Pár hónapja rám tört a tettvágy, hogy valami mást is csinálnék a gyerekezésen kívül, akkor posztoltam is róla. Most jelentem: viszonylag elmúlt. Kezdem megszokni, hogy csak hébe-hóba van időm olyasmire, amit hobbinak lehet nevezni. Az megy, hogy eljussak fodrászhoz, kozmetikushoz, és este tíz után már rá tudok nézni a Facebook-ra is, és gyerekkel jóformán csak rajtam múlik, hova szeretnék eljutni napközben (azért nem egészen, de színezzük így!). Azt pedig elfogadtam, hogy nincs heti 4 filmnézés meg hasonlók, amik korábban. Ezek az évek most RT-ról szólnak, aztán, ha a sors megadja nekünk, akkor a kistesójáról. Most ez az első, neki szenteljük minden figyelmünket. Ugyanakkor nyilván kell időnként töltődni egy kicsit. Nem bulira gondolok meg ilyesmi, csak egy fél délután egyedül vagy a férjemmel kettesben... a nagyszülői segítség ilyenkor aranyat ér.
Tulajdonképpen nekem az a fő "bajom", hogy nem a gondoskodás a hobbim. Komolyan. Ha pl. imádnék takarítani, vagy hogy egy hihetőbbet mondjak: főzni, akkor elmondhatnám, hogy minden este a szenvedélyemnek hódolhatok. Ezt kellene elsajátítanom. Kifejleszteni a képességet, hogy amit épp csinálnom kell, arra vágyakozzam is. Hogy fáradtság, időhiány és minden ellenére nagy élvezettel szippantsak bele a friss petrezselyembe, mielőtt beleturmixolom RT kajájába. Ez valamennyire meg is van, mert szeretek neki kísérletezgetni, és szeretem, ha jóízűen eszi a főztömet, de a saját kajánk elkészítéséhez már kevésbé lelkesen kezdek hozzá, ha egyáltalán.
Pedig milyen igaza van Blogárnak, aki azt mondta egyszer, hogy az utat magát kell élveznünk. Valószínűleg ez a titok nyitja.
Az már nagyon jól megy, hogy élvezzem a hétköznapokat. RT-nak minden apró dolog újdonság és kaland, és én imádok ebben részt venni. Látni, ahogy először ül a fodrászszékben, ahogy először lát galambot, ahogy először érzi meg a nyelve a hideg fagyit, ahogy először ül metrón, és figyel. Általa megtanulok odafigyelni a részletekre, amelyek mellett felnőtt létemre már elrohanok. Ma pl. ide-oda ugráló tekintettel tanulmányozta a wc-lehúzást. Nézte komoly, vizsgálódó arccal, hogy anya mit nyom meg, arra mit csinál a víz, mit hova dobunk, hova hajtunk. Én pedig közben két dolgot tanulmányoztam szintén. Őt, ahogy először találkozik ezzel a jelenséggel, és magamat, arra eszmélve, hogy még sosem figyeltem meg elég alaposan a wc-lehúzás folyamatát. Ez persze csak egy példa, de így tudom napközben "hobbivá" varázsolni a néha monoton, néha piszok fárasztó pillanatokat is. Aztán persze nekem is van, nem is kevésszer, hogy lerogyok a kanapéra este tízkor, a szekrénybe hajtogatásra váró ruhák kupaca mellé, és nem értem, hogy fogom magam utolérni. Ilyenkor elkeseredek. Majd másnap reggel, amikor meglátom a kópé kipihent mosolyát, alig várom, hogy ott legyek, amikor aznap is felfedez valami újat, valamit először.
Végül is minden nap egyre jobb és jobb, egyre könnyebb és könnyebb.
