődött. Hát, ennél talán egy kicsit többet érzett, de ha nincs fizikai bántalmazás, anyagi kár okozás, akkor a lelki részén nem nagyon izgatják magukat.

A másik sztori egészen elképesztő. Dris cégének adataival visszaél egy másik cég. Pár napja derült ki, hogy egy webshop, amely márkás, minőségi cuccokat kínál gyanúsan olcsón, végül gagyi, hamis árut küld ki a vásárlóknak, és teszi mindezt úgy, hogy a webáruház mögött állónak feltüntetett cég egyetlen adata sem valódi. Azaz de, mert Dris valós cégének valós adatai állnak ott, csakhogy ő néhány nappal ezelőttig nem is tudott róla, hogy az a webshop létezik. Tehát valaki a cége nevében webáruházat működtetett, csomagot küldött, futárcéggel szerződött, számlát állított ki, vevőket tévesztett meg, és persze pénzt szedett be. Másért, mint amit reklámozott. Valószínűleg jó sok átvert vásárlójuk van országszerte, de ha egy elszántabb közülük nem veszi nyakába a várost és jár a végére személyesen a dolgoknak, akkor mi sem tudtuk volna meg időben, hogy mi történik. Mostanra már jönnek a károsultaktól a levelek, vagy a személyes megkeresések, de Drisék a feljelentést már megtették, a nyomozás, úgy tudjuk, eredményes volt, gyorsan elkapták a tettest vagy tetteseket, és eltávolították az internetről a csaló webshopot is.

A helyzetet nehezítette, hogy ha Drisék azonnal letiltatták volna azt a bizonyos weboldalt, a nyomozáshoz nem marad bizonyíték, úgyhogy persze kellett még köröket futni. Több, mint bosszantó. Nem az ügyintézés része, hanem az, hogy milyen kárt okoznak tisztességtelen emberek egy tisztességes cég hírnevének.

Belegondolni is rossz, hányan kaphattak rá a szuper ajánlatokra így Karácsony előtt, és mind csalódni fognak. Mondanám, hogy a tanulság az, hogy nagyon kell vigyázni, de igazság szerint nem tudom, hogyan is lehetne meggyőződni előre arról, hogy nem lesz átverve, aki vásárol. Talán érdemes felhívni az ügyfélszolgálatot, hogy valóban létezik-e, és mondjuk egy műszaki áruház helyett nem egy cipőbolt veszi-e fel. De nem lehet és nem is érdemes folyton gyanakodni és nyomozni, amikor az ember épp a gyors ügyintézés miatt választja a netes vásárlást.

De azért mik vannak, nem? Durva, hogy a millió cég közül pont a tiédet szemelik ki egy ilyenre.

Nem szoktam a blogstatisztikám adatainak különösebb jelentőséget tulajdonítani, és főleg nem bejegyzést szentelni neki, de most elég érdekes, amit látok. Nem gondoltam volna, de a Hoppárézimi 2013 című írásomat 6-szor annyian látták, mint az új (blog.hu-s) blogom eddigi legolvasottabb bejegyzését, és 22 és félszer annyian, mint egy átlagos látogatottságú bejegyzésemet. Ebben valószínűleg nagy szerepe van, hogy ZZ is megosztotta a Facebookon az írásomat, és egyben mutatja azt is, hogy személye és a Hoppárézimi még mindig népszerű, és új sikerre gyanús.

A pihenőszéket visszaadtuk. Szerettük, sokat fejlesztett RT fogási technikáján, de már kezdte megunni, úgyhogy lecseréltük erre:

Még jó, hogy van ez a játékbérlési lehetőség, mert már biztos sok tízezer forintot kidobtunk volna tévedésekre. Ez a Chicco tornászó is ilyen. Ismerősök ajánlották, tehát biztos sok gyerek szereti, de RT-nak nem jött be. Valahogy ő nyugodtabb játékokhoz szokott, úgyhogy az első két alkalommal, amikor bekapcsoltam neki, elsírta magát. Pár nappal később már bátran nyomkodta meg csavargatta a kiálló izéket, de nem sok értelmet találtunk benne még mindig. Háton fekve, ha a lába éri a pedált, a karja egyáltalán nem oda esik, ahol a képek szerint a kezével kellene babrálnia. Ha lejjebb teszem a testét, akkor a lába nem találja a pedált. Végül az lett a megoldás, hogy a lábával pörgeti meg a hídon levőket is, ami nem baj, csak nem erre találták ki. Kipróbáltuk hasalva is, abban legalább az volt a jó, hogy hason volt közben, azt úgy sem gyakoroljuk elégszer. Ezen kívül nem sok pozitívumot tudok felsorolni a játékkal kapcsolatban.

Olyan érzés lehetett szegény RT-nak, mintha betévedt volna csecsemőként egy játékterembe, és hirtelen a flipper és a gyümigép közé szorul. Villog, kattog és összevissza zenél ez a kütyü, de egy kicsi számára nem igazán derül ki, hogy ő irányítja a hangokat, mert ahhoz túl sokáig tart a zene.

Na, mindegy, ezt is kipróbáltuk. Szépen visszavisszük és kikölcsönzünk valami mást.