Nem szoktam minden fejlődési lépcsőt kiposztolni, és nem írtam már büszke mami bejegyzést hónapok óta, de most minden nap eszembe jut, hogy blogolni, blogolni, blogolni.

RT egy csoda kis fickó, és tudom, hogy a saját gyereke mindenkinek az, és hogy a másé (úgy értem, idegeneké) meg esetleg csak egy gyerek a sok közül, akinél egyáltalán nem érdekes, hogy jé, feláll, ül, integet vagy fogakat növeszt, de mégis itt van bennem a vágy, hogy mindent az égre írjak, a világba kiáltsak. Olyan büszke vagyok rá, olyan boldoggá tesz és olyan sok csodálnivalót találok rajta.

Pár hete indult el. Először csak tett néhány tétova lépést kapaszkodás nélkül, aztán napról napra többet és többet. Majd egyszer csak nekiiramodott, és most már ott tartunk, hogy lazán fordul a tengelye körül, amikor keresi a lábánál a labdát, és elég magabiztos is. Hihetetlen aranyos, ahogy totyog. Minden nap rácsodálkozom, pedig ma már nem újdonság.

Nagyon örülök, hogy hallgattunk a gyógytornászra, meg Vekerdy-re és a szülői ösztöneinkre, és nem erőltettük neki a járást, amikor még nem tudott magától, nem vezettük kézen fogva, derékból előre dőlve. Nem állítottuk kanapé mellé megtámasztva, amikor még nem tudott állni, és nem támasztottuk ki párnákkal a hátát, amikor még nem tudott önállóan ülni. Hagytuk, hogy akkor csináljon mindent, amikor neki komfortos. Meglepett, hogy ilyesmin nézeteltérésbe (enyhén szólva, de inkább sértődésnek mondanám) lehet keveredni régi barátokkal, de kitartottunk az elv mellett, hogy nem járatjuk, amíg nem tud magától. Most látom, milyen jól tettük. Akkor indult el, amikor biztonságban érezte magát. Ezért most ügyes, jól korrigál, ha meginog. Ha elveszti az egyensúlyát, és már nem tudja visszanyerni, akkor popsira csücsül vagy maga előtt leteszi a kezét. Igazi esése, taknyolása nincs. Egy eset volt, amikor tényleg elnyalt és megütötte magát, de az azért történt, mert a kis mohómnak mindkét kezében volt egy-egy játék, és az egyensúlya megborulásakor sem engedte el őket.

A kézen fogva járkáltatás azért sem praktikus, mert aztán a szülő görnyedhet hónapokig a gyerek felett. Nálunk ez kimarad, de most veszem csak észre, mennyien csinálják. Eddig azt hittem, ez a görnyedés, sétáltatás törvényszerű, pedig dehogy.
Az ő dolguk, persze, nem azért mondom. Amúgy is nehéz dolog mások ügyében "állást foglalni", mert én soha ne akarok beleszólni senkinek a gyereknevelésébe, nem osztogatok kéretlen tanácsokat, mivel én sem szeretem, ha bárki is beleszól, de pont most mondta egy anyuka, hogy neki meg jó lett volna, ha hamarabb szólok, mert ezt a kézen vezetést nem tudta, hogy nem jó, és már bánja, hogy csinálta. Hát, nehéz felismerni, ki veszi szívesen és ki nem az "okoskodást".

Na, de a lényeg, hogy jár a gyerek, és imádom nézni, ahogy csinálja.