Tehát, kevés dolog hiányzik igazán a régi, anyaságom előtti időkből. Talán csak a sok alvás és az, hogy ha ihletem van, írhassak. Utóbbinak hiányát még mindig nem szoktam meg, sok minden mást már igen, az elmúlt 8,5 hónapban. Nem is könnyű, hiszen általános iskolás korom óta írok ilyen-olyan formában, és azóta soha nem fordult elő, hogy ne tudjam leírni azonnal vagy rövid időn belül, ami megfogalmazódik bennem. Ha épp tanórán ültem, ott is elővettem egy füzetet és rótam rá a sorokat. Aztán a tanár vagy elvette (és behívatta anyámat), vagy nem.

No, most pont az a helyzet van, hogy hetek óta tervezek írni valamiről, és nem találom hozzá az alkalmas időt. Márpedig, ha az ihlet megjött, cselekedni kell, mert ugyan a felmerült téma megjegyezhető vagy listába gyűjthető egy post-iton, de az pár nap múlva már csak a téma lesz. Azok a lendületes mondatok, az a hangulat, ami akkor élt bennem, amikor megfogalmazódott a fejemben, sosem térnek vissza.

Így jártam most is, úgyhogy viszonylag tárgyilagos hangvételű bejegyzést kreálok arról, amiről frissen valószínűleg túl patetikusan szólaltam volna meg. Mégpedig nagy felismerésemről, arról, hogy megkaptam a spirituális élményemet.

Na, de menjünk vissza odáig, hogy amikor a szülésre készültem, be voltam tojva, mint szerintem mindenki. Ezért eljártam egy pszichológushoz, ahol többek közt erről is beszélgettünk, lélekben felkészülve minden eshetőségre. Közben azért egyre inkább afelé haladtam, hogy magamban kell rendbe tennem a dolgokat, és akkor akár egy nagy spirituális élmény is lehet belőle. Mármint a szülésből.

Aztán persze nem lett. Amikor megtudtam, hogy császár lesz, pár napig lehangolt voltam tőle, és rettegtem. Aztán elkezdtem arra is felkészíteni magam lélekben, és szerintem jól sikerült. Őszintén szólva, utólag visszanézve nem volt annyira nehéz. Ugyan a szüléstől várt spirituális élményt (ami valószínűleg amúgy sem lett volna meg) nem kaphattam meg a Szent János Kórház műtőjében, de a szülési fájdalomtól kb. kislánykorom óta tartó rettegésemet legalább elengedhettem.

Most, a napokban jöttem rá, hogy bár a császár nem nevezhető spirituális élménynek, mégis megkaptam, amire vágytam, csak máshol és máskor. Az RT születése óta eltelt 8,5 hónapban. Ugyanis, amikor a fiam szemébe nézek, vagy figyelem a reakcióit, a fejlődését, a kommunikációja kibontakozásait, gyakran érzem, hogy ő nagyon sok mindent tud. Igaz, ez a test még új neki, nem tudja koordinálni, és a nyelvünkön sem tudja kifejezni magát, de a szemében ott van minden. Hogy honnan kerül egy ilyen csöppségbe bele az a lélek, amelynek tükre olyan mélynek látszik, nem tudom. Senki sem tudja. De amikor játék vagy mondókázás közben mélyen egymás szemébe nézünk, eláll a szavam. Mit gagyarászok itt tapsi-tapsiról meg csiribiriről, amikor mindketten tudjuk, vagy legalább sejtjük, miért jött ide ő. Hogy valami leckét hozzon nekünk. Aztán megegyezünk, hogy én megtanítom a tapsi-tapsit, aztán ő is tanítson arra, amire "szerződött".

Kíváncsi lennék, más szülőknek is vannak-e ilyen élményeik, vagy csak én látom így a gyermekemet.